Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)

1981-04-26 / 16. szám

•dakint a gyepen vagy ári napokat is kitöltöt- íérkőzést, úgy tudott utáni örömét, mintha én pedig az övében, n volt mit mondanunk >k mindenfélét kérde- laim, nekem azonban rra, hbgy felelgessek.

, hogy beszélgetések- nk.

írautó a tűzoltószertár find a két lábát eltörte, d. Egy tüzetes vizsgá- jelentették, hogy csak bb időre a kórházban rről. Azt mondják, azt >pni az ételébe, s ma- negy. Nem tagadom,

) a baleset előtt sem bírtam felfogni, miért ázból, s még kevésbé 3sen felügyelet nélkül ált Janó változatlanul z szállította. És pedig velük, s mivel Janó álltak mellesem. Meg llenére, hogy nem is na érte, hogy éppen n.

>en volt, amilyennek alán csak azért nem, jy nem akarta, hogy ;k. Arról beszélt, hogy targoncás utazgatás, Idenek érte mentőko- íak, aki szintén a mi iséknál, s olykor méq tindig adnak mentőt, a nő teljesen egész- thon dolgozni, magam is, fogalmam De úgy volt, ahogyan a mentegetni szeret- kérdést: „Ugyan mit

nire gondolok, Janó net, s fejét elfordítva csúfságok is meges- n, aki egyetlen mon- -íteni önmagát.

őződésemben, hogy meg is próbálkoztam >k száma bizony nem galább egy lépéssel em volna a szavaim- éssel mindig előttem sak nőtt, növekedett Ina ngkem: „Próbálás hasznot hajt.“ találkozás után Janó úlva, teljesen váratla- jk, melynek ablakait n áll. Máig sem akadt legvásárolni. A ház szaporítja a csúf doldolgok szaporítására >m. Azért sem, mert itcánkon, sakkozgató én vagyok, de még lás, amibe nem kell

:sol László fordítása

nit mondok magának - jegyez- iiggs. - Amióta a doboz birto- még egyszer sem vettem le írüsen nézett rám szemüvege 'e nem is sejti, hogy mi van

lemet intettem. Ennek a nagy- oznak biztos van valami rend- i - gondoltam. Az asszony val volt elfoglalva, majd leült és rám nézett olyan arckifeje- beszélni akarna, de még nem »lelő szavakat.

megszólalt, szavai meglepe- gyszerúek voltak. - Semmi mondta - ez csak egy üres

Mi értelme lehet annak, hogy ;n haszontalan tárgyat kincs- legyven éven keresztül? Hal- ámadt fel bennem, hogy ez hölgy egy kicsit különös.

c tűnik ugye? - kérdezte Mrs. sként őrizem annyi éven át Ijesen haszontalannak látszik, doboz nem igazán üres.

aztán végleg feladtam a re- z egé&zből valamit is megérten felnevettem.- mondta komolyan az asz- tt még negyven évvel ezelőtt

Csicsay Alajos

A nagy sürgés-forgás közepette észre sem vettük öt. Lelkesek voltunk, vidámak, győztes honfoglalók - és ami a legfontosabb, szerettük egymást. Nagyszívű jókedvvel tündököltünk és szégyentelen nyíltsággal kimondtuk, ezután mi egy nagy család leszünk.

Némi kis marakodással elosztottuk egymást közt a kamrákat, postaládákat és a bejárati ajtók kulcsait, aztán behúzódtunk az odúinkba, mint apró tömlősbelű koraitok a langyos tengerfenéken. Harmadnapra elfelejtettünk köszönni, és veszettül szórtuk a szemetet egymás lába alá. A közös helyiségekből ellopdostuk a villanykörtéket, a lifteket telefirkáltuk trágár képekkel, szavakkal és pogányul tiszteltük egymás istenét, aki így összegereblyézett bennünket ebbe a ronda nagy galambházba. Szóval úgy láttuk mindnyájan, hogy gyülevész néppel áldott meg bennünket a sors.

Egyetlen kivétel akadt közöttünk, akihez őszinte szívvel ragaszkodtunk mindnyájan, világnézeti, felekezeti és egyéb rendű hovatartozására való tekintet nélkül: a mi drága jó Eszter- kénkhez.

Fábián doktor hozta közénk - ahogy egyszer közhírré tette nagy titkolózva - nem kis protekcióval. Ez egyáltalán nem volt különös, mert az ilyen eszterkéknek világéletükben szükségük volt protektorokra. Nekik egyedül soha nem sikerült semmi.

Lám a sors mégis milyen kegyes, hogy a kellő pillanatban Eszterke mellé sodor egy jónevú, nagyrabecsült és csupaszív ügyvédfélét, aki felkarolja az ilyen elhagyatottakat és kényelmes lakáshoz segíti őket. Ámbár az a lakás Észter- kének járt, mert éppen úgy öt és fél esztendőt várt rá, mint a legtöbben az egyenjogúak közül, de ha nem lép közben Fábián doktor, bizony elodázhatták volna őt a következő lakótömb átadásáig. Hiszen mindenki lakik valahol, miért éppen Eszterkének, azaz Nap Eszternek lenne ennyire sürgős a dolog.

