Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)

1981-02-01 / 4. szám

ÚJ szú 19 81. II. 1. A plymothi puritán falu előtt óriási par­koló terül el. Több száz gépkocsi sorako­zik rajta a felfestett helyeken. Mégis, amikor a domboldalra épült helység leg­magasabb pontjáról, az őrtoronyból vé­gigpillantok a földszintes, zsúpfödeles há­zak során, hirtelen az az érzésem támad, mintha nem autó, hanem időgép hozott volna a településre. A község zavartalanul éli háromszáz­ötven évvel ezelőtti életét. Nemcsak a házak akkoriak, hanem lakóik is: a sza­kállas, csizmás férfiak, gyolcsruhás asz- szonyok, akik fát vágnak, kosarat fonnak, kapálják a konyhakertet, fejik a kecskét. A falu cölöpkeritésén szárad a halászhá­ló. A kéményekből száll a füst. Gép, villamosság - sehol. Leereszkedem az őrtorony létráján és bekukkantok az egyik gerendákból ácsolt, falemezekkel fedett házba. A gaz­da épp az imént mehetett csak el, ágya nincs bevetve. A kemence mellett a főkö- tös, böszoknyás háziasszony serényke­dik és köszönésemre furcsa kiejtéssel felel. Nem az amerikai idiómát beszéli, de nem is azt, amit Angliában hallhat az ember. Az asszony szókincse, nyelvtani for­dulatai, kifejezései úgy hatnak, mintha nálunk valaki, mondjuk, a Károli-Biblia nyelvén szólna. Elmondja, hogy azelőtt Ánglushonban éltek vala, de a vallásül­dözés elöl előbb Hollandiába menekül­tek, majd a Mayflower (galagonya) nevű vitorláson elhajóztak ide, a tengerentúlra. Százketten voltak telepesek, ám az első tél szörnyű viszontagságai közepette ezek fele elpusztult. Mégis kitartottak, felépí­tették a falut, feltörték a földet, szántottak, vetettek. Aztán újabb hittestvéreik jöttek hazulról és most - istennek hála, meg a barátságos Wampang indiánok segít­ségével - már egészen jól összeszedték magukat. A háziasszony közben hagymát vág az ebédhez, de mialatt keze jár, zavartala­nul tovább beszél régies stílusában. Láttam már olyan skanzent, amelyben egy-egy táj eredeti házait mutatták be. Jártam olyan szabadtéri meg történelmi múzeumban is, ahol e házak lakóit viasz- baba-modellek jelképezték. Itt, a Massa­chusetts állambeli Plymoth szabadtéri múzeumában korabeli, 1627-es állapo­tukban rekonstruálták a házakat, de arról is gondoskodtak, hogy lakóik legyenek: olyan idegenvezetők, akik korhű ruhák­ban járnak, élik a falusiak életét és kora­beli nyelven mondják el Amerika gyarma­tosítását. 1620-ban ért partot a Plymoth-közeli Cape Cod-nál az eredetileg Virginiába készült puritánok - a „zarándok atyák“ - első hajója. Az érdekelt londoni banká­rok pénzén továbbiak követték őket Új- Angliába, ahogyan a vidéket elnevezték. 1830-ban alapították innen két nap járó- földnyire északra, ugyancsak a tenger partján Boston városát. A mai Egyesült Államok területén a legrégebbi, az egyik legszebb és leg­kulturáltabb város ez. Hatszázezer em­ber lakja, ám ha elővárosaival együtt számoljuk (és Amerikában így kell), ak­kor egymillió a számuk. A régi és az új akár holmi szendvics rétegei simulnak egymáshoz a három és fél évszázados Bostonban. Kellős köze­pén terül el a Common óriási parkja. Olyan ez, mintha Budapesten a Belvá­rosba helyeznénk át a Városligetet. A csónakázótavon a ladikokon kívül jóko­ra, harminc-negyven utast is szállító affé­le sétahajók siklanak. Orruk egy-egy hattyúfej. Hátul egy fiú, vagy férfi tapossa nagy igyekezettel