Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)

1981-11-29 / 47. szám

KORUNK ELLENFORRADALMAIRÓL (Folytatás a 3. oldalról) nem történtnek, de mindez nem jelenti azt, hogy a hibák, kudarcok jóvátehetet­lenek. Uj, helyes döntésekkel a hibák korrigálhatok, a megújulás bekövetkez­het. A korrekció szerves része a hibákból való tanulás. Ahogy Ancsel Éva írja: ,,A kudarc tehát nemcsak harcosokat vagy hatalmakat dönt meg, hanem tévhiteket is: ezért tudatot tisztító, új alternatívák felismeréséhez vezető szerepet játsz­hat.“ A szocializmus normális építése, egyben az ellenforradalom megelőzése ugyanígy tartalmazza a tudatos előrelá­tást, a tervezést, a helyzet tudományos elemzéséből származó helyes következ­tetések levonását, a feladatok helyes megszabását, a belátható jövő prognosz­tizálását. Nélkülözhetetlen a szocialista demok­ratizmus érvényesítése és érvényesülé­se. A demokratizmus szerves része, hogy a társadalmi élet minden területén folyamatosan érvényesüljön a feed back mechanizmus. E folyamatos visszacsato­lás útján az irányító párt állandó vissza­jelzést kap irányvonalának helyességé­ről, megszilárdításának, továbbfejleszté­sének vagy módosításának szükséges­ségéről. E visszajelzés leglényegesebb eleme a tömegekkel való állandó kapcso­lat, melyet szervezetté tesz és állandósít a demokratikus intézmények, a társadal­mi nyilvánosság, a tömegkommunikációs eszközök megfelelő működése. Ezek mintegy „külön csatornán" is küldik ál­landó - többek között az említett önkont­rollhoz is szükséges - visszajelzéseiket. A felsoroltak eredményeként a szocialis­ta társadalom a legszélesebb tömegek támogatásával képes önmaga folyama­tos reformjára: a megfelelő időben és mélységben történő strukturális változta­tások végrehajtására. Ezek a változtatá­sok összefüggnek magának a szocializ­musnak az önfejlődésével - azzal az objektív ténnyel, hogy a tegnap fejlettségi szintjének megfelelő struktúrák szükség­szerűen nem minden vonatkozásban fe­lelnek meg a mának. Elméletileg pedig feltétlenül indokolt annak a tételezése, hogy minden társadalmi fejlődésre, a szocializmuséra is igaz: a fejlődés bizo­nyos mértékben a korábbi létezés taga­dása. Ebben az összefüggésben a struk­turális változtatások a szocializmus öntö­kéletesítésének szerves részévé válnak. Ha a szocializmus reformok formájá­ban végbemenő önfejlődése megakad, ha a társadalomban a krízisek elemei felhalmozódnak, akkor bontakozik ki az erózió, amely beletorkollhat az ellenforra­dalomba. A folyamat ekkor még mindig visszafordítható, ha a párt a kellő törté­nelmi pillanatban képes új program kidol­gozására, ingadozás nélküli híveinek mozgósítására, az ellenséges erők visz- szaszorítására, az ellenzék jóhiszemű részének megnyerésére. Az ellenforradalom és kibontakozásának szakaszai Le kell szögezni, hogy korunk ellenfor­radalmai - amelyek a rendkívül kiélezett osztályharc egyik formája, a szocializmus híveinek és ellenségeinek, velük a szocia­lizmus kiábrándultjainak és javítani aka­róinak gyakran tisztult frontvonal hiányá­ban történő konfrontációja - egyszerre tartalmazzák a forradalmi erők ideiglenes vereségének, de győzelmének lehető­ségét is. Tehát a krízis megoldásának legdrámaibb és legnagyobb áldozatokkal járó megoldását is hozhatják, amelyet már nem a párt és a munkáshatalom választ önmagának, hanem belekény­szerül abba. Akkor kerül rá sor, amikor a belső problémák megoldása kórosan elhúzódik, s arra teljes egészében rá­épülhet a külső és belső szocialistaelle­nes erők restaurációs kísérlete. E kény­szerpálya a forradalmi párt, a szocializ­mus hívei számára egyben a megingott hatalom megszilárdításának terrénuma is, amiért igen nagy árat kell fizetni. Nem véletlenül mondta Kádár János: „1956- ban olyan súlyos, kritikus helyzet állott elő, amelynek tudományosan ellenforra­dalom a megnevezése. Mi tudjuk, hogy annak, ami 1956-ban történt, ez a tudo­mányos meghatározása. De van más fogalom is, amit mindnyájan elfogadha­tunk: az egy nemzeti tragédia volt. Tragé­dia a párt számára, a munkásosztály számára, a nép számára és az egyes emberek számára is.