Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-07-05 / 26. szám
A lom ez vagy valóság? Élek? Hányszor megálmodta már az ember a halálát, de a végén ébredés várja s egy föllélegzés - de jó, hogy csak álom volt. De én nem alszom. A szemem nyitva van. Talán ezt is csak álmodom, hogy a szemem nyitva van. S ez itt? Csak lábakat lát. Százat, ezret, millió lábat, amelyek elsurrannak szeme előtt. - Istenem - mosolyogni próbál -, mintha az egész világ csak lábakból állna. Mind valahová siet, fut, rohan.- Azok a lábak gondolkodnak - átsuhan az agyán beszélgetnek. S oly zavaróan hangosak. Látja ezeket a lábakat s egy talpalatnyi földet. Fölötte néhány fűszálat, s egyet, amely arcát csiklandozza. Hallgatja a lábak párbeszédét: - Hm, hogyis van ez itt nálunk Jugoszláviában? Franciaországban mindjárt megérkeznek a mentők. Másutt még helikopterral is mentik az embereket...- Igen helyeselt valaki.- Hány halott van?- Csak egy, ez itt - ismételték a lábak.- Ez azt jelenti, hogy meghaltam. Én már csak voltam. Hogy-hogy? Csak nem ily bolondos könnyedséggel hal meg az ember a boldogság küszöbén? A szeretett város, a szeretett vidék határán?- Amerikában - folytatódott tovább a beszélgetés, ha baleset történik, nem létezik semilyen akadály a közlekedésben. Félrehúzzák a halottakat, elszállítják a sebesülteket, a kocsironcsokat pedig kidobják az út szélére. Ilyen akadály nem létezhet. Elég, ha egy félórára leállítják a közlekedést, és az egész Amerika megérzi. ,- És hol van... az a halott?- Ez itt... felelték a lábak. Elkomorodott. - Ki halt meg? Van talán még mellettem valaki? Senkit nem látok.- Még nem érkeztek meg a mentők? Hívta őket valaki? - hangzott el a kérdés.- Halott vagyok vagy sebesült? Vagy talán álmodom? Nyitogatom a szememet, az emberek ezt mégsem teszik álmukban. Álomban nem lehet így látni. S az álom nem tart sokáig. S azok a lábak csak emelkednek, órákig beszélgetnek. Vagy ez csak nekem tűnik így? Megpróbál megmozdulni, meggyőződni, de a mozgásnak már a gondolata is beléfulladt. Előtte fiatal női lábak állnak. Csinosak. Talán elaludt a strandon? Á, dehogy - itt csak ezek az egyedül csinosak és fiatalok. Egyszerre csönd lett, mintha kaporsót engednének le a sírba. A női lábak térdben meghajoltak, mintha csak megtörték volna őket.- Ö él - mondták a behajított lábak. - Fordítsák meg, de óvato%an!- Micsoda őrült, százhúsz kilométeres sebességgel berepülni a kanyarba?! Megfordították. Semmi sem fáj, semmit sem érez. - Vagy teljesen ép vagyok, vagy súlyosan sebesült. Most csak bámul rá a Nap és az emberek, de valamilyen furcsa távlatból. Mintha az egész világ a feje tetejére lenne állítva. Az arcok nevetségesek - komorak, bizonytalanok, meghatározatlanok, furcsák. Szerette volna kicsúfolni őket. A csinos lábak letérdeltek mellé. Megfogták a kezét, hogy megmérjék a pulzusát. Belenéz a csinos lábak szemébe. Aprók, zöldek, cso- dálkozók...- Adják a hordágyat! Jól hallotta? Ez csak nem rá vonatkozik? Kinek a hordágy? Később minden gyönyörűnek tűnt. Látta a paradicsomot. Látta Alexandrát. Azok a szemek, azok igazán az ö szemei voltak. Ö eljött. Mellette van. - Szandra- mozdult az ajka s azt hitte, oly hangosan üvölti ezt a nevet, hogy a fák is beleremegnek. - Alexandra! És minden olyan zöld, mindenütt csupa napfény, megfulladt. Minden megfulladt s szürke nappá változott. Ez egy örökkévalóságig tartott, vagy talán fájdalmasan rövid ideig? Újból magához tért. Lebegett az időben és az űrben, mint valami félálomban.