Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)

1981-07-05 / 26. szám

A lom ez vagy valóság? Élek? Hányszor megálmodta már az ember a halálát, de a végén ébredés várja s egy föllélegzés - de jó, hogy csak álom volt. De én nem alszom. A szemem nyitva van. Talán ezt is csak álmodom, hogy a szemem nyitva van. S ez itt? Csak lábakat lát. Százat, ezret, millió lábat, amelyek elsurrannak szeme előtt. - Istenem - mosolyogni próbál -, mintha az egész világ csak lábakból állna. Mind valahová siet, fut, rohan.- Azok a lábak gondolkodnak - átsuhan az agyán beszélgetnek. S oly zavaróan hangosak. Látja ezeket a lábakat s egy talpalatnyi földet. Fölötte néhány fűszálat, s egyet, amely arcát csiklandozza. Hallgatja a lábak párbeszédét: - Hm, hogyis van ez itt nálunk Jugoszláviában? Franciaországban mindjárt megérkeznek a mentők. Másutt még helikopterral is mentik az embereket...- Igen helyeselt valaki.- Hány halott van?- Csak egy, ez itt - ismételték a lábak.- Ez azt jelenti, hogy meghaltam. Én már csak voltam. Hogy-hogy? Csak nem ily bolondos könnyed­séggel hal meg az ember a boldogság küszöbén? A szeretett város, a szeretett vidék határán?- Amerikában - folytatódott tovább a beszélgetés, ha baleset történik, nem létezik semilyen akadály a közlekedésben. Félrehúzzák a halottakat, elszállítják a sebesülteket, a kocsironcsokat pedig kidobják az út szélére. Ilyen akadály nem létezhet. Elég, ha egy félórára leállítják a közlekedést, és az egész Amerika megérzi. ,- És hol van... az a halott?- Ez itt... felelték a lábak. Elkomorodott. - Ki halt meg? Van talán még mellet­tem valaki? Senkit nem látok.- Még nem érkeztek meg a mentők? Hívta őket valaki? - hangzott el a kérdés.- Halott vagyok vagy sebesült? Vagy talán álmo­dom? Nyitogatom a szememet, az emberek ezt még­sem teszik álmukban. Álomban nem lehet így látni. S az álom nem tart sokáig. S azok a lábak csak emelkednek, órákig beszélgetnek. Vagy ez csak ne­kem tűnik így? Megpróbál megmozdulni, meggyőződni, de a moz­gásnak már a gondolata is beléfulladt. Előtte fiatal női lábak állnak. Csinosak. Talán elaludt a strandon? Á, dehogy - itt csak ezek az egyedül csinosak és fiatalok. Egyszerre csönd lett, mintha kaporsót engednének le a sírba. A női lábak térdben meghajoltak, mintha csak megtörték volna őket.- Ö él - mondták a behajított lábak. - Fordítsák meg, de óvato%an!- Micsoda őrült, százhúsz kilométeres sebességgel berepülni a kanyarba?! Megfordították. Semmi sem fáj, semmit sem érez. - Vagy teljesen ép vagyok, vagy súlyosan sebesült. Most csak bámul rá a Nap és az emberek, de valamilyen furcsa távlatból. Mintha az egész világ a feje tetejére lenne állítva. Az arcok nevetségesek - komo­rak, bizonytalanok, meghatározatlanok, furcsák. Sze­rette volna kicsúfolni őket. A csinos lábak letérdeltek mellé. Megfogták a kezét, hogy megmérjék a pulzusát. Belenéz a csinos lábak szemébe. Aprók, zöldek, cso- dálkozók...- Adják a hordágyat! Jól hallotta? Ez csak nem rá vonatkozik? Kinek a hordágy? Később minden gyönyörűnek tűnt. Látta a paradi­csomot. Látta Alexandrát. Azok a szemek, azok igazán az ö szemei voltak. Ö eljött. Mellette van. - Szandra- mozdult az ajka s azt hitte, oly hangosan üvölti ezt a nevet, hogy a fák is beleremegnek. - Alexandra! És minden olyan zöld, mindenütt csupa napfény, megful­ladt. Minden megfulladt s szürke nappá változott. Ez egy örökkévalóságig tartott, vagy talán fájdalmasan rövid ideig? Újból magához tért. Lebegett az időben és az űrben, mint valami félálomban.