Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1981-06-28 / 25. szám
> KÍNA POLITIKÁJÁNAK EGYES VONÁSAI (1) 1981. VI. 28. Az SZKP XXVI. kongresszusa nemzetközi és történelmi jelentőségű esemény volt a megvitatott kérdések jelentőségét, az elfogadott határozatok fontosságát és a nemzetközi kapcsolatokra, valamint a világbéke sorsára gyakorolt befolyását tekintve egyaránt. Az SZKP KB Leonyid Brezsnyev által előterjesztett beszámolója, az alkotó marxizmus-leni- nizmus kiemelkedő dokumentuma, amely átfogóan elemzi a nemzetközi élet, a népeknek a békéért, nemzeti függetlenségért és társadalmi haladásért folytatott harca jelenlegi szakaszát. A kongresszus munkájában és dokumentumaiban jelentős hely jutott a jelenlegi kínai vezetés politikájával és a szovjet-kínai kapcsolatok normalizálásával összefüggő kérdéseknek. Ezek a kérdések különösen időszerűek, mivel az avanturista, agresszív imperialista körök terveiben jelentős szerep jut a velük együttműködő pekingi hegemonistáknak. . Peking nemcsak aktív segítőtársa a béké és a leszerelés., ellenségeinek, hanem gyakorlatilag az imperialistákkal egyeztetve folytatja szovjetellenes, hege- monista irányvonalát. Habár Mao Ce- tung halála óta változások történtek az országban, ennek ellenére - ahogy Leonyid Brezsnyev az SZKP XXVI. kongresszusán megállapította - „Peking külpolitikájában, sajnos, egyelőre semmiféle kedvező irányú változásról nem beszélhetünk. Ez a politika továbbra is a nemzetközi helyzet kiélezésére irányul, az imperializmus politikájával fonódik össze.“ A XXVI. kongresszus végrehajtotta Peking veszélyes külpolitikai irányvonalának elvhű értékelését, megerősítette az SZKP Kínával való viszonyának következetes, az SZKP XXIV. és XXV. kongresz- szusán meghatározott irányvonalát. I. Az SZKP XXVI. kongresszusának anyagaiban foglalt megállapítások elemzik Peking bel- és külpolitikájának fő irányvonalait. Lehetővé teszik annak megállapítását, milyen szerepet is játszik Kína a két szembenálló társadalmi rendszer harcában; ezek alapján leleplezhetjük a Nyugattal együtt folytatott kockázatos játékát, amely számukra is éppoly veszélyes, mint a világbéke számára. Hegemonista, soviniszta politikát folytatva Peking aktívan fellép azért, hogy az imperialista nagyhatalmakkal és agresz- szív katonai blokkjaikkal együtt létrehozza a szovjetellenes „széles egységfrontot“, valamilyen „nemzetközi struktúrát“, amely szemben állna a Szovjetunióval. Ez egyszerű nyelvre lefordítva a reakció és a háború híveinek paktumát jelenti, melynek célja a béke és haladás erői szilárdulásának, a szocialista közösség pozíciója megerősödésének megakadályozása. A KNK vezetői „balról“ jobbra váltottak: a szélsőségesen forradalmi jelszavaktól átmentek az imperialista reakcióval való közvetlen szövetséghez. Az imperialisták pedig a maguk részéről mindent megtesznek annak érdekében, hogy Kína megmaradjon jelenlegi, a Szovjetunióval, az egész szocialista közösséggel, valamennyi forradalmi erővel ellenséges álláspontján. Ezt nem titkolja az Egyesült Államok jelenlegi elnöke, Ronald Reagan sem, aki nyíltan beismerte, hogy Kína most „nagyon bonyolult és nyugtalan, de sokat ígérő időszakot él át... Kína irányvonala teljes mértékben egyezik az amerikaiak vágyaival“. Ezt világosabban talán nem is lehet megfogalmazni. A kínai vezetés jelenlegi politikáját az egyik oldalról az jellemzi, hogy minden eszközzel arra ösztönzi az USA-t, a NATO- többi tagállamát és Japánt is: élezzék kapcsolataikat a Szovjetunióval. A másik oldalon megpróbál időt nyerni arra, hogy a kapitalista országok segítségével mielőbb létrehozza erős, katonai-gazdasági potenciálját, amely képes lenne- Kína emberi tartalékaival is számolva- a jövőben felvenni a versenyt a világ vezető nagyhatalmaival, kína, az Egyesült Államok, a többi NATO-ország és Japán közös lépései a világ fennálló katonai-stratégiai egyensúlyának az imperializmus javára történő megbontására irányulnak. Kínának ez a politikája serkenti az