Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1981-04-26 / 16. szám
ÚJ szú A GYILKOSOK CSAK PARANCSRA VÁRNAK H árom éwel ezelőtt Kambodzsáról a legtöbb földrajzkönyvben csak ennyit olvashattunk:,.évszázados kultúrával és fejlett civilizációval rendelkező ország,“ „egy tehetséges nép hazája“, amely felépítette a világ egyik csodáját, a nagyszerű Angkor templomot stb. Hozzátették, hogy Kambodzsát Ázsia Svájcának nevezik. Szinte rábeszélték az olvasót: látogasson el ebbe az egzotikus és vendégszerető országba. Kambodzsa eközben a legaljasabb gaztettek színhelyévé vált: védtelen emberek millióit alázták meg, semmisítették meg, és hasonló sors várt a sokat emlegetett ősi kultúrára is. A kambodzsai vezetők bűntettei ugyanolyan szörnyűek és véresek voltak, mint amilyeneket a második világháború ideje alatt a fasiszta rendszerek igáját nyögő országokban követtek el. Úgy alakult az életem, hogy részt vehettem a második világháború óta minden olyan nemzetközi perben, amelyben a népek a legnagyobb háborús és politikai bűnösök felett ítélkeztek: a nürnbergi perben, a tokiói és habarovszki perekben, a szmolenszki perben. Megismerkedtem az amerikaiak vietnami gaztetteiről szóló dokumentumokkal is, amelyeket a nemzetközi vizsgálóbizottság gyűjtött össze. Hivatalból olvastam Hitler barbár kijelentéseit arról, hogy ,,a legkönyörtelenebb harci módszerek ugyanakkor a legemberségesebbek is“ (Mein Kampf) és, hogy „ki kell fejleszteni a népek likvidálásának technikáját. “ „Ezen — írta a megszállott führer - bizonyos fajok kiirtását értem. Jogom van kiirtani az alsóbbrendű fajhoz tartozó emberek millióit, akik úgy szaporodnak, mint a férgek...“ Úgy gondoltam, hogy eléggé ismerem a régi és az új módszereket egyaránt, amelyeket a reakció erői a korszerű agresszív háborúban alkalmaztak: kezdve a náci gázkamráktól, városok totális megsemmisítésén keresztül, egészen a napalm használatáig, vagy a „tüskés lövedékig“, a foszforos és folyós bombákig. Sajnos az embergyűlölóknek a XX. század technikája lehetőséget adott arra, hogy mérhetetlenül fokozhassák áldozataik szenvedéseit, kiteljesíthessék bűnös cselekedeteik sorát. Igen ám, mondhatják, más dolog a náci Németország a maga fejlett iparával, és ismét más Kambodzsa, a kicsiny agrárország; tehát más a szervezett bűn bázisa. Bizony, a bázis más. De az emberiség mindig alábecsülte az elszánt bűnözők találékonyságát. Az egyszerű kapa alkalom adtán ugyanolyan hatásos eszköze volt a tömeggyilkosságnak, mint a gázkamra. Pol Pót és leng Sary a gyilkosok kiképzésére más módszereket, kambodzsai módszereket keresett, és talált, ez így igaz. A polpotisták 14-17 éves serdülő fiatalokat toboroztak bandákba. Értésükre adták: „Ha nem vagytok hajlandók gyilkolni, ti lesztek az áldozatok, éspedig hosszú és fájdalmas kínzás után. “ A szerencsétlen fiatalokat pálmapálinka és meleg embervér keverékével itatták, bebeszélték nekik, hogy ezáltal különleges, mindenre képes emberek lettek. Volt ebben valami a nácik szadizmu- sából és a japán tisztek elvetemültségéből, akik a még éló angol tiszt májából ettek. Lehet, hogy Pol Pót és társai primitívebbek voltak Hitlernél és Himm- lernél, de ettől gaztetteik nem voltak kevésbé szörnyűségesek. A hitlerista megszállók is megtették, hogy a csecsemők fejét édesanyjuk szeme láttára verték szét, rokonaik előtt erőszakoltak meg nőket. De 1975-től 1978- ig ezt kambodzsaiak saját népükkel tették. Tulajdon országukban tettek a földdel egyenlővé városokat, börtönt csináltak iskolákból, a buddhista szentélyekből pedig kínzókamrákat. Tervszerűen