Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-10-18 / 41. szám
i. kezdődött, hogy a szomszéd >csit. 600-as Fiatot akkor még adták. Persze, több sem kel- ött az örökös szöveg, hogy hát > meg tudják engedni maguk- t is, pedig azok sem keresnek >knak csak egy gyerekük van, otthon meg zsíros kenyéren ; meg a férfit is faluról segítik ag még életükben nem voltak, í, Káposztásfalván, míg mi, átrában, hol a Balatonon, nem lóval, hanem a saját pénzün- i három gyerekkel, akik még sem kaptak beutalót soha, laknak a városban A háztar- aszélek minden pénz kosztra aknek ruhára, cipőre, meg hát y hajlandó két szezonon át cuccot... Aztán meg honnan koronát a kocsira, amikor ötven tünknek együtt a takarékban rözni életem párját. Eladjuk ninden hosszasabb töprengés nap válaszolok egy hirdetésre, i, éppen olyan nagyságú kertet liénk. Tudtam, hogy elvesztet- a az asszony valamit a fejébe g megpróbálkoztam az utolsó tkodni, mondván, mi a fenének nk járni vele, hiszen vagy húsz lyelmesen beérek a munkahe- 1a éppen zuhog, és nagyon pen trolival is, három percre tói, amott meg közvetlenül az g, Füredre viszont közvetlen ixival mennénk is, még mindig a kocsitartás. Azonkívül, hogy kocsira, ha most előjegyzésbe évekig várhatunk rá... Nem ; dolgokat, a feleségem sürgőszerzett - némi ráfizetéssel vettük a kocsit, sót addigra már etség révén - beíratott a gépifolyamra, sőt maga is beirat- iizben meglett a kocsi, de még It meg a jogosítványa, így hol >főrjét, hol valami ismerőst kért ) vasárnap vigyen el minket izdett eluralkodni a kocsiszer- terjedt a „motorizmus“, sorra környéken a magángarázsok, is futott fűhöz-fához, hogy > építési engedélyt, de ehhez iszeköttetései sem bizonyultak elegendőnek. Annyi pénzünk még csak lett volna, hogy valahogy felépítsünk egy garázst, de az engedélyezési eljárásban érdekeltek „megolajozására" már semmiképpen sem telt, így a mai napig ys ott rozsdásodik a kocsi - most már a második - az utcán. Na de hát nem is ez a lényeg, hanem az, hogy rövidesen letettem a vizsgát és megkaptam a jogsit, most már nerrrkellett másokat megkérni, ha éppen ki akartunk kocsikázni. Hát ekkor kezdődött az én kálváriám.. Mert az én Amáliám is kezdett járni az autóiskolába, később kezdte, mint én, de már az első lecke után mindent jobban tudott nálam. És csak szövegelt, hogy már megint későn nyomtad le a kuplungot, most a jobbról bekanyaroelhatároztuk, hogy eleget teszünk kaposvári barátaink meghívásának és meglátogatjuk őket. Karácsony másnapján indultunk. Persze az asszony akart mindenáron vezetni. Fagyosak, síkosak voltak az utak, és finom porhó esett, ami belepte a fagyási. A határig még csak elvergödtünk valahogy a nyári abroncsainkkal, de aztán vagy húsz kilométer után egyszerre csak megcsúszott a kocsi, sehogyan sem akart megmaradni az úttesten, megfordult a tengelye körül és zsupsz! le a töltésről a havas mezőre, ahol az oldalával nekivágódott egy fűzfának Mondanom sem kell talán, hogy ez volt az egyetlen fa az egész ■ környéken. Nem akarom részletezni a dolgokat, de a végén kisült, hogy dó járműnek van elsőbbsége, túl sok gázt adtál, vigyázz, te szerencsétlen, nem látod, hogy szembejön az a marha nagy kamion, hát ilyenkor kell éppen előzni?! És a bünkért is későn kapcsoltad be, hát te ezt így tanultad azon a gyorstalpaló tanfolyamon? Ne hajts olyan gyorsan! Most meg mit cammogsz úgy?! És be nem állt a szája. Mindig mindent jobban tudott. Birkatürelmű ember vagyok, de nemegyszer annyira agyonidegesített, hogy kiborultam és útközben