Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-07-12 / 27. szám
UJSZÚ A szovjet Pravda 1981. május 25-i számában érdekes cikket közölt egy volt vállalatigazgató életútjáról. A cikk írója sok érdekes - számunkra is tanulságos - gondolatot vet fel a vezető gazdasági dolgozók nyugalomba vonulásával kapcsolatban. E gy hűvös tavasz végi napon találkoztunk, 1981-ben. Pavel Petrovics háza mellett, a meredek Volga-part tövében kikötőmunkások bagger segítségével kaparták le a jeget a kikötő mólójáról. Nagyon nehezen köszöntött be a természetben a várva várt fordulat. Csakúgy, mint abban az esetben, amelyről az alábbiakban akarok szólni. Éspedig nem mindennapi esetről van szó. Dióhéjban a következőről. Volt egyszer egy ismert és jelentős gazdasági dolgozó, aki még ma is egészségnek örvend. A neve: Pavel Petrovics Mocsa- lov. Közel tíz éven át építette, majd húsz évig irányította a kujbisevi V. I. Lenin Kohóművet. Két évvel ezelőtt, hetvenedik születésnapja betöltésével az igazgatói kormánykereket helyettesének és volt tanítványának, a negyvenkilenc éves Gen- nagyij Vasziljevics Hodaszevicsnek adta át. Saját maga pedig... maradt a vállalatban - tanácsadóként. Beszélik, hogy ezt a tisztséget a mi- i niszter gondolta ki Pavel Petrovics számára, érdemei elismeréséül. Az új igazgató belegyezésével kiváltságos munka- feltételeket teremtettek számára, szolgálati kocsit is kapott. Meghatározták munkaköri teendőit is: szociális és kulturális ügyek intézésével bízták meg. VÁLTOZÁSOK A VÁLLALATVEZETÉSBEN így módosult - ahogy a vállalat egyik dolgozója mondotta - a vezérkar. Az igazgató csaknem harminc évig vezette a sok ezres kollektívát, és egyik napról a másikra beosztott dolgozó lett belőle. A körülötte dolgozók nem változtak meg, de annál jobban csikorogni kedztek az emberi kapcsolatok! Le kell szögezni, hogy a munkatársak többsége továbbra is tisztelettel és szívélyesen viszonyul P. Mocsalovhoz. De vannak, akik másként viselkednek. Van, aki legyőzött emberként kezeli, de olyanok is akadnak, akik ízléstelenül bizalamaskodóak. Mások, ha találkoznak vele, részvétteljesen sopánkodnak. Olyanok is vannak, akik kerülik a vele való találkozást. A volt igazgatónak szüksége volt a rá jellemző erőre és gazdag élettapasztalataira, hogy képes legyen e teher méltóságteljes viselésére. A vállalatban azonban egy pillanatra sem torpant meg az élet. Az új igazgató berendezkedett munkahelyén. És a tanácsadó - tanácsokat adott. Csakhogy mi derült ki egy-két hónap múlva? Genna- gyij Vasziljevics meghallgatta a tanácsokat, de nem mindig ezek szerint döntött. És ilyenkor konfliktusra került sor. A volt igazgató energikusan azt javasolta, hogy az egyik dolgozót ne nevezze ki részleg- vezetőnek. Es az igazgató mégis éppen öt nevezte ki. Éles vita követte az ilyen döntéseket. A tanácsadót kórházba szállították. A diagnózis: infarktus. Azóta sok víz lefolyt a Volgán. Pavel Petrovics - noha fájdalmai vannak - újból naponta ott van a munkahelyén. Ha kikérik véleményét, tanácsot ad. A szociális és kulturális munkaszakaszon is van elég munkája, és ő szereti ezt a munkát, örömét leli benne. Ha azonban valaki megkérdezi, hogy miként viszonyul az új igazgatóhoz, P. Mocsalov így válaszol: Ez kényes kérdés. Ugyanakkor az új igazgató is saját szemüvegén keresztül szemléli ezt a viszonyt. 