Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)

1981-08-09 / 31. szám

sm állíthatom, hogy ez az eset jgtörtént. Kizárólag R. M. Harrin- aszkodom, márpedig ő művész­ven követem. Esküdözik, hogy tíz a szándékkal lépett műtermébe, mit is hozhatna ki abból a fejből, megkezdett. Ez a bizonyos fej egy brázolt, és Harringay úgy tervezte t egészen bizonyos a dologban ez lesz: „Virrasztás.“ Harringay volt, és elbeszélésén felfedezhe- rege. Amint megpillantotta, szinte ló gyorsasággal behívta magához i! Nézzen fel erre a párkányra Harringay. - Mintha alamizsnára l! - kiabálta. - Nem a foghúsát Nézzen úgy, mintha boldogtalan gy aludt rá egyet, a kép határozot- bizonyult. munka - dörmögte Harringay. i nyakrészlet ...De... a műteremben, és innen is, onnan te a képet. Csúnya szó szaladt ki sdeti elbeszélésben ez a szó is- jelentette ki, legalábbis így me- <özönséges festmény egy kíntor- ortré. Még ha eleven kintornás ám. De nálam a dolgok valahogy ek. Talán a képzeletemmel van in van valami igazság. A képzele- baj van. eremtőérzék! Elő a vásznat és rt teremteni - ahogy Ádám készült I! De ez itt! Ha séta közben, az vele, azonnal látnád, hogy múte- Még egy gyerek is azt mondaná,1 ózni és rámába vele. Pár ecsetvo- , ahogy van, nem ér semmit, jpett, és a vászonredőnyt kezdte nyersvászonból készült, az ablak működik, s ha több világosságot , lefelé kellett húzni. Asztaláról ttáját, festékpálcikáját és ecsetjeit, fordulva barna foltot mázolt a száj a szembogarakra összpontosítot- után megállapította, hogy az áll zömbös a virrasztáshoz, mait letéve, pipára gyújtott, és né- aladt a munka. ek, ha ez nem gúnyosan fintorog Harringay most is szentül hiszi, yorgott. jtelenül elevenebb lett, de koránt- amben, ahogy ö szerette volna, n biztos, hogy gúnyosan vigyorog, ■gztó“ - próbálkozott Harringay. leleményes cím! De a bal nem elég cinikus, i szemöldökön babrált, majd a fül- názolt valamit, hogy anyagszerűen elmélkedés következett, hogy a virrasztásnak lőttek. De /lephisztophelész? Ámbár ez kissé dózse barátja“ - ez nem olyan n, de a páncél nem lesz jó. Mintha n lenne. Vagy bíbor palástot neki, snt Kollégium tagja?“ Ez humoros n méltatná Itália középkori törté­I „Benvenuto Cellini“ - folytatta sgyik sarokban, útbaigazításul, egy :ett aranykehej. Csakhogy ez nem j az arc jellegének, adta elő az egészet, mintha valami tatlan és kellemetlen elöérzet szo­léit volna ilyen zagyván összevisz- ett bizonyos, kellemesnek egyálta- ető kifejezést ölteni. Egyre eleve- bár igen baljóslatú volt, de élőbb életében nem festett. Férfi-képmás“-nak - mondta Har- Egy bizonyos úr“-nak. lapította meg, de még mindig nem enné hát a felmosórongyot yhaszekrény mögül, de nem ott, ami egyszerűen érthe- . Vajon hová tűnhetett?! Hi- Anyu mindig onnan szokta nni! Most meg biztosan elfe- e visszatenni a helyére. Na- ogy milyen rendetlen is néha Anyu! De hopp, itt van egy , ez éppen jó lesz, gondolja ta, és már a kezében is van rókaprémgallérja, amit vélet- a konyhaszéken felejtett, törli is fel vele a vizet. Mire újra bejön a konyhába, Kis- nár éppen végzett is a mun- Büszkén-boldogan néz rá a: na látod, így kell ezt csi- Ugye, milyen ügyes va­! most megint mi baja van ak, miért kiabál? Hát meg érteni ezeket a felnőtteket?! szállt inába a bátorsága. - Az ilyesmire azt mond­ják, hogy ízléstelen. De ennek a vigyornak el kell tűnnie. Ha ez sikerül, akkor egy kicsit tüzesebb szemet neki - eddig nem is vettem észre, milyen meleg a tekintete - és akkor jó lesz... minek is?... A „Szenvedélyes zarándokának jó ára lenne? Ez az ördögi ábrázat a kontinensen talán még elmenne valahogy, de itt, a csatorna innenső oldalán... nem, nem lehet...