Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-10-04 / 39. szám
látta szemét - amikor kikapja kezéből a kagylót majd pedig a pilláit, amelyeket a beszélgetés végéig már nem emelt fel többé. így történt most is. A telefon szüntelenül csörgött.- Fúrógép - dünnyögte még egyszer a fiú, és a telefon felé nyújtotta a kezét. Csapódott a lakásajtó. Nyina az utolsó csengetést meghallva beröppent a szobába, és kirántotta a kagylót a fiú kezéből.- Igen... Igen. Igen, persze... Hát hogy mondhatsz ilyet?! Csakugyan nem hiszel nekem?... Igen...Inkább holnapután ... Nem, dehogyis!... Tessék? Mit mondtál? ... Na jó, jó... Igen. Holnap... Igen, jó. Élesen megcsörrent a telefon. Egyszerre hosszú csengetéssel kezdte, ahogy interurbán híváskor szokta, de aztán a szokásos csöngések következtek; a fiú csak azért érezte túlságosan sűrűnek őket, mert gondolni sem akart rájuk, és mert még nagyon gyenge volt a betegség után. És mert tudta, ki telefonál. , A fiú leengedte lábát a díványról. A meleg levegő, amely azért mégsem volt olyan, mint az ágyban, mindjárt behatolt a pizsama alá, a fiú gyengeséget érzett, megtántorodott, szeretett volna visszafeküdni. A csengések ott zúgtak a fülében.- Mintha a koponyáimat fúrnák - düny- nyögte a fiú, és a csikós nadrágot tartva a telefonhoz indult. Már előre félt attól a hangtól, amelyet a legutóbbi két hét alatt majdnem mindennap hallott. Az történt, hogy ezt a hangot rögtön megkülönböztette valamennyi férfi és női hangtól, amelyeket naponta hallott a kagylóban, és csak ez a hang keltett benne furcsa izgalmat meg nyugtalanságot; a fiú ingerült lett, cserbenhagyta a megszokott kamaszos fesztelensége, ajkát harapdálva, bizonytalan tag lejtéssel, csak kusza, kurta válaszokat tudott kipréselni magából.- Nyinát kérem - mondta egyszer ez a hang, és a fiú, amikor először meghallotta összerezzent, noha Nyinát csaknem naponta felhívták a csoportjába tartozó diákok. Ez nem olyan volt, mint a többiek, és amikor a fiú nem felelt, ugyan pz az érces hang egy kissé türelmetlenebbül megismételte: - Halló! Nyinát kértem. Hall engem?- Igen - szólt a fiú -, hallom.- Nincs otthon Nyina?- Itthon van. Mindjárt jön.- Kérem! - szólt a hang, körülbelül úgy, mintha azt mondaná: ,,No, csak szaporábban!“ Nyina már ott állt. A fiú szótlanul átadta neki a kagylót, de nem ment el, hanem álltában a falnak dőlve, ott maradt a telefonnál.- Igen - mondta a kagylóba Nyina.- Igen, én vagyok... Igen, értem. Igen, megismertem... Nem. Nem. Késő van... Még nem.- Menj el - mondta a fiúnak csupán szájmozgással. — Feküdj le. De a fiú továbbra is ott maradt, és még mindig ugyanúgy nézett rá, mintha hallaná, mit mond a kagylóba az a rideg hang.- Igen - szólt Nyina. - Igen... Nem. Nem ő... Ugyan, kérem! Már hogy volna felnőtt! Hiszen még kisfiú. A fiú nem nevetett, sót nem is mosolygott rá nénjére. Úgy érezte magát, mint a kutya, amelyiknek a marján égnek áll a szór. r- Nem - rnohdta Nyina. - Nem ... Igen. Ma késön jön haza. Elvette a kagylót a fülétől, és tenyerével eltakarva a fiúra nézett.- Mi még nem vesztünk össze, ugye?- kérdezte. A fiú ellökte magát a faltól hegyes lapockájával, és a dívány felé indult. Becsukta maga után az ajtót, visszafeküdt az ágyba, melyben ötven napja fekszik, és úgy érezte, hogy a betegség még mindig hatalmában tartja: minden imbolyogni kezdett, összefolyj a szeme előtt, aztán pedig fojtott hangú beszélgetést hallott, és bár a szavakat nem értette tisztán, tudta, hogy Nyina mindjárt elmegy. Alighanem azt kell majd színlelnie, hogy Tányánál felejtett egy könyvet. Még odaát felvette utcai cipőjét, amikor pedig belépett az ö szobájába, már rajta volt a kabátja meg a svájci sapkája is.- Anyunak van kulcsa - mondta, - Egy fél óra múlva itthon lesz. Mondd meg neki, hogy jövök hamar.- Hát Vjacseszlavnak mit mondjak?