“ Az ellenforradalmaknak nemcsak eseménytörténetük van, hanem tendecia- jelleggel érvényesülő jellemző szaka­szaik is. E szakaszoláshoz a következő előzetes megszorításokat fűzzük: 1. Az ellenforradalmi törekvéseket, ki­sebb csoportok ez irányú ambícióit nem tekintettük az ellenforradalom mégcsak előkészítő szakaszának sem. Ezek elszi­getelt formában bármikor létezhetnek, de nincs össztársadalmi jelentőségük. 2. Miközben jellemezzük az ellenforra­dalom szakaszait, gondolataink kifejtése céljából azt tételezzük fel, hogy az ellen- forradalom erői több-kevesebb ideig megszerzik és megtartják a hatalmat. 3. Az egyes szakaszok időbeli arányai eltérőek lehetnek. Lehetséges, hogy egyes szakaszok órák, napok alatt zajla­nak le, mások hosszan elnyúlva, esetleg stagnáló és rejtett formában. Ez utóbbi jelzésére használják mostánság a „lopa­kodó“ ellenforradalom kifejezést. 4. A szakaszok elemzésénél csupán egyetlen tényezőt, a politikai hatalombir­toklás dinamikájának változását emeljük ki. a/ Destabilizálódás. A szocializmus krízise még nem ellenforradalmi helyzet, s nem minden krízisből lesz ellenforrada­lom, mint ahogy az ellenforradalmi hely­zet sem válik szükségszerűen ellenforra­dalommá. A kríziselemek felhalmozódá­sa az ellenforradalom előkészítésébe tor­kollhat, ha bekövetkezik a szocializmus addigi eredményeinek destabilizálódása, a társadalom eróziója. Ezt a szakaszt nevezzük a destabilizálódás szakaszá­nak. Az erózió akkor vezet ellenforrada­lomhoz, ha bomlasztó hatása kiterjed a pártra, sót ha maga a folyamat ott kezdődik és eluralkodik. Gramsci írja: „Történelmi életünknek egy bizonyos pil­lanatában a társadalmi csoportok elsza­kadnak hagyományos pártjaiktól, azaz a hagyományos pártokat adott szervezeti formájukban - az őket alkotó, képviselő és vezető meghatározott emberekkel - osztályuk vagy az osztály egy frakciója többé nem ismeri el saját kifejeződése­ként.“ A párttól való elfordulás az erózió szerves része, mely a vezetés tekintély­válságával, a vezetőképesség ideiglenes elvesztésével járhat együtt. A szocializmus eredményeinek erózió­ja országonként és konkrét ellenforradal­manként más és más, de megegyezik abban, hogy minden esetben többé-ke- vésbé bekövetkezik a szocializmus két­pólusú, egymást kölcsönösen feltételező elemeinek és sajátosságainak rendelle­nes különválása. Hogy csak a leglénye­gesebbeket említsük, kettészakadnak, il­letve elszakadnak egymástól: a szocializ­mus általános törvényszerűségei és kü­lönös vonásai; demokrácia és diktatúra; demokratizmus és centralizmus; terv és realitás; elvhűség és tolerancia stb. A kettészakadás következtében a szocia­lizmustól idegen kreatúrák keletkeznek, hiszen a dialektikus egységben levők különválásával a „különvált oldal“ már nem ugyanaz, mint ami kiegészítőjével együtt volt. így a diktatúra helyett önkény; demokrácia helyett liberalizmus és anar­chia; általános törvényszerűség helyébe merev dogmák: különös vonások helyé­be nacionalizmus, „nemzeti kommuniz­mus“, szűk partikularizmus; centralizmus helyett a központi erők elszigetelődése jön. A demokratizmust felváltja az uszály­politika, a parttalan engedmények soro­zata; a tervszerűséget a voluntarista akarnokság, a reálpolitikát a földhözra- gadtság. Az elvhűség átcsap a dogmatiz- musba; a toleranciából halmozódó és hatványozódó elvtelenség lesz. Ritkábban ezek együttese, máskor ezek különböző arányú kombinációja lép fel a destabilizáció vagy a kifejtett ellen- forradalom során. Ezen a talajon változa­tos ellenforradalmi kísérletek vagy ellen- forradalmak zajlanak le. E változatossá­got (s egyben az imperializmus megvál­tozott taktikáját) jellemezve helyes az a megállapítás: „a kommunizustól elve­zető utak is különfélék. Az erózió által fellazított talajon a szocialista társadalom