Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-11-22 / 46. szám
Nyári verőfény. Meg sem mozdult az átforrósodott levegő. Szinte sültek-föttek az emberek a forgalmas utcán. Rá se hederítettek. Megszállottként jöttek, mentek, tülekedtek, ki tudja, mi cél felé hajtotta a sorsuk, tény, hogy nagy volt a nyüzsgés. Az író meg csak állt és nézelődött, figyelte az embereket, különös érdeklődéssel a lengén öltözött hölgyeket. Sokan állítják, hogy annyi csinos, fiatal lányt, mint a főváros utcáin, sehol nem lehet látnFaz országban. Való igaz. Ugyanakkor persze látni megfáradt, megkopott embert is jó néhányat. Micsoda ellentmondás: a viruló fiatalság és a színtelen öregség. Ezt a gondolatot az váltotta ki az íróból, hogy az utca túloldalán, az árnyékos járdán megpillantott egy kissé hajlott hátú, bottal bicegő, öszhajú férfit. Mindig részvétet érzett a tehetetlen öregek iránt, azóta meg hogy ö is jócskán túl van már az ötvenen, a sajnálkozás még inkább felerősödött benne. Közben a bicegő ember meg-megállt, mintha erőt akarna gyűjteni. Az író érdeklődéssel figyelte és számolta, hányat lép két pihenés között. Érdekes módon mindig nyolcat, tizet lépett. Se többet, se kevesebbet. Mintha magában ó is számolta volna. Állítólag a megrokkant emberek rendkívül figyelmesek és gondosak önmagukkal szemben, s hogy új szokásokat vesznek fel, amikhez aztán ragaszkodnak és matematikai pontossággal be is tartják. Lehet, hogy így van, de az is lehet, hogy nincs, csak az idegen szem véli felfedezni az állítólagos változásokat. A bicegő ember ismét megállt.. Botjával belefeuhintott a levegőbe, mintha kard gyanánt használná s vezényelne egy láthatatlan seregnek, baljával pedig széles mozdulatot téve, enyhén meghajolva tessékelte el maga mellett a járókelőket, miközben torz vigyorra húzódott a szája. Az író akkor, abban a pillanatban úgy érezte, hogy ismeri a bicegő embert: torz vigyorában vélte felfedezni régi ismerősének, Kovács Pistának a mosolyát. Az egykori daliás termetű férfinak utánozhatatlan, gyermekies volt a mosolya. (Állítólag annak a mosolyának köszönhette sikereit a nőknél. Azóta persze az író rájött már, hogy a nők nem a gyermekies mosolyra buknak, hanem kézzelfoghatóbb dolgokban keresik és találják meg a számításaikat. Természetesen ez a megállapítás sem általánosítható.) Aki közelebbről ismerte Kovács Pistáit, tudta róla, hogy fiatal korában sokat pillangózott: kelyhecskéből kelyhecskébe szállt, nem kerülte el a hervadó virágszálakat sem, azokat, akik néha-néha kisegítették szorult helyzetében, mert az italt sem vetette meg. Az írót megdöbentette régi ismerősének a felismerése. Nemcsak azt állapította meg róla, hogy rokkant, hanem azt is, hogy félnótás a szerencsétlen. Legalábbis a látottakból arra következtetett. Vajon mi történhetett vele? - vetődött fel benne újra meg újra a kérdés. Talán üzemi baleset érte?... Vagy részegségében egy villamos elé tántorgott?... Hátha téved, hátha nem is Kovács Pista az illető!? Előre sietett, átment az utca túloldalára és elindult a bicegő férfi felé, hogy összetalálkozzon vele, s ha valóban ő az megszólítja. Leszegett fejjel bicegett a férfi. Az író útját állta, mire ő felkapta a fejét, s hosz- szan fürkészte az író arcát. Felismerés gyúlt a szemében. Vigyorogni kezdett.- Jól nézel ki, pajtád... Semmi kétség, ó az: a pajtás szót senki sem tudta olyan egyszerűen és melegen kiejteni, mint ö.- Pista... Kovács Pista... te volnál az?