Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1981-05-10 / 18. szám
A „szabadság, egyenlőség, testvériség“ jelszót örök érvényűnek tekintették azóta, hogy a párizsi nép elfoglalta és lerombolta a Bastille-t, s elfogadták az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát. Most, miután két évszázad telt el, jó néhány polgári teoretikus azt kezdte bizonyítani, hogy a szabadság és az egyenlőség között kibékíthetetlen ellentét feszül és az emberiségnek igen rövid időn belül véglegesen kell a kettő közül választania. Egyesek bizonyos fokig sajnálkozva azt mondják, hogy az egyenlőség jelszavát minden jel szerint fel kell áldozni a szabadság megóvása érdekében (ahogy a szabadságot Nyugaton értelmezik). Mások, az elitárius rendszerek hívei, kereken kijelentik: az egyenlőség utópia, a plebsz lázálma, amelyet már túlhaladott a társadalmi fejlődés. Ezek a merőben „új“ gondolatok ellentétesek még azokkal a technokratikus illúziókkal is, amelyek a hatvanas évek kezdete előtt voltak divatban. Tizenöthúsz évvel a második világháború után Nyugaton még rendíthetetlenül hitték, hogy a tudományos-technikai forradalom automatikusan kiküszöböli a kapitalista struktúra társadalmilag legveszélyesebb fekélyeit és kontrasztjait. Úgy gondolták, hogy a szakképzettség és a keresetek növekedése nagymértékben csökkenti a különböző néprétegek közti jövedelmi különbségeket, és a társadalom egészében kiegyenlítődik (jegyezzük meg: kiegyenlítődik!) valamiféle ,,középosztály“ keretei között. Az események tényleges alakulása nem igazolta ezeket az elképzeléseket. Nagyon valószínű, hogy manapság Smith szakmunkás körülbelül ugyanúgy él, mint Adams szatócs, s hogy életszínvonaluk megközelítette James középiskolai tanárét. Ám ez korántsem enyhítette a fő ellentétet: a bérmunka szférájában foglalkoztatott emberek zömének helyzete, és a profiton ténylegesen osztozkodó rétegek helyzete közti szakadékot. Ellenkezőleg, a különbség egyre növekszik. A burzsoá propaganda fő ütőkártyájának tekinti, hogy a fejlett tőkés országokban a lakosság egy részének életszínvonala viszonylag magas. De szándékosan elhallgatja a jólét forrásait: a gazdaságilag kevésbé fejlett országok kifosztását. Pedig korunknak valamennyi súlyos problémáját, a fegyveres konfliktusokat is beleértve, éppen ez a lényeges körülmény idézi elő. * Mikor „avult“ el az egyenlőség eszméje? A tőkés országokban egy ideig nem látták világosan, mennyire veszélyesek és végzetesek rájuk nézve is a gyarmati politika következményei. Még az állami szintű tudomány sem fordított különös figyelmet ezekre a kérdésekre, pedig éppen ö szállítja a politikai tippeket a kormányzó köröknek. Amikor a marxista sajtó elítélte a fejlődő országok közvetlen és közvetett kirablását, ezt vagy figyelmen kívül hagyták, vagy felforgató propagandának minősítették. A helyzet az ötvenes évek végén kezdett változni. Korántsem marxista szemléletű szociológusok kezdték tanulmányozni az éhségtől és jogfosztottságtól szenvedő milliók nyomorúságos életét. Az ENSZ statisztikai szolgálata vállalkozott arra, hogy közzétegye az adatokat az egy főre jutó nemzeti jövedelem szintjei közti elképesztő szakadékról. A hatás megrendítő volt. Hirtelenjében tömegével láttak napvilágot a pánikhangulatot árasztó prognózisok a világgazdaság perspektívájáról. A burzsoá tudomány néhány képviselője kereken kijelentette, hogy a kapitalizmus felelős az egyenlőtlenségért, és a jövőben sem tudja meggátolni ezt a folyamatot (természetesen az ebből fakadó valamennyi társadalmi veszéllyel együtt). De tulajdonképpen mi új van ebben? Nem csupán most tudtuk meg, hogy a töke természeténél fogva képtelen az önzetlenségre. Végül még a hírhedt segélyprogramok is újabb módszernek