Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)

1981-07-19 / 28. szám

I QO/^-ben a vöröskő (Öervenv Kamen)-rn^ígittalvai ' (Margecany) vasútépítésnél dolgoztam, a Pusté Pole-i bevágásban. Ekkor soroz­tak be katonának. A kiépített pártszerve­zetek által megtudtuk, hogy a kb. 16-16 km építési szakaszon csaknem száz hoz­zám hasonló újonc dolgozik a Kabos- Klein cégnél, akiknek október 1-én szin­tén rukkolniuk kellett. Tudomásomra ju­tott (a Vörös Szakszervezet zsebnaptárá­ból), hogy a bevonuló katonáknak, ha már legalább 3 hónapot egy helyen dol­goztak, joguk van 14 napnak megfelelő bérre, mint bevonulási segéiyre, azonkí­vül a katonai kofferre, vagy 50 koronára. Már ió előre meoheszéltnu = íiúkküi, hogy az utolsó munkanapon előterjeszt­jük követeléseinket az üzem megbízottjá­nak. Én valamennyi bevonulóval aláírat­tam egy ügyvédi meghatalmazást arra az esetre, ha az üzem megtagadná ennek a törvény által biztosított jogunknak telje­sítését. Szuronnyal állta utunkat. A csendőrőr­nagy oszoljra szólított fel. De mi, akik elöl haladtunk Mező István kommunista sze­nátorral a menet élén, még ha akartunk volna sem tudunk megállni, mert hátulról a tömeg nyomott előre. A szuronyok már majd a mellünkhöz értek. A parancsnok csőre töltette a fegyvereket. Erre aztán csákányok, lapátok emelkedtek a levegő­be, a tömeg ordítani kezdett. Ezt látva, a csendőrparancsnok halálsápadtan, reszketve azt javasolta, hogy válasszunk deputációt, s beengednek tárgyalni a já­rásfőnök úrhoz. Be is mentünk a főnök­höz, és röviden megegyeztünk. Az ered­ménnyel meg lehettünk elégg^ve, mert visszavonták a további elbocsátásokat, a munkanélkülieknek pedig külön gyors­segélyt utaltak ki még aznap. Ha a harc eredményes volt is, én alaposan megkaptam az idősebb elvtár­saktól a magamét, amiért szerszámokkal hívtam az embereket a tüntetésre. Mert mi történhetett volna, ha a csendőrpa­dését, és ezen észrevételünket írásban akartuk jelenteni felsőbb parancsnoksá­gunknak. Az őrparancsnok megkerülve az utasítást, vagyis Mikse úr parancsát, megállította autónkat a tartományi kom­munista párt titkárának lakása előtt. Be­kopogott, és mikor kijött a párttitkár, vala­mit beszélgettek. A titkár pár perc múlva újból kijött, már felöltözve, felült az autónkra és jött velünk a katonai parancs­nokságra. Rövid kihallgatás után úgy döntöttek, hogy egy időre felfüggesztik a rögtönítélő bíráskodást és a'.äpCS VÍ2őgáiatot indí­tanak. Hogy helyzetünk jobbra fordult, ezt mindjárt reggel meg is éreztük, mert velünk már sokkal jobban bántak, mint a többi rabbal. Kiengedtek az udvarra, tisztálkodhattunk, rendes katonai reggelit kaptunk, beszélgethettünk egymással, de még az örökkel is, csak arra kértek ben­nünket, hogy legyünk türelemmel. ÍLVMRMIMÉRT CSELE KEDTEM Az üzem megbízottja hallani sem akart követelésünkről. Egy fiatal rozsnyói ügy­véd viszont örömmel elfogadta ügyünket és bíróságilag szerzett érvényt a tör­vénynek. Ha kicsit késve is, de nagyon jól jött ez a kis pénz valamennyiünknek. A fiúk 20- 20 koronával járultak hozzá a bebörtön­zött kommunisták támogatásához. Hogy jobb legyen a kenyér Sokkal kényesebb eset volt az, amely a csehszlovák hadseregben történt meg velem. 