imperialista körök avanturizmusát, azt az illúziót kelti bennük, hogy lehetőségük nyílik elveszített pozíciójuk visszaszerzésére, a nemzetközi erőviszonyok saját javukra történő megváltoztatására. Vagyis Kína vezetőinek hegemonista, szovjetellenes politikája olyan tényező, amely serkenti az imperializmus agresszivitását, hidegháborús légkört szül, a fegyverkezési hajsza újabb fordulójához vezet. Teljesen világos, mennyire alaptalanok azok a remények, hogy az imperialisták segítik majd a kínai népet az ország valóban szocialista átépítésének megvalósításában, ami Kínát haladó iparral, kultúrával, tudománnyal és technikával rendelkező országgá változtatná. Nyugaton a teljes mértékben pragmatikus és nyilvánvalóan rövidlátó számításaikat arra építik, hogy kihasználhatják a pekingi vezetők ellenséges magatartását a Szovjetunióval, az egész szocialista közösséggel szemben, hogy sikerül Kínát a függőség számos szálával a kapitalista rendszerhez és katonai tömbjeihez kötniük, s hogy kiépíthetik az imperialista behatolás útjait. A kínai vezetés az utóbbi időben igyekszik magát a béke hívének képében bemutatni, hogy megváltoztassa a Pe- kingról, mint az új világháború szorgalmazójáról kialakult, számára nagyon kedvezőtlen benyomást. Valójában azonban a jelenlegi kínc. vezetők továbbra is elkenj'hctetlennek tekintik az új világháborút, s gyakorlatilag erre alapozzák azon reményeiket, hogy sikerül megvalósítaniuk nagyhatalmi törekvéseiket. 1981. február 13-án a Francia Szocialista Párt küldöttségével való találkozóján Teng Hsziao-ping a „szovjet veszéllyel“ rémítgetve vendégeit megerősítette, hogy „fokozódik a háborús veszély“... Mi Kínában józanul tanulmányoztuk ezt a kérdést, és teljes mértékben felkészültünk rá.“. Teng nyilván az ország sokéves erőltetett militarizálására gondolt, melynek során a közvetlen és közvetett katonai kiadások elérték az állami költségvetés 40 százalékát. Ez a gazdaság legyengüléséhez, az infláció hatalmas növekedéséhez, a népgazdaság komoly aránytalanságaihoz és a dolgozók amúgy is alacsony életszínvonala gyors csökkenéséhez vezetett. Alapjában Teng kijelentése az „ágyúkat rizs helyett“ jelszó dicsőítésével azonos, melyet a pekingi vezetők realitássá változtattak. A hivatalos személyiségek és a sajtó kitartóan ismételgetik, hogy „gyarapodnak a háborút kiváltható tényezők“. Ezt azonban semmiképpen sem lehet úgy értelmezni, mint a béke féltését. Ellenkezőleg, Peking minden eszközzel szépíteni akarja az imperialista háborús uszítok tevékenységét, s ezzel együtt szóáradattal leplezni saját expanzionista terveit. A pekingi politikusok cinikusan fehérnek tüntetik fel a feketét: az USA imperializmusát, az NSZK és Japán revansiszta erőit a „béke és a nemzetközi biztonság védelmezőinek" nevezik. Ellentétben a Szovjetunióval, amely változatlanul és következetesen fellép az általános leszerelésért, a fegyverkezési verseny ellen - s ez ismételten fényesen kifejezésre jutott azokban a javaslatokban, amelyeket ezekkel a kérdésekkel kafjesolatban az SZKP XXVI. kongresz- szusán terjesztettek elő — Kína vezetősége szavakkal néha elítéli a fegyverkezési hajszát, a gyakorlatban azonban továbbra is akadályoz minden lépést annak korlátozására, a nukleáris fegyverek betiltására és elterjedésük megakadályozására. Peking mind erőteljesebben katonai ereje növelésére szólítja fel a Nyugatot és Japánt, készségesen támogatja az amerikai héják embergyűlölö terveit, például a neutronbomba gyártását. A kínai fél azzal is szolgálja az imperializmus militarista köreit, hogy a felelősséget a fegyverkezési hajszáért az imperializmusról a szocialista országokra hárítja. Ezzel egyidejűleg Kína dühödten szembeszáll a szocialista országok minden békekezdeményezésével. Élesen támadta pl. Leonyid Brezsnyevnek indiai látogatása során 1980 decemberében a Perzsa-öböl térsége békéjének és biztonságának garantálására tett javaslatait. Peking negatívan reagált az SZKP XXVI. kongresszusán előterjesztett békeszere- tö