Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-08-09 / 31. szám
ÚJ szú v 1981 . Vili. 9. Osztálylétszám tizenhét, Igazoltan hiányzik két diák. Középen: Gregorovié Nándor osztályfőnök fogadalmunkat teljesítettük - természetesen emberi tévedésekkel, bizonytalankodásokkal, itt-ott botlásokkal is, de ez nem is lehetséges másképpen. Ezért most ettől a találkozótól, ettől a várostól várjuk az újabb biztatást a második fél évszázad küszöbén. Legyen biztatónk, segítőnk a mi alma materünk, amely felvértezett bennünket az egyik legszebb de igen felelősségteljes munkára, az ifjú nemzedékek neveléséhez szükséges ismeretekkel. A növendékek fele sajnos nincs már köztünk, igaz, az elmúlás az élet egyik legtermészetesebb jellemzője, mégis kimondhatatlanul rossz, hogy ők nem érhették meg ezt a találkozót, s most nem lehetnek közöttünk. A nagycsalád feje, Szkladányi Károly hetvenkilenc kora tavaszán elment közülünk, s most tudjuk csak igazán értékelni, mekkora munkát végzett, milyen lelkesen szerkesztette lapunkat és ösztönözte írásra a család tagjait, hogy tartalmas, érdekes olvasnivaló jusson el mindnyájunkhoz Miről ír az Életünk? Az utolsó szám a Torna utcai épület (ma a rádió Zoch utcai székháza) képét közli: ..Képzeletben megindulsz a kopott lépcsőn felfelé a nagykapun át be az épületbe. A földszinten jobbra tartp a széles folyosón. Ott sorakoznak az osztályajtók és az emlékezetes ablakmélyedések.“ Egy korábbi szám beszámol a „Tomory-múzeumról, arról az áldozatos munkáról, amitTomory Lajos végzett a magyarországi Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum létrehozásán, hírt ad Pintér Ferenc, Bauer Károly kitüntetéséről. Közöl a lap verset, elbeszélést, regényt, tanulmányt, csakis az osztálytársak vagy hozzátartozóik tollából. Jót mulattam Majthényi Károly fiatalkori versén, mely arról szól, hogy ,, miért nem tanulnak a képezdében“ mi lehet az oka/ hogy lehet az, hogy az osztály/ olyan szörnyű buta./ Tán lumpol- nak a bitangok. -/ mondja a Mészáros,/ mert amikor magyarázok,/ egész osztály álmos!“ a költő megmagyarázza a szekundák okát: .....szerelemre gyűlt a szive az egész osztálynak.“ xxx Azt hihetné valaki, csupa könnyes emlékezés volt a találkozó. Emlékeket idéztek, de vidám emlékeket! Az ember fia, lánya, unokája tudomást szerezhetett róla, hogy ,,apád igen eleven gyerek volt“, „emlékszel, amikor a Leli kézen állva ment végig a padokon?“, „amikor elhúztak“, „milyen szép lány volt az Anni“, „jó Emlékeket idéztek... Balról Jobbra: Osztényl Leander, Dr. Drahos Ágoston, Gregorovié Nándor, Pintér Ferenc, Varga László (Gyökeres György felvételei) „Négy évig éltünk és dolgoztunk együtt, négy év megérlelte mibennünk a nagy elhatározást, hogy harcosai leszünk a szlovenszkói magyar tanügynek és kultúrának. Most, amikor bezárulnak mögöttünk az iskola kapui és az előttünk álló életkapun átlépve megkezdjük a munkát, fogadjuk mi, a pozsonyi áll. magyar tanítóképző intézet első abiturensei, hogy minden érőnkkel dolgozni fogunk az iskoláért, a faluért: a magyar kultúráért. Fogadjuk, hogy 10 év múlva összejövünk, magunkról beszámolunk és a jövő munkánk terveit megállapítjuk. Gondoljunk az elkövetkező nehéz időkben arra, hogy a szenvedés mindannyiunk osztályrésze, mert emberek vagyunk, de erősítse akaratunkat a szebb jövőbe szőtt hitünk Aláírásunkkal erősítsük, hogy 10 év múlva, 1941. év július első vasárnapján Pozsonyban összejövünk. 1931 július 15-én.