krízisjelenségei mintegy felkínálják a ha­talmat a reakció szármára, s aktivizálják a társadalmon belüli ellenséges eleme­ket. Ez az aktivitás feltűnést keltő szabo­tázsokban, provokációkban, szervezke­désben ölthet testet, mint ahogy az az 1919-es magyar tanácshatalom ellen ki­robbantott kuláiklázadások, vagy az el­lenforradalmár vasutastisztek által szer­vezett dunántúli vasutassztrájk esetében történt. Az aktivizálódás más formái is ismer­tek. Nemegyszer a stabilizációval köl­csönhatásban lázgörbeszerüen felszökik az infláció, kibontakozik a feketepiac, s a sztrájkok, tüntetések káoszában terje­dő rémhírek mögött a spontán és szerve­zett bojkott egyaránt felüti fejét. Ebben a szakaszban az ellenforradal­mi erők legfontosabb tevékenysége: a meglevő hatalmi viszonyok szétzilálá­sa, a forradalmi erők elszigetelése; a vál- ságielmélyítése, a társadalmi rend dezor- ganizálása, a hatalmon levők lejáratása együtt jár a külső nyomás fokozódásával, a hangulatkeltéssel stb. Az ekkor mutat­kozó ellenforradalmi jelenségek megle­hetősen nyíltan jelzik az ellenforradalom veszélyét, de nehezen választhatók le más válságtermékekről, miként a meg­mozdulásokban részt vevők között nehe­zen különíthetők el a valódi ellenségek. A válságba kapaszkodó ellenforradalmi erők többé-kevésbé rejtett tevékenysé­gének következménye romboló, előké­szítő fázis, a destabilizálás szakasza. A forradalmi erők defenzívába kerülését az önvédelmi reflexek elromlása, a de­mokratikus illúziók is siettetik, de a döntő: a politikai erőviszonyok negatív előjelű erőeltolódása a forradalmi erők rovására. Ebben a szakaszban a folyamat még visszafordítható, ha a felsorolt jelzések kellő figyelmeztetőül szolgálnak a párt és más haladó erők számára. c/ A kirobbanó ellenforradalom köz­ponti kérdése: a hatalom, s egyben fel­színre kerül a folyamat restauratív jelle­ge. A forradalmi erők végső tartalékukat mozgósítva - beleértve a katonai erőket is - kísérletet tesznek a hatalom kulcspo­zícióinak védelmére, a támadó ellenfor­radalom visszaverésére. Az összecsapás fegyveres konfrontáció útján megy vég­be, kirobbanhat polgárháború, de a hata­lom nem egyszerűen katonai sikerként kerül egyik vagy másik oldalra, a forrada­lom számára a hatalom csak akkor tart­ható meg, ha a vezetöképes politikai erő úgy mozgósítja bázisát, hogy az a kivéte­les helyzetnek megfelelően az ellenforra­dalom fő erőire és utánpótlására mérjen megsemmisítő csapást. E cselekvésben létrejöhet az ellenforradalommal szem­ben álló többség, ami a proletariátus többségfogalmához hasonlóan, Lukács Györgyöt idézve: „nem statisztikai, ha­nem történelmi-dialektikus fogalom“. Végül is a kirobbanó, nyílt ellenforra­dalom nem garantálja a reakciós erők győzelmét, hiszen a történelem számos olyan esetet tart számon, amikor az el­lenforradalmat a forradalom helyi és nemzetközi erőinek sikerült leverni és vele intézményesülését és konszolidáció­ját megakadályozni. Ilyen történelmi ta­pasztalattal szolgál a magyarországi 1956 is. Az ellenforradalom kirobbanó szaka­szában az ellenforradalom vezető erejé­nek taktikája különböző lehet. A változás, amire törekszik, a hatalom megszerzése - ezért elsősorban a forradalom élcsapa­tának megsemmisítésére és a politikai intézményrendszer lerombolására tör. Ha ez bekövetkezik, s az ellenforradalom megszüntette a proletariátus hegemóniá­ját - ezzel programjának egy részét telje­sítette, és rövidabb vagy hosszabb időre, de világtön'énelmileg mindenképpen ide­iglenesen győzelemre jut. Ezt a győzel­met rögzíti az intézményesítö-konszoli- dációs szakasz. b/ Ellenforradalmi válság, az ellen- forradalom intenzív szerveződése. Ha a forradalmi erőknek a válság megoldá­sára irányuló kísérletei csődöt monda­nak, a forradalmi erők cselekvése kény­szerpályára szorul. Az intézményekben a reális hatalom egyre inkább formális hatalommá alakul át. A forradalom veze­tése és tömegbázisa kettészakad. A vál­ságjelenségek a legmagasabb