- Csak óvatosan - mondták a zöld szemek. Súlyosan sebesült, belső sérülés... Szandra fut, megy mindig tovább, tovább s röpül utána szárnyain. Utolérte. Kezét feléje nyújtotta... Újra elvesztette eszméletét. Mire fölocsudott, egy zárt térségben volt.- Ez már a műtő vagy csak a mentő? Soha nem voltam itt. Mögötte két fehérköpenyes áll. Az orvosnő és az ápoló. Hallgatnak.- Igen, legalább tudom hol vagyok. Tehát így néz ki egy mentőautó. Vagy talán már az elsősegélyt nyújtó osztály felé visznek? Érezte, hogy mozog. A Nap jobbról bocsájtja rá sugarait. - Jobbra van nyugat. Ez azt jelenti, hogy már délután van. Megyek valahová. Már tudom, hogy nem álmodom. Én vagyok az, aki halott. Hallotta a szirénát. Ez a rendőrség, tűzoltók, vagy moziban van? S közben újból Szandra. Hallotta a hangját, érezte a kezét. - Megölel - mondta s feléje nyújtotta a kezét, a hajához. Ismerte ezt a mozdulatot. Kinyújtotta a karját, hogy megölelje, de ő állandóan csak távolodott tőle. Nevetett rajta. Gyönyörű fehér keze, zamatos ajka. Szandra... Újból elvesztette eszméletét.- A pulzus gyöngül. Menjenek gyorsabban, mert meghal útközben. Sok vért veszített, elkerülhetetlen a vérátömlesztés!- Én vagyok az akinek vért kell kapnia? Aki talán meghal a mentőben? Hogy lehet az, sehol nem láttam vért. Úgy látszik, hogy meghalni nem is fájdalmas. A halált még senki híven nem írta le. Fölvillant emlékezetében, amikor, az egyik kórház igazgatója a haldoklás borzalmait mesélte. S lám, ő meghal talán néhány másodperc múlva, legjobb esetben néhány órája van és semmi sem fáj. Meghal s nem hagy maga után semmit. Elalszanak a zöld rétek, a tengerpartok, ő a hullámokon, Szandra, s megszakad a fonal, amely elválasztja az életet a haláltól. Újból megszólalt Szandra, az idő visszatér. Talán kétéve együtt feküdtek a tengerparti homokban. Szeptember volt, az az időszak amikor a tenger a legmelegebb, legjobb, legnyugodtabb, legtisztább. Szandra- az akkori menyasszonya. De elváltak, s az ami útközben történt, előestje volt egy új kezdetnek, látomásnak, talán kibékülésnek. Furcsa ez a mi tengerünk, összeköti az embereket, de szét is választja. Nincs ott nő, aki nem lehet a tiéd. Nincs ígéret, amit nem lehet betartani. A meleg napfény különös erőt ád, erősebbé, vonzóbbá, szellemesebbé tesz, mint amilyen a valóságban vagy. Ha egy nőt nem tudtál elérni itt, semmi esetre se menj utána a szárazföld belsejébe. Ha valakit a tengernél megsértettél, hidd el, hogy ennek a sértésnek méregfoga van, mindent fölsebző, totális méregfog. Még a pofonok és a villámok is összehoznak. A nők ösztönösen félnek a villámoktól. Kétségbeesésükben védelmet keresnek az első férfi mellett. Zoran és Szandra első szabadságát töltötte együtt, kétéwel ezelőtt. Egy ígéretes jövő elején álltak, illetve a végén. Mindketten frissen diplomáit orvosok voltak, s néhány nap múlva kellett belépniük első munkahelyükre. Ez volt életük első szakasza. Valamiféle vákum, amikor az embernek semmi gondja sincs. Befejezett tanulmányok, el