- Csak óvatosan - mondták a zöld szemek. Súlyo­san sebesült, belső sérülés... Szandra fut, megy mindig tovább, tovább s röpül utána szárnyain. Utolérte. Kezét feléje nyújtotta... Újra elvesztette eszméletét. Mire fölocsudott, egy zárt tér­ségben volt.- Ez már a műtő vagy csak a mentő? Soha nem voltam itt. Mögötte két fehérköpenyes áll. Az orvosnő és az ápoló. Hallgatnak.- Igen, legalább tudom hol vagyok. Tehát így néz ki egy mentőautó. Vagy talán már az elsősegélyt nyújtó osztály felé visznek? Érezte, hogy mozog. A Nap jobbról bocsájtja rá sugarait. - Jobbra van nyugat. Ez azt jelenti, hogy már délután van. Megyek valahová. Már tudom, hogy nem álmodom. Én vagyok az, aki halott. Hallotta a szirénát. Ez a rendőrség, tűzoltók, vagy moziban van? S közben újból Szandra. Hallotta a hangját, érezte a kezét. - Megölel - mondta s feléje nyújtotta a kezét, a hajához. Ismerte ezt a mozdulatot. Kinyújtotta a karját, hogy megölelje, de ő állandóan csak távolodott tőle. Nevetett rajta. Gyönyörű fehér keze, zamatos ajka. Szandra... Újból elvesztette esz­méletét.- A pulzus gyöngül. Menjenek gyorsabban, mert meghal útközben. Sok vért veszített, elkerülhetetlen a vérátömlesztés!- Én vagyok az akinek vért kell kapnia? Aki talán meghal a mentőben? Hogy lehet az, sehol nem láttam vért. Úgy látszik, hogy meghalni nem is fájdalmas. A halált még senki híven nem írta le. Fölvillant emlékezetében, amikor, az egyik kórház igazgatója a haldoklás borzalmait mesélte. S lám, ő meghal talán néhány másodperc múlva, legjobb esetben néhány órája van és semmi sem fáj. Meghal s nem hagy maga után semmit. Elalszanak a zöld rétek, a tengerpartok, ő a hullámokon, Szandra, s meg­szakad a fonal, amely elválasztja az életet a haláltól. Újból megszólalt Szandra, az idő visszatér. Talán kétéve együtt feküdtek a tengerparti homokban. Szep­tember volt, az az időszak amikor a tenger a legmele­gebb, legjobb, legnyugodtabb, legtisztább. Szandra- az akkori menyasszonya. De elváltak, s az ami útközben történt, előestje volt egy új kezdetnek, láto­másnak, talán kibékülésnek. Furcsa ez a mi tengerünk, összeköti az embereket, de szét is választja. Nincs ott nő, aki nem lehet a tiéd. Nincs ígéret, amit nem lehet betartani. A meleg napfény különös erőt ád, erősebbé, vonzóbbá, szelle­mesebbé tesz, mint amilyen a valóságban vagy. Ha egy nőt nem tudtál elérni itt, semmi esetre se menj utána a szárazföld belsejébe. Ha valakit a tengernél megsértettél, hidd el, hogy ennek a sértésnek méregfo­ga van, mindent fölsebző, totális méregfog. Még a po­fonok és a villámok is összehoznak. A nők ösztönösen félnek a villámoktól. Kétségbeesésükben védelmet ke­resnek az első férfi mellett. Zoran és Szandra első szabadságát töltötte együtt, kétéwel ezelőtt. Egy ígéretes jövő elején álltak, illetve a végén. Mindketten frissen diplomáit orvosok voltak, s néhány nap múlva kellett belépniük első munkahe­lyükre. Ez volt életük első szakasza. Valamiféle vákum, amikor az embernek semmi gondja sincs. Befejezett tanulmányok, el nem