konstruktív kezdeményezések komplexumára is. A kínai propaganda ellenséges légkört szít a javaslatok köré. Az Új Kína hírügynökség odáig merészkedett, hogy a kongresszusi javaslatokat „csaléteknek“, „a propagandataktika menóve- reinek" nevezte. Peking továbbra is terjeszti a „szovjet veszélyről“ szóló mesét és a szovjetellenes hisztériát. A háborút szorgalmazva Peking aktívan támogatja az imperialistákat a fegyverkezési hajsza szításában, az agresz- szív katonai-politikai blokkok megerősítésében, a nemzetközi feszültség fokozásában. A republikánusok győzelme után az amerikai elnökválasztáson a pekingi propaganda részletesen és láthatóan helyeslő hangnemben kezdte elemezni a fjárt vezetőinek nyilatkozatait arról, hogy a Szovjetunióval szemben az „erö- fXJlitikát“ kell bevetni, fokozni kell a fegyverkezést „a katonai erőfölény megszerzése érdekében". Kína készségesen támogatja Reagan, Haig és a Pentagon vezetőinek harcias szovjetellenes szólamait. Kitartóan sugalmazza Washingtonnak Kína és az USA „stratégiai érdekeinek párhuzamossága“ gondolatát az enyhülési politikával szemben, a szocialista erők nemzetközi befolyásának növekedése ellen. Épp ez a téma, mint ahogy ezt a tények is bizonyítják, szerepelt az első helyen Teng Hsziao-ping és a volt amerikai elnök, Ford tárgyalásain az 1981 márciusában megvalósult pekingi látogatás során. A Szovjetunió, a szocializmus valamennyi erői és a nemzeti felszabadító mozgalmak elleni harc „széles egységfrontja" megszervezésének gondolata most gyakorlati lépésekkel párosul, amelyek Kínának az USA-val, Nyugat-Euró- pával és Jafjánnal való politikai szövetsége mellett a katonai szövetségre irányulnak. Komoly léfjés ezen az úton Kína katonai együttműködése az imperialista nagyhatalmakkal, amely lehetővé teszi, hogy Peking hozzáférjen a Pentagon és a NATO fegyvertáraihoz. Az Egyesült Államok kereskedelmi minisztériuma 1980-ban több mint 500 li- cencet adott ki kettős - katonai és polgári- felhasználású áruk eladására Kínának. A kínai kormány olyan megállapodások megkötésére törekszik, melyek értelmében hozzájuthatnak az USA és más NATO-államok legkorszerűbb fegyvereihez vagy ezek gyártási technológiájához. Elsősorban repülögépjek és harckocsik motorjait, egyes rakéta- és tüzérségi fegyvereket, katonai szállító repülőgépeket és helikoptereket, rádióelektronikai felszereléseket, számítástechnikai és rádióösz- szeköttetési berendezéseket szeretne vásárolni. A nyugati sajtóban olyan értesülések láttak napvilágot, hogy az USA és a NATO fegyverexport-ellenőrzési egyeztető bizottsága hatálytalanította- a nukleáris fegyverek kivételével - a támadó fegyverek Kínába való exportjára vonatkozó korlátozásokat. Ezzel egyidejűleg a kínai képviselők több mint 40 amerikai fegyvergyárral vették fel a kap- csolatot. A kínai vezetés a KNK gazdasága alapvető és katonai ágazatai korszerűsítése alapján az ország katonai-gazdasági ereje növelésének meggyorsítását az USA, a többi nyugati ország és Japán tapasztalatai és segítsége aktív felhasználásával akarja megvalósítani. Fejlődnek a kapcsolatok a kínai katonai vezetés és a NATO között. 1980 második felében Kínában járt a brit haditengerészet vezérkari főnöke, a belga légierő vezérkari főnöke az amerikai hadügyminiszter-helyettes, az USA hadügyminiszterének szárnysegéde. Jelentősen aktivizálódtak a kínai és japán katonai küldöttségek kölcsönös látogatásai. Peking uszító politikája a konfrontáció útjára lépett valamennyi békeszeretó erővel és országgal, mindazokkal, akik ellenzik a háborús készülődést, a fegyverkezési hajszát. A kínai vezetés megpróbálja saját nagyhatalmi ambíciói szolgálatába állítani az imperializmus agresszív törekvéseit, a nyugati politikusok antikommunista és szovjetellenes előítéleteit. A maoisták eladva a dolgozók osztályérdekeit és a kínai forradalom eszméit, a „papírtigris - az amerikai imperializmus“ azonnali megsemmisítésére szólító balos, forradalmiaskodó felhívásoktól eljutottak a vele való