Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)

1981-07-12 / 27. szám

KÍNA POLITIKÁJÁNAK EGYES VONÁSAI (3)

Mao Ce-tung idejében Kínában - mint i ismeretes - krónikus jelenséggé váltak a tömeges politikai kampányok, melyek segítségével letörték a dolgozók ellenállását a maoista renddel szemben; ezek segítségével üldöztek mindenkit, aki másképpen gondolkodott. Az állandó kampányok lehetetlenné tették, hogy a kínai nép nyugodtan és ten/szerüen dolgozzon anyagi és kulturális életfeltételei javításáért. 1978 decemberében a KKP KB plénumán határozat született arról, hogy ,,az egész párt munkájának súlypontját helyezze át a modernizálás megvalósítására, s erre irányítsa az egész nép figyelmét is“, ami feltételezte a politikai kampányokról és az „osztályharcra“ összpontosított nyomásról történő lemondást. Ezt a határozatot azonban nem teljesítik: Kínát továbbra is kampányok sújtják.

így például az egész 1980-as év a „Un Piao és Csiang Csing-féle ellenforradalmi csoportosulás“ felétti bírósági eljárás előkészítésével és levezetésével telt el.

A bírósági eljárásra a kínai vezetésnek mindenekelőtt azért volt szüksége, hogy a dolgozók figyelmét elterelje az ország nehéz helyzetéről, és letörje a népi elégedetlenség emelkedő hullámát. Csiang Csingre és híveire akarta hárítani a felelősséget a durva önkényességekért és megtorlásokért, a gazdasági kudarcokért és a nép alacsony életszínvonaláért, s jogi precedenst akart létrehozni politikai ellenfelei üldözésére a hatalmi harcban..

Ennek ellenére 1980 végétől a KNK- ban erősödnek a népi megmozdulások.

A Hunzsen Zsipao című lap február másodikén ezt írta: ,,az országon átvonult a szabotázs, tiltakozás és elkeseredés hulláma“. Pekingben és más kínai nagyvárosokban röplapok és illegális kiadványok jelentek meg, amelyekTeng Hsziao- pínget és Maó további követőit a „forradalom elárulásával és a kapitalizmus restaurálásával“ vádolták, az ellenük irányuló forradalmi felkelésre szólítottak fel. Ilyen feltételek között a maoisták, fokozva a megtorlásokat és büntető intézkedéseket, ismét az „osztályharc“ kiélezéséről kezdtek beszélni a régi értelmezésben, amikor mindenkit, aki nem volt elégedett a rezsimmel „osztályellenségnek“ nyilvánítottak. A KKP-ban folytatódik a három - öt évre tervezett tisztogatás, melynek során több millió tagot akarnak kizárni a pártból.

Magában az uralkodó csoportban folytatódik a hatalmi harc. Ebbe a harcba majdnemhogy nyíltan beavatkoznak az amerikaiak, akik igyekeznek támogatni Tang Hsziao-ping-et, mint „erős személyiséget“ és „nyugathü barátot“. A pekingi felsőbb körök közti ellentétek azonban nem érintik a még Mao által kijelölt stratégiai célokat. A kínai vezetőket egyesíti az az óhaj, hogy a KNK-t erős, katonaiipari nagyhatalommá változtassák. Valamennyien magukévá tették a „marxizmus kínaisítása“, a nagyhatalmi sovinizmus, hegemónia és szovjetellenesség álláspontját. A köztük levő ellentétek főleg a kitűzött célok elérésének módját és ütemét érintik.

A Kínában jelenleg végbemenő folyamatokat elemezve megállapíthatjuk, hogy a maoista örökség továbbra is ott kísért a jelenlegi pekingi vezetők között, és anélkül, hogy ezzel az örökséggel szakítanának, a KNK nem képes az egészséges fejlődés útjára lépni. Minél hamarabb sor kerül erre a szakításra, annál jobb a kínai dolgozóknak.

Az SZKP XXVI. kongresszusa megerősítette, hogy ami a Kínával való kapcsolatokat illeti, a párt a XXIV. és XXV. kongresszusán meghatározott irányvonalat követik. Ez a hosszú távú irányvonal a Peking marxizmus-leninizmussal ellentétes ideológiája és politkája elleni következetes harcot összekapcsolja azzal a készséggel', hogy a KNK-val való kapcsolatokat normalizálják a békés egymás mellett élés elvi alapján, és kiépítsék a jószomszédi kapcsolatokat. „Ha a szovjet-kínai kapcsolatok továbbra is fagyponton maradnak, ennek oka nem a mi álláspontunk“, - állapítja meg az SZKP KB beszámolója a XXVI. kongresszuson.

