Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1981-06-14 / 23. szám
ÚJ szú há borús próza új hulláma címmel irt figyelemre méltó publikációt az Ok- tyabr egyik utóbbi számában Vlagyimir Voronov. Ez a már önmagában is összegező igényű írás előzetes művek és viták leszürödése, amelynek megjelenése után még élesebb vita bontakozott ki a szovjet irodalom berkeiben. írók, kritikusok. irodalomtörténészek szólaltak és szólalnak meg, hol ide, hol oda téve le voksukat-érveiket, egyöntetűen kifejezve a szellemi eszmecsere fontosságát - hiszen a vitatott kérdések a szovjet irodalom egyik fő vonulatát, a háborús - pontosabban a Nagy Honvédő Háborúról szóló - irodalmat érintik. A közönség és a kritika egyaránt felfigyelt olyan, még csak folyóiratokban megjelent elbeszélésekre, kisregényekre, mint Vjacseszlav Kondratyev Szaska, Borisz Vasziljev Találkozóharc és A listán nem szerepelt, Grigorij Baklanov Örökre- tizenkitencévesek, Alesz Adamovics Büntetőkülönítményesek című írása- csupán néhányat említve többek között. Mi az új, vagy mi látszik annak a háború értelmezésében, ábrázolásában? Mindenekelőtt az elbeszélések hőseinek megválasztása. Hosszabb idő után, amikor a háborús prózában a széles tablót rajzoló, „panorámikus“ művek uralkodtak, olyan hösköltemények után, mint az Élők és holtak, a Blokád, a Háború, a különböző nemzedékekhez tartozó írók figyelme azokra az egyszerű szovjet emberekre összpontosult, akik a háború alapvető terhét hordták a vállukon. Akik nem szerepeltek a „becsületlistákon“, s rendfokozatuk alig volt több ennél: a Nagy Honvédő Háború részvevője. Az irodalmi folyamatok fejlődése, váltakozása, egymásbamosódása persze sosem egyenes vonalú. Emlékezzünk csak rá - idősebb olvasók - milyen hatást gyakoroltak ránk a felszabadulás után megismert háborús regények (versek is), melyek éppen a győzelembe vetett sugárzó hitükkel, közvetlen élményközvetítésükkel, az egyszerű katona „lövész- árok-igazságával“ hódítottak meg. Ez volt a háborús széppróza első vonulata, ám nemsokára sok szovjet író fordult a háború panorámaképeihez, a nagyméretű, összefoglaló müvekhez, hogy lebírja a lövészárokból kisugárzó tekintet „korlátozottságát“. (A film, sajátos eszközeivel csak serkentette ezt a folyamatot.) ,,Még meg sem ízleltük komolyan a katonaigazságot, de a regényekben már felvillantak a tábornokok és marsaitok“ - írja cikkében Voronov. - Az olvasó, igaz, nem vallotta kárát: érdekesnek tetszett»elüldögélni« a front vezérkarában, netán a főhadiszálláson. De újra és újra, álhatatosan fölmerült a gondolat: a történelem fő léptéke az ember; ez ellen nincs mit tenni... “ Érdemes emlékeztetni rá, hogy Konsz- tantyin Szimonov, élete utolsó esztendeiben komolyan elgondolkozott azon, hogy az irodalom még nem hatolt be kellő mértékben a közkatona lelki és erkölcsi világába, megjegyezvén, hogy „a háborúról, erről az emelkedett és tragikus időről még a tizedrészét sem mondták el annak, amit el kell mondani a történelemben és az irodalomban. “ Georgij Ber- jozko pedig már 1976-ban, a szovjet írók VI. kongresszusán ezt mondta felszólalásában: ,,Nálunk sok jó könyv van a parancsnokokról. Szükség van rájuk. A parancsnokok vezették a harcot. De nemcsak a parancsnokok győztek, hanem a katonák is. Én a katonaregényról immár nem Íróként, hanem olvasóként álmodom. “ Anatolij Bocsarov, a háborús irodalom tekintélyes kutatója pedig 1980 elején írt a háborús próza elfáradásának néhány jeléről, arról az érzésről, hogy az utóbbi két évtizedben az irodalmi kísérletek bizonyos mértékig kimerültek. Az olvasói igények közben jelentősen megváltoztak, átalakultak. A hetvenes