Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)

1981-10-11 / 40. szám

1981. X. 11. N in *9 o 11 S zokatlanul hosszú, éles, szenvedélyes vita bontako­zott ki az utóbbi időben a szovjet ii-odalmi életben. Tulajdonképpen már 1980-ban megkezdődött, amikor az oknyomozó szándék feltette a kérdést: mi jellemezte a hetvenes évek költészetét? Hol tart a szovjet költészet napjaink­ban? Kezdetben talán senki sem várta az érdeklődés és szenvedély később tapasztalt felfokozódását, hiszen az ötvenes és hatvanas évtized lírájáról is zajlottak viták - egyszer az intellektuális és az „egyszerű“ költészet viszonyáról, máskor a lírai hősről, a lírai önkife­jezés lényegéről-sajátosságairól - ám azok a viták közel sem kavartak föl ekkora port, mint a je­lenlegi. Az egymást támogató és egy­másnak ellentmondó vélemények­kel egyaránt találkozgatott az olva­só a Lityeraturnaja Gazeta, Litye- raturnoje Obozrenyie, Voproszi Li- tyeraturi hasábjain, a köztársasá­gokban megjelenő irodalmi folyó­iratokban, a napilapok interjú- és ankétrovataiban, vagy az osztan- kinói költótalálkozókon. A Lityera­turnaja Gazeta például - amely ez év június 24-i számában, a kritikus Valerij Gyementyev cikkével a maga részéről lezárta a vitát - tizenhárom hosszú publikációt tett közzé e témában, s közölte, hogy több mint hatszáz olvasói véleményt kapott. ,,A költészetkritika napjainkban, ha úgy tetszik, érdekesebb magá­nál a költészetnél“ - fejtette ki véleményét a vita egyik részvevő­je, ami persze inkább az eszme­csere színességére utal, semmint a vitát kiváltó okra. Az utóbbit jobban sejteti a Lityeraturnaja Ga­zeta állandó rovatcíme: ,,Költé­szet: hétköznapok ünnepek nél­kül?“ Ebből már kiérezhetö az elmarasztalás, amit a vitaindító A. Ivanov úgy fogalmazott meg, hogy napjaink szovjet költészete elma­radt a próza fejlődése mögött. A válasz még könnyűnek tetszhe­tett: az irodalmat folyamatként, öntörvényű mozgásában, a ha­gyományőrzés és útkeresés koor­dinátái között kell vizsgálni, s nem tanácsos felosztani sem évtize­dek, sem nemzedékek szerint. Egyes területei előretörhetnek, mások időlegesen lemaradhatnak - a háború utáni első esztendők­ben például a próza maradt el a költészet mögött. Lukonyin, Ka­rim, Dugyin, Narovcsatov, Kuliev, Orlov, Gudzenko, Mezsirov, Su­bin, Drunyina, Szamoljov, Vinoku­rov, Levitanszkij, Kocsetkov, köl­tészete egész évtizeddel előzte meg a próza új hullámát, mégsem volt ok a próza temetésére... Az indokok már alaposabb elemzést és választ kívántak. Egyaránt szerepeltek köztük a grafománia terjedése, az ,.ön­kéntes verselők“ növekvő száma, a semmitmondó, szürke, közép­szerű versek áradata, az erősza­kos dilettantizmus úttörése, a köl­tői személyiség elbágyadása, a ,.sokat szenvedett“ szerkesztők engedékenysége. Pavlov Mov- csan még keményebben fogalma­zott a Voproszi Lityeraturi hasáb­jain (1981. 6. szám): „A verseny- szellem - ez az, ami rendkívül jellemző a hetvenes évek költé­szetére. A konkurrencia a költé­szetben elvezetett a konkurenciá­hoz a kiadványok számában; a példányszámban, a kiadói ter­vekben. Egy ismerősöm így fogal­mazta meg költői feladatát: Nem az a fontos, hogy mit adok ki, fontos, hogy megjelenjenek. A fő — maga az új kiadás ténye, az új borító - hogy mi van mögötte, tizedrangú kérdés. Elvégre nem vagyok Puskin - tőlem keveseb­bet várnak. Ha megvan a kötet, fénylik a neved, a kiadók nem faggatnak, miért nem jelentél meg régen, a kézirattal nem túl házsár- tosak: megjelenik - tehát minden rendben.. . Ez a szemlélet az iro­dalomban - szomorú tény, a kö­zömbösség, az igénytelenség szimptómája...