tönkretették a nemzetgazdaságot. A világ soha nem látott ilyen bűnöket, ennyire könyörtelen, esztelen és véres gaztetteket. A „nagy kísérlet“ eredményeképpen Kambodzsa nyolcmillió lakosából mindössze egy millió írástudatlan, félvad ember maradt volna élve. Szovjet jogászok utaztak Indokínába a Vietnami Jogász Szövetség meghívására 1978 október-novemberében. Lehetőséget kaptunk, hogy a határ mentén megtekintsünk olyan vietnami falvakat, amelyeket a kambodzsai messzehordó ágyúk szétlőttek. Beszéltünk kambodzsai menekültekkel. Ezek az emberek, akik sátrakban vagy pálmalevelekből sebtében ösz- szetákolt kalyibákban laktak, elmondták, hogy a menekülés számukra atúlélés egyetlen lehetősége maradt. Találkoztunk asszonyokkal, akiknek családját szemük előtt irtották ki. Láttunk rémülettől megdermedt gyerekeket. Már akkor nyilvánvaló volt: ez így nem mehet tovább, s Kambodzsa népe, ha másért nem, hát végső kétségbeesésében harcba száll gyilkosaival. Adatok voltak arra, hogy a kormány terrorja elleni harc már a Pol Pot-rendszer első napjaiban elkezdődött. Az ország egyik felszabadult körzetében a nép képviselőinek Kongresszusa 1978 december elején megalakította Kambodzsa Nemzeti Megmentésének Egységfrontját. A forradalmi fegyveres erők általános támadásba lendültek, amelyet az ország egész lakossága támogatott. A Pol Pot-rendszer idején kihalt Phnom Pehn felett 1979. január 7- én kibomlott az öt arany bástyás vörös zászló, az ősi khmer templom, az Angkor Bat szimbóluma. A bűnös klikk főkolomposai megfutamodtak. A világ haladó erői örömmel üdvözölték a kambodzsai nép szabadságmozgalmát és a zsarnokság felett aratott győzelmét. Nemcsak erkölcsi, hanem anyagi támogatásban is részesítették az országot. Amikor már teljességében látni lehetett, milyen óriási kárt okozott az ország gazdaságának a Pol Pot-rendszer, amikor az éhhalál veszélye fenyegette az életben maradt kambodzsaiakat, akkor Moszkvában, Hanoiban és a többi szocialista ország fővárosában elhatározták, azonnali segítséget nyújtanak. Nem, nálunk nem alakultak e célból bizottságok, és nem vitatták meg konferenciákon az amúgy is teljesen nyilvánvaló problémákat. De azonnal összeállították és útnak indították a nélkülözhetetlen rizs, kukorica és gyermektápszereket tartalmazó szállítmányokat. A szocialista országok 1979 vévéig mintegy 300 ezer tonna élelmiszert küldtek Kambodzsába, minden ellenszolgáltatás nélkül. Egyidejűleg különféle gépeket, teherautókat, stb. küldtek nekik. Ami a Nyugatot illeti, uralkodó körei olyan álláspontra helyezkedtek, amelyet sem megérteni, sem helyeselni nem lehet. Továbbra is támogatják a saját népük ítélőszéke elöl menekülő lelkiismeretlen gyilkosokat. Azt a látszatot igyekeznek kelteni, mintha az élelmiszerszállítmányok csupán tévedésből kerülnének a polgári lakosság helyett a polpo- tista bandák táboraiba. Hiteles bizonyítékok vannak arra, hogy Pol Potot és leng Saryt nemcsak Pekingben fogadták hivatalos vezetőként. Tárgyalásokat folytatnak a bűnözőkkel, és a józan ész ellenére síkra szállnak amellett, hogy ezek képviseljék Kambodzsát az ENSZ-ben. Egészen paradox helyzet állt elő: a demokratikus Kambodzsa ENSZ-küldöttsége 1980-ban nyilatkozatot tett közzé, amely szerint leng Sary New Yorkban nemzetközi egyezményeket írt alá... az emberi jogokról! Az imperialisták nyilván arra számítanak, hogy az idő elfeledteti a lelki és testi sebeket. Erre számítanak minden esetben a gonosztevők is. Ezek az erők Nyugat-Kambodzsa határvidékén minden gazságra képes, elvetemült emberekből egész hadsereget állítanak fel és