kezdett munka. Ők is ebben a légüres térben éltek valahol, abban a térben, ahol minden körülöttük a boldogság volt, a múlt a jelen és a jövő - a szerelem, mely összekötötte őket, még erősebb, tartósabb lett. Szerelem és semmi más - mást nem érzékeltek. Ő vízisízett, csónakázott, evezett és vitorlázott. A fiúk utánafordultak s egyhangúlag leszögezték: jó kis macska! így éltek át tizennégy napot, azt sem tudván ki lakik a szállodában tőlük jobbra vagy balra, ki lakik fölöttük vagy alattuk. Egyszer egy turista megkérdezte, hol van a legjobb fürdőhely, s Zoran magyarázata, ahogy csak tőle telt: - Barátom, semmit a világon nem tudunk... Számunkra minden gyönyörű. Csak a halászokkal barátkoztak meg, éjszakánként Ejöttem, hogy megköszönje nem tudom, mi lett volna a Meghívta az asztalához, felejtették az éjszakai esei beszélgettek. Short volt r hosszú napbarnította lábai, vetlen teremtés.- Már jobban van a kedv- Igen, már jól érzi magé Beléptek abba a szobát tek Szandrával. Minden a csak Alexandra nem volt sí Még sokáig eljárt asztal tünemény. Aztán elment fü- önnel tarthatok? M Zdenka.- Természetesen, örömi Gonosz ez a mi tengerül de el is választja. Valakit b gyakran mentek halászni. A halászok mindig mondo­gatták, Szandra szerencsét hoz nekik. Ö meg úgy határozott, hogy egy hétig marad, Szandrának mennie kellett - várta a munkája. A vona­tig kísérte, elbúcsúztak. Kisebb egyágyas szobát kapott a szállodában, de ez is óriásnak tűnt ebben a magányban. Egészen elve­szettnek érezte magát. Azon az estén, amikor Szandra elutazott, ólomsúlyú nehéz felhők borították be az eget, nem engedve át egyetlen napsugarat sem. Túl korai ez ebben az évszakban, mondogatták a halászok. Egész nap esett, s még a következő nap is. A férfiak kártyáz­tak a szállodában a nők passziánsszal szórakoztak.- Jobb lett volna, ha elmegyek Szandrával. Mit csináljak most? - Egyik éjjel valamelyik vendég rosszul lett. Fölébresztették. Az első páciense itt volt a tenger­nél. Semmi komoly baj. A következő nap reggelén, asztalához egy fiatal lány lépett, s bemutatkozott. - Zdenka vagyok Ezt úgy ejtette ki, mintha a világon ö lenne az egyedüli Zdenka, s mindenkinek ismerni kell őt, legalább hallásból. - Én vagyok annak az asszony­nak a lánya - ... Bocsásson meg azért, éjszaka ... nak a hullámok. Szállodáink „Polgártárs, légy óvatos, a igyekezz, hogy ne légy szei Sötétkék bikinije volt. t a lélegzete. Az emberek ut; Kezdte magát kellemetlen miatt, hogy mindenki megb mét, próbálta Szandrát föli De ez csak egy rövid ideig t meg, hogy elszökjön elől Kisajátította. Jobbra, balra ő volt. Éjszakánként tépelői találsz, belenéz a szemedb Elhatározta, hogy még akarta írni Szandrának d gondolata, nem tudja részé a láthatáron.- Vége a Szandrával val magyarázzam meg neki. csak a tenger hatása. 1 s ezért született e szerelem- Varanocskin vagyok - mondta valaki a hátam mögött, mire kelletle­nül hátrafordultam. Rózsásarcú, kékszemü férfi mo­solygott rám.- No és? - kérdeztem, talán nem. valami udvariasan, mivel nagyon rossz hangulatban voltam: közvetle­nül az orrom előtt adták el az utolsó összecsukható importált esernyőt, amelyért ebben a tolakodásban és hőségben csaknem két órája álltam sorba.