“. Az ellentábor nyomban és éle­sen reagált, egyoldalúsággal vá­dolva a költészet egészének el­marasztalóit, akik nem figyeltek fel a poézis változásaira, amelyek éppen az utóbbi években erősöd­tek fel. Például a költészet elmé­lyülésére, ,,összeszedettségére“, belső stabilitásának erősödésére, a gondolati-filozofikus verselés előretörésére. Határozottan kita­pintható a klasszikus versépitke- zésre való törekvés, az „örökség“ iránti érdeklődés elmélyülése, amit elősegített olyan költők műveinek hosszú idő utáni újrakiadása, mint Ahmatova, Mandelstam, Any- nyenszkij, Cvetajeva, Balmont és mások. Az óklasszikusLIrizmusuk, versszerkesztésük költői gondol­kodásuk hatással volt Szamojlov- ra, Kuznyecovra, Vingranovszkij- ra, Kosztyenkóra, Marcinkevicius- ra, Ami Szagijanra, akik közvetve, vagy közvetlenül magukévá tették elődeik örökségét, poétikai nyel­vezetük erejét, bátran továbbfej­lesztve saját költészetüket. E zzel párhuzamosan a nem­zeti művészeti hagyomá­nyok határain való túllépés, kite­kintés a baráti népek, a külföldi mai és klasszikus költészetre, kü­lönböző költészeti állapotok asszi­milációjához vezetett. A költészet - a nemzeti nyelv életképességé­nek legfényesebb bizonyítéka, a szó - a nép szellemi gazdaságá­nak kincsestára. A nyelv az utóbbi tíz esztendőben plasztikusabbá vált, a kincseskamra feltöltödött - a költészet tehát nem veszítette el állásait. S nem szabad elfeledkezni ar­ról sem - figyelmeztetnek a költé­szet védelmezői -, hogy éppen az említett időszakban a költészet le­szállt a pódiumról, a publicisztikus ,,esztrádköltészet“ átadta a helyét a csöndesebb, elmélyültebb „írás­beliségnek“. A költői gondolat mozgása, a kísérletező kedv egyes kiváló lírikusokat az elbe­szélő költészet, a poéma felé kö­zelített ,,Marcinkevicius", mások pedig éppen fordított úton járnak „az ukrán Lina Kosztyenko“, egyaránt gazdagítva a költészet egészét... A vita természetesen nem ke­rülte meg a szovjet költészet mindmáig legjelentősebb vonula­tát, a háborús költészetet sem. Itt azonban, ha lehet, a vitázók még nagyobb érzékenységbe ütköztek, hiszen a kritikai megjegyzések egyaránt érintették az „első lép­csős“ háborús költészetet, amit többek között Szurkov, Iszakov- szkij, Aliger, Antokolszkij, Tvar- dovszkij, Inber, Szimonov, Tyiho- nov neve fémjelez és a háborús téma továbbélését a hatvanas években, Szluckij, Vinokurov, Szamojlov, Mezsirov és a „front- nemzedék“ más költőinek oeuvre- jében. A polarizálódó nézetek össze­vetésére ugyancsak a Lityeratur­naja Gazetáben került sor, ahol is a két tábor véleményét, nyílt vitá­ban, Vagyim Kozsinov és Alek- szandr Mihajlov fejtette ki. A vita a háborús prózáról folyt korábbi eszmecseréhez kapcsolódott, amelyben többen kifejtették, hogy a Nagy Honvédő Háborúról a dön­tő szót még nem mondta ki az irodalom. Lehet-e vonatkoztatni e megál­lapítást a háborús költészetre is? Igen. Legalábbis ezt tette Vagyim Kozsinov. A vita kiindulópontját ér- denies felidézni a maga drámaisá- gában. KOZSINOV: A háborús költé­szet igazán nagy eredményei még elöltünk állnak. MIHAJLOV: Azt akarja monda­ni, hogy elégedetlen azzal, amit a frontnemzedék költői megírtak? KOZSINOV: Nem azt, hogy elégedetlen vagyok. De vélemé­nyem szerint költészetünk csak mostanában kezdi felfogni felada­tának grandiózus méreteit. MIHAJLOV: Hogyan? A front­nemzedék nem emelkedett fel a téma művészi meghódításának színvonalára? KOZSINOV: Bizonyos értelem­ben - nem. Ha a kongeniális bir­tokbavételről beszélünk. Mert ah­hoz, hogy teljes szélességben és mélységben megértsük ennek a háborúnak nemzeti világtörté­nelmi hőskölteményét, nem kevés időnek kell eltelnie. Mint ahogy a Háború és béke is csak fél évszázaddal az 1812-es honvédő háború után látott napvilágot. MIHAJLOV: Akarja-e, vagy