- kérdezte a fiú. Még ki sem mondta a kérdést, már tudta, hogy ezt nem kellett volna kérdeznie. Nyina egyenesen és nyíltan öccse szemébe nézve odament, lehajolt hozzá, homlokát az övéhez értette, hosszú, puha haja lehull a válláról, és végigsiklott a fiú arcán. A fiú az utóbbi időben gyakran eltűnődött azon, hogy mit is jelent számára a nénje, és miért izgatják annyira a dolgai. De a válaszok egyszerűek, túlságosan egyszerűek voltak, nem magyaráztak meg semmit. Amennyire vissza tud emlékezni- nem bírta látni Nyina könnyeit, ötéves korában kiverte az ablaküveget a piszkaA fiú elindult a telefontól, és a belsejében ott dörömbölt a veszedelem. Vjacseszlav. Aki már nemcsak a Nyi- náé, hanem az övé is. Aki a mama helyett a szülői értekezletekre jár. Aki mindent tud a Dieselekről. És akit mindenki sofőrnek néz. Aki most olyan későn jön haza. Pedig épp Vjacseszlav kellene ide. A városban már rég elolvadt a hó, a fiú levegőre vágyott. Hol felnőttnek érezte magát, hol olyan kicsinek, hogy megengedte anyjának, hogy állig bebugyolálja, valahányszor kinyitották a szSlIöztetöab- lakot. Az ablakban rezgett, hullámzott a levegő, az utcáról hangok, szagok áramlottak he, egy emelettel feljebb pedig újra meg újra rázendített dalára a kalitkás kis madár. vassal, mert Nyina sírt, ö pedig nem tudta, hogyan vigasztalja meg, és nővére ügyet sem vetett rá. Most se tudná megbocsátani a könnyeit senkinek. Nyina nem sírt, de a fiú tudta, hogy az a hang a telefonban nénjére sokkal erősebben hat, mint őrá. Nyina elment. Ez két hete történt. És a fiún meg Nyinán kívül senki sem hallotta azt a furcsa hangot a telefonban. Kétszer is előfordult, hogy a fiú odament a telefonhoz, amikor egyedül volt otthon, és ezeket a türelmetlen, nyers hangú kérdéseket hallva mind a kétszer ki akarta fejezni valahogy tiltakozását, de kiderült, hogy képtelen bármi effélét mondani. így hát - a kagylóban már a rövid búgójeleket hallva - kalapáló szívvet ült egy ideig, aztán pedig, amikor kettesben voltak Nyinával, a szemébe nézve és magyarázkodást várva szóról szóra elismételte a beszélgetést. De Nyina nem magyarázkodott. Épp ez volt a leglényegesebb. Egyszer sem fordult elő, hogy bármiféle titoktartásra kérte volna az öccsét. A telefonhívások titka, melyet nem is akarnak leplezni - éppen ezért még jelentősebb »- égette öt, és ez az érzés esetről esetre erősödött. Látta, mennyira megváltozott az utóbbi időben Nyina arca, milyen lázasan várja a hívást egész idő alatt, amíg otthon van; Aztán a mama becsukta a szellőztetőablakot, és munkába ment. Nyina és Vjacseszlav már korábban elindult. A fiú egyedül maradt. Nyina néha - az utóbbi napokban ez mind gyakrabban fordult elő - nem este, hanem napközben, sót eltávozása után vagy két óra múlva jött haza, és otthon ült. Egyszer a fiú, amikor odament a telefonhoz, és meghallotta az ismerős hangot, a kagylót a szájától jóformán el sem véve, azt kiáltotta:- Nyinka, megint az a te... izéd. Gyere, mert elkésel! Úgy érezte, hogy legalább részben bosszút állt az izgalmáért meg a félelméért, mindazért, ami a telefonnál támad benne. Amit Nyina mondott, megint rejtelmes, tehát érthetetlen volt.- Szervusz... - mondta. - Úristen, dehogyis!... Igen, igen... Igen. Borzasztó soká. Jó. Hol? - Kérdezte. Letette a kagylót, kinézett az ablakon, felöltözött és elment. Vagy tíz perc múlva újra megszólalt a telefon.- Maga Nyina öccse? - kérdezte a hang.- Igen - felelte a fiú.- Fiatalember! Nyina előtt nem akartam kellemetlenkedni magának. Nem volt még alkalma hallani, hogy pimasz. Ártalmatlan kis pimasz, de mégis az! Mi az, hogy ,,az a te izéd“ Akarja tudni a nevemet?- Nem - válaszolta alig mozgó szájjal a fiú.- És miért nem? Én nem csinálok titkot belőle.- Még, hogy maga nem csinál...- mondta ugyanolyan halkan a fiú.- Mi? Beszéljen hangosabban! Hát hová lett a bátorsága?! Amikor pedig a fiú nem felelt, egy ideig a hang is hallgatott; a csend a szokott telefoncsend volt, recsegéssel, tompa sustorgással, de a fiú majd megfulladt tőle, görcsösen nyelt egyet; a kagylóból megint sercegés hallatszott.