- Én... - bukott ki belőle a szó tompán, s torz vigyora is eltűnt. Helyette sötét ború telepedett az arcára. Botjával az ég felé bökött. - Te is láttad őket?- Kiket?- Hát a vadlúdakat... Az imént húztak el a város felett szép, szabályos V-alakban...- Szinte átszellemült az arca. - Tudod-e, mit jelent az, ha vadludak húznak el a város felett?!... Dehogy tudod. Ne haragudj, nem tudhatod. Azt csak én tudom igazán, nekem megsúgták. Majd egyszer beavatlak a titokba, jó? Az író megrökönyödött arccal bólintott. A bicegő férfi megrázkódott és ráfüggesztette a szemét, mintha a kétségbeesését akarta volna eloszlatni. Az író jól látta, hogy ezúttal a szeme tisztán csillog és értelem sugárzik belőle.- Látod, mi lett belőlem? - kérdezte a világ legjózanabb hangján a vállát vo- nogatva. - Ez... ez lett belőlem... Jól kihúztam a gyufát...- Baleset? A kérdést eleresztette a füle mellett, a fejét is elfordította s botjával kocogtatta a járdát.- Mindig irigyeltem a vadlúdakat ... Irigyeltem a szép, szabályos röptűkért... Mióta meg ehhez a bothoz... - nem fejezte be a gondolatot - még jobban irigylem... - Ismét az íróra függesztette a tekintetét. - Van néhány koronád?- Akad.- Meghívhatnál egy pofa italra.- Azon ne múljék... A harmadik pohárig egyetlen szót sem szólt, csak az író beszélt magáról, a munkájáról, családjáról, az unokáiról. Gondolta, majd csak rákap az ismerőse, mint hal a csalira és kiönti magából mindazt, amire éppen kíváncsi, amit esetleg meg lehet írni, de nem, meg sem mukkant. A negyedik pohár után végre megszólalt.- Hát, pajtás, jól felvitte az isten a dolgodat, mondhatom, jól... de nem irigyellek érte, egyáltalán nem... Van neked bajod elég, több, mint nekem... - Poharával vasalgatta az asztalterítőt s rejtélyesen vigyorgott. - Hamarább elpatkolsz te, mint én, úgy bizony, pajtás... Az állandó idegfeszültség előbb-utóbb megbosszulja magát, lefordulsz a székről és csengettek ...- Te aztán nem teketóriázol, nem hizelegsz, egyenest neki a sűrűjének - mondta az író viccesen, de a bicegő nem vette figyelembe a szavát, mondta tovább a magáét.- Én, pajtás, fogom reggel a botomat, végigbicegem a várost, közben lehajtok egy-két felet, pohár sört, este aztán hazabicegek, azzal letudtam a napot...Kötelesség?... Gond?... Hajsza? Nincs. Semmi nincs... - Az asztalra könyökölt, állát alátámasztotta a tenyerével és hosz- szan, mereven nézte az írót, majd hirtelen kitekintett az utcára. - Már megint ködösödik... hiába, közeleg az ősz... Nem szeretem a ködöt, soha nem is szerettem. A fronton sem szerettem, mert csak nézet, nézett az ember a vakvilágba és nem látott semmit. Se barátot, se ellenséget... Látod, pajtás, mekkora köd gomolyog odakint? Az író ráhagyta. Később megkérdezte:- Mikor történt veled a szerencsétlenség? A bicegő férfi ismét megrázkódott, mintha az agyára telepedett ködtől akart volna megszabadulni és lehorgasztotta a fejét. Felsóhajtott. Két éve... Akkor történt... Megismerkedtem egy lánnyal, egy szőke lánnyal... Huszonnyolc éves volt... csupa tűz, csupa szenvedély... és hogy tudott ringatni!... -Ivott, a szemében különös fények csillogtak. - A feleségem mellett... ho- gyis mondjam, már évek óta semmi, teljes csőd... de vele, mellette megtáltosodtam. Hiszed vagy sem, megtáltosodtam, mint egy kamasz kölyök... Teljesen elveszítettem a fejem, futottam utána, mint az őrült... És tőle mindent megkaptam: megértést, tiszteletet, szerelmet...- A munkatársaid, a barátaid nem próbáltak észre téríteni, mert nyilván tudtak a dologról...?- Próbáltak, hajaj, de mennyire, hogy próbáltak!... Azt is mondták, hogy csak a jól kereső ,.vizes mérnököt“ szereti bennem, még azzal is érveltek, hogy olyan az a lány, mint a jó vizű kút, hogy boldog-boldogtalan mereget belőle... Talán elhittem? Dehogy hittem... - Hirtelen felkapta a fejét. - Hallod?- Mit kellene hallanom?-Hátavadlúdakat... Ismétaváros felett húznak el és gágognak, de milyen siránkozva... és a köd is felszállt. Látod, felszállt és süt a nap. Hadd süssön, hiszen nyár van, az a dolga, nem igaz?- mondta és elmosolyodott. Ezúttal azonban a mosolya nem torzította el az arcát, ellenkezőleg, megszépítette. - Kérj még egy pohárkával, aztán isten bizony elég lesz. Kérsz? Kért, pedig a rettentő hőségben már neki is kóválygott a feje. Egye fene, gondolta, ritka az ilyen alkalom, tán csak nem hal bele a bőségesebb italozásba.- És mi van a lánnyal? - kérdezte az író később.- Semmi - vonta meg a vállát a bicegő -, él és virul... Pedig úgy futottam utána, mint az eszehagyott, mondtam már. Nagyokat mulattunk... és kivirágoztam mellette, mint a kiszáradóban levő fa... Hetekig, hónapokig tépelődtem, hogy mitévő legyek. Harminc éves házasság után nehéz a döntés, dehát olyan állapotban voltam én akkor, hogy nem-igen tudtam józanul gondolkodni. A három nagy fiamtól is tartottam, habár semmi közük az életemhez, nem pofázhatnak bele, mégis tartottam... Szép heteket éltem át a lánynyal, nagyon szépeket... - Eltűnődve nézett maga elé, nyilván felidézte az együtt töltött hetek, hónapok gyönyöreit. Megrándult a szája széle és szemét elöntötte a könny.- Embereid meg magad, Pista - veregette meg a vállát bíztatóan az író.- Semmi baj, pajtás, semmi baj, átment már... - Beletúrt a hajába, hosszan gondolkodott. - Egyik este aztán megmondtam az asszonynak, hogy elegem van belőle, elválok tőle.- Mit szólt?- Semmit, csak nevetett. Azt hitte, hogy csak marháskodom. Amikor azonban látta, hogy több kettőnél, rámtámadt: ,,Azt adja neked az isten, hogy ilyen gyalázatot hozz a fejemre azok után, amennyit gürcöltem meg szenvedtem veled életemben! Beretvával vágom el a nyakad éjjel, mikor alszol.“- Vágod ám az öreganyád kínját!- mondtam neki és megvertem, pedig a harminc év alatt nem bántottam, csak egyszer legyintettem nyakon, akkor is elöntötte a vér... - Megfogta a poharat, de már nagyon remegett a keze, kis híján kilötyögtette az italt. - Hetekig tartott ez a huzavona, aztán egyszer feleselés közben ezt találta mondani: „Nem a nyakad vágom el, hanem a két szemed szúrom ki és vezetgetni foglak, amíg csak élsz, de elmarlak a szőke ribanctól. Hát ehhez tartsd magad!“- Meggyőzően mondta és mi tagadás benne, kissé tartottam is tőle, amilyen vadóc, megteszi... - Ivott. - Hazahívtam a három fiamat: Karcsit, Gézát meg a Pistát. Eljöttek. Szombat este volt, ráértek. Akkor már nős volt mind a három... Előbb csak iszogattunk, ettek is valamit, de inkább csak ittak és várták, mit akarok. Én meg csak halogattam a dolgot, s már- már lemondtam a tervemről, megijedtem a három jegenyefányira nőtt gyerektől. Ha ezek kézbe kapnak, gondoltam, ott törnek ketté, ahol a legvastagabb vagyok. Végül az ital annyira felbátorított, hogy kimondtam: elválok anyátoktól. Megvallom, nem volt könnyű kimondani, de csak kimondtam, mire ők úgy néztek rám, mint aki meghibbant. Karcsi tért magához előbb.- „Vénségedere bolondulsz meg, apa- kérdezte gyanús szelídséggel és egyenesen a két szemem közé nézett.