1981. VII. 12. LEGENDAÖVEZTE IGAZGATÓ Pavel Petrovicsot így jellemzik ismerősei: legendás hírű igazgató-volt. A Szocialista Munka Hőse, Lenin-díjas és Kuj- bisev díszpolgára. A kujbiseviek közül sokan nem is ismerik öt személyesen, de mindenki érdekes történeteket tud róla. Sokan még emlékeznek rá, hogy annak idején, amikor még a Metallurgsztroj vállalatot vezette, és emellett még a szamarai Bezimjanyec igazgatója is volt, nem a termelőrészlegek építését és a gépsorok szerelését sürgette elsősorban, hanem főleg arról gondoskodott, hogy színvonalas lakásokat építsenek a munkásoknak. Ezek a lakóházak még ma is a Kohászok sugárútjának díszei. Az emberek azt is tudják, hogy P. Mocsalov előrelátásának köszönhetően már újkorában korszerűsíteni kezdték az üzemet. Az egykori igazgató magatartásának köszönhető, hogy az országos viszonylatban első helyen álló alumíni- umhengerde a 10. ötéves tervidőszakban kétszeresére növelte kapacitását. A vállalati kollektíva köszöntő levelet kapott L. I. Brezsnyevtöl, az SZKP KB főtitkárától (Leonyid lljics nagy segítséget nyújtott a kohómü üzembe helyezése során, találkozott a munkásokkal, és nemegyszer beszélt P. Mocsalowal). Tucatnyi történetet beszéltek az emberek az egykori igazgató természetéről, bátorságáról, arról, hogy egyik felettesének - aki azzal fenyegette, hogy majd * .gondoskodik“ róla - így válaszolt: „Nem gondolod, hogy beletörik a fogad az edzett alumíniumrúdba?“ Ilyen ember P. Mocsalov. És hogy milyen ember G. Hodaszevics? Ö is legény a talpán. Hosszú utat tett meg, amíg igazgató lett belőle. A szakma elsajátítása után csaknem húsz évet adott életéből a vállalatnak. A pártbizottság titkáraként dolgozott, ezután a termelésben működött, és tíz évig volt a lemezhengerde vezetője. Itt figyelt fef rá P. Mocsalov, és próbálgatni kezdte, mire képes. Nem bánt vele kesztyűs kézzel. Előtérbe helyezte, végül pedig átadta neki az igazgatói jogart. G. Hodaszevics előtérbe helyezése azt is bizonyítja, hogy Mocsalov elsajátította a kádernevelés művészetét. Munkatársai már jó ideje észrevették, hogy az energikus, önállóságra képes vezetőket támogatja, és az ilyenek útját egyengeti. Idejében, lépésről lépésre hozzálátott az utód felkészítésére. Nem félt kimondani három évvel az új igazgató kinevezése előtt: ,,Ó a leendő igazgató!“ Ez is az előrelátás jele volt. A kollektíva felfigyelt az „ifjúra“, a felsőbb szervek is hozzászoktak a gondolathoz, és közben az igazgatójelölt is megedződött. Ennek köszönhető, hogy a stafétabot átadása menet közben megvalósulhatott. A funkció átadásának előkészítése során is bebizonyította P. Mocsalov, hogy jó nevelő és pedagógus. Tanítványát a moszkvai szervek dolgozószobáiba is bevezette, megismertette öt a legfontosabb megrendelő és szállító vállalatok vezetőivel. Később azt a „trükköt“ alkalmazta, hogy fontos tanácskozásokon az utolsó pillanatban lemondta a részvételét, és G. Hodaszevicset küldte maga helyett. így mentette ki magát telefonon: „Nem érzem magam jól, fiatalabb fivéremet küldöm magam helyett.