- Jegyezze meg, amit mondtam- mondta a hang. Majd megszólalt a rövid búgójel. Nyina vagy három óra múlva jött haza. Szórakozott volt, hallgatag. Este kitört rajta a hisztéria. Anyjukkal az asztalnál ült, amikor egyszerre két csengetés hallatszott - a telefonnál meg az ajtónál. A mama felállt az asztaltól, Nyina szeme bogara pedig hirtelen kitágult, összeszorította vékony kezét. Aztán felzokogott és a másik szobába rohant. Belépett Vjacseszlav, és a fiú látta, hogy felrándul az álla. A telefon csörömpölt. Vjacseszlav az ajtónál állt, a fiú az asztalnál ült. Egymás szemébe néztek. Aztán a fiú felállt, odament a telefonhoz, felemelte és visszatette a kagylót. Eltelt még két nap. Kint, az ablakpárkányon turbékoló galambok futottak oldalvást. Az utcáról hideg aszfalt és friss hal szaga csapódott be. A fiú még mindig ágyban volt, de amikor megszólalt a telefon, gyorsan felugrott, és a szellőztetőablakot be sem csukva, felvette a kagylót.- Tessék - mondta.- Nyinát kérem.- Nem adom.- Ez új - szólt a hang. - Aztán mi ez? Egy kis bosszú a ,,pimasz“-ért? Vagy háború?- Nem - válaszolta a fiú. - Látni akarom magát.- Engem?! - Igen, magát.- Ugyan miért?- Hogy beszéljünk, mint férfi a férfival. Bővebbet majd akkor! - mondta a fiú; maga is meglepődött.- No persze, hisz nekünk kettőnknek tömérdek megbeszélnivalónk van! - szólt a kagyló. A fiú hallgatott.- Nos, szól Nyinának, hogy jöjjön?- kérdezte ismét a hang.- Nem. Látnom kell magát.- Komolyan mondja?- Igen, komolyan.- Szeretném tudni, mégis miért? A fiúnak úgy rémlett, hogy a hang fakóvá válik.- Azt akarom tudni, megéri-e maga a nővérem könnyeit - válaszolta a fiú.- Ide hallgasson, pimasz ifjonc- mondta dühösen a kagyló nem gondolja, hogy a nővére kétszerte idősebb magánál?- Akkor is a nővérem - szólt a fiú. - Az ö könnye rám tartozik. Mikor és hol?- Ide figyelj, kisfiú! De hisz te ágyban fekszel!- Egészséges vagyok.- És biztos vagy abban, hogy azt akarja, hogy beleavatkozz?- Biztos vagyok abban, hogy nem akarja - mondta halkan a fiú. - Tehát mikor és hol?- Nem szabad az embernek ennyire tukmálni a társaságát másra - mondta gúnyosan a hang.- Akkor ne telefonáljon többet - mondta a fiú. Ide hallgass, te takonypóc! Minek ütöd az orrod a mások felnőtt dolgába? A fiú hallgatott. Csakugyan egyszeribe azt érezte: nem tudja, hogyan is legyen tovább. Egész testén hideg veríték ütött ki, mintha ó mondott volna ostobaságot. A kagyló is hallgatott, aztán valami érthetetlen, rövid motyogás következett, majd egymást félbeszakítva a lecsenge- tés hangjai szólaltak meg. A fiú odament ágyához, és leült. A kagylót nem tette vissza a villára, úgy hogy onnan, a szoba túlsó végéből is hallani lehetett a lecsengetés jelzését, csak egy kissé gyengébben, zörejként. Ő még nem tudta, ö semmit sem tudott. Most rosszul éreke magát. Senkit sem akart látni - sem a nénjét, sem anyját, sem Vjacseszlavot. Csak ült ott az ágyon, a szellőztetöablakon befújt a szél. Amikor pedig Vjacseszlav hazaérkezve mindjárt látta, hogy a fiúnak megint láza van, és a homloka felé nyúlt, hogy megtapogassa, a fiú ellökte a kezét, és belefúrta a fejét a párnába. Makai Imre fordítása Ha lezárod s, szobánk elön Aztán felizzik a fényt a fénj szinte vakít Ha szerelmer vak én azért Barátaim, egys kérem, csak m és beszéljék m Harkály röpült elszárnyalt s ni a földön igy ér ő is eltűnt a do bár hitt a hiú re a borostyánkő nem fért hozzá Mészáros Lás; Afoi Ha a gyerek u utánoz: képtelen x Valóság csak a különféle elme A házasság « életformával. Tel Aki hisz a szere Maga a tudom dik... csak éppen x A konformizm'ö konforttal kezdődi x Csak aki sokat hogy nem tud val x Ha arról van érteni“ valamit, ostobának tetteti x Nem muszáj f mit akarunk, de | ne, hogy mit nen A házasság k; lyosodásában. Az elveszett magunk találhatj A leereszkedő honnan emelkedl A jó cselekedj ha önmagának s A valóság von ság -fenyegeti az Az ötödikes Jai ködik. Az apja i pillantást vet i- Mi a múlt i a fiú i írta a szöveget, rejthet az „egyté'- A múlt idő , újságot az apja, kennni az esti i an körülnéz a s ekkor a tükörben. - A i Varga Lajos illusztrációja