kiszálltam a kocsiból, hogy ha mindent olyan jól tudsz, hát vezess egyedül. Igen ám, de még akkor nem volt meg a jogsija, így hát könyörgésre fogta, hogy, apukám, így, meg apukám, úgy. Hát ez így ment egy darabig. Még azon a nyáron lementünk a bolgár tengerpartra, megtettem vagyjcét és fél ezer kilométert minden zűr nélkül. Útközben persze az elmaradhatatlan kommentár, hogy ezt így kell, meg nem így kell, szokás szerint párszor kiszálltam a kocsiból, aztán a könyörgés és a többi. Különben minden a legnagyobb rendben ment. Aztán az asszony elkezdett vezetni! És attól fogva elátkoztam a pillanatot, amikor engedtem a nyomásának és megvettem azt a nyomorult kocsit. Először csak kisebb távolságokra és a felügyeletemmel vezetett. Aztán egyre inkább vérszemet kapott, és most már csaknem kizárólag ö ült a volánnál. Karácsonykor a kocsi „totál" károsodást szenvedett, ki kellett cserélni az egész karosszériát, és ráadásul nem volt biztosításunk! öt évig nyögtem a felvett kölcsönt... Persze mindez nem vette el a kedvét az asszonynak a vezetéstől, sőt később már véletlenül sem engedett a kormányhoz. Szép lassan végleg kivette a kezemből a gyeplőt. Nekem legfeljebb ha mosni volt szabad a kocsit. Ö meg még a piacra sem járt gyalog. Aztán egyszer bejelentette, telefonált Poprádról a nagynénikéje, egy egyedül élő*- vénlány, megbetegedett, az ágyat kell őriznie, s nincs, aki ápolja, szeretné, ha Amália legalább pár napra elmenne hozzá, amíg valamelyest összeszedi magát. Szegény öreglány, gondoltam, hát ennyit igazán megtehetünk neki, úgysincs senkije Amálián kívül, hát hadd menjen. Igaz, valami rémlett, mintha a poprádi nagynéni évekkel ezelőtt eltávozott volna ebből az árnyékvilágból, de az is lehet, hogy az a Jozefina tanti volt, sohasem ismertem ki magam a feleségem kiterjedt rokonságának a tagjai között. Szóval Amáliám összecsomagolt egypár cuccot, csipkés kombinét, hálóinget, miegymást, és hajnalban útra kelt. Még tréfásan megfenyegetett, hogy aztán meg ne csaljam, amíg oda lesz, megkérte a szomszédokat, vigyázzanak rám, tudod, a Ková- csikné mindig az ablakban van, az majd megmondja, mit csináltál... Puszit lehelt arcomra, mert már ki volt rúzsozva a szája, és elvágtatott. Délelőtt, úgy tizenegy óra tájt, éppen Jutkával beszéltem meg estére randevút a telefonon, akinek a férje, Pista váratlanul szolgálati útra kellett hogy menjen, amikor beszól a titkárnő, hogy menjek gyorsan a másik készülékhez, a rendőrség keres a főnök közvetlen vonalán... Á, biztosan valami félreértés, mi közöm lehet nekem a rendőrséghez? Még gyorsan megállapodtam Jutkával, hogy este nyolckor találkozunk nála, amikor azt mondja, le kell tennie a kagylót, mert valami sürgős hívása van... Megyek a másik telefonhoz, a legjobb hangulatban, először gondolva arra, hogy lám, mégiscsak van valami haszna, hogy a feleségem maga is vezet, s hát a vonal másik végéről az ügyeletes rendőr kezdi kérdezni az adataimat, hogy én vagyok-e ez meg ez, itt és itt lakom, a feleségemet így és így hívják, anyja neve és a többi... Igen, mondom, stimmel, ma reggel utazott el, hogy hova, hát Poprádra. Erre kezd elbizonytalanodni a hangja, hogy így meg úgy, nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolnom, de hát... és nagy körülményesen közli, hogy Amáliám a zsolnai kórházban fekszik, a síkos út, a zuhogó eső, miegymás, szóval megcsúszott, sodródott a menetirány szerinti baloldalra és ott nekiütközött a szabályosan közlekedő ilyen és ilyen rendszámú személygépkocsinak, hadarja a hivatalos