Mivel akadt egy kedves közbenjáró, Nap Eszter egy szép április délután befészkelhette magát a hetedik emelet jobb középső garzonjába, ami éppen ilyen magányos vénlányok számára tervezödött, mint Estera Napová. Ugyanis rögvest a beköltözés napján Fábián doktor valami okos gépen egy szép zöldszínű műanyag- szalagra fehér nyomtatott betűkkel az előbbi formában kattintgatta ki Eszterke ajtócímkéjét, így most már mindenki tudomásul vehette, hogy kicsoda is tulajdonképpen a lakás örökös tulajdonosa. Ámbár az első rápillantás után többet a kutya sem törődött vele mindaddig, míg Eszterke népszerűsége be nem érett. Ez viszonylag elég hamar megtörtént. Jóval hamarabb, mint ahogy a korai cseresznye megjelent volna a piacon.

Fábián doktor, mint jóhírű jogászember, hatalmas tapasztalattal, igencsak tudta, miért tanácsos Estera Napovát támogatnia.

elhagytam a yorkshire-i szülő házat, édesanyám bezárta és átkötötte ezt a dobozt. Ez volt az ö utolsó ténykedése. Bezárta és átkötötte, igen, de a dobozban maradt a legdrágább szülőföld minden hangja, illata és sóhaja. Azóta sem nyitottam ki. Számomra még mindig tele van ezekkel a felbecsülhetetlen értékekkel.

Egy egyszerű doboz, melybe az egész otthon belefért. Valóban egyedülálló és maradandó érték, ha arra képes, hogy elűzze a honvágyát. Ez a kis doboz, mely az otthont jelenti számunkra még akkor is közelünkben lesz, amikor a fényképek már régen elsárgultak és a virágok is elszáradtak.

Mrs. Biggs már nem figyelt rám. A kopott dobozt nézte, ujjaival könnyedén végigsimítva annak tetejét. Emlékezett.

Később, még az este folyamán, megint a várost néztem. Megszámlálhatatlan ragyogó fényével most már sokkal barátságosabbnak tűnt. Magányosságomat már nem éreztem olyan elviselhetetlennek. Mosolyogva azt gondoltam magamban, hogy ezt Mrs. Biggs gőzölgő teáinak köszönhetem. De valamit megtanultam. Jól tudott tény, hogy ha az emberek elhagyják otthonukat, lelkűk egy részét is hátra hagyják. Jó volna Mrs. Biggs példáját követni és valamit az otthon varázsából mindig a közelünkben tartani.

Pertl Etelka fordítása

Mikor a szemét a lépcsöházban már téltérdig emelkedett, mint hajdan a vének tanácsa tette, néhány kényesebb lakótárs összedugta a fejét és bölcsen megállapították - takarítani kéne. Igen ám, de kinek? Áttanulmányozták a rendeleteket, előírásokat, szabályokat, sőt még a törvényeket is, de sehol egy fikarcnyi betű arról, hogy kit milyen jogi alapon lehetne eme alantas munkára kényszeríteni. Bizony senkit. Ám Fábián úr, aki a jogi eseteknek nemcsak haszontalan szemlélője, hanem jól képzett tudója is, okos tanáccsal eligazította a töprengőket.

E naptól kezdve Nap Eszter hivatalos személlyé lépett elő a Házban. Ő ügyelt a rendre és a tisztaságra. Mellékesen, ha kellett, takarított is. Ő nyitogatta és zárta a főbejárati ajtót, vigyázott az alagsorban, ablakok és minden berendezések őrzőjévé vált, csekély havi honoráriumért. És vállalt magánszolgálatokat is, mint például a bevásárlás, ablaktisztítás, porszívózás, pesztrálás, ha némely ifjú szülök esténként szórakozni vágytak.

És napok, hetek, hónapok elmúltával ismét érezni kezdtük az első, a legelső nap édes melegét. Szerettük egymást! így igaz. Szerettük egymást, mert szerettük Eszterkét, a jó, a drága, az egyetlen Eszterkét, akit minden kívülálló irigyelt töjünk. És mi óva féltettük, nehogy elcsábítsák. Ő a mi igazi kincsünk, mondogattuk egymásnak.

Mit meg nem tettünk volna érte! Vasárnaponként meghívtuk egy-egy feketére. Jóféle likőrökkel traktáltuk, és Fábián doktor együtt nézte vele a tévében a Jogi eseteket. Karácsonyra a legszebb magyarnóta-lemezt csempésztük az asztalára és húsvétkor minden fiúgyermekkel meg- locsoltattuk, hogy sokáig viruljon erőben, egészségben mindnyájunk örömére.