“ És a „fiatalabb fivér“ sok mindent megtanult. Megtanulta, kivel kell mindenképpen megegyezésre jutnia, hogy ki elöl nem szabad meghátrálnia, hogy hol kell kérni, és hol kell követelni. Megtörtént, hogy P. Mocsalov, taktikára tanítva leendő utódját, ilyen példabeszédekkel traktálta G. Hodaszevicset, aki nem megfelelő hangnemben fogalmazott meg egy levelet: Hallottad már azt az esetet, amikor két kolostor szerzetesei kéréssel folyamodtak a püspökhöz, hogy engedélyezze a dohányzást. Az egyik kolostor szerzeteseinek engedélyezték a dohányzást, a másikéinak megtiltották. Ugye nem tudod, hogy miért? Azért, mert az egyik kolostor lakóinak kérése így hangzott: Dohányzás közben hadd imádkozzunk! ERŐS EGYÉNISÉG G. Hodaszevics kinevezésével mind a párt területi bizottsága, mind a minisztérium egyetértett. A vállalalatvezetés is megfelelő utódnak tekinti Gennagyij Va- sziljevicset. Úgy tűnik, hogy P. Mocsalov minden szükségesre megtanította a tanítványát. Egyvalami azonban meglepte az egykori igazgatót; meglepte őt, hogy utódja hozzá hasonló erős egyéniséggé fejlődött, olyanná aki saját elképzeléseit fogja érvényesíteni. J. J. Ribalko, a vállalati pártbizottság titkára így jellemezte a helyzetet. „Mocsalov is, Hodaszevics is ugyanazt az iskolát járta ki, a feladatokat azonban különbözőképpen közelítik meg. Mocsalov kiváló szervező, háború utáni időszakban felnőtt gyakorlati szakember. Hodaszevics az utóbbi 15 esztendőben végrehajtott gazdasági kísérletek időszakában érett vezetővé. Ekkor került például sor a termelés normatív bázisának intenzív formálására, a brigádonként! szervezés és ösztönzés érvényesítésére,az önelszámolási rendszer elmélyítésére. Nyilvánvaló, hogy ez a káderpolitikában is éreztette hatását. Hodaszevics úgyszólván az összes gazdasági munkahely vezetőjét leváltotta. Úgy gondoljuk, jól tette. Mocsalov helytelenül értelmezte ezeket a döntéseket. A két vezető közötti lélektani gát lényege ez a mondat: „Velem nem számol.“ Röviden szólva; nem egyszerű problémákat kell megoldani, ha az egykori igazgatót tanácsadóvá nevezik ki. Nem minden vállalatra kényszeríthető rá ilyen megoldás. A jelenlegi igazgató is szenvedélyesen beszél erről a kérdésről. Szavaiból érződik, hogy tiszteli, szereti P. Mocsalovot. Ennek ellenére G. Vasziljevics egyértelműen fogalmazta meg álláspontját: „Higgyék el, lélektanilag nagy problémák merülnek fel, ha a régi és az új igazgató egymás mellett dolgozik. A vezetőt sem gyámkodással, sem tekintéllyel nem lehet fékezni. Lehetővé kell számára tenni, hogy önmagát adja, és azt is, hogy ... tévedjen. Főleg ezzel függ össze, hogy miért vagyok ellene a tanácsadóknak. Más dolog tanácsokat adni, és megint más dolog viselni a felelősséget. Én is ugyanúgy fogom nevelni az utódomat, ahogy Mocsalov nevelt engem. Ha elkövetkezik az ideje, átadom helyemet az új igazgatónak. De nem vállalok mellette tanácsadói beosztást!“ Természetes, hogy mindez a vita hevében hangzott el. G. Hodaszevics korában a gazdasági vezetők még rendszerint ezt bizonygatják magukban: „Eszem ágában sincs, hogy én akár egy nappal is tovább dolgozzak az igazgatói funkció gályáján!