- Valami kis szabálytalanság az oka. Valószínű­leg túl ferde a szemöldöke. A redőnyt még lejjebb húzta, hogy jobb legyen a világítás. Újra kézbe vette a palettát és ecsetet. Mintha az arcnak ott a vásznon önálló lelke volna. Képtelen volt felfedezni, mi okozza ezt az ördögi kifejezést. Hiába, ki kell próbálnia mindent. Talán a szemöldök - de nem, aligha lehet a szemöl­dök. De azért átfestette. És mégsem lett jobb, sőt, valójában most még sátánibb. A száj szöglete? Eh! még arcátlanabbul hunyorog - és így, kijavítva, ijesztően vészjósló már. Akkor hát a szem? Ka­tasztrófa! Az ecsetet cinóberbe mártotta, pedig bizonyos volt benne, hogy barna! A szem most mintha forgott volna a szemüregben, és égó pa­rázsként rámeredt. Hirtelen indulatában, valószínű­leg pánikszerű bátorsággal, élénk vörössel telített ecsetjét keresztben odavágta a festményhez. És ekkor nagyon furcsa, valóban igen különös dolog történt - ha ugyan megtörtént. Az ördöggé vedlett tálján behunyta a szemét, száját elhúzta, s kezével letörülte arcáról a festéket. Majd a vörös szem ajakcuppanáshoz hasonló zajjal kinyílt, az arc pedig mosolygott.- Ez elég elhamarkodott dolog volt - állapította meg a festmény. Harringay állítása szerint, most, hogy a legrosz- szabb bekövetkezett, önuralma is visszatért. Szilárd meggyőződése szerint ugyanis az ördögök értel­mes lények.- Hát akkor minek fészkelödik - mondta Harrin­gay -, mindenféle pofákat vág, bandzsít és vigyo­rog, mialatt én festem magát.- Én nem vigyorgok - válaszolt a festmény.- Dehogynem.- Maga az oka - mondta a festmény.- Nem én vagyok az oka - mondta Harringay.- De maga az oka - vitatkozott a festmény. - Ne! Ne vágja hozzám megint azt a festéket, mért igazam van! Egész délelőtt itt babrál, hogy valami kifejezést mázoljon az arcomra. Fogadni mernék, hogy fogalma sincs arról, tulajdonképpen mit akar festeni.- De van!- De nincs! - vágott vissza a festmény. - Soha nem is volt, mikor festett. Mindig valami homályos sejtelemmel lát neki a munkának. Csak annyit tud, hogy szépnek és ájtatosnak, vagy talán tragikusnak kell lennie. De ezen túl aztán minden csak próbál­gatás és véletlen. Drága cimborám! Csak nem képzeli, hogy olyan képet tud festeni, mint ez itt? És most ismét emlékeztetnünk kell arra, hogy az elkövetkezendőkben is csupán Harringay szavára támaszkodhatunk.- Én pontosan olyan képet festek, amilyet akarok- mondta, Harringay higgadtan. Ez a kijelentés, úgy látszik, kissé zavarba hozta a festményt. És megjegyezte:- Ihlet nélkül nem lehet festeni.- De mikor ehhez a képhez volt ihletem.- Ihlet! - vigyorgott gúnyosan a kaján arc.- Egyszerű agyrém, mert meglátott egy kintornást, amint felpislogott az ablakra. Még hogy „Virrasz­tás“ ! Haha! Odaállt festeni, gondolta, majd csak kijön belőle valami - bizony, ez az igazság. És mikor ezt láttam, jöttem én. Bszédem lenne ma­gával!- Maga és a művészet! - folytatta a festmény.- Nagyon gyenge dolog ez. Maga kontár. Nem tudom, miért, de úgy látszik, képtelen a lelkét beleönteni. Magának túl sok az ismerete, és ez gátolja. Miközben lelkesedik valamiért, egyre azon töpreng, hogy vajon nem csinált-e már más is effélét. És...- Ide figyeljen! - vágott közbe Harringay, aki kritizálásnál valami okosabbat várt az ördögtől.- Tanfolyamot akar nekem tartani? S azzal a tizenkettes számú sörteecsetjét jól belemártotta vörös fetékbe.- Az igazi művész - folytatta a festmény - mindig tudatlan. Aki munka közben elméleteken nyargal, az már nem művész, hanem kritikus. Wagner... Hallja! Minek ez a vörös festék?- Magát fogom bemázolni vele - mondta Harrin­gay. - Nem vagyok kíváncsi a dumájára. Ha azt képzeli, hogy azért, mert hivatásos művész vagyok, művészeti dolgokról fogok magával társalogni, ak­kor nagyon téved.