1933 nyarán már érezhető volt a II. világháború szele. Ezért a hadseregben is foganatosítottak bizonyos háborús elő­készületeket. Többek között elkezdték tábori kemencékben sütni a kenyeret. De az így sütött kenyér oly rossz volt, hogy még a legéhesebbek sem tudták megen­ni, mert kívül égett, belül pedig nyers volt. Ezért aztán megbeszéltük, hogy egy bi­zonyos napon senki sem fogadja el porci­óját. Igen ám, de amikor arra került sor, hogy ki álljon ki raportra (kihallgatásra), már csak magam maradtam, mert féltek a fiúk. Gondoltam, ha már elkezdtem, végig is kell csinálnom, mert ez a kom­munista magatartás. A II. ütegnél tehát én magam álltam kihallgatásra. Az üteg­parancsnok, Wünchs szudétanémet fa­siszta, az egész alakulat előtt lehordott gazember lázadó kommunistának, ami­ből viszont megtudhatták a fiúk, hogy a kommunisták, ha arra szükség van, még az akasztófa alatt is harcolnak a dol­gozók jogaiért. Igaz, engem ezért 3 hó­napra elítéltek fegyelmi sértés címén, de a kenyér újból ehető lett. Szemben a szuronyokkal A legemlékezetesebb eset 1932. febru­árjában történt meg velem. A párt az 1932. február 22-i éhségtüntetések megszerve­zésével ebgem bízott meg. Jártaem hát a falvakat ésvárosokat, és a munkanélkü­lieket arra készítettem elő, hogy 22-én az éhségmenetbe hozzanak magukkal csá­kányt, lapátot, esetleg más szerszámokat a szükségmunkák elkezdésének meg­gyorsítására. Az emberek össze is jöttek - több százan a járás legtávolabbi részébő is. De különösen sokan jöttek Rejdováról és Szilicéröl (Silica). Kapa, lapát, csákánv de még balta is akadt f*trTiéiyiknél. A mf)yáoott jelre a menet elindult a já­rási hivatalhoz. Mire odaértünk, ott már egy kb. 50-tagú csendőrkordon feltűzött rancsnok elveszti a fejét és tűzparancsot vezényel? Ekkor értettem meg igazán, mi is az a kommunista felelősség. ★ ★ ★ A halálra készülni soha és senkinek nem lehet kellemes dolog. De meghalni az elvtársaim, harcostársaim golyói által, vagyis ilyen halálra készülni még sokkal fájdalmasabb. Spanyolországban történt, a Jozko Májek ütegnél a következő eset. Három ütegünk - a Thälmann, a Gramsi és a Liebknecht ütegek - vagyis tüzérségi osztályunk parancsnoka egy Mikse nevű csehszlovák főhadnagy volt. Ez a három üteg már hosszabb ideje a front mögött, úgynevezett átszervezés alatt állott ak- > kor, amikor a gyalogságunknak nagyon nagy szüksége lett volna tüzérségi támo­gatásra. Mikse úr mindenféle kifogásai és közbenjárása miatt mi a front mögött loptuk a napot. így rendelkeztek a „szak­értők“. Jóval a támadások előtt mindig kivonták egységeinket a harcok közép­pontjából. Ez mindenkinek feltűnt, a fiúk kezdték megelégelni. Hangosan követel­ték, hogy részt vehessünk az elkövetkező harcokban. Én mint az alakulat pártszer­vezetének titkára, összehívtam először a párt vezetőségét, aztán a tagságot és megfogalmaztuk kérelmünket a felsőbb parancsnoksághoz. Kérésünk lényege az volt, vigyenek bennünket is, mégpedig azonnal, a legnehezebb frontszakaszra, mert ütegünk készen áll minden harci feladat teljesítésére. A gyűlés késő délu­tán ért véget. Az őrségen kívül valameny- nyien aludni tértünk. Az éj derekán, úgy 2 óra tájban riadóztattak, és egy réti tisztáson sorakoztunk. Pár perc múlva, legnagyobb meglepetésünkre, azt vettük észre, hogy körűi vagyunk zárva, saját frontcsendőrségünk tartóztatott le. Tizen­hármunkat, vagyis a pártvezetőség tagja­it név szerint kiválasztva és az üteg politikai biztosát megkötözve teherautók­ra ültették a Pozo-Blanco