sem, ön erősen lebecsüli mindazt, amit irodalmunk létrehozott a há­ború éveiben, s az azt követő több mint három és fél évtized alatt. Ezzel kategorikusan nem értek egyet. KOZSINOV: A háború részve­vőinek versei - a szemtanú művé­szi bizonyítékai. Ebben rejlik elvi­tathatatlan értékük... Szakítsuk meg a szó szerinti idézést, tömörítsük néhány pontba az álláspontokat. Az egyik véle­mény szerint csak a szemtanú rajzolhat hű, művészi képet a há­borúról, aki saját bőrén érezte a halálos forgószél minden kínját, megpróbáltatását. A másik tábor azt vallja: a teljes igazságot a Győzelmet kiharcoló emberek gyermekei, unokái is kimondhat­ják. Éppen a történelmi távlat, az erősödő nemzeti önismeret és vi­lágot átfogó történelmi szemlélet erősítheti meg tollúkat. Sőt, ez utóbbi - sok példa van rá - a front­nemzedék még élő költőit is telje­sebb szintézishez vezetheti. „élő emlékezet“, a „tör­ténelmi emlékezet“ nö­vekvő szerepére hívja fel a figyel­met Valerij Gyementyev is említett cikkében. „Sok lírai és epikus mű­ben az ember sorsa e történelmi emlékezet tükrében jelenik meg, s tanít, hinni kényszerít, hogy bár az ember emberré válásának fo­lyamata lassú, nehéz és ellent­mondásos, mégis elkerülhe­tetlen.“ A vita nem fejeződött be, tovább gyűrűzik a különböző fórumokon. Fentebb természetesen csak né­hány kiragadott gondolatkört is­mertethettünk, ám bizonyos, hogy a költészet állapotának, fejlődési irányának ilyen felelősségteljes vizsgálata, a vélemények nyílt üt­köztetése a müvekben gyümöl- csöződik majd. HAVAS ERVIN AZ IGÉNYTELENSÉG ELLEN Merre tart a szovjet költészet? » Búcsúzni - de hogyan? Felejthetetlen olvasmányélményem volt nemrégiben: Ana- tolij Ribakov Nehéz homok című regénye. Alaposabb elem­zést érdemelne ez a megrázó erejű mű, ezt azonban majd biztosan elvégzi helyettem más - arra érdemesebb. Én csak egyetlen mozzanatot szeretnék kiragadni a cselekményből. Azt, amelyben az események elbeszélőjét méltánytalanság éri. Egyik feltörekvő munkatársa fúrásai és intrikái miatt távoznia kell munkahelyéről. Kicsit megalázottan, kicsit sértet­ten, - de harag és bosszúvágy nélkül búcsúzik el a közös­ségtől: „Szívélyesen búcsúztunk, jóban váltunk el egymástól. S ez így van rendjén: minden munkahely részévé válik az életünk­nek, emberhez méltóan kell hát elbúcsúzni tőle“ - mondja, mintha az olvasó előtt akarná igazolni mértéktartását és fegyelmezettségét. Megálltam ezeknél a soroknál, mert egy olyan eseményt idéztek fel bennem, amelynek mellékszereplője voltam csu­pán, mégis érzékenyen érintett. Amelynek tanulságát máig sem tudtam levonni, ezért lezáratlan ügynek számít. A történet főszereplője egy negyvenes évei elején járó asszony, aki egy vállalat könyvelését végezte nagy hozzáér­téssel és odaadással, már vagy húsz éve. Aki valami pisz­mogó, tollszárrágó munkának képzeli a kettős könyvvitelt, az bizony téved. Kész tudomány ezekhez a villogó, berregő ide-oda ugráló gépekhez még odaülni is, nem hogy úgy dolgozni rajtuk, hogy a prágai központban is elégedettek legyenek a könyvelő munkájával. Pedig hősünk - nevezzük Máriának - egyre-másra kapta a dicséreteket, s rá is szolgált. Évenként járt továbbképző tanfolyamra, hogy lépést tudjon tartani mestersége fejlődésével, amelyet pihent elmék újítás ürügyén egyre bonyolultabbá tesznek. Máriának azonban nemcsak munkája, hanem vesszőpari­pája is volt a könyvelés és minden jel arra mutatott, hogy köztiszteletnek örvendve, fizetési kategóriájának legfelső határával megy nyugdíjba a vállalattól. Igen ám, de hiba csúszott a számításba. Mária egy szép napon, serdülő fia mellé egy kislányt szült testvérkének. A későn jött gyermek pedig gyengécske volt és beteges. Mária, a