szöveget, ha látni akarom és így tovább. Az ott lebzselő kollégák széket toltak gyorsan alám, és kivették a kezemből a kagylót, amit még mindig szélütötten szorongattam. Jött a főnök és felajánlotta, hogy kocsit, sofőrt ad, menjek azonnal Zsolnára. Hogy honnan tudta, mi történ? Lehallgathatta a beszélgetést a másik készüléken... Két és fél óra múlva már ott topogtam a kórház előcsarnokában, ahol a főorvos éppen a sikeres műtétről számolt be, hogy ilyen meg olyan fraktúra, enyhe agyrázkódás, miegymás, de hogy nyugtalanságra nincsen ok, a körülményekhez képest satöbbi, amikor egyszerre csak beviharzik egy szőkeség, hű de ismerős, gondolom, a főorvos monoton magyarázatát hirtelen félbeszakítja és a lehető legrészvétteljesebb arcot öltve hanyatt-homlok rohan oda és karjaival fogja föl az egyszerre ájuldozni kezdő Jutkát, a kocsim romjai közül kimentett másik sérültnek, legjobb barátomnak, Pistának a feleségét.. . Szegény Pista azóta nem vezet, Amália nem engedi odaülni a volánhoz, igaz, amúgy sem nagyon tudna, merev maradt az egyik lába. Mi meg - a biztosítótól kapott összeget kiegészítve - vettünk egy 1600-as Zsigát, és végre annyit, vezetek, amennyi jól esik, mert Jucikának, az én drága kis páromnak nincs jogsija, igaz, már beiratkozott az autósiskolába... * GYES ieteg a cipőm 20 e megvet- i lakkcipőt. klapnival: nkezve tá- án hanyatt sen befüz- ított eleinte lindjárt el- a került az 21. felvettem, ;it szorított, ijd elmúlik, hogy csak 22. 23. i som! nát, ejnye, harmadik 24. na, nagyon Jagyon fáj Via délután olt. Hú! de szálfám a Hűvösvölgyben, gyökereket és erdei sáskákat ettem kínomban, és táncoltam hozzá, ahogy a suszter bácsi mondta, a kis hamis. Tangót táncoltam, de most már kicsit ideges vagyok. November 27. Ugyanis rájöttem, hogy ez a cipő beteg. Fáj, tehát beteg. Ha az embernek a foga fáj, ugye, akkor a foga beteg, ha a hasa fáj, ugye akkor a hasa beteg: ha tehát a cipője fáj, akkor a cipő beteg. Na, nem mondom, hogy nagyon beteg.. . hm, egy kis náthája volt, abból lett egy kis influenzája, mit tudom én, és most fáj. Fájingál egy pirinkót. Csak éppen annyira, hogy az ember úgy vakkant egyet-kettőt, de legfeljebb minden lépésnél egyszer, úgy bömbinget egyet, és a szeme egy pirinkót kidagad az üregéből, de csak egy cseppecskét; az a pár szem szikra, amit az ember lát, meg az a pár csillag, fényes nappal, Istenem, oda se neki, katonadologi Majd beszólok egy cipő- doktorhoz hazamenet. Addig csak kibírom! November 28 A cipődoktor, Suszter mes25. tér, megnézte a cipőt, szegényt, megtapogatta, hallgató... vává... zott, aztán mondta ő is, hogy nincs nagy baj, kicsit meghűlt, 26. annyi az egész, üljek le addig, bízzam csak rá, mindjárt segít érem alás- ő rajta. Belgyógyászati szem! rájöttem! pontból tekintette az esetet, n hat nap hosszan beszélt rosszul varrt ig kint kő- stepliről, bevágott klapniról, feichtolásról, de biz én nem értem ezeket az orvosi dolgokat. Valami csövet dugott bele - nyilván gyomormosás vált szükségessé - aztán hideg borogatást alkalmazott. November 29. Még mindig itt vagyok a cipő-kórházban. harisnyában ülök, mert a borogatás nem használt, mikor felhúztam, még fújt egy kicsit, na, nem nagyon, csak éppen annyira, hogy a nyelvem egy pindurkát kilógott, na éppen csak egy negyed méternyire. De a mester mégis lehúzta, azt mondta, most még megpróbálkozik meleg borogatással, ha az se használ, akkor - de azért ne ijedjek meg! - akkor menjek el doktor Kobrákhoz, az specialista, mert, úgy látszik, valami szervi