- Ne hargudjon - mondta Vara­nocskin. Fehér sapka volt a fején. - Kerestem önt az egész áruházban. Gyerünk ki talán! Vállat vontam és a vásárlóktömegé- ben ügyeskedve elindultam a kijárat felé. Letelepedtünk egy padra egy öreg hársfa alatt. Felettünk a sűrű illatozó lombok közt kék ég ontotta verőfényét.- Varanocskin vagyok - ismételte a férfi. - Nem mond önnek semmit a nevem? Elgondolkoztam.- Nem emlékszem...- Ugyan, ugyan - mondta. - Pedig az újságok is írtak rólam. Még fényké­pet is közöltek: én voltam a képen, mellettem a Moszkvics. Ez még akkor volt, amikor először nyertem - tette hozzá szerényen. Érdeklődve fordultam feléje.- Hogyhogy először? Varanocskin esetlenül felkacagott.- Először. Mert összesen - négy különböző sorsjegyre - már négy au­tót nyertem. Két Moszkvicsot, egy Zaporozsecot és egy Zsigulit. Ezenkí­vül különféle apróságokat: hűtőszek­rényt, porszívót, angorasálat, melyet Nyurának ajándékoztam. Ő az unoka­húgom és Sziktivkarban lakik, ott na­gyon hideg van. Járt ön már valaha Sziktivkarban?- Nem - mormogtam, miközben nem vettem le a szemem róla.- Én voltam. Gyerünk, gondoltam, nézük meg, hogyan élnek az emberek ott északon. Kipróbálom a saját bőrö­mön. De az egész héten, amíg ott voltam, gyönyörű idő volt.- Látja. Levette a sapkáját és a zsebkendő­jével megtörölte a fejebúbját.- Mondok én magának mást is. Ha kimegyek az erdőbe, lépten-nyomon gombába botlom, ám, képzelje el, soha az életemben még csak egyet­len gomba sem volt kukacos azok közt, melyekre én bukkantam rá. Én soha nem sietek sehová, de még soha sehonnan el nem késtem. Azaz hogy egyetlen egyszer - lekéstem a repülőgépet. Megbírságoltak, de én mégis kimondhatatlanül örültem: vég­re valami, ami nekem sem sikerült, örömöm nem tartott sokáig: mikor a következő géppel földet értünk, megtudtam, hogy az a gép, amelyről lekéstem, lezuhant.- Hát bizony maga nagyon szeren­csés ember! - kiáltottam fel. Szomorúan bólintott.- Nyújtsa csak ide a kezét - mond­ta és a tenyeremet a mellére szorítot­ta. - Hallja? - Hűvös selyeminge alatt egyenletesen, lassan vert a szíve. - Most pedig ide - és áttette a tenye­remet a mellkasa jobb oldalára, ahol szintén dobogott valami, ugyanolyan lassan és egyenletesen.- Mi ez?- Szív. Nekem kettő van, s mind­kettő kifogástalanul működik. Úgy tűnt, hogy azt várja, sajnálkoz­zam. Felnevettem.- Maga sorsjegyeket hamisít? Meg második szívet is kerített magának, tán a szomszédjától lopta el?- Dehogy is hamisítok én. Hiszen a nyeremények száma szigorúan meg van 'határozva és nemcsak a sorsjegyeknél, mindenütt. S ha én mindig csak nyerek, ez azt jelenti, hogy mások meg soha nem nyernek. És ez nem hagy nyugodni engem. Amíg ez a világ nem tökéletes - és ön is bizonyára elismeri, hogy ettől még nagyon messze vagyunk -, addig minden szerencsés embernek, ha csak legalább egy parányi lelkiisme­rete is van, egy kicsit aljasnak kell éreznie magát. Hiszen ők csak a más számlájára szerencsések. Én magam már évek óta keresem azokat az em­bereket, akiknek a szerencsémet kö­szönhetem, hogy osztozzam velük, jobban mondva, hogy törlesszem az adósságomat velük szemben. El sem hinné, hogy az emberek sikertelensé­güket ugyanúgy becsülik, mint a sike­reiket. Például még egyetlen ember sem akarta elcserélni vesztes sorsje­gyét az én nyerő sorsjegyemért. Úgy rohantak el tőlem, mintha bélpoklos lennék, az egyik pedig még a rendőrt is odahívta. Elszomorodtam. Én még soha nem nyertem semmit, sem a lottón, sem sorsjegyen, sehol...