Mint ismeretes, az SZKP XXV. kongresszusa után a szovjet fél egy sor konkrét lépést tett a szovjet-kínai kapcsolatok javítása érdekében. Említsük csak a legfontosabbakat. A Szovjetunió kezdeményezésére 1976-1977-ben és 1978-ban Pekingben megtartották a határviszály rendezéséről folyó tárgyalások soros fordulóit. 1978. február 24-én a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége üzenetet intézett a kínai parlament állandó bizottságához, amely a kapcsolatok normalizálására, a Szovjetunió és a KNK közti kölcsönös kapcsolatok elveiről szóló tárgyalások megvalósítására és megállapodás aláírására szólította fel. 1979 szeptember-novemberében Moszkvában kormányküldöttségi szinten sor került a tárgyalások első fordulójára az államközi kérdésekről. A szovjet fél nemegyszer megerősítette, hogy továbbra is érvényesek a kölcsönös meg nem támadásról és az erőszak nem alkalmazásáról

szóló megállapodások megkötésére tett javaslatai. A megállapodások tervezeteit

1971-ben és 1973-ban juttatták el a KNK kormányához.

Peking azonban nem támogatta egyik szovjet javaslatot sem. Sőt, megerősítette szovjetellenes irányvonalát. A KNK kormánya egyoldalúan felmondta az 1950-ben megkötött szovjet-kínai barátsági, szövetségi és kölcsönös segítség- nyújtási szerződést. A kínai fél nem mutatott érdeklődést az iránt, hogy felújítsák a tárgyalásokat a határviszályról, megtartsák az államözi kérdésekkel foglalkozó tárgyalások második fordulóját, amelyre a megállapodás értelmében Pekingben kell, hogy sor kerüljön. Kína a tárgyalások előzetes feltételeként azt követeli a Szovjetuniótól, hogy hagyjon fel Vietnam támogatásával, ragaszkodik ahhoz, hogy a szovjet csapatok egyoldalúan húzódjanak vissza a kínai határtól, a Szovjetunió ismerjen el „vitásnak“ (vagyis gyakoriatifag kínainak) egy sor szovjet területet. A kínai vezetés követeli a Szovjetuniótól, hogy vizsgálja felül külpolitikáját, mivel ellenkező esetben „a kínai-szovjet kapcsolatokban még 10-20 év múlva sem lesz változás“, jelentette ki 1980 novemberében Teng Hsziao-ping.

Peking folytatja heves propagandahadjáratát a Szovjetunió ellen. Csak a Zsenmin Zsipao című lapban 1980-ban több mint 3400 olyan írás (köztük a KKP KB Politikai Bizottsága tagjainak több mint 100 .szovjetellenes kijelentése) jelent meg, amelyek támadták a Szovjetunió bel- és külpolitikáját, az SZKP és a szovjet állam vezetőit.

Dühödt rágalmazásokkal fogadta a kínai propaganda az SZKP XXVI. kongresszusát, azt a Központi Bizottság beszámolójában kifejezésre juttatott kívánságot, hogy jószomszédi alapon fejlődjenek a szovjet-kínai kapcsolatok. A kínai nép iránti megbecsülés és barátság érzését Peking Kína elleni „durva támadásoknak" minősítette. A KNK sajtója nemcsak hogy teljes mértékben elhallgatta a szovjet népnek a kommunizmus építésében elért sikereit, hanem erőteljesen terjeszti az antikommunista központok és a CIA által gyártott valótlanságokat a Szovjetunió helyzetéről. A pekingi vezetők minden erejükkel igyekeznek meggyőzni az imperialistákat arról, hogy Kína nem változtat a Szovjetunióval, mint „első számú ellenségével“ való kapcsolatain.

Az SZKP XXVI. kongresszusa ismét megerősítette, hogy a Szovjetunió más országokkal szemben következetes lenini politikát folytat, amely a szocializmus

és a béke érdekeit szolgálja. Ez teljes mértékben vonatkozik a Kínával való kapcsolatokra is. Az SZKP KB a kongresszusi beszámolóban bírálóan elemezte a kínai vezetés bel- és külpolitikáját és mindkettőt osztályszempontból értékelte.

Ezzel az értékeléssel nemcsak a kongresszusi küldöttek értettek egyet, hanem a szocialista országok testvérpártjai küldöttségeinek vezetői is, és valamennyi külföldi vendég, aki felszólalásában érintette a kínai kérdést. „Az SZKP XXVI. kongresszusa meggyőzően bizonyítja, hogy a Szovjetunió következetesen folytatja valóban humanista külpolitikáját, amelynek alapja a XXIV. és XXV. pártkongresszus békeprogramja - mondotta Erich Honecker, az NSZEP KB főtitkára, az NDK Államtanácsának elnöke. - Erről az útról nem téríti le őt sem a NATO konfrontációt szorgalmazó irányvonala, amelyet annak bizonyos körei, részben az USA támogat, sem a pekingi vezetők, akik nagyhatalmi, soviniszta és hegemonista célokat tartanak szem előtt, s veszélyes összeesküvést szőnek a monopolista kapitalizmus legagresszí- vabb erőivel“.

„Meggyőződésünk, hogy kongresszusuk határozatai mondotta Jorge del Prado, a Perui KP KB főtitkára - hozzájárulnak a nemzetközi forradalmi mozgalom megerősítéséhez, az imperializmus és pekingi kiszolgálóik agresszivitásával szembeni fellépés fokozásához, az emberiség és a világbéke érdekében vívott harc újabb győzelmeinek eléréséhez.“

Az SZKP XXVI. kongresszusa demonstrálta a párt sokoldalú hozzáállását a problémák megoldásához, amely az igazságos kritikát összekapcsolja az egyes bonyolult helyzetekből való, elfogadható kiút konstruktív keresésével. Az SZKP KB beszámolójának Kínával foglalkozó fejezetét a kínai nép valódi érdekei iránti őszinte aggodalom hatja át.

Leonyid Brezsnyev a kongresszuson aláhúzta: „A Szovjetunió nem kereste, és nem is keresi a konfrontációt a Kínai Népköztársasággal. Mi az SZKP XXIV. és XXV. kongresszusa által meghatározott irányvonalat követjük, és a jószomszédi viszony alapján szeretnénk építeni kapcsolatainkat Kínával. Érvényben maradnak a Kínával való kapcsolatok rendezésére irányuló javaslataink, mint ahogy változatlan a kínai nép iránti tiszteletünk és barátságunk is“.

1A szovjet emberek hisznek abban, hogy a Szovjetunió és a KNK között végül is helyreáll a barátság és az együttműködés. o. BORISZOV

(Kommunyiszt) (Vége)

1981. VII. 12.

Napjainkban ugrásszerűen még1 erősödött a vállási tényezők hatása azoknak az országoknak a társadalmi fejlődésére, ahol az iszlám hagyományosan elterjedt. Erőteljessé váltak azok a politikai mozgalmak, melyeknek bázisát a legfontosabb muzulmán közösségek - az iszlámhivök 10 százalékát kitevő síiták és a 90 százalékát képviselő szunniták alkotják.

Milyen valóságos okai vannak annak, hogy a vallás viszonylag tartós befolyással van a muzulmán országok politikai életére? Milyen jellegű és fokú az iszlám hatása a forradalmi folyamatra ezekben az országokban?

A vallás megnövekedett szerepét a politikai életben sok esetben az határozza meg, hogy a muzulmán világhoz mintegy 800 millió ember tartozik, hívei 35 országban vannak többségben, és másik 18- ban befolyásos kisebbséget képviselnek. Az iszlámot sok országban államvallássá nyilvánították, de befolyása a legtöbb muzulmán országban nemcsak vagy nem annyira a vallási sajátosságok révén szilárd. Viszonylagos stabilitása azoknak a történelmi, gazdasági és politikai feltételeknek is következménye, amelyek az iszlám országok legújabb kori fejlődését meghatározták.

Ezek az országok huzamosabb időszakon át gyarmatok, félgyarmatok voltak, s a polgári viszonyok fejlődése szorosan kapcsolódott a más nemzetiségű, más hitet képviselő gyarmatosító erőkhöz. Ebben a helyzetben a külföldi elnyomás ellen fellépő felszabadító mozgalom természetesen és elkerülhetetlenül magába ötvözött vallási jelszavakat is.

Az iszlám befolyása időnként, meghatározott történelmi szakaszokban (miként ma is) határozottan növekszik. Ez sok tekintetben a keleti kapitalizmus sajátos fejlődésének következménye. Ázsiában és Afrikában a kapitalizmus torz fejlődésének egyik további sajátossága, hogy széles tömegek anélkül idegenedtek el a termelőeszközöktől, hogy új, tőkés alapokban bevonták volna őket a termelésbe.

így szélesedhetett a hagyomány s a modern társadalmi szerkezet határmezsgyéjén az a társadalmi környezet, amelyben a vallásnak jelentős befolyása van. A hagyományos munka- és létfeltételekben bekövetkezett törés rontott a lakosság anyagi helyzetén, és növelte létbizonytalanságát. A tömegek ^tudatában ez a helyzet közvetlenül kapcsolódott a „nyugatiasodáshoz“, a muzulmán társadalom vallási pilléreinek gyengüléséhez. A tőkés fejlődés torz formái és viszonylagosan lassú üteme a munkásosztályon belül is kiszélesítette a muzulmán életmód védelmezőinek körét. Ezekben az országokban igen kevés a tősgyökeres, kiforrott osztálytudatú üzemi munkás.

A társadalmi jelleg fokozódó jelentősége a mai muzulmán mozgalomban az „iszlám állam“ és az „iszlám gazdaság“ elméleteiben tükröződik. A gazdaság iszlám modelljének alapja az iszlám fundamentális hittétele, a touhid (lényegi egység, egyesülés, egy- istenhit. A modern gazdaságra alkalmazva maguk az iráni ideológusok azt állítják, hogy ez a „touhid gazdaság“ felszámolja az egyenlőtlenséget, egyesíti a termelést a fogyasztással, mégpedig abban az értelemben, hogy az emberek képességük szerint termelnek, és jámborságuk szerint fogyasztanak.

Ezt a modellt részletesen az iráni Baniszadr és Ibrahim Jazdi írták le. Felfogásuk szerint a tulajdon „mint dolog“ különbözik „az emberek közötti viszonyt“ kifejező tulajdontól. A Korán szerint minden, ami az égben és a földön létezik, Allahé. Az „iszlám tulajdon“ viszont - a termelési viszonyok tárgyiasulásának fukciójában - személyi és társadalmi tulajdonként jelenik meg. A társadalmi tulajdon, az említett felfogásban, állami és szövetkezeti változatában létezik. Mellette ä személyi tulajdont csak úgy ismerik el, ha az saját munkából (nem pedig idegen munka kizsákmányolásából) származik - a folyókat, az erdőket, az ásványokat állami tulajdonnak nyilvánítják. A termelőeszközök állami tulajdonának elvét és az elosztást szabályozó állami intézményeket antimonopolista jellegű- eknek tekintik, olyan rendszereknek, amelyek képesek biztosítani a tulajdon egyéb fajtáinak működését, és az elosztást viszonylag egységes szintén tartják. Az egyensúly és az igazságosság megteremtését e szerint elsősorban az adórenszer szabályozza, amely a Korán elveire épül.

Ami az „iszlám állam“ jelenkori modelljeit illeti, azok előirányozzák az iszlám intézmények beépítését a hatalmi szervezetbe és az államjogba. Egyes esetekben, mint például Iránban, ez odáig vezetett, hogy alkotmányban rögzítették a papság politikai hatalmának és a világi politikai intézményeknek összekapcsolását. Ezek a modellek, miként a gadasági elképzelések is, nem egyértelműek. Az „iszlám állam“ és az „iszlám gazdaság“ koncepcióját felhasználták a nagyburzsoázia konzervatív csoportjai is, amelyek a burzsoá és földesúri körök uralmát s egy - kormányzás diktatórikus formái felé mutató - reakciós irányzatot vittek bele az említett koncepciókba.

A modern muzulmán mozgalom belső ellentmondásosságának kérdéseit elemezve kiemelkedően fontos számunkra az elnyomott nemzetek nacionalizmusának és a tömegek vallásos jellegű politikai mozgalmainak lenini megközelítése. Ez a párhuzam esetünkben azért is jogos, mert először, az

imperialista elnyomás és a újgyarmatosító kísérletek reakciója közvetlenül ösztönzik az iszlám „politizálódását“; másodszor, a muzulmán koncepciók többsége a nacionalista, kispolgári és burzsoá doktrínák kerékvágásában fejlődik; harmadszor, minden muzulmán mozgalmon belül megtalálható a haladó, antiimperialista, monopóliumellenes és a reakciós, antikommunista ideológia ellentmondásos egysége. Miként Lenin írta: „Egy elnyomott nemzet mindennemű burzsoá nacionalizmusának van egy általános demokratikus tartalma, amely az elnyomás ellen irányul, és ezt a tartalmat feltétlenül támogatjuk.“ ,

Lenin, amikor a fejlődő országok nemzeti törekvései iránt való fogékonyságra hívta fel a figyelmet, azt javasolta, hogy a kommunisták minden módon demonstrálják, „ mégpedig a legünnepélyesebb formában a muzulmánok és autonómiájuk iránti rokonszenvü- ket.“ Lenin mindig elsőrendű jelentőséget tulajdonított az ateista és hívő dolgozók antiimperialista akcióegységének. , .Számunkra sokkal fontosabb - írta -, hogy az elnyomott osztály egységes legyen a földi paradicsomért vívott valóban forradalmi harcban, mint hogy a proletároknak egységes véleményük legyen a mennyei paradicsomról“.

J. M. PRIMAKOV