bizonyultak a fejlődő országok természeti kincseinek megkaparintására. És ez nemcsak az egykori gyarmatokra és félgyarmatokra vonatkozik, hiszen egyenlőtlen viszonyokat tapasztalhatunk azonos állami zászló alatt élő nemzetek és etnikai csoportok között is. Azt hihetnénk, hogy a fejlett tőkés országok ma oly gazdagok, hogy minden különösebb nehézség nélkül megszüntethetnék a nemzetek közti konfliktusok anyagi, gazdasági talaját. Ám semmi ilyesmit nem tettek, és nem is készülnek tenni.Ezért az események alakulása az ellentétek további éleződéséhez vezet az egyenlőtlenség és a jogi diszkrimináció alapján. Nem csupán az Egyesült Államokban, ahol a diszkrimináció szerves része a társadalmi berendezkedésnek, hanem Belgiumban, Kanadában, Spanyolországban, Nagy-Britanniában is. Vagyis olyan országokban, ahol a nemzeti és az etnikai egyenlőtlenség még a közelmúltban sem igen éreztette hatását. A társadalmi és etnikai viszonyokban megteremtett tényleges egyenlőség lehetősége ugyanakkor bizonyított tény. Mégpedig minden vonatkozásban - a fejlődésnek a származástól és a vagyoni helyzettől független egyenlő lehetőségétől a különböző nemzetiségűek jogi egyenlőségéig, a férfiak és a nők helyzetének egyenlőségéig. A szocialista országok bizonyították be ezt. Ha a szocializmus semmi mást nem tett volna a nemzeti kérdés megoldásán kívül, már ezzel is igazolta volna vitathatatlan fölényét és a helyes kiutat a kapitalizmussal szemben. A különböző gazdasági és a kulturális fejlettségi szint tervszerű és megfontolt kiegyenlítése révén megmutatta életképességét és hatékonyságát. Jegyezzük meg: azon népek esetében, amelyek a fejlettség új fokára léptek, az ő szabadságuk elválaszthatatlanul összefügg ezzel az egyenlőséggel. A leghozzáértőbb polgári teoretikusok végül is törölték az egyenlőségjelet az egyenlőség és a kapitalizmus között. A múltban, például a feudalizmus elleni harc időszakában, ez az egyenlőségjel még jogos lehetett. Ám ami a jelent és a jövőt illeti, a kapitalizmus vitathatatlanul az elvi egyenlőtlenség rendszere. Ekkor vonta le a nyugati szociológia konzervatív szárnya ezt az elképesztő következtetést: ha az általános egyenlőség nem fér össze a kapitalizmussal, annál rosszabb az egyenlőségre nézve. Ez az elv következésképpen elavult. „Az egyenlőség eszméje nemes szerepet játszott az emberiség történetében - írja S. Britten angol közgazdász. - De eljárt fölötte az idő. A liberális demokrácia csak abban az esetben menthető meg, ha az egyenjogúság eszméje elveszti hatalmát az értelmiség fölött." A demokrácia új modellje Mivel a szocializmusban megvalósult tényleges egyenlőséget már nem lehet tagadni, megpróbálnak közvetlen függési viszonyt felállítani az egyenlőség és a totalitarizmus között. Amikor a nyugati szociológusok előhozakodnak a ,,szocializmus - egyenlőség - total izmus“ képlettel, szándékosan mellőzik azt a kérdést, hogy mi hívta életre a zsarnokságot és a despotizmust a régi időkben, amikor a szocializmusnak még nyoma sem volt. így okoskodnak: a szocializmus alapja a termelési eszközök társadalmi tulajdona. Ez azt jelenti, hogy kezdetben a gazdasági hatalom az állam kezében koncentrálódik, ezt követi a politikai hatalom megkaparintása, és végül az egyszemélyi vagy a csoportdiktatúra megteremtése. A diktatúra lehet kemény vagy enyhe, de elvben nem lehet kitérni előle. És levonják a következtetést: a szocializmus gazdasági rendjében,amely az általános egyenlőségen alapul, nincsenek meg a demokratikus rendszer, a konkurrencia, a választás, a szabadság előfeltételei. Úgy kell értenünk tehát, hogy ezek az előfeltételek kétségtelenül megvannak a kapitalizmusban, hiszen az lehetővé teszi a szabad versenyt. M. Friedman (Egyesült Államok) ezen