“ De vigyázat, amikor elérkezik a nyugdíjaztatás ideje, ezt a régebben oly sokat hangoztatott elhatározást általában mindenki megváltoztatja. Hatvanesztendősen nyugdíjba? P. P. Mocsalovot senki sem küldte hatvanéves korában nyugdíjba. És amikor hatvanhét esztendős volt, maga ment el a területi pártbizottságra, és kérte a nyugdíjazását. Nem engedték el. A területi pártbizottság titkára a döntést így indokolja meg: „Úgy gondoltuk, hogy javában folyik a vállalat korszerűsítése. Ezzel hatalmas eszközök felhasználása, tárgyalások, megbeszélések és döntéshozatalok sorozata jár együtt. Mocsalov nélkül - aki ebben nagyon jól kiismeri magát - ez nagyon nehezen ment volna. Ez az oka annak, miért véltük úgy, az az időszak nem a legmegfelelőbb pillanat arra, hogy az igazgatói jogkört Hodaszevicsnek engedjük át.“ Megfelelő pillanat a jogkör átadására... A stadionban, ahol a futók adják át egymásnak a stafétabotot, minden egyszerűbbnek tűnik. A futók pályáját kijelölik, a bíró a középen van. Mennyivel bonyolultabb ez az irányító munkában! Viszonylagosan szemlélendő, vajon nyugdíjba kell-e menni hatvanévesen. Egyesek, anélkül, hogy azt környezetük észrevenné, lassan érkeznek be a célegyenesbe. Másokra serkentőként hat a nyugdíjkorhatárhoz való közeledés. Számos ismert gazdasági dolgozó utána is dolgozott, és jelenleg is dolgozik. Ilyen ember például K. D. Petuhov, a moszkvai Dinamó Vállalat egykori igazgatója, G. A. Kulagin, a leningrádi Szverdlov Gépipari Társulás egykori vezetője, vagy P. D. Borogyin, a ZIL jelenlegi vezérigazgatója. És a névsort folytathatnám tovább. Kujbi- sevben is több olyan gazdasági vezető dolgozik, aki már régeben elérte a nyug- ' díjkorhatárt, ennek ellenére nagyon jó eredményeket ér el a munkában. Persze, itt is hozzá kell tenni: „de“. Mert miként vélekedik erről a kérdésről V. P. Manujlov, a kovácsoló- és sajtolórészleg vezetője: „Hodaszevicset már öt éve ki kellett volna nevezni. Egyáltalán nincs miért félnünk a fiatal vezetőktől, bátrabban funkcióba kellene állítani őket. Néha már a hatvanadik születésnapjához közeledik az ember, amikor kormánykereket bíznak rá. A. F. Taratorkin, a városi pártbizottság iparügyi és közlekedési osztályának vezetője is hasonlóan vélekedik. Nézete szerint Kujbisevben előfordul itt-ott, hogy elhúzódik a gazdasági vezető felváltása. A városi pártbizottság természetesen nyilvántartja a kádertartalékokat. E forma azonban semmire sem kötelez; az apparátus belső ügyéről van szó. P. Mocsalov példáját kellene követni, nyilvánosságra kellene hozni a várható személycseréket, hogy a munkahelyi kollektívák előre tudják, hogy ki kit vált fel és mikor. És van még itt egy fontos kérdés: törődni kell az eltávozott gazdasági dolgozó sorsával. Ugyanakkor gondolni kell arra a teljesen érett, kész vezető dolgozóra is, aki másodrangú munkahelyen savanyodik, és így meg se tud nyilvánulni igazgatóként. MÁS MEGOLDÁSOK Tegyük fel a kérdést: Vajon - egészségi problémái ellenére - miért nem ment el. P. Mocsalov a vállalatból? És amikor tisztségéből távozott, miért egyezett bele abba, hogy tanácsadóként fog dolgozni? Itt is megbizonyosodhatunk arról, hogy az ember nem szívesen válik meg életművétől. A megszokottság is fontos szerepet játszik. Rendben van. Ennek ellenére megkockáztatjuk feltételezni, hogy nem ez volt a fő tényező. Érvényesítjük ugyan a kádernevelés és elöreléptetés rendszerét, de