kötelességtudás példaképe egy csapásra „problé­más“ munkaerő lett, mivel a kicsi nehezen bírta a bölcsődét, s később az óvodát is. Amíg a szabadságából telt, addig sosem íratta ki magát az orvossal, sőt kivételes engedéllyel szombaton is bejárt a munkahelyére, hogy tennivalójának híja ne maradjon. Csaknem felőrlődött a kettős harcban, amelyet kislánya egészségéért és főnöke rokonszenvének visszanye­réséért vívott. Mert mi tagadás,a főnök ugyancsak rosszul bánt vele egy idő óta, mintha csak fejébe vette volna, hogy elüldözi a vállalattól. Végül aztán Mária is megértette, hogy új munkahelyet kell keresnie, ami az ő szakmai tudásával nem is volt nehéz, így aztán egy napon bejelentette, hogy a körülmé­nyekre való tekintettel távozik. A főnök elfogadta a felmondást, de ettől a perctől olyan nyílt ellenszenvvel bánt Máriával, hogy senki sem kételkedett benne: meg akarja keseríteni a távozó utolsó heteit. Amint mondani szokás, a kákán is csomót keresett, ok nélkül is belekötött, megalázta, kínozta, válogatott gorombaságokkal illette. Egy ízben még azt is kijelentette, hogy ha az ő felesége volna, megölné. „Megérné a húsz év börtönt?“ kockáztatta meg az egyik harcias kolléganő, mire a főnök kicsit elgondolkozott, és azt felelte: „azt ugyan nem, de gondoskodnék róla, hogy saját kezével vessen véget az életének“. Hát idáig fajulták a dolgok, s ennek már a fele sem volt tréfa. A gazdasági osztály légköre egyre elviselhetetlenebb lett. A kolléganők együtt szenvedték végig Máriával a felmon­dási időt. Vigasztalva, segítve tartották benne a lelket, amíg csak eljött a búcsúzás pillanata. S ezzel együtt a kérdés: bemenjen-e Mária a főnökéhez az utolsó kézfogásra, vagy ne. Az összegyűlt munkatársak sem voltak egy véleményen, egyik ezt tanácsolta, a másik azt, így hát Mária maga döntött: nem megy. Annyi megaláztatásban, annyi trágár kifakadás- ban volt része az utóbbi időben, hogy igazán nincs mit megköszönnie neki, akkor pedig üres formaság volna az a kézfogás. A főnök pedig bizonyára találna módot rá, hogy még most, utoljára is megbántsa valamivel. Hát inkább nem ad rá alkalmat. Egyszerűen félt. Elintézni valójuk úgy sem volt már. És mosolyogva, fellélegezve lépett ki a vállalat kapuján. A főnök reakciója leírhatatlein volt. Hiúságában sértették meg, hát valósággal belebetegedett. Tombolt, őrjöngött dühé­ben, zárt ajtók mögött is hallani lehetett a válogatott trágársá­gokat, amelyekkel Máriát szidalmazta. De nem ilyenkor volt igazán veszélyes, hanem amikor elcsendesedett és bosszút forralt, összehívta beosztottjait és kijelentette: Majd teszek róla, hogy az új munkahelyén is megtudják, kit vettek fel. Olyan véleményezést kap tőlem, hogy nyugdíjas koráig nem lesz maradása sehol. Majd meglátják, mire vagyok én képes!“ Azért mégiscsak jól végződött az ügy, Mária számára legalábbis. Uj munkahelyén igen gyorsan bizonyságát adta jó természetének, kitűnő képességeinek és hihetetlen munkabí­rásának. Annál is inkább, mert kislánya iskolás korba kerülve megerősödött, túljutott a betegeskedés időszakán. Máriát pedig szerették, becsülték és ez többet nyomott a latban, mint a feljelentésszámba menő munkaadói vélemény. Egy év leforgása alatt további három alkalmazott távozott a gazdasági osztályról, s nem kétséges, hogy a munkahely rossz légköre futamította meg őket. Mária esetéből okulva persze mindegyikük kézfogással és ,,szívélyesen“ búcsúzott el a főnöktől, annak ellenére, hogy viszolyogva tette. Pedig de jó lett volna Ribakov szellemében „emberhez méltóan“ búcsúzni a régi munkahelytől, amely életük részévé vált örökre és kitörölhetetlenül. MIKOLA ANIKÓ ■V

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents