Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-12-13 / 49. szám
tenyeret - fordult oz, aki elővett az rét, papírba cso- i neki. Esteban lost.- figyelmeztette a kenyeret, egy d döntött: szolért kétszerel a kezében las- nozi előtt megállt, ábító falragaszo- zésükkel, tovább adta-e már azt az sokára visszatér és boldog lesz, nt ez eszébe ju- ápteit, átvágott az űzött és fellépett gy húsz méterrel agy eltévedt vol- volt sem itt, sem előbbi pontra, de sem tizenöt szol. íem itt árulták az Igen, a fal mö- ládépapir hevert, fekete betűk. Ak- :or szétrakodtak, ír hol van Pedro, dnem, gondolta, in a keresésemre tett. Múltak a peringem keres, már elment a vevővel múltak a percek. : váltani, már on- a. Akkor hát mi í? - kérdezte egy izemét, tekintetét gébé fúrta és in- t. Ugyanis akkor ennek nem volt Tízéves volt már, nint a nyolc, vagy • \> Egy évvel ezelőtt hunyt el Lőrincz Gyula nemzeti művész, Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának tagja, pártunk veterán harcosa. Ebből az alkalomból reá emlékezünk, az emberre, elvtársra, művészre, aki hosszú évtizedeken keresztül kommunista elkötelezettséggel érdemdús politikai, közéleti és művészeti tevékenységet fejtett ki a dolgozó tömegek felemelkedéséért, a szocializmus ügyének győzelméért, a fejlett szocialista társadalom felépítéséért. L. Gály Olga REGGEL. Ébresztgetem magam, mert álmomban is tudom, hogy senki nem ébreszt fel. Szobámban akár giccses kulissza, terpeszkedik a reggel, megkönnyebbülten sóhajt és zsibbadt tagjait nyújtóztatja a fekhely. Bátorítón nagy, kerek tükrömbe mosolygok, mert tudom: nincs más, aki rám mosolyogna. Mintha foncsortalan, repedt üvegbe néznék - képmásom széthullva néz rám vissza. Ki az a valaki, aki arcomhoz nyúl, hogy ismert vonásait tétova ujjaival keresse? Mintha Chagall szült volna - lágy köntösömben ott úszók lebegve, s arcom üvegcserepeiből tükrömben tört arcod rakom össze. iszony?- mosolygott rá t. És Pedro, meg az újság? Hová melyik részében jnek? Mivel nem íbb várakozott. )? kt Pedro már nem o^sem a tizenöt ’ogtak fel a színes bb ember járt az 3bb volt a léptük, gyorsabban, még í meg csak állt, >dva a falnak, ke- tszersülttel... és ét magával vitte állt és arra ügyelt, gosan sírni. Pedro, a barátja ankjegyet? Vagy eteg műve? Hát g része talán? Ezen már nem otthagyta a kerí- t harapdálva elin- elé. a Anikó fordítása ózaíró E gy papírkereskedő Stargardban, Mecklenburgban, 1945 áprilisában értesült vevőitől Hitler esküvőjéről és ön- gyilkosságáról. Úgy határozott, hogy ő is végez előbb feleségével, aztán tizennégy éves lányával, majd saját magával. Az első világháborúban tiszthelyettes volt, maradt még nála egy pisztoly, és hozzá tíz töltény. Éppen az asztalnál ült, és a fegyvert tisztogatta, mikor a felesége behozta a konyhába a vacsorát. A vaskeresztet is kitűzte kabátja hajtókájára, amit máskor csak ünnepnapokon hordott.- A Führer az önkéntes halált választotta. Én hű leszek hozzá - mondta. Nem tudta, hogy a felesége hajlandó lesz-e követni. A lánya miatt nem aggódott, ó minden bizonnyal dicsőbbnek tartja a halált az apja keze által, mint a becstelen életet. Magához szólította. A lány valóban nem okozott neki csalódást. A felesége beleegyezését meg sem várta, felszólította mindkettőjüket, hogy vegyék fel a kabátjukat. Hogy a feltűnést elkerüljék, majd elvezeti őket a városon kívülre egy biztonságos helyre. A két nő szót fogadott. Megtöltötte a pisztolyt, hagyta, hogy a lány felsegítse rá a kabátot, aztán bezárta a lakást, és a kulcsot bedobta a levélszekrény nyílásába. Szemerkélt. Sötét utcákon haladtak. Nemsokára kiértek a városból. A férfi ment elől, anélkül, hogy hátranézett volna. A két nő kis távolságból követte. Nyugodtan ment, mert lépéseiket hallotta az aszfalton. Csak akkor nézett vissza a válla felett, mikor az útról letértek, és egy bükkerdő felé vették az irányt. Gyorsabban kezdte szedni a lábait. Itt, az erdei ösvény esőáztatta talaján az egyre jobban feltámadó éjszakai szélben már nem hallotta olyan jól a mögötte lépdelök zaját. Intett nekik, hogy menjenek előre. Ahogy mögöttük haladt, nem tudta eldönteni, attól fél-e, hogy megszöknek, vagy azt szeretné, ha maga is elfutna. Nemsokára a két nő már jócskán eltávolodott tőle. Amikor egyáltalán nem látta őket, rájött, hogy képtelen elfutni. Bárcsak megszöknének, gondolta. Megállt vizelni. Nadrágzsebében lapuló pisztolya a vékony ruhaanyagon keresztül hűtötte testét. Amikor pedig elindult, hogy a két nőt utolérje, érezte, hogy minden lépésnél hozzáverődik a lábához. Lassított s már nyúlt volna a zsebéhez, hogy megszabaduljon tőle, mikor az ösvény közepén megpillantotta őket. Vártak rá. Beljebb az erdőben akarta véghez vinni a tervét, de itt sem fenyegetett az a veszély, hogy valaki meghallja a lövéseket. Elővette a fegyvert, kibiztosította, de ekkor a felesége odalépett hozzá, és a nyakába borult. Zokogástól meg-meg- ránduló teste olyan súlyos volt, hogy nem kis fáradságába került, míg sikerült magáról lerázni. Ekkor a lányhoz lépett, aki meredten bámult maga elé, halántékához nyomta a pisztolyt, és behunyt szemmel elsütötte. Titokban abban reménykedett, hogy talán nem sült el, de hallotta a dörrenést, aztán látta, hogy a lány meginog éá*eldől. Az asszony reszketett és sikoltozott. A férfi minden erejét összeszedve tartotta, de még így is csak a harmadik lövés után némult el. Egyedül maradt. Már senki nem volt, aki ráparancsolt volna, hogy a pisztoly csövét saját halántékára szegezze. A halottak nem látták, senki nem látta. A függöny legördült, a színjáték véget ért. Most már levehette álarcát. Eltette a fegyvert, a lány fölé hajolt, aztán futásnak eredt. Visszatért az országúira. Még itt is futott egy ideig, de nem a város irányába, hanem nyugat felé. Később letért az út szélére, hátát egy fának vetette, és zihálva végiggondolt mindent. Úgy vélte, hogy nem reménytelen a helyzete. Az a fontos, hogy a legközelebbi lakóterületeket megkerülve tovább menjen. Aztán majd valahol elvegyül, legjobban talán egy nagyvárosban, új név alatt, ismeretlen menekültként, szürke, dohos átlagemberként. Bedobta az útszéli árokba a pisztolyt és felállt. Csak később jutott eszébe, hogy a vaskereszt még a mellén van. Azt is gyorsan eldobta. Lendvay Tibor fordítása Heiner Müller A vaskereszt laza, uéWez •nüvé közcocs- T) léritet- > bort tunk, ogál- Ik fosnak n az íldás nben sson ! vé' nap Nem lem. lúsz i az orvosnak. - Semmi különös, öregúr - mondta az orvos -, de azért bevisszük egy kicsit a kórházba.- Nem kell engem vinni, ha muszáj, megyek egyedül is. - Az orvos figyelmeztető pillantására roppant erélyes lettem; apán elnéző mosollyal hagyta magát a kocsiba tuszkolni. A kórházban nyomban lefektették, injekciót kapott és elaludt.- Szövődményes influenza- mondták - nincs ok az aggodalomra, roppant erős szervezet. Másnap reggel telefonáltam a kórházba. - Jaj kérem, megszökött a papa - számolt be izgatottan a fönóvér.- Elment a kórházból?- Szó nélkül. Rohantam hozzá. - Elment az eszed apa?... Magas lázzal megszöktél a kórházból... - Jól vagyok, a kórházat nem nekem találták ki. Kőműves Imre Szeme ijesztően beesett, arca mély redői között kék árnyékok lapultak.- Azonnal visszaviszlek, lent vár a taxi.- Ne idegeskedj, kutya bajom sincs, utálom a kórházat.- Ha nem jössz, telefonálok a mentőknek: megszöktél a kórházból.- Jó, jó, megyek már. Meglepetésemre a főorvos nem hányta szemére a szökését. Vért vettek tőle, majd infúziót kapott.- Nem értem mit akarnak tőlem - fakadt ki mérgesen -, érezném, ha valami bajom volna.- Fogadjon szót öregem - figyelmeztették - különben nagy baj lesz. Eddig is sokat ártott magának. Apám bosszúsan magára rántotta a takarót és a fal felé fordult. Következő napon jobb színe volt. - Hogy érzed magad apa?- Semmi bajom, nem értem, miért kell itt lennem. Mielőtt megakadályozhattam volna, felkelt és kiment a fürdőszobába. Járása biztos volt, háta egyenes.- Melegem van - mondta mikor visszajött. - Mindig le kell mosdanom. A nővér szemrehányására nem felelt.- Voltál nálam? Adtál vizet a virágoknak. Bezártad az ajtót?- Minden rendben van, de...- Álmos vagyok. Lehunyta a szemét és elaludt. Következő délben történt: Hazamenet, már a lépcsőházban hallottam a telefon szakadatlan csengetését. A nővér hívott, akit megkértem, csengessen rám, ha apám kíván valamit. Ne tessék megijedni, a papa...- Megint megszökött?!...- Nem, ne tessék megijedni...- Mi történt, mondja már!- Meghalt.-Az én apám...? Nem lehet...- Tessék megnyugodni... ilyen ^ magas korban ajándék a hirtelen halál. Lecsaptam a kagylót és rohantam a kórházba. Orvos kísért az ablaktalan hullaházba. Néhány órája még beszélt velem...- Magamnak sem kívánhatok szebb halált. De most már jöjjön innen, kap egy nyugtatót. Ma is elnémulok, ha ezeket a perceket felidézem. Töretlen fizikumú, ép ember, egyik óráról a másikra - nincs. Mint szélben a köd. Világom azóta csendesebb lett, napsütésben is leheletnyi kétely hűti. Azt mondják, nem veszek semmit komolyan... Lórincz Gyula: ÖNARCKÉP