nem kezdett munka. Ők is ebben a légüres térben éltek valahol, abban a térben, ahol minden körülöttük a boldogság volt, a múlt a jelen és a jövő - a szerelem, mely összekötötte őket, még erősebb, tartósabb lett. Szerelem és semmi más - mást nem érzékeltek. Ő vízisízett, csónakázott, evezett és vitorlázott. A fiúk utánafordultak s egyhangúlag leszögezték: jó kis macska! így éltek át tizennégy napot, azt sem tudván ki lakik a szállodában tőlük jobbra vagy balra, ki lakik fölöttük vagy alattuk. Egyszer egy turista megkérdezte, hol van a legjobb fürdőhely, s Zoran magyarázata, ahogy csak tőle telt: - Barátom, semmit a világon nem tudunk... Számunkra minden gyönyörű. Csak a halászokkal barátkoztak meg, éjszakánként Ejöttem, hogy megköszönje nem tudom, mi lett volna a Meghívta az asztalához, felejtették az éjszakai esei beszélgettek. Short volt r hosszú napbarnította lábai, vetlen teremtés.- Már jobban van a kedv- Igen, már jól érzi magé Beléptek abba a szobát tek Szandrával. Minden a csak Alexandra nem volt sí Még sokáig eljárt asztal tünemény. Aztán elment fü- önnel tarthatok? M Zdenka.- Természetesen, örömi Gonosz ez a mi tengerül de el is választja. Valakit b gyakran mentek halászni. A halászok mindig mondogatták, Szandra szerencsét hoz nekik. Ö meg úgy határozott, hogy egy hétig marad, Szandrának mennie kellett - várta a munkája. A vonatig kísérte, elbúcsúztak. Kisebb egyágyas szobát kapott a szállodában, de ez is óriásnak tűnt ebben a magányban. Egészen elveszettnek érezte magát. Azon az estén, amikor Szandra elutazott, ólomsúlyú nehéz felhők borították be az eget, nem engedve át egyetlen napsugarat sem. Túl korai ez ebben az évszakban, mondogatták a halászok. Egész nap esett, s még a következő nap is. A férfiak kártyáztak a szállodában a nők passziánsszal szórakoztak.- Jobb lett volna, ha elmegyek Szandrával. Mit csináljak most? - Egyik éjjel valamelyik vendég rosszul lett. Fölébresztették. Az első páciense itt volt a tengernél. Semmi komoly baj. A következő nap reggelén, asztalához egy fiatal lány lépett, s bemutatkozott. - Zdenka vagyok Ezt úgy ejtette ki, mintha a világon ö lenne az egyedüli Zdenka, s mindenkinek ismerni kell őt, legalább hallásból. - Én vagyok annak az asszonynak a lánya - ... Bocsásson meg azért, éjszaka ... nak a hullámok. Szállodáink „Polgártárs, légy óvatos, a igyekezz, hogy ne légy szei Sötétkék bikinije volt. t a lélegzete. Az emberek ut; Kezdte magát kellemetlen miatt, hogy mindenki megb mét, próbálta Szandrát föli De ez csak egy rövid ideig t meg, hogy elszökjön elől Kisajátította. Jobbra, balra ő volt. Éjszakánként tépelői találsz, belenéz a szemedb Elhatározta, hogy még akarta írni Szandrának d gondolata, nem tudja részé a láthatáron.- Vége a Szandrával val magyarázzam meg neki. csak a tenger hatása. 1 s ezért született e szerelem- Varanocskin vagyok - mondta valaki a hátam mögött, mire kelletlenül hátrafordultam. Rózsásarcú, kékszemü férfi mosolygott rám.- No és? - kérdeztem, talán nem. valami udvariasan, mivel nagyon rossz hangulatban voltam: közvetlenül az orrom előtt adták el az utolsó összecsukható importált esernyőt, amelyért ebben a tolakodásban és hőségben csaknem két órája álltam sorba.