nevű városba kísérték. Spanyol elvtársaink, kísérőnk meg voltak győződve arról, hogy vesze­delmes lázadókat kísérnek, akiket rövid úton kell elintézni. Mi ezt látva elkezdtük az általuk is jól ismert forradalmi dalokat énekelni. Kísérőink parancsnoka ezt meg akarta tiltani. Mi azt feleltünk neki: ,,Ha már meg kell halni, úgy akarunk meghalni mint kommunistád“ Az őrség parancs­noka, de a katonák is nagyon meglepőd­tek, mert ha mi tényleg kommunisták vagyunk, akkor miért állítanak bennünket hadbíróság elé? Aztán elmondtuk nekik, hogy kifogásoltuk parancsnokuk viselke­Már a délelőtt folyamán elhozták az ütegnél maradt holminkat, sőt Mikse úr is meglátogatott. Már nem ordított. Olyan kérelemmel fordult hozzánk, hogy felejt­sük el, ami történt. Természetesen mi ezt azonnal elutasítottuk. Erre hozzám for­dult, mint párttitkárhoz, és arra kért (ma­gyarul), gondoljuk meg jól a dolgot, mert, mint mondta, „Pista, ez nem vicc, itt a ti fejetekről van szó“. Mire azt feleltem (egyetértésben a fiúkkal): „Őrnagy úr, ne féltse az én fejemet, inkább vigyázzon a sajátjára“. Azt még nem tudtuk, hogy Mikse úr a csehszlovák nagykövetség őrizete alatt van, vagyis hogy hivatásos kém. De hamar megtudhattuk, mert harmadnap, amikor letartóztatták, a követ már szemé­lyesen közbenjárt érdekében a miniszter- elnökségen. Két vagy három hónap vizsgálati fogság után a bírósági döntés értelmében, azonnali hatállyal kiutasítot­ták Spanyolország területéről. Mikséről már csak jóval a felszabadu­lás után hallottam. Megtudtam, hogy állí­tólag az angol királyi hadsereg ezredese­ként a hadsereg sajtófőnöke lett. Mi, hazánk szabadságáért harcolva tovább az ellenállás különböző helyein, Mikse ezredes úr pedig mint hazaáruló, az ellen­ség táborában működött. Egyik szabadulásom története 1935. december 22-én a rimaszombati (Rimavská Sobota) fogházban töltöttem 18 hónapos büntetésemet. El voltam ké­szülve a szökésre, melyet már jó előre megszerveztek az elvtársaim. Sehogyan sem tudtam megérteni, miért késik a szö­késem napja. A kinti elvtársáktól mind­össze annyi üzenetet kaptam: várjak nyugodtan. December 22-én tehát, éppen a ke­nyértésztát dagasztottuk a rabpékség­ben, mikor tíz óra tájban nevemet kiáltot­ta az egyik börtönőr. Nagyon sürgetett, mert hogy a Szedria elnökéhez hívatnak. Kissé megtisztítottam a kezemet a tész­tától, és az őr máris átkisért a szomszéd épületbe a bíróság irodájába. Az elnök úr irodája előtt kis helyiségben leültettek az egyik sarokba, az őr pedig bement jelenteni az elngknsk, hogy: Fábry István elítéltet parancsára előállítottam. Az őr elment, én pedig az írnokkal (Galambos elvtárssal) ott maradtam, ami szokatlan volt, mert a rabot nem szokták őrizet nélkül hagyni. Az elnök irodájának ajtaja kissé nyitva volt (azt még ma sem tudom, hogy vélet­lenül-e vagy akarattal), ezért mindent meghallottam, és azt is megállapíthat­tam, hogy többen vannak a helyiségben. Mindenesetre kezdtem figyelni a kiszűrő­dő beszélgetSSrS. Elhallgattak, valami nagyon fontos adást vártak a rádióból. Pár perc múlva megszólalt a bemondó, és jelentette a prágai Hradcany Ulászló- terméböl, hogy a képviselők mind a he­lyükön vannak, és izgatottan várnak arra, hogy szavazataikkal megválasszák az új köztársasági elnököt. Kommentárjában emlékeztetett rá. hegy grrs 5 legnagyobb áiiami tisztségre két jelölt pályázik: dr. Benes, a kormánykoalíció jelöltje és dr. Némec, a jobboldal, a fasiszta német­barátok egyik legismertebb korifeusa. A bemondó szavaiból azt vettem ki, hogy mindkét jelölt esélye egyenlő, s csak azon múlik minden, hogy kire adják majd le szavazataikat a kommunista képvi­selők. Pár perc múlva megkezdődött a vá­lasztási aktus, én pedig izgatottan vártam az eredményre, de arra is, amiért az elnök úr magához hívatott. Úgy kb félórás szünet után a bemon­dó ismertette az eredményt: a kommunis­ta képviselők szavazataival együtt dr. Benest választották meg köztársasági el­nökké. Én már ugyan előre értesültem arról, hogy a mi képviselőink Benesre fognak szavazni, de rossz érzésem volt, mert hiszen éppen a Masaryk-Benes-féle de­mokrácia jóvoltából töltöttem börtönbün­tetésemet. így gondolkodtam, míg a szomszéd szobában nagy volt az öröm. Csengtek a poharak a győzelemre. Meghallottam az elnök úr hangját is, aki köszöntőt mondott. A következőt mondta: „Sajnos a győzelemnek van egy szépséghibája is, mégpedig a kommunisták szavaza­tai". Az ünneplés után végre rám kerülhe­tett a sor. Az elnök úr kijött, és máris diktált valamit, amit én, nem értettem meg, ezért aztán visszautasítottam az aláírását is. Az elnök pedig nagyon cso­dálkozott, sőt meg is jegyezte, hogy hal­latlan ez a kommunista konokság, mert még a saját szabadlábra való helyezést sem akarja aláírni. Fogta magát és ottha­gyott bennünket az írnokkal, aki szimpati­zált velünk. Galambos elvtárs megma­gyarázta, hogy dr. Ivan Sekanina, dr. Clementis és Sálét ügyvédek kérelmet nyújtottak be az elnöki hivatalba amnesz­tiáért, és egyben ideiglenes szabadlábra való helyezésemért. A kérelmet az igaz­ságügyi miniszter úr elfogadta, ezért hát szabadon engednek. 1935. december 22-én tehát egész váratlanul, újból szabad lettem. Kikaptam a nagyon is nyárias ruhámat a raktárból és keresztül a város legforgalmasabb részén, igyekeztem Réthyékhez, a kör­nyék kommunistái által nagyon jól ismert Szíjártó utcába. Persze a járókelők meg­állva csodálták nyári öltözetemet. Réthyék is csodálkoztak. Nemcsak az öltözékem, hanem rőleg azon, hogy ilyen váratlanul jöttem. Réthy mama, aki tudott szökési szándékomról, azt hitte, megszöktem és máris intézkedett, hogy hová dugjon el. Megnyugtattam tehát, hogy hivatalosan helyeztek szabadlábra. Nagy lett az öröm. Alig telt el fél óra és a kis szobában máris 15-20-an szorong­tunk, a Réthy családon kívül Sajbanék, Slovencsák, Demeter, Kristály és még mások jöttek üdvözölni. Nagyon megha­tott ez az elvtársi szolidaritás. Mindegyik hozott magával valamit, cigarettát, egy kis itókát. összeállították a téli ruhakész­letemet is, amelyben majd hazautazha­tom. Telefonon és táviratban értesítették Rozsnyót (Roznava), de a közbeeső várost és falvakat is. Úgy, hogy este a vonatnál már Feleden (Jesenské), Gö- mörhorkán (Gém. Hörka), Tornaiján (Sa- fárikovo), (Pelsőcön (Plesivec) nagyobb csoportok jöttek üdvözölni az állomások­ra, Gömörhorkán még az Internacionálét is énekelték. Rozsnyón pedig, dacára a csípős hi­degnek és hogy már éjfél is elmúlott, talán a százat is meghaladta a várakozók száma. Subovics és Róth Karcsi beszéd­ben üdvözöltek, aztán sorba állva mene­teltünk, forradalmi dalokat énekelve, egész a munkásotthonig. Nehéz leírni azt az örömet, melyet akkor éreztem. FÁBRY ISTVÁN

Next

/
Thumbnails
Contents