“ Negyven fiatal tanító írta alá a fogadalmat, a negyven közül tizenhét ma is él- Balogh János, Bauer Károly, Bodó Jenő, Czirók Etelka, Dr. Drahos Ágoston, Dusek Anna, Fekets Zoltán, Kopasz Elemér, Dr. Kuchta Ferenc, Majthényi Károly, Osztényi Leander, Párma Jenő, Pintér Ferenc, Tomory Lajos, Varga László, Várady Aba Károly, Zsakay Erzsébet- s két diák kivételével - akik igazoltan maradtak távol - valamennyien megjelentek az ötvenéves érettségi találkozón, amelyet „az agárdi határozatok“ értelmében minden öt évben Bratislavában, tanulmányaik színhelyén rendeznek meg. A 17 diák közül 11 -en Magyarországon élnek. " Elhatározásukat nem valósíthatták meg, 1941-ben nem találkoztak — nem találkozhattak. Háború volt, néhányan nem tértek vissza. Az első érettségi találkozót 1956-ban rendezték, s aztán majd minden évben találkoztak, ötévenként pedig Bratislavában, mindig a Duna utcai gimnáziumban. Apám révén szinte mindent tudok az osztályról. Tudom, hogy olyan nagyszerű osztály még nem volt a világtörténelemben, mint az övék, hogy összetartanak, mindegyikük megállta a helyét az életben, hogy ügyes, tehetséges gyerekek voltak, egyszóval ilyen osztály soha többé nem lesz... Ugyanezt gondolom én a hajdani osztályomról, s vitatkozunk, kinek volt jobb osztálya. De az ötvenéves érettségi találkozóra talán nagyobb izgalommal készülődtem, mint ók. Valamennyiüket ismerem, mindegyikükről tudok valami vidám történetet, s kissé meglepődöm, hogy ősz hajú hetvenéveseket látok, akiket csak úgy emlegettek otthon, hogy a Karcsi, a Feri, a Laci, a Leli, a Jenő... Tanáraik közül már csak első osztályfőnökük, a nyolcvanöt éves Gregorovié Nándor él - régi jó diákszokás szerint ma is úgy emlegetik, hogy a Gregi - ö megjelent az érettségi találkozón: - Több mint fél évszázad telt el azóta, hogy előttetek álltam, mint pedagógus. Azért jöttünk ma össze, hogy megünnepeljük érettségitek fél évszázados évfordulóját. Jelenleg már mindnyájan nyugállományban vagytok. Veletek együtt emlegetem fiatalságom éveit. Az iskola most más célt szolgál, eltűnt a csendes tér, a szűk utca, a kávéház és borozó, volt tanáraitok közül már csak én élek. Kedves volt tanítványaim, köszönöm a meghívást erre a különleges találkozóra... Most már valamennyien tudjuk értékelni az életet, ifjúságunkra emlékezve valamennyien fiatalokká válunk. Dr. Drahos Ágoston (a Szegedi Juhász Gyula tanárképző főiskola tanáraként nagyon sokat tett és tesz még ma is a magyarországi szlovák oktatásügyért), „elszámolt“ a 31-ben végzett növendékek létszámával. - Fél évszázad népek, nemzetek történetében is jelentős idő, nem még az egyes ember vagy egy-egy család életében. Mennyi minden történt azóta, hogy ötven évvel ezelőtt innen négyötszáz méterre megszereztük azt a dokumentumot, amely feljogosított bennünket arra, hogy elinduljunk az ország tájaira, ahol feladatul kaptuk a magyar kultúra terjesztését. Hogy ez a város mennyire a szívünkhöz nőtt és mi a városhoz azt a legjobban bizonyítja, hogy mindig szívesen térünk ide vissza, az Életünk egyetlen számából sem hiányzik ez a város, a Torna utca. A főreáliskola épülete nekünk a régi marad, élményeivel, emlékeivel együtt. Ez a kötődés, ez a ragaszkodás ehhez az épülethez logikailag talán érthetetlen, de érzelmileg nagyon is érthető. Visszajöttünk oda, ahonnan fél évszázaddal ezelőtt elindultunk. Visszajöttünk emlékezni, de nem letörten, nem sóvárogva, nem csupán nosztalgiával, hanem öntudatosan, azzal az érzéssel, hogy Álljunk meg egy pillanatra. Azt hiszem, magyarázatra szorul néhány dolog, hogy lapot és nagycsaládot emlegetünk. De bármennyire furcsán hangzik is, valóban lapról és egy nagy családról van szó. A világ legkisebb példányszámban megjelenő lapjáról, mely az Életünk címet viseli, és évente 3-szor jelenik meg; a terjedelme korábban 20-30, jelenleg 7-8 gépelt oldal. Varga László mondta: - Az Életünk szerkesztése úgy történt, hogy Szkladi leutazott a Déli pályaudvarra, ott találkozott a Drahos, a Várady meg én, és egy sör mellett megtárgyaltuk az Életünket Most látom csak, mennyit kellett a Szkladinak összeírni, amíg összeállt a lap. A szerkesztés most rám szakadt. Annyival könnyebb a dolgom, hogy kisebb terjedelemben jelenünk meg - 36 példányban. Nem is állunk olyan rosszul anyagilag, átvettünk 1143 