közvetlen katonaipolitikai paktáláshoz. Az SZKP Központi Bizottságának még 1964-es februári plénumán Mihail Szuszlov beszámolójában megjósolta az ilyen fejlődés logikáját: „Attól tartok, hogy a kínai vezetők helytelen antikommunista útjukon haladva eljutnak az imperializmus reakciós, háborút szító erőivel való szövetkezéshez“. Ez sajnos, bekövetkezett. Peking szovjetellenes és szocialistaellenes politikája kiegészítő anyagi alaphoz jut katonai ereje fejlesztésének szorgalmazása alapján, az USA-val, a NATO- val és Japánnal való együttműködésre támaszkodva. Ezzel együtt nem lehet nem látni, hogy a kínai vezetés és az imperialisták álláspontjában vannak különbségek és ellentmondások, habár egyesíti őket a szovjet- és szocialistaellenességük. Mindkét fél igyekszik megkötni partnere kezét, de nem akarja elveszíteni saját önállóságát, és nem akarja magát lekötni messzemenő kötelezettségekkel. Az Egyesült Államokban pl., különösen a republikánus kormány hatalomra jutása óta, gyakorta mutatnak rá arra - és nem minden ok nélkül -, hogy egy erős Kína esetleg az amerikai érdekövezet ellen fordíthatja expanzióját. Mindenesetre egy dolog vitathatatlan: a kínai hegemonizmus előbb vagy utóbb összeütközésbe kerül az imperialista hatalmak, mindenekelőtt az USA és Japán érdekeivel. Az USA és a KNK számára továbbra is nagyon kényes Tajvan kérdése. Az imperialista hatalmakkal való kapcsolatai fejlesztését szorgalmazva Peking gyakorlatilag elismerte a „két Kína“ létezését. Röviddel Kínával való kapcsolatai normalizálása után, 1979 áprilisában az Egyesült Államokban törvényt fogadtak el a Tajvannal való kapcsolatokról, amely gyakorlatilag megőrzi a szigetország és az USA politikai, gazdasági, kulturális és más kapcsolatait. Az amerikai-tajvani árucsereforgalom (becslések szerint 1980-ban 11 miliárd dollár volt) a kétszerese az amerikai-kínai kereskedelemnek. Az amerikai tőkebefektetések Tajvanon 1979-ben 80 milliárd dollárra nőttek. Az amerikai-kínai diplomáciai kapcsolat- felvétel utáni két óv alatt Tajvan egymilli- árd dollár értékben kapott amerikai fegyvereket. Reagan választási győzelme után megerősítette, hogy kész fejleszteni a kapcsolatokat Tajvannal. A republikánus vezetők között az a vélemény járja, hogy Kínának nagyobb szüksége van az Egyesült Államokra, mint annak Kínára, ezért nem szükséges Pekingnek engedményeket tenni a tajvani kérdésben. Washingtonban meglehetősen hidegvérrel fogadják Peking dühkitöréseit, feltételezve, hogy ezek feladata - többek között - a kínai vezetők Tajvannal kapcsolatos, valójában kapituláns jellegű álláspontjának leplezése. A pekingi vezetés geopolitikai terveiben fontos hely jut a Japánnal való sokoldalú közeledésnek. Ennek alapja a szovjetellenesség és az a törekvés, hogy Japánt felhasználják a KNK gazdasága stabilizálására és fokozatos korszerűsítésére azért, hogy megvalósítsák az ország militarizálását és kül|x>litikai elgondolásait a Távol-Keleten, Dél- és Dél- kelet-Ázsiában. A japán kormánykörök igyekeznek kihasználni ezeket a törekvéseket. Mint ahogy ez az SZKP KB beszámolójában a XXVI. kongresszuson megállapítást nyert, Japán külpolitikai irányvonalában „erősödnek a negatív vonások - Washington és Peking veszélyes terveinek támogatása, a militarista irányzatok“. A Távol-Kelet békéjét és az egész térség országainak biztonságát különösen veszélyezteti Peking és Tokio politikai és katonai együttműködésének aktivizálása, főleg ha figyelembe vesszük, hogy Japánban jelenleg erősödnek a militarista és revansiszta irányzatok. A térségben kialakuló helyzet szükségessé teszi olyan intézkedések kidolgozását és megvalósítását - a KNK, Japán, a KNDK és az USA részvételével -, amelyek garantálnák a térség országainak kölcsönös biztonságát. Épp ezt a célt szolgálja az SZKP XXVI. kongresszusán előterjesztett javaslat, a konkrét tárgyalások megvalósítására valamennyi érdekelt fél részvételével a bizalom megalapozásáról a Távol-Keleten. O. BORISZOV (Kommunyiszt) (Folytatjuk)