évek elejére felnövekedett, benyújtotta számláját egy új olvasógeneráció, amely már csak könyvből, filmből, színdarabból- jobb esetben a családi archívumból, legendából - formálta ki elképzelését a háborúról, a nép megpróbáltatásairól. Ezt a problémát mi is ismerjük: hatalmas a pszichológiai különbség az idősebbek és a fiatalok között az idő és az események érzékelésében; amit könnyen befogad a háborút átélt olvasó, amellett gyakran húnyt szemmel megy el a fiatalabb könyvbarát. Akár a tömegzenében: az érzékelés-befogadás más jellegéről van szó. Az új olvasó emóciógazdaságot, vonzóbb témát, izgalmas meseszövést igényel, amely - ha tetszik - él a detektívre- gény, sót, a melodramatikus elbeszélés eszközeivel is. Már kisebb lelkesedéssel tekint a „méretarányos“ háborús tablókra, melyek fényét lecsiszolta a gyakoriság- kíváncsi az emberi lét háború által felnagyított erkölcsi problémáira. Az elsők egyike, akik gyorsan és tehetségesen reagáltak a váltzó irodalmi igényekre - Borisz Vasziljev volt. Kisregénye, A hajnalok itt csendesek... az olvasók millióit mozgatta meg; nem véletlen, hogy film, színdarab, opera készült belőle, kötelező olvasmány az iskolában, s nyelvek tucatjaira lefordítva, meghódította a külföldet is. Vonzása nyílt, emocionális tónusában, líraiságában, tömörségében, s abban a pontos, nem több és nem kevesebb kiélezettségében rejlik, miként leírja a tegnap még tizedik osztályos lányok egyenlőtlen párviadalát a megtermett, tapasztalt, állig fölfegyverkezett hitleristákkal, fokozatosan fölmorzsolódva a háborús gépezet által. H asonló jegyeket visel magán az író újabb, Találkozóharc című elbeszélése is (Junoszty, 1979. 5. szám) a téma szokatlanul gazdag belső telítettségével: hogyan mutatják föl jellemüket, erkölcsi arculatukat a különböző emberek - harckocsizó közkatonától a tábornokig - a háUtolsó széttekintés Németh László posztumusz munkáiról 1981. VI. 14. Naplófüzetek 1957 és 1968 között. Jelentés a miniszternek, levél a vasvári művelődési ház igazgatójának, tűnődés Veres Péter halála alkalmából. A Col- bert-dráma, a József és testvérei. Munkatervek, műhelyvallomások, interjúk. És rengeteg, eddig alig ismert vagy ismeretlen, hosszabb-rövidebb esszé. ,,Én csak a megszokott munkába, az alkotás illúziójába tudok kapaszkodni“: ez a vallomás a teljes életművet éppúgy fedi, mint a mostani vaskos kötet. Újból tapasztalhatjuk, hogy Németh László számára írni ugyanolyan természetes és szükségszerű eleme volt a létezésnek, mint enni, vagy aludni, vagy élőszóval kommunikálni. Mindent írásban rögzit, ami vele és környezetében történik, most is, mint mindig, első személyben fogalmaz, s megint átéljük a csodát: ahogy minden esendőt és mulandót átlényegíteni, közérdekűvé és közhasznúvá emelni képes maga körül. Leginkább apró esszéivel kápráztat el: ezek a pár oldalas írások olykor a tanulmányírói életmű csúcsait idézik. Németh László úgy ír Gorkijról és T. S. Elliot-ról, Simone Weilröl és Albert Schweitzerról és Tömörkény Istvánról, mintha előtte senki nem írt volna róluk. Joggal teszi, mindig önmaga érvényes véleményét mondja. Három és fél oldalon úgy írja le a Vadpálmákat, Faulkner regényét, hogy felülmúlja az Amerikában született, ötkilónyi Faulkner-monog- ráfiák elemzéseit. Halál, hol a te hatalmad? Ezeknek az esszéknek a zömét Németh László betegen vagy a betegség szüneteiben írta. És sehol egy átgondolatlan gondolat, egy parányit is megbi- csakló mondat. (ró a föld alatt? Ahogy ö irta munkafüzetének fedelére? Ugyan. Németh László köztünk él. SÜKOSD MIHÁLY ború és a béke határmezsgyéjén, amikor a háború egésze már befejeződött, de