- Elnézést kérek, de ha az a szán­déka, hogy nekem felkínálja a nyerő sorsjegyét...- Nem fogadja el, tudom - vágta rá Varanocskin. - Ne féljen, nincs sors­jegyem, többé egyet sem veszek. Más miatt háborgatom önt. Láttam ugyanis, hogy az esernyők akkor fogytak el, amikor önre került a sor.- Nem tesz semmi!- De mégis. Olyan csalódott volt az arca. Amikor a sor feloszlott, érdek­lődtem az elárusítónőnél, hogy miért álltak sorba, mire ő elém tette ezt - és Varanocskin kivette a zsebéből azt a tengentúli csodát, amely miatt közel két óra hosszat nyomorgattak és tapostak engem.- Csak úgy magától odaadta ezt önnek?- Amint látja - sóhajtott egyet Va­ranocskin. - Egy még maradt a kira­katban, a nagy tolongásban mindenki megfeledkezett róla, s amikor eszük­be jutott, én lettem a szerencsés... Mint mindig. Megvettem és nyomban magát kezdtem keresni. Hiszen ez egy olyan ritka eset volt, amikor lát­hattam azt az embert, akivel osztoz- hatom a szerencsémben. Parancsol­jon! - és mindkét kezével nyújtotta felém a csodaesernyőt. - Fogadja el szerény ajándékomat! Fürgén hátravetettem a két kezem.- Szó sem lehet róla! Miért ajándé­kozna ön nekem bármit is? Varanocskin csüggedten bóloga­tott.- Mint mindig. De hiszen én ezt kimondottan önnek vettem. Nekem nem kell. Esőben nem járok sehová.- Akkor pedig kifizetem az árát. Rossz volt Varanocskinra nézni. Kék szemei elhomályosultak, válla megroskadt.- Hát ha nincs más megoldás... - nyögte. Átadtam a pénzt és forró köszöne­tét rebegbe váratlan jótevőmnek, elin­dultam hazafelé.- Ide hallgass, milyen csodálatos eset történt velem - mondtam a fele­ségemnek, és miután részletesen el­mondtam neki mindent, ki akartam nyitni az esernyőt. Gyanúsan könnyűnek tűnt a tok. Belenéztem, nem volt benne semmi. Sehol semmiféle esernyő, ez csak az üres tokja volt, az is lehet, hogy nem is az eredeti, hanem ügyes utánzat.- A te Varanocskinod közönséges csirkefogó! - mondta ki az ítéletet a feleségem. - Hiszen láttál te már valaha is valakit, aki azon kesereg, hogy neki jó, másnak meg rossz a sora. Nem szóltam egy szót sem, elin­dultam az áruházba, de ott, persze, szóba sem álltak velem. Ellenőrzés nélkül egyetlen esernyőt sem adnak ki a kezükből.- De az utolsó, amelyik a kirakat­ban volt. Varanocskin vette meg... Olyan selyeminges férfi. Nem emlékeztek rá. De én még mindig magam előtt látom azokat a kék szemeket, s azt gondolom, valami félreértésről van szó. Valami tréfacsináló abban a tengerentúli or­szágban pajkosságból üresen hagyta ezt az esernyötokot és aztán a sorsá­ra hagyta. A sors ezt az üres tokot a kedvencének jutatta, de aztán ész­be kapott és annak adta, akit illet. Annak az embernek, akinek a sors­jegyszámát még soha nem húzták ki mégcsak véletlenül sem. Ez csak lo­gikus. De ha a feleségemnek van igaza, és Varanocskin becsapott engem, semmi baj, örülök neki. Ha én nem vettem volna meg a selyemingé, kékszemű csalótól az üres esernyöto­kot, biztosan rásózta volna másra. így vagy úgy, de ö továbbra is szeren­csés ember maradt volna. Sági Tóth Tibor fordítása R. Kirejev meemi Jovan Hovan

Next

/
Thumbnails
Contents