az alapon levonja a következtetést: „Egy társadalom, amely szocialista, nem lehet egyidejűleg demokratikus az egyéni szabadságjogok garanciái tekintetében." Figyeljük meg, hogy a személyi demokratikus szabadságjogoknak elvont, szétfolyó fogalmát állítja itt szembe a teljesen reális gazdasági egyenlőséggel! S. Rayerson kanadai marxista filozófus jogosan jegyezte meg, hogy az effajta elmélkedés „egyre irreálisabb kapitaliz- mus-modellen alapul..." Ismeretes, hogy a kapitalizmus a szabad verseny szakaszából már régen a monopolista szakaszba jutott. Jóllehet a konkurrencia- harc egyes fajtái és formái nincsenek kizárva, de a jelenkori burzsoá társadalom arculatát és jellegét nem ezek a tényezők határozzák meg, hanem a mindenható finánctőke és az ipari monopóliumok. Ha a konkurrencia egymagában alapja lehetne a szabadságjogoknak és a demokratikus rendszernek, akkor Fried- mannak és más hozzá hasonló teoretikusoknak - ha van lelkiismeretük - be kellene ismerniük, hogy demokratikus intézményeik veszélyben vannak. Tulajdonképpen ezt teszi T. Quinn amerikai újságíró, aki a múltban maga is üzletember volt. Quinn azt mondta, hogy a szu- pernacionális monopóliumok uralma a politikai demokrácia egész rendszerét fenyegeti. A szocializmusban az államosított gazdaság irányítása ugyancsak feltételezi a központosítás magas fokát. De a társadalmi tulajdon, amelyben a szocializmus ellenfelei a baj gyökerét látják, elsősorban a társadalmi vagyon, a termelés és az elosztás társadalmi ellenőrzését jelenti. Ahhoz, hogy ténylegesen létezhessen (és már több mint fél évszázada létezik!), a szocialista rendszernek olyan fejlett demokráciára van szüksége, amilyen objetíve csak lehetséges. A polgári demokrácia fennállásának két évszázada alatt nem dolgozott ki számunkra elfogadható modellt, ott mindig elsősorban a tőkések széles körű demokráciáját tartották szem előtt. A szocialista rendszer viszont megalakulása óta állandóan fejleszti saját néphatalom- modelljét. Magától értetődik, hogy ez nem egyszerű feladat, de az elért jelentős eredményeket senki sem tagadhatja. „Az etika nem engedi meg, hogy beletörődjünk az egyenlőségbe“ „Könnyű olyan gazdaságot tervezni, amely magas életszínvonalat biztosít a lakosság kisebbségének. Még a nép többsége számára sem nehéz kielégítő életszínvonalat teremteni. A probléma csak akkor jelentkezik, amikor ezt mindenki számára kell megtenni. Ebben az esetben a szükségletek a szó szoros értelmében óriásiak. Szerintem ez az a fő probléma, amelynek megoldására a Szovjetunió tervező szervei vállalkoztak. Ez a probléma egyre inkább foglalkoztatja a tőkés országok népeit is... Az etikai megfontolások nem engedik meg többé, hogy beletörődjünk a lakosság valamely részének alacsonyabb életszínvonalába. " Ezt John Galbrait amerikai közgazdász mondta a TASZSZ tudósítójának, amikor véleményt kért tőle a Szovjetunió 1976-1980. évi népgazdaságfejlesztési tervének irányelveiről. A jelszavak persze olykor elébe vágnak a társadalmi fejlődés objektív menetének. Az igazi, nem csupán deklarált egyenlőség megteremtése fokozatos folyamat, amely a társadalmi jólét tényleges szintjétől, az emberek tudatosságának fokától függ. Ez a folyamat nem mentes a nehézségektől. A feltétel nélküli egyenlőség eszméjének propagálása az értetlen tudatú fiatalokban élösdi törekvéseket ébreszthet. És valóban vannak nálunk olyanok, akik a társadalmat afféle gyámnak tekintik, aki köteles maradéktalanul teljesíteni minden vágyukat és kielégíteni minden igényüket. Pedig éppen egy szocialista ország számára különösen fontos, hogy mindenki - szabadon és önkéntesen - maximális energiát és kezdeményező készséget fejtsen ki a közjó növelése érdekében. A szocializmus végső sikerének