- Ne hargudjon - mondta Varanocskin. Fehér sapka volt a fején. - Kerestem önt az egész áruházban. Gyerünk ki talán! Vállat vontam és a vásárlóktömegé- ben ügyeskedve elindultam a kijárat felé. Letelepedtünk egy padra egy öreg hársfa alatt. Felettünk a sűrű illatozó lombok közt kék ég ontotta verőfényét.- Varanocskin vagyok - ismételte a férfi. - Nem mond önnek semmit a nevem? Elgondolkoztam.- Nem emlékszem...- Ugyan, ugyan - mondta. - Pedig az újságok is írtak rólam. Még fényképet is közöltek: én voltam a képen, mellettem a Moszkvics. Ez még akkor volt, amikor először nyertem - tette hozzá szerényen. Érdeklődve fordultam feléje.- Hogyhogy először? Varanocskin esetlenül felkacagott.- Először. Mert összesen - négy különböző sorsjegyre - már négy autót nyertem. Két Moszkvicsot, egy Zaporozsecot és egy Zsigulit. Ezenkívül különféle apróságokat: hűtőszekrényt, porszívót, angorasálat, melyet Nyurának ajándékoztam. Ő az unokahúgom és Sziktivkarban lakik, ott nagyon hideg van. Járt ön már valaha Sziktivkarban?- Nem - mormogtam, miközben nem vettem le a szemem róla.- Én voltam. Gyerünk, gondoltam, nézük meg, hogyan élnek az emberek ott északon. Kipróbálom a saját bőrömön. De az egész héten, amíg ott voltam, gyönyörű idő volt.- Látja. Levette a sapkáját és a zsebkendőjével megtörölte a fejebúbját.- Mondok én magának mást is. Ha kimegyek az erdőbe, lépten-nyomon gombába botlom, ám, képzelje el, soha az életemben még csak egyetlen gomba sem volt kukacos azok közt, melyekre én bukkantam rá. Én soha nem sietek sehová, de még soha sehonnan el nem késtem. Azaz hogy egyetlen egyszer - lekéstem a repülőgépet. Megbírságoltak, de én mégis kimondhatatlanül örültem: végre valami, ami nekem sem sikerült, örömöm nem tartott sokáig: mikor a következő géppel földet értünk, megtudtam, hogy az a gép, amelyről lekéstem, lezuhant.- Hát bizony maga nagyon szerencsés ember! - kiáltottam fel. Szomorúan bólintott.- Nyújtsa csak ide a kezét - mondta és a tenyeremet a mellére szorította. - Hallja? - Hűvös selyeminge alatt egyenletesen, lassan vert a szíve. - Most pedig ide - és áttette a tenyeremet a mellkasa jobb oldalára, ahol szintén dobogott valami, ugyanolyan lassan és egyenletesen.- Mi ez?- Szív. Nekem kettő van, s mindkettő kifogástalanul működik. Úgy tűnt, hogy azt várja, sajnálkozzam. Felnevettem.- Maga sorsjegyeket hamisít? Meg második szívet is kerített magának, tán a szomszédjától lopta el?- Dehogy is hamisítok én. Hiszen a nyeremények száma szigorúan meg van 'határozva és nemcsak a sorsjegyeknél, mindenütt. S ha én mindig csak nyerek, ez azt jelenti, hogy mások meg soha nem nyernek. És ez nem hagy nyugodni engem. Amíg ez a világ nem tökéletes - és ön is bizonyára elismeri, hogy ettől még nagyon messze vagyunk -, addig minden szerencsés embernek, ha csak legalább egy parányi lelkiismerete is van, egy kicsit aljasnak kell éreznie magát. Hiszen ők csak a más számlájára szerencsések. Én magam már évek óta keresem azokat az embereket, akiknek a szerencsémet köszönhetem, hogy osztozzam velük, jobban mondva, hogy törlesszem az adósságomat velük szemben. El sem hinné, hogy az emberek sikertelenségüket ugyanúgy becsülik, mint a sikereiket. Például még egyetlen ember sem akarta elcserélni vesztes sorsjegyét az én nyerő sorsjegyemért. Úgy rohantak el tőlem, mintha bélpoklos lennék, az egyik pedig még a rendőrt is odahívta. Elszomorodtam. Én még soha nem nyertem semmit, sem a lottón, sem sorsjegyen, sehol...