- Elhatároztam, hát meg is teszem, csak azért hívtalak ide, hogy tőlem tudjátok meg, ne mástól ■ ■ • Erre aztán, mintha vezényszóra tennék, felállt mind a három gyerek. No, gondoltam magamban, most aztán elszabadul a pokol és pozdorjává zúznak, de egyik sem emelt rám kezet. „Rendben van, megteheted, mi segíteni fogjúk anyát, de téged nem tekintünk apánknak ezentúl“ - mondta a Géza fiam, azzal elmentek.- És a feleséged?- Nem szólt az egy árva szót sem, csak ült a sarokban egész este és hallgatott, mint a süketnéma. Csodálkoztam is rajta, amilyen nagyszájú, hogyan bírta ki szó'nélkül egész este. De hogy akkor este valamire elszánta magát, az biztos, azt határozottan éreztem.- A válókeresetet beadtad?- A következő hét elején akartam beadni.- Közbe jött valami?- Közbe... - húzta el a szót a bicegő. - Vasárnap reggel elmentem Katóhoz. Együtt töltöttük az egész napot, este egy bárba mentünk mulatni. Ott aztán történt egy és más, amiből arra lehetett következtetni, amit a barátaim mondtak a lányról. Elkeseredtem... Még az is megfordult a fejemben, hogy... megfojtom... Viszont azt határozottan tudtam már akkor, hogy várok még egy kicsit a válóperrel.., Éjfél után két óra tájban ballagtam hazafele. Kissé pityókás állapotban voltam, mint azokban a hetekben általában... Ha megengeded, rágyújtok még egy cigarettára.- Parancsolj!- A kulcs belülről a zárban volt, csöngetnem kellett. Alig nyomtam meg a csengő gombját, kinyílt az ajtó. Arra még emlékszem, hogy a feleségem kezében sodrófa volt, még azt is láttam, hogy a fejem felé lendül... négy-öt nap múlva tértem magamhoz a kórházban. Ott tudtam meg, hogy nagy ütés érte a fejemet, hogy legurulva a lépcsőkön csúnyán eltörött a jobb lábam meg a bal kezem, látod, szúrkálhatod, vésheted,érzéketlen ... és megsérült a gerincem is... vagyis ez lett belőlem, amit látsz... teljes nyomorék...- Felelősségre vonták a feleségedet?- Nem... Nem vallottam be, hogy az ő ütésétől szédültem le a lépcsőn. . Azt mondtam, italos voltam...- Együtt élsz a feleségeddel?- Együtt... Mikor hazakerültem a kórházból, szó nélkül ápolt. Egyszóval rendesen ellátott... Mikor már lábadoztam,* munkát vállalt s azóta is dolgozik, pedig azelőtt soha nem volt állásban. Egyedül is megkerestem a kettőnknek valót... Látod, most mégis dolgozik és a keresetéből kipótolja a rokkant járadékomat, hogy jusson cigire, egy-két féldecire, pohár söröcskére, meg arra, amit éppen megkívánok...- Felemlíti-e néha a történteket?- Soha egyetlen szóval sem... Nehéz eligazodni az asszonyok észjárásán, pajtás, nagyon nehéz, szinte lehetetlen.- És a lány, vele mi lett?- Eltűnt... Jól kihúztam én vele a gyufát, pajtás, de nem baj... Szépek voltaik azok a napok, nagyon szépek... - A sok szesztől már akadozva beszélt, a szeme is zavarossá vált. Lassan elfordította a fejét, felállt és köszönés nélkül elment. Az író hosszan nézett utána, ahogy végigbicegett az utcáin a nyári veröfény- ben, vagyis a „sűrűn gomolygó ködben“. Már csak néha villant meg ősz haja a tömegben, aztán végleg eltűnt a szeme elöl. SZABÓ GYULA: A forradalom Madonnája E radt, tártál 1941 ostro mag. ján - rész« rohai A a lei kerül Cere Cere sé. I hábc vihar nél | a fris Eli nyok mind boka zúgá Elnyc az al derrr A 7ftóv( lövés vissz a ne fehéi a ha dezt< - rm termi akko a zei a ha már szék ahol vagy ben i A szán; kesp Marr, két a A szült tette az el zseb állan daral akí$fc> A állap tek r lyáb. azok a hál zuqá