még nem dolgoztuk ki a nyugalomba vonult szakemberek tudása, tapasztalata kihasználásának rendszerét. Kinevezni őket tanácsadónak - ez az egyik megoldás. Ahogy látjuk, ennek megvalósítása sem egyszerű. Vajon milyen megoldások kínálkoznak még ezen kívül? Nyilván számos további megoldás is lehetséges. Elcsodálkozunk például azon, hogy elsősorban miért tartották nagyra az emberek P. Mocsalovot, az egykori igazgatót. A válasz: gazdag tapasztalatainak, az irányítási dolgozó szakmai készségeinek, koncepciózus és alkotó gondolkodásának köszönhetően. És kiderült, hogy ezek a pozitív tulajdonságai mind szükségtelenné váltak, mihelyt távozott az igazgatói székből. Pavel Petrovics ellátogatott a párt területi bizottságára, és több változatban is javaslatot tett, miként lehetne hasznosítani saját tapasztalatait és a többi nyugalomba vonult gazdasági dolgozó ismereteit. Vajon bevonták-e őt a pártszervek, a helyi tanácsok a munkába? Vajon hasznosították-e ismereteit legalább egyszer is a káderek nevelésében? Vagy vitatott kérdésekben kikérték a véleményét legalább egyszer is? A válasz: erre egyszer sem került sor. És az illetékes minisztériumban? Mert itt is hasznos lenne P. Mocsalov tapasztalatainak hasznosítása a gazdasági mechanizmus tökéletesítésével, a termelés intenzívebbé tételével, a bonyolult komplex programok kidolgozásával kapcsolatos határozatok végrehajtása során. Szükség lenne tapasztalataira és azoknak a további gazdasági szakembereknek az ismereteire, akik nem estek a reszortszemlélet fogságába. J. J. Ribalko, a vállalat párttitkára erről ezt mondotta: „Egy asztalhoz kellene őket ültetni Bjelov akadémikussal, a mi alumíniumgyártási főtanácsadónkkal, és így számos hasznos tervvel gazdagodnánk, és ezek a tervek mind a kohászat fejlesztését szolgálnák!“ Gondolkosára késztető kérdések. Azt hangoztatjuk, hogy a népgazdaság legyen gazdaságos. Az olyan tartalékokra felfigyelünk, mint például a gyógyszeres üvegcsék gyűjtése. Az olyan értékeket viszont nem vesszük észre, amilyet P. Mocsalov és a hozzá hasonló emberek tudása képvisel. KÉT ALAPELV P. Mocsalov a történtek ellenére is hű maradt önmagához. „Tanácsadói“ tevékenysége alatt is a legfontosabbra tudott összpontosítani. Amikor meglátogattuk őt a Volga-parti házában, Pavel Petrovics megmutatott egy terjedelmes kéziratott, leendő könyvének anyagát. „Kár - mondotta -, hogy nálunk keveset írnak az igazgatóról mint emberről, hogy nem mutatják őt be a gazdasági és személyi viszonyok reális rendszerében. A diplomácia ábécéjét már megírták. A gazdasági kapcsolatok ábécéjének megírása még várat magára. Egyesek azt mondják: Mocsalov iskolája. Nem létezik ilyen iskola. Két olyan alapelv van, amelyet soha nem adtam fel: nem tűrtem el a gyámkodást, és igényes voltam. Jómagam soha nem féltem a munkától, és beosztottjaimhpz kemény voltam.“ Mielőtt elutaztam volna Kujbisevből, vasárnap reggel még egyszer végigmentem a Sztyepan Razin utcán, hogy elbúcsúzzam Pavel Petrovics házától. Mintha várt volna valamire! Az őszülő hajú, szigorú ember az ablakban állt, és mintha egy parancsnoki hídról nézett volna valahová, valahová a Volgán túlra. Nem fogjuk öt zavarni. Nem élt hiába. Van mire emlékeznie. l. ZSMIRJEV flrawcwa