a pedált. Azzal hajtja meg a vízijármüvet mozgató lapátkere­ket. A tó partján párok, egész családok sétálnak. Valaha közlegelö volt ez, és máig sem vonták vissza azt a törvényt, amelynek értelmében minden helyi lakosnak joga van kihajtani ide tehenét. Mivel azonban a bostoniak jórésze manapság gépkocsi­val közlekedik, a Common közelében legelő helyett parkológarázsok sorakoz­nak. Metróval is járnak ide. Négy vonala van a városi földalattinak, meg a vele összekapcsolható, részben a föld alatt, részben a felszínen közlekedő gyorsvilla­mosoknak. A Common szélén egyébként máig is ott áll a hajdani köztér több szükséges kelléke: a deres a búnbeesett férfiaknak. és a vízbemártó szék a csörfös asszo­nyoknak. A park közül pedig a turistaipar velejárói: szállodák, valamint tejvendég- lök, gyorsbüfék és olcsó kínai éttermek tucatjai. De akad itt szabadkőműves templom és számos bank is. Ha a centrumban fekvő városligetből a másik irányba pillantunk, jellegtelen (azaz minden amerikai nagyvárosban fel­lelhető) szabvány irodaház-felhőkarcolók veszik el a kilátást. Tövükben azonban történelmi épületeket fedezhetünk fel. Ilyen például a klasszikus oszlopos, ku­polás, gyarmati stílusban emelt State House - az Országháza (Massachusetts állam törvényhozásának száznyolcvan éves otthona), és a Park-utcai hegyes- tornyú templom, a hozzátartozó kis teme­tővel, amelyben a város és az Egyesült Államok több nagy fia alussza örök álmát. Az innen kiinduló szűk kis utcák néha itáliai városokat idéznek, de még inkább Dél-Anglia Tudor-korabeli házsorait. Itt kezdődik a Szabadság ösvénye, egy történelmi eseményekre felfűzött óvárosi sétaút, amely persze csak a turistatérké­peken van feltüntetve. Az útvonal jeles eseményekre emlé­keztető, nevezetes, valóban régi és érde­kes épületek előtt halad el. Talán két kilométer hosszú lehet az egész. De mivel a látnivaló mindenütt elég kevés (némi rekonstruált berendezések, kora­beli könyvek, fegyverek, bútorok, hasz­nálati tárgyak), egyetlen délelőtt kényel­mesen végig lehet járni gyalogszerrel. Nagyon amerikai ez a Szabadság ös­vénye. Először azért, mivel valóban az amerikai forradalom és függetlenségi há­ború emlékhelyeivel és ereklyéivel ismer­tet meg. Másodszor, mivel az egyértel­műen útbaigazító táblák, tömören és vilá­gosan szerkesztett brosúrák, feliratok roppant gyakorlatiasak, célszerűek, ab­ból indulnak ki, hogy a látogató semmit sem tud; mégsem szájbarágóak. Végül: amerikai módra dollárszippantó is ez a kis séta Boston belvárosában. Mégha az ember nem vásárol képeslapot, em­léktárgyakat, nem vesz filmet a gépébe és nem iszik meg közben egy kólát, akkor is csupán a belépőjegyekre több mint tíz dollárt kifizet, mire a Szabadság Ösvé­nyének végére ér. Az igazság kedvéért meg kell jegyeznem: az amerikai történe­lem másik két neves városában - Was­hingtonban és Philadelphiában - az ugyanilyen múzeumokba, emlékhelyekre rendszerint ingyenes a belépés. A látogató felkeresi a Király-templo­mot, az észak-amerikai földrész első angli­kán templomát, majd végigjárja annak a Paul Revere ötvösmesternek a házát, aki az angol gyarmati csapatok támadá­sának hírére riasztotta a népfelkelőket De még ezt megelőzőleg mutatják meg a vendégnek az öreg Országházát. En­nek épülete előtt dördült ei 1770-ben az angol csapatok hírhedt sortüze az elle­nük tüntető bostoni polgárokat visszari­asztandó. A Szabadság ösvényének állomása az öreg Déli Gyúléscsarnok nevű hajdani templom is, ahonnan a nevezetes Bosto­ni Teadélután résztvevői akciójukra elin­dultak. Ez 1773. december 16-án történt. Az anyaország által kizsákmányolt gaz­daságilag sarokba szorított amerikai pol­gárok, akik még a gyarmatárut is csak angol kereskedöházaktól vásárolhatták, bosszúból és tiltakozásképpen, indián­nak álcázva magukat megrohanták a bostoni kikötőben horgonyzó angol ke­reskedelmi hajókat és teljes rakományu­kat a vízbe szórták. Tulajdonképpen ez volt a jeladás a gyarmatosítók elleni általános felkelés­re. A bostoni kikötőben múzeum őrzi a „teadélután“ emlékét. Közelében hor- gonyzot az Alkotmány nevű, vén vasol­dalú vitorlás, amely ötvenkét ágyújával pusztította az angolokat az 1812-es há­borúban. És ugyancsak a tenger partján, a vá­rostól kissé távolabb emelkedik egy fe­hér, könnyed, magasbatörö tömbjével ugyancsak vitorlásra emlékeztető épület: a közelmúltban megnyílt kilenc emeletes Kennedy Emlékkönyvtár. Ez az intézmény tulajdonképpen a szövetségi levéltári hálózat része: a Kennedy-emlékeket, -iratokat, -archívu­mot őrzi, gyűjti össze és dolgozza fel. Egyben Kennedy-múzeum a nagyközön­ség számára, gazdag képanyaggal és életrajzi dokumentumfilm-bemutatóval. Ez is, az is a Kennedy-kultuszt szolgálja. Ennek a kultusznak a mai Amerikában- kivált itt, Massachusetts államban, amelynek egyik szenátora ma a legfiata­labb Kennedy-fivér, Edward - nemcsak történelmi, hanem élő politikai motívumai is vannak. Boston ugyanis ma is az Egyesült Államok politikai, gazdasági, kulturális és tudományos életének egyik fontos köz­pontja. (Ne feledjük: itt működik a Har- vard-egyetem és az ugyancsak világhírű Massachusettsi Technológiai Intézet.) Massachusetts - és végsösoron a másik öt közeli állam, gyűjtőnevükön: Új-Anglia- pénzügyi körei jelentős reményeket fűztek ahhoz, hogy akárcsak 1960-ban John Kennedy esetében, ismét az ö sze­nátoruk - ezúttal Edward Kennedy- emelkedik az ország elnöki székébe. Ez a tervük számos objektív és szubjektív ok kcvetkezetében egyelőre meghiúsult. De ók nem adták fel a reményt és nyil­vánvalóan maga Edward Kennedy sem. Új-Anglia helyzete az amerikai gazda­ságon belül meglehetősen sajátos. Tulaj­donképpen rossznak kellene lennie, hi­szen például villamosenergiájának 80 százalékát nyeri a mind inkább dráguló kőolajból, ami az energiaköltségeket jó 50 százalékkal emeli az országos átlag fölé. Ebből az első látásra az következ­nék, hogy az itteni ipar versenyképtelen­né válik, válságba jut. Valójában az ellen­kezőnek lehetünk tanúi. Bizonyos fokú konjunktúra van és a munkanélküliség szintje az Egyesült Államoknak e vidékén- bár abszolút értelemben magas - mint­egy 25 százalékkal alacsonyabb az or­szágos átlagnál. Ennek a „virágzásnak" több oka van. Az első, hogy a textilipar, amely munka- igényes, tehát bérigényes is, már az első évtizedekben fokozatosan átépült innen a déli államokba. Ott pedig csak most kezdenek működni a szakszervezetek, ezért jóval alacsonyabbak a bérek, mint Északon. A második ok, hogy az utóbbi tizenöt-húsz esztendőben itt, Új-Angliá- ban elsősorban a komputerek és más elektronikus berendezések, félvezetők, precíziós műszerek gyártásába ruháztak be tökét. Ezek ma Amerika leggyorsab­ban és legjövedelmezőbb módon fejlődő ágazatai, amelyek (és ez itt kétszeresen fontos) nem energiaigényesek és a klasszikus nehéziparhoz képest mini­mális menyiségü villanyáramot fogyasz­tanak. Néhány esztendeje Bostonnak egy egészen más, egyébként egész Ameri­kára jellemző problémával kell megküz­denie. Leegyszerűsítve és röviden faji kérdésnek mondhatjuk. Két dolog teszi itt sajátossá. Először is, Bostonban óriási hagyományai vannak a fajok egyenlőségét hirdető eszméknek, mozgalmaknak. A népfelkelők soraiban, az angol gyarmatosítók ellen itt már a XVIII. században harcoltak a fehérek­kel vállvetve négerek, akikre azóta is mint nemzeti hősökre emlékeznek. A XIX. század Bostonja haladó szellemiségéről volt híres. Kulturális életét olyan nevek fémjelezték, mint Emerson, Longfellow vagy Harriet Beecher-Stowe, a Tamás bátya kunyhójának szerzője. Az 1830-as években ez a város volt az amerikai néger rabszolgák felszabadításáért küz­dő mozgalom központja. (Természete­sen volt ennek gazdasági oka is: a gyor­san fejlődő bostoni iparnak munkaerő­igényei voltak és annak kielégítésére na­gyon alkalmasnak találták a négereket.) A második sajátosság, hogy Boston­nak nincsenek olyan nyomorúságosán szegény néger szegénynegyedei, fekete gettói, mint New Yorknak, Clevelandnak, Baltimore-nak és más északi nagyváro­soknak. Nem is voltak itt korábban két­ségbeesett gettólázadások. Bostonban rendszerint a fajüldözők provokálják a feketéket. Egészen meg­döbbentő, hogy a Ku Klux Klan, amely valaha csak Mississippiben, Alabamá- ban, Georgiában tenyészett, éppen az elmúlt években terjesztette ki tevékeny­ségét Új-Angliára. Egy másik massachu- settsi városban, New Dedfordban ma­gam láttam a falakon négereket fenyege­tő feliratokat. Itt, Bostonban 1974-ben a szegregáció - az iskolai faji elkülönítés - megszünte­tésével kezdődtek az incidensek. Az ürügy az volt, hogy a fehér szülők egy része nem akarta, hogy gyermekei fekete tanulókkal járjanak egy iskolába, még kevésbé, hogy autóbusszal vigyék a fiú­kat és a lányokat a fél-városon keresztül. Ez valóban nem egyszerűen megold­ható kérdés és számos más államban és városban is feszültséget szül. Itt provo­kációhoz, verekedésekhez, gyilkossá­gokhoz vezetett. Megdobálták a fekete gyerekeket szállító buszokat, ok nélkül véresre vertek, megöltek négereket. Az indulatok azóta is hol fellobbannak, hol a felszín alatt parázslanak tovább. Leg­utóbb tavaly júliusban ölt meg egy fehér rendőr egy fekete fiút minden tényleges ok nélkül. Ez pedig nem illik Boston hagyomá­nyaihoz. Igaz, a vidéknek ellenkező tradíciói is vannak. Az 1620-as években Új-Angliá- ba érkezett zarándok atyák az őket barát­ságosan fogadó, a zord helyi körülmé­nyeket ismerő őslakosoknak, a wampang indiánoknak köszönhették, hogy egyálta­lán életben maradtak, hogy megvethették itt a lábukat. Ezt maguk is elismerték, hiszen 1821-ben, a termés betakarítása után, a Hálaadás Napjára (amely ennek emlékére máig is az egyik legjelesebb amerikai ünnep) meghívták indián bará­taikat is, velük vigadtak. Alig néhány évtizeddel később azonban irtóhadjáratot indítottak ellenük, elkergették őket apáik földjéről. Massachusetts-et úgy látszik azóta is a fehér ember földjének te­kintik... KULCSÁR ISTVÁN Kosárfonó asszony a plymothi múzeum-faluban Stanely Forman Pullitzer-dijas fotója az 1976. évi bostoni faji zavargásokról.

Next

/
Thumbnails
Contents