biztosítéka nem csupán a társadalom minden tagja előtt rejlő lehetőségek növekvő egyenlősége, hanem az állampolgári öntudatnak és az ország ügyeiért érzett személyes felelősségnek a megszilárdítása is. Ánnak megszilárdítása, amit mi szabadságon értünk. A szocialista közösség kollektív tapasztalatai alapján ma joggal mondhatjuk: a szabadság szembeállítása az egyenlósséggel polgári filozófusok agyszüleménye. GEORGIJ SAHNAZAROV, a jogtudományok doktora A SZABADSÁG ES AZ EGYENLŐSÉG ÖSSZEFÉR 1981. V. 10. N in M a a Szovjetunió 870 felsőoktatási intézményében több mint 5 millió fiú és lány tanul. A középfokú szakoktatási intézményekben tanulók száma csaknem ugyanennyi. így jelenleg mintegy 10 millió diák tanul a Szovjetunióban. Hogyan gondoskodik a szovjet állam a jövő szakembereiről? A Szovjetunió Alkotmányának 45. cikkelye értelmében az oktatás minden formája, beleértve a felsőfokút is, ingyenes. Ezen felül minden jó előmenetelú diák állami ösztöndíjat kap: az első három évfolyam havonta 40, az utolsó két évben 45 rubelt. A kitűnő tanulók ösztöndíja ennél 25 százalékkal magasabb. Azok a diákok pedig, akik bizonyos szakterületeken különösen kiemelkedő teljesítményt nyújtanak, kiváló állami és közéleti személyiségeknek járó, 60-70 rubeles ösztöndíjat kapják meg havonta. A legnagyobb ösztöndíjak elérik a havi 100 rubelt is. Egy felsőoktatási intézmény rektorának, a dékáni hivatallal és az intézmény társadalmi szervezeteivel való egyetértésben, jogában áll premizálni a diákokat a havi ösztöndíj mértékében. Ezenkívül joga van egyszeri segélyt fizetni a fokozott mértékben anyagi támogatásra szoruló diáknak. A szovjet diákok ingyenesen használhatják a taneszközöket, a sportfelszereléseket és könyvtárakat, laboratóriumokat, poliklinikákat stb. Ugyancsak ingyenesek a tanárokkal folytatott kiegészítő konzultációk is. A más városokból jött diákok modern, kényelmes kollégiumokban kapnak elhelyezést, két-háromágyas szobákban. A kollégium díja még a szerény diákköltségvetés szempontjából is szimbolikus: átlagosan havi két és fél rubel. A diákok a nemzetközi utazásokban is kedvezményeket élveznek. A DIÁKOK ÉS AZ ÁLLAM A felsőoktatási intézmények és a technikumok anyagi bázisának fejlesztése, a professzori és tanári kar, valamint a kisegítő személyzet munkabére, az ösztöndíj-alap valóban jelentős költségkiadásokat követel meg az államtól. 1979-ben például az állami beruházások a felsőoktatási és középszintű intézményekben 5,1 milliárd rubelt tettek ki, 1980-ban pedig az ilyen célokra fordított összegek még 143 millió rubellel növekedtek. A munkahelyek elosztásánál a diákok élhetnek a választás jogával. Az elosztás a tanulmányok befejezése után legfeljebb négy hónap alatt megtörténik. Ezzel állami bizottság foglalkozik, amelyben a fiatal szakemberek felvételében illetékes felsőoktatási adminisztráció és a vállalatok és intézmények képviselői mellett maguk a diákok is helyet kapnak. A bizottság mérlegeli a végzős tanulmányi előmenetelét, tudományos hajlamát, készségét, részvételét a tudományos kutatási munkában, egészségi állapotát, családi helyzetét stb. így terhes anyáknak, fiataloknak, rokkantaknak a lakóhelyükhöz közel biztosítanak munkalehetőséget. A munkahelyek elosztásakor a diák teljes képet kap jövőbeni munkahelyéről, fizetésének mértékéről, a lakásviszonyokról. Minden végzett hallgató a munka megkezdése előtt egyhónapi szabadságot és segélyt kap, a havi ösztöndíj mértékében, annak a vállalatnak vagy intézménynek a számlájára, amelyben munkára jelentkezett. Azoknak a fiatal szakembereknek és családjuknak, akik más helységbe mennek dolgozni, kifizetik az utazási valamint ingóságai szállítási költségeit, ezenkívül útipénzt is kapnak. (BUDAPRESS-APN)