baj van, amit így, bel- gyógyászatilag, nem lehet gyógykezelni, és konzíliumra lesz szükség. Tíz koronát kért. November 30 , Tényleg a specialistához kellett fordulni, mert este nyolc órakor hirtelen görcsök álltak be, és a jobboldal megdagadt. A specialista sokáig vizsgálta a beteget, hosszan beszélt a diagnózisról, de nem értettem. Most valami új rendszerű bőrnyomóval próbálkozik, mondta, de ha ez se használ, akkor műtéti beavatkozásra kerül a sor, mert komoly szervi bajok vannak, és a borogatás csak súlyosbította a kórt. Már harminc koronában van a kezelés. December 1. Bulettin: A Cipő az éjszakát nyugodan töltötte (Talán mert nem volt a lábamon). Láz nem volt, az érverés emelkedett. A bélést beragasztották valami nyúlós anyaggal. Kívül két evőkanállal sósborszeszt alkalmaztak. A beteget befektették a sámfába és az ágyamba. Én a pamlagon aludtam. December 2. Délben kivettem a sámfát, és megpróbáltam a Cipőt. De az első lépésnél kiütött rajta a verejték, le se mehettem az utcára, azonnal telefonáltam a cipősebésznek. Automobilon jött, megvizsgálta és kijelentette, hogy tüstént hozzá kell látni a műtéthez: egy fél óra múlva már késő lehet. December 3. Rettenetes volt. Egy görbe késsel először bemetszett a bélésbe: ekkor kiderült, hogy a nyelve a Cipőnek a bélés alatt összehúzódott, daganat képződött, ez volt az oka annak, hogy olyan rettenetesen fájt, szegény. Nem lehetett okoskodni: a sebész kimetszette (exstirpálta) az egész nyelvet, bemetszett a klapniba, aztán összevarrta, lazán, a felsőrésszel. Utána újra sámfába tették a narkotizált Cipőt. Most várni kell. December 4. Fájdalomtól megtört szívvel jelentem, hogy a beteg nem bírta ki az operációt. Ma reggel, mikor felvettem, végigrepedt a varrás, és levált a talp, a cipő abban a percben felsi- koltott és - meghalt! (Exitus). Nyugodjék békében! December 5. Az a borzasztó a dologban, hogy most tizenötödikéig nem mozdulhatok ki hazulról, mert addig a fizetésemet kivettem, és elköltöttem a gyógykezelésre, csak tizenötödikén lesz annyi pénzem, hogy új cipőt vehessek. MÁZIK ISTVÁN Tornyok a ködben Tornyok feszülnek a páratelt völgyben, a hegycsúcsoknál elpitíen az északi szél, valaki kopog az ajtón, megtöri az ormok szétszórt csendjét. A ködből beszívom az estét, átkiáltok a levegő kék falán: tessék, de nincs más ott túl, csak a néma idő az éj alagútjában, csak a zizegő tér, a halálnak pislogó csillagok közt. Letörlöm az ezüstfényü cseppeket az égről, ha kételkedés kötele szorítja a torkom, mert itt vannak, hogy emlékezzünk rájuk, a tornyok a ködben; üknagyapák, ősök, apák, akik közt megfogant a szó, fel-felszakadó sírással a halálnak megtartott omladékok közt... Elavult ruhásszekrény El nem hiszem soha el nem hihetem én. A lélek: lélek. A kenyér igazi kenyér. S ki azt hiszi, hogy el kell búcsúznom a ténytől: az elavult ruhásszekrénytől, téved nagyon. Nekem nincs naftalin-szagom.. Az én utam egyenes út. S ki versenyt fut, ne dugja cipőbe lábait, kövesse némán a vérestalpúak százait. S ne várjon senkitől köszönőlevelet. Egy ruhásszekrény sokaké lehet, és sokunké lehet egy kenyér, talán egy lélek, abrosznyi föld is, mely egykor sírgödörré mélyed. Oly távol Oly távol, a klórszagú szobában vetik meg az ágyam. Fekszem a szerelem fehér vánkosával. Emlékek napfényes tája, mint a fák zöld koronája megóv. Est. Fénytelen est. Pizsamás test veti le gondjait, áthág az álmokon túlra. A halkszavú patak átszalad a ablak alatt, az időmarta köveken, és a hajnal ismét elhinti a fájdalmas perceket. M