- Elnézést kérek, de ha az a szándéka, hogy nekem felkínálja a nyerő sorsjegyét...- Nem fogadja el, tudom - vágta rá Varanocskin. - Ne féljen, nincs sorsjegyem, többé egyet sem veszek. Más miatt háborgatom önt. Láttam ugyanis, hogy az esernyők akkor fogytak el, amikor önre került a sor.- Nem tesz semmi!- De mégis. Olyan csalódott volt az arca. Amikor a sor feloszlott, érdeklődtem az elárusítónőnél, hogy miért álltak sorba, mire ő elém tette ezt - és Varanocskin kivette a zsebéből azt a tengentúli csodát, amely miatt közel két óra hosszat nyomorgattak és tapostak engem.- Csak úgy magától odaadta ezt önnek?- Amint látja - sóhajtott egyet Varanocskin. - Egy még maradt a kirakatban, a nagy tolongásban mindenki megfeledkezett róla, s amikor eszükbe jutott, én lettem a szerencsés... Mint mindig. Megvettem és nyomban magát kezdtem keresni. Hiszen ez egy olyan ritka eset volt, amikor láthattam azt az embert, akivel osztoz- hatom a szerencsémben. Parancsoljon! - és mindkét kezével nyújtotta felém a csodaesernyőt. - Fogadja el szerény ajándékomat! Fürgén hátravetettem a két kezem.- Szó sem lehet róla! Miért ajándékozna ön nekem bármit is? Varanocskin csüggedten bólogatott.- Mint mindig. De hiszen én ezt kimondottan önnek vettem. Nekem nem kell. Esőben nem járok sehová.- Akkor pedig kifizetem az árát. Rossz volt Varanocskinra nézni. Kék szemei elhomályosultak, válla megroskadt.- Hát ha nincs más megoldás... - nyögte. Átadtam a pénzt és forró köszönetét rebegbe váratlan jótevőmnek, elindultam hazafelé.- Ide hallgass, milyen csodálatos eset történt velem - mondtam a feleségemnek, és miután részletesen elmondtam neki mindent, ki akartam nyitni az esernyőt. Gyanúsan könnyűnek tűnt a tok. Belenéztem, nem volt benne semmi. Sehol semmiféle esernyő, ez csak az üres tokja volt, az is lehet, hogy nem is az eredeti, hanem ügyes utánzat.- A te Varanocskinod közönséges csirkefogó! - mondta ki az ítéletet a feleségem. - Hiszen láttál te már valaha is valakit, aki azon kesereg, hogy neki jó, másnak meg rossz a sora. Nem szóltam egy szót sem, elindultam az áruházba, de ott, persze, szóba sem álltak velem. Ellenőrzés nélkül egyetlen esernyőt sem adnak ki a kezükből.- De az utolsó, amelyik a kirakatban volt. Varanocskin vette meg... Olyan selyeminges férfi. Nem emlékeztek rá. De én még mindig magam előtt látom azokat a kék szemeket, s azt gondolom, valami félreértésről van szó. Valami tréfacsináló abban a tengerentúli országban pajkosságból üresen hagyta ezt az esernyötokot és aztán a sorsára hagyta. A sors ezt az üres tokot a kedvencének jutatta, de aztán észbe kapott és annak adta, akit illet. Annak az embernek, akinek a sorsjegyszámát még soha nem húzták ki mégcsak véletlenül sem. Ez csak logikus. De ha a feleségemnek van igaza, és Varanocskin becsapott engem, semmi baj, örülök neki. Ha én nem vettem volna meg a selyemingé, kékszemű csalótól az üres esernyötokot, biztosan rásózta volna másra. így vagy úgy, de ö továbbra is szerencsés ember maradt volna. Sági Tóth Tibor fordítása R. Kirejev meemi Jovan Hovan