forintot, az előfizetésekből befutott 1060 forint, posta- költség 823 forint, nyomdai költség 300 forint, a bankban van 1080 forintunk, és itt a Pintér Ferinél 500 koronánk. Az Életünk ez évben lépett 11. évfolyamába. Meddig fog a lap megjelenni? Az agárdi határozatok értelmében:,.mindaddig, amíg az előfizetők száma le nem csökken öt főre. öt fő esetén írógépen, indigós sokszorosításban kell előállítani, címének megtartásával. A lapot ezen utóbbi formában addig kell megjelentetni, amíg a nagycsalád alapító tagjai (volt osztálytársak!) létszáma kettőre nem csökken“. Lapozom az Életünket. Megtalálható benne a nagycsalád tagjairól, feleségekről, férjekről, gyerekekről, unokákról szinte minden adat. Ki hunyt el, ki volt beteg, ki kapott elismerést; mindenki címét közli a lap, beszámol valamennyi osztálytárs életútjáról, de még azt is hirül adja, hogy az osztálytársaknak összesen 68 gyerekük született, ebből 21 fiú és 41 leány, s hogy az egy családra jutó gyermekátlag 2,3 fő. Hogy az ilyen adatok, közlések csupán szűk kört érdekelnek és érintenek? Meglehet. Bár nem vagyok benne biztos. Inkább azt merném állítani, hogy egyre több embert érdekel. Hiszen az ötvenéves érettségi találkozó nemcsak a volt osztálytársak összejövetele volt, hanem a gyermekeké, sőt, eljöttek a menyek és a vők, elhozták az unokákat, s tartják a kapcsolatot az özvegyek is. Valóban nagy család gyűlt össze, és évről évre nagyobb az érdeklődés talán azért is, mert az ember csak az idő múlásával ért meg és értékel olyan tulajdonságokat, mint amilyen az összetartozás, a barátság, egymás segítése... futballista volt a Laci“, „az Erzsiké szorgalmas, hallgatag lány volt: „a Guszti nagyon okos volt“, hát arra emlékeztek-e amikor elmentünk muzsikálni, hozták a szendvicseket és csodálkoztak, hogy milyen sokat eszünk de a szendvicsek a hegedütokba vándoroltak," (a nagybőgős, csak azért nem „gondolt“ a másnapra, mert a nagybőgőnek nincsen tokja)... „az is jó hecc volt, amikor a Bodó kiverte a Varga fogát“... Az emlékezés festette azokat a rajzokat is, amelyeket Osztényi Leander készített az osztálytársakról.- Megfestettem ezeket a karikatúrákat, nagy hasonlóság nincs, mert hát ki tudja ennyi év után, ki milyen, a Varga Laci lexikonokon ül, Pintér Feri zeneszerzőkön meg a saját szárnyain repül, Párma Jenő mögött ott áll a szürke szemű cigánylány, a Fekets nagy méhész, szereti a méhecskéket, azok is őt, Zsakay Erzsi még mindig tanít... Emlékeket idéztek, s a történetek nyomán szertefoszlott a „mi sokkal komolyabbak, jobbak voltunk“ - legenda.Kide- rült, hogy apáink sem voltak jobbak, mint mi, de mások voltak, jobban összetartottak és tartanak, mint mi. Ez az igazság. Van mit tanulni tőlük, s van kiktől példát venni. Nehezebb körülmények között éltek, mint mi, az oklevélért is keményebben küzdöttek meg, átvészelték a háborút, anyagi javakat nemigen szereztek, de gyerekeiket szépen felnevelték, s talán egy sincs közöttük olyan, aki ne kapott volna valamilyen elismerést, kitüntetést. xxx Mi a titka, hogy olyan fiatalok maradtak? Biztosan az, hogy ténylegesen nem vonultak nyugdíjba, valamennyien tevékenykednek, rengeteg a munkájuk, nem gondolnak a pihenésre. A nagycsalád összetart. ,.Találkozóinkra jöjjenek el minden esetben gyermekeink, unokáink, a menyek és vök egyaránt. Kössenek olyan mély barátságot, mint a mienk, és amikor már mi nem leszünk, rendezzék meg a leszármazottak találkozóit, legalább ötévenként, hogy mi tovább élhessünk rajtuk keresztül, és emlékünk felidézésével erőt nyerhessenek harcainkból...“ Eljövünk a találkozókra, bízunk benne, hogy még hosszú-hosszú évekig senki sem fog hiányozni... s fogadjuk, hogy ,,amíg a sors életben tart bennünket, nagyon fogjuk szeretni egymást és mindent megteszünk tagjaiért, baráti összetartozásunk további ápolásáért“. KOPASZ CSILLA A találkozóra eljöttek a családtagok Is