- Egy pillanat! - szólt a festmény, láthatóan meghökkenve. - Volna egy ajánlatom, őszinte aján­lat. Állom, amit mondok. Magában nincs ihlet. Tehát! Nyilván hallott már a kölni dómról meg az ördög Hídjáról, és...- Szamárság! Csak nem képzeli, hogy egy felkapott, jól sikerült kép kedvéért elkárhozom? Tessék, ez a magáé! Fejébe szökött a vér. Harringay azt meséli, hogy a veszély fokozta tetterejét. így hát egy adag cinóbert vágott festménye szájába. A tálján köpkö­dött, és próbálta a festéket letörülni - nyilván szörnyen el volt képedve. Erre - Harringay szerint - igen figyelemre méltó küzdelem kezdődött. Har­ringay vörös festéket csapkodott, a festmény pedig ide-oda kapkodta a fejét, és törülgette az odakent foltokat.- Két mestermű - hápogott a kísértő. - Két kifogástalan remekmű, egy chelsea-i festő leikéért. Áll az alku? Harringay válaszát az ecset adta át. Néhány percig csak az ecset működését meg a tálján köpködését és tiltakozását lehetett hallani. Néhány adagot tenyerével és karjával kivédett ugyan, de Harringay azért elég gyakran beletalált. Egyszerre csak a palettáról elfogyott a festék, s a hadfelek lihegve egymásra meredtek. A fest­mény olyan vörösre volt mázolva, mintha a vágóhí­don hentergett volna, gyötrődve kapkodott levegő után, és nagyon kényelmetlenül érezte magát, amint a nyirkos festék a nyakába csörgött. De azért az első menetben mégiscsak ő kerekedett felül.- Gondolja meg - mondta, makacsul ragaszkod­va álláspontjához. - Két egészen remekmű, más és más stílusban. Mindkettő egyenrangú a dómmal ...- Tudom már! - kiáltott fel Harringay, kirohant a műteremből, s végigszaladt a folyosón felesége hálószobája felé. A kpvetkező percben már vissza is tért egy hatalmás zománclakkos bádogdobozzal (Hegde Sparrow-féle Tojásmáz), és egy meszelővei. Erre a látványra a vörös szemű, műértő ördög visítozni kezdett.- Három remekmű... három utolérhetetlen re­mekmű! Két felszabadító cselmozdulat, aztán bele a démon szemébe! Bizonytalan krákogás hallat­szott, s egy köpködő hang:- Négy remekmű... De most már Harringay kerekedett felül, és a helyzet magaslatán is akart maradni. Gyors, merész csapásokkal folytatta a vonagló vásznon a mázolást, amíg az egésze egyenletes, ragyogó Hedge Sparrow-féle zománc felületet nem nyert. Utoljára még egyszer megjelent a száj, és odáig jutott, hogy „öt remek...“ - mire Harringay a fény­mázzal végleg betömte. Mielőtt végzett volna, a vö­rös szem kinyílt, és méltatlankodva rámeredt. Aztán már csak a száradó fénymáz tükörlapja látszott. Kis ideig még a felület alatti erőtlen mocorgás itt-ott könnyű ráncot vetett a képen, de aztán elhalt ez is, és végre az egész mázolmány teljesen megnyugo­dott. Akkor Harringay - legalábbis ö így meséli - pipá­ra gyújtott, leült, és a bezománcozott vászonra meredve igyekezett tisztába jönni azzal, mi is tör­tént tulajdonképpen. Aztán megkerülte a vásznat, és megnézte, nincs-e ott is valami érdekesség. Most kezdte csak sajnálni, hogy mielőtt bemázolta, nem fényképezte le az ördögöt. Ez Harringay története - nem pedig az enyém. Valódiságát egy kis méretű, 60x50-es, halvány­zöldre zománcozott vászonnal és heves esküdözé- sekkel bizonyítja. Az viszont igaz, hogy remekmű­vet eddig még nem alkotott, és meghitt barátainak véleménye szerint valószínűleg nem is fog soha. GÖRGEY GÁBOR fordítása MÁTÉ IMRE Anyám ha elmegy világa tágul a messzeségbe s nem száll utána konyhaszag kirakatok csábítják szemét varázsló minden pillanat lassan a világ ismerőse élete mégis elszalad ha pihenni tér majd apámhoz csodákról szól a hant alatt Szőnyegszövés Édesanyám szövöget ringyből-rongyból szőnyeget. Olyan tarka, mint a nyár, repül rajta sok madár; s integetnek fenyvesek, forrás itat özeket... Minden, ami szemnek szép, szépíti a szőnyegét. Gyurák Éva: PIACI FIGURÁK (tusrajz)

Next

/
Thumbnails
Contents