a helyi harc folytatódik egy híd elfoglalásáért. Mennyire megváltozott a halál lehetőségének gondolata - mennyivel borzasztóbbá vált - a győzelem, a béke hírére. De a világnak ezen a kis pontján még harcolni kell, kiadni és teljesíteni a parancsot. Ebben a helyzetben a magatartásbeli, etikai kérdések százszoros nagyításban jelentkeznek. Hasonló kérdések állnak a többi, említett elbeszélés középpontjában is. Az egyszerű emberek felé fordulás azonban nem a régi módon történik ez újabb művekben. Nem a megtett út ismétlését tapasztaljuk, hanem az elmúlt negyedszázad felhalmozódott tapasztalatainak alkotó elsajátítását, az íróknak azt a törekvését, hogy kimondják saját szavukat a háborúról. Az ötvenes évek írásainak tragikus szituációiban a gyökeres, alapvető, nyersen fogalmazott, árnyalatok nélküli erkölcsi problémáik vetítődtek az olvasó elé: az emberi élet ára-értéke, az emberek viszonya az önfeláldozáshoz, s hőstetthez. Az újabb elbeszélésekben ezek a kérdések az etikai felmérés széles rendszerébe olvadnak bele. A végletekig kiélezett erkölcsi vizsgálódás mélyebb kapcsolatba került az emberi léttel, a háborús ,,hétköznapi“ élettel. Hiszen nem minden katonának kellett az ellenséges erőd törésére vetnie magát, de mindenkinek tennie kellett a maga, egy embernyi dolgát. Érdekes megfigyelni, hogy a változó idő és az irodalom mozgása új jelentőséget ad olyan írói törekvéseknek, melyeket az egyes kritikusok ,,megrekedésben“ marasztaltak el. Az ismert-népszerű, belorusz író, Vaszil Bikov újabb elbeszéléseire gondolok, aki két évtized óta következetesen és makacsul tartja magát egyszer választott művészi elveihez. Pedig Vaszil Bikovnak a hetvenes évek közepén ugyancsak „kijutott“ a kritikáiból tematikai építkezésének állítólaSzilva József: ANYA (linómetszet) gos egyoldalúsága miatt, amiért nem kívánta ,,tábornokositani“ írásait, ,,nem emelkedett föl“ közkatona- és hadnagyhősei fölé, s mert nem volt hajlandó földrajzilag kiszélesíteni cselekményének színtereit. Bikov új elbeszélései meghatározó jelleggel tartoznak a háborús irodalom új, „harmadik“ hullámába. Ezért írta róla elismerően Lazar Lazarev, a háborús irodalom egyik legértőbb kritikusa: ,,A háborús élmény Bikov számára nem egyszerűen nyersanyag, hanem mai életszemléletének erkölcsi alapja, értékítéleteinek mércéje." V orónov a már említett cikkében így summázza többek hasonló véleményét: ,,A háború az újabb elbeszélésekben nem harcok, győzelmek, vereségek sorozataként jelenik meg, hanem katonai életformaként, annak mindennapos gondjaival. Az írói tekintet nem eseménytől eseményig mozdul, inkább arra összpontosít, ami megtölti az események közötti szokásos napokat. Ebben a szerzői figyelemváltásban nincs szándékosság, vagy akaratlan deheroizáció; az írók kutatják az embert mindennapos megnyilatkozásaiban". Az eszmecsere egyébként kiterjedt a háborús költészet területére is: a Litye- raturnaja Gazeta 1980. augusztus 6-i számában közölte Vagyim Kozsinov és Alekszandr Mihajlov vitáját a költészet új jelenségeiről és bizonyos lemaradásáról. Kozsinov véleménye szerint például a fő szót a háborúról még nem mondták ki sem a költészetben, sem a prózában - mindez még előttünk áll“. A vélemények ütközéséből kitetszik, hogy nem mindenki ért egyet az „új hullám“ megjelöléssel; egyesek kimond- va-kimondatlanul a háborús irodalom eddigi eredményeinek értékcsökkenését féltik tőle. Az új irodalmi jelenségek azonban léteznek, gyarapodnak; a tisztázó szándékú viták heve pedig bizonnyal jótékonyan hat vissza az irodalmi műhelyekre. HAVAS ERVIN 11 ÍRTÍKEKUITAK ÉH'ffl Új hullám a szovjet háborús irodalomban?