S mindezek ellenére mégis közbeszólt a kegyetlen végzet. Egy borongós öszvégi napon Eszterke ágynak esett. Fábián doktor szavaival élve, kórházi ellátásra szorult. A lakóbizottság elnöke rugalmasan intézkedett. Előállt a mentőautó, a fehér köpenyes sofőrnek egy tagbaszakadt lakótárs segítette lecipelni Eszterkét hordágyon, s aki csak tehette kikönyökölt az ablakba, hogy könnytől ázott zsebkendőjét meglengesse a távozó után.

Szomorú napok követték egymást. A lépcsőházban megint felhalmozódott a piszok. Valakik lopkodni kezdték a villanyégóket, a trágár szavak szaporodtak a liftek falán, és a szuterénbe be-bekukkantottak a rusnya patkányok.

Most láttuk csak igazán, mennyire nem szeretjük egymást. Káromló szavaink áthallatszottak a szomszédokhoz. Hajnalonként ordítattuk a rádiót, s jónapot helyett rácsukogattuk egymás lábfejére az ajtót.

Néha eszünkbe jutott Eszterke, s ilyenkor mélyen felsóhajtottunk. Bánkódtunk a régi szép idők miatt. „Drága jó Eszterke, vajon mi lehet veled?“

Eszterke pedig csak feküdt a kórházi ágyon. Fogyott, fogyogatott. Arca ráncosodott, mint az aszalt alma héja, nyikorgó vaságya végén föl-le hullámoztak a piros lázgörbék, s a vizitáló főorvos csak a fejét csóválta szomorú asszisztensei előtt.

Teltek-múltak a napok, hetek és hónapok, s Eszterke még mindig remélt. Minden új betegnek elmesélte, hogy ö milyen fontos személy a házban, és hogy ót hányán és mennyire szeretik. Majd meglátják egyszer a betegtársak, talán szerdán vagy majd szombaton délután eljönnek hozzá a lakók és sok-sok virágot hoznak. Virágot neki, Nap Eszternek, akinek az ügyvéd úr éppen olyan szépen kiírta az ajtajára a nevét, akár a nővérke a kórlapra, hogy Estera Napová. És akkor nem lesz elég az összes váza sem, ami a belgyógyászaton található. És akkor ö minden nővérkének, doktornak virágot ajándékoz. A főorvos úrnak a legszebb tűzpiros szea- fűcsokrot, mert nemcsak ót szeretik ám, hanem ó is nagyon tud tisztelni minden jóravaló embert.

A páciensek bólogattak; tekintetükben ott bujkált a szánalom a szegény együgyű teremtés iránt. Mert milyen szomorú is, ha az ember ilyen elesetté válik, még efféle bárgyú rögeszme is úrrá lesz rajta. Bár ki tudja, talán nem is olyan hiba ez, mert így legalább elterelödik a figyelme az igazi nagy bajáról.

De Eszterke hitt. Tudott hinni az utolsó pillanatig. S mielőtt a szeme örökre lezárult volna, talán ott látta maga körül a kedves lakótársakat, akik egytől egyig eljöttek hozzá. Nem is csokorban, nyalábban hozták a gyönyörű virágot és mint akik a szentképröl léptek el, tenyerükön tartották lángoló szívüket.

És miért is tagadnánk, hogy mennyire szerettük őt? Hányszor készültünk hozzá a kórházba, de ez az átkozott rohanó élet mindig visszatartott bennünket. Ám mikor megtudtuk, hogy örökre eltávozott közülünk, vadonatúj fekete zászlót tűztünk a bejárati ajtó fölé, s nem egy lakótárs akadt, aki öt koronát adott koszorúra, pedig csak három járt volna családonként.

L. Gály Olga

Cserben hagyott a gépész

Mint kisdedet, oly kiszolgáltatottnak láttalak tehetetlen rettenetben.

Megrabolt álmaid letört fejű virága hullatta szirmaid sötét szemedben.

Láttalak közelről Téged, ki messze voltál.

Már átlépted a földi gondokat.

Már nem szóltál, csak végső menedékként szorítottad simító jobbomat.

Óh, hogy szégyelltem kezem nyers rózsaszínjét vértelen, madárkönnyű ujjaid között.

Mégis szomjasan tapintottam bőröd: lüktessenek együtt a vérkörök.

Ujjaim hegyében vergődött riadt szívem, riadt szívemben örvénylett a kín.

Miért? Miért távolodsz egyre tőlem?

Hová visz a vonat? Hová vezet e sín?

Láttalak végső órák vilió fehér ködében - lelked feladta már, csak szíved zakatolt el-elakadva, íme: cserben hagyott a gépész, ki élned három emberöltőt szavatolt.

Láttalak holtan. Ismét nyugodt voltál s erős.

Az ajkad körül finom mosoly lebegett.

Nem hittem el és nem hiszem ma sem.

Hallom szavad. Érzem a kezed melegét. Vezess. Megyek.

/

D|EQQ^n™i

!

I

I