szintű ve­zetésben is megjelennek. Ennek gyakori formája a személyi harc, amely mögött a szocializmussal szembekerülő nézetek, érdekek és klikkek húzódnak meg. Az elmélyülő destabilizálódás ellenforradal­mi válsággá válását a hatalom megaka­dályozhatja: meglevő eszközeivel, a tar­talékok bevetésével, új módszerek alkal­mazásával, a hatalmi vákuum kitöltésé­vel. így elkerülheti a nem szükségkép­pen, de nemegyszer polgárháború for­májában történő végső összecsapást. Az ellenforradalmak eseménytörténetét ele­mezve, szinte minden esetben elhangzik a kérdés: melyik volt az az utolsó pont, amikor az ellenforradalom még megállít­ható lett volna. Anélkül, hogy konkrét esemény- és időmeghatározással él­nénk, a destabilizáció idején és az ellen- forradalom intezív tudatos előkészítésé­nek szakaszában még van lehetőség a nyílt - többnyire erőszakos - átfogó konfrontáció elkerülésére. A korábbi szakaszban a destabilizálás a fő jellemző, e második szakaszban viszont a permanens rombolás és fellazí­tás mellett a szerveződés kerül előtérbe. Az előző szakaszban még marginális helyzetben levő ellenforradalmi erők most egyre inkább a középpontba kerül­nek. Ez a bázisteremtés időszaka. A de­fenzívába szorult forradalmi erők bénult­ságával szemben az ellenforradalom vál­tozásra szólít fel. A változás iránya, az ellenforradalom valódi céljai burkoltak. Szemben az előző szakasszal, amikor az ellenforradalmat csakis ösztönös mozga­lomnak, népharagnak igyekeznek veze­tői feltüntetni, a második szakaszban az ellenforradalom igyekszik mind tudato­sabb jelleget ölteni. A jelszavakban meg­fogalmazódó célok mellett megjelennek különféle - az ellenforradalmi célokat még mindig leplező - programok és ideo­lógiák, mintegy befejezve és megalapoz­va az ellenforradalom szerveződő szaka­szát. d/ Az intézményesítő ellenforrada­lom és az ellenforradalmi konszolidáció között igen nehéz éles határvonalat húz­ni. A folyamat az ellenforradalom győzel­me és annak konszolidációja között hú­zódik. Természetesen nem arról van szó, hogy az ellenforradalomnak korábban nem lettek volna intézményei. Az ellen- forradalom célja, hogy politikai intéz­ményrendszerének legfontosabb elemei - pártjai, ideológiája, eszközei - olyan legális és beépíthető formát öltsenek, amelyek alkalmasak arra, hogy az ellen- forradalmi konszolidáció hatalmi struktú­rájának domináns részévé váljanak. Az ellenforradalmi konszolidációban kiala­kuló új hatalmi viszonyokat, főként annak politikai intézményrendszerét jelentősen befolyásolja, hogy milyen osztálytarta­lommal és bázissal rendelkezett az ellen- forradalom. Például a Tanácsköztársa­ság leverését követő intézményesülés valójában Szegeden zajlott, miközben az antant támogatta Peidl- és Friedrich-kor- mány a törvényesség látszatát volt hiva­tott fenntartani, másrészt politikai játékte­ret biztosított az ellenforradalmi táborban egymással viaskodó, alakuló és újjáala­kuló keresztény, konzervatív, nemzeti, liberális és demokrata elnevezést viselő pártok számára. Ugyanakkor az intézmé­nyesült terror számára is zöld utat bizto­sítottak. Ennek kegyetlensége nem sok­ban múlta felül a megszálló csapatok kegyetlenségeit, a forradalmárok elleni programokat. Az ellenforradalom intézményesülő, főleg pedig konszolidáció szakaszában az uralomra került osztály egyik csoportja már képes arra, hogy a politikai hatalom­ban vezető szerepre tegyen szert, s a ha­talomgyakorlás feltételeként egyfajta egyensúlyra törekszik. Példánknál ma­radva: a .Tanácsköztársaság leverését követő ellenforradalmi rendszer burzsoá- földesúri hatalmi struktúrájába szervesen beépültek a dzsentri katonatiszti-államhi- vatalnoki csoportok, magukkal hozva ideo­lógiájukat, értékrendjüket, céljaikat. Ezeknek a Horthy-rendszer politikai megszilárdításában vitathatlanul megha­tározó szerepük volt. * 1981. XI. 29. (Folytatjuk) IIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIM O

Next

/
Thumbnails
Contents