élelmeznek. E hadsereg feladata, hogy a polpotistáktól kapott kiképzés után visz- szaállítsák az országban a rettegés birodalmát. Ha valaki szóba elegyedik a menekült- táborokban élő, a „vörös khmerekhez“ hű maradt kambodzsaiakkal, borzalmas dolgokat hallhat. Szemrebbenés nélkül mondják el, hogyan verték agyon kapával a „naplopókat“, és „azokat, akik megszegték a törvényt“. Az egyik „vörös khmer" közömbös hangon mesélte el Milton Osbornenak, aki azelőtt az ENSZ menekültügyi tanácsadója volt Thaiföl- dön, hogyan ölt meg három embert, hogyan taszította le őket egy szikláról a mélybe; tizenkét embert pedig egy kútba dobott, majd földet szórt rájuk, várta, hogy megfulladjanak. „Úgy éltek az emberek, mint a vadak“ - mondta a Far Eastern Economic Review munkatársának egy menekült, akinek apja-any- ja éhen halt. „Nem lehet eléggé érzékeltetni azt a hatást, amelyet az elmúlt évek emlékei gyakorolnak a kambodzsaiakra - írja Milton Osborne. - Pol Pót ma is azt az időszakot jelképezi, amelyhez a kambodzsaiak túlnyomó többsége sohasem akar visszatérni. Pol Pót rendszerének változatlan elismerése sértő a kambodzsaiakra. Még nem fogja fel mindenki, milyen lidércnyomás volt a „vörös khmerek“ uralma a lakosság számára. “ És vajon megszűnt-e már a veszély? Thaiföldön több mint 170 ezer kambodzsait gyűjtöttek össze. Kétségkívül köztük vannak a volt polpotista bandák legveszedelmesebb tagjai is. Ezek a mindenre elszánt gazemberek csak parancsra várnak, hogy leszámoljanak a néppel, amely megtagadta nekik az engedelmességet. Ezzel kapcsolatban emlékezzünk Robert H. Jackson szavaira, aki a nürnbergi perben az USA főügyésze volt. Első beszédében világosan megmondta, milyen elvi jelentősége van a náci vezérek és háborús bűnösök elleni bírói eljárásnak. „Ezek a vádlottak-mondta Jackson - a legsötétebb erőket képviselik, amelyek még sokáig fognak rejtőzni a világban azután is, hogy e vádlottak testéből por és hamu lesz. “ Az egész világ és az emberiség, s gyermekeink boldogsága érdekében kötelességünk harcolni a fasizmus visz- szatérő réme ellen. LEV SZMIRNOV, a Szovjetunió Legfelsőbb Bíróságának elnöke („Kambodzsa: a nép ítélkezik“ című könyv előszavából) A Pol Pot bábrendszer maradványai bandába tömörülve tovább gyilkolnak és fosztogatnak. AZ „EMBERI JOGOKTÓL“ A „NEMZETKÖZI TERRORIZMUSIG“ 1981. IV. 26. A washingtoni politika szeszélyes vargabetűi egyre veszélyesebbé válnak, mint a nemzetközi kapcsolatok destabilizáló tényezője. Emlékezzünk arra, hogy „az emberi jogok védelmének“ programja, amelyet Carter hirdetett meg, durva beavatkozás volt más országok, elsősorban a szocialista államok belügyeibe. A Fehér Ház újdonsült messiása az imperialista erkölcs álszent normáit próbálta diktálni az egész emberiségnek. Mivel azonban a diktátum nyelvén szót érteni a Szovjetunióval és más szocialista országokkal - értelmetlen időtöltés, „az emberi jogok védelmének“ doktrínája Washington kíméletlen beavatkozásává vált szövetségesei és a fejlődő országok belügyeibe. „Az emberi jogok védelmének“ hazug ürügyével az amerikai imperializmus védőszárnya alá vette a nicaraguai és a dél-koreai népellenes rendszert, bíztatta az izraeli agresszorokat és a dél-afrikai fajvédőket, az „Oszd meg és uralkodj“ politikájának megfelelően konfliktusokat szított e államok között. Washingtonban azonban nemrég pálfordulás történt, és Ronald Reagan ledönti mindazt, aminek elődje képmutatóan hódolt. Reagan tanácsadóinak egy csoportja már a múlt év végén ajánlásokat dolgozott ki az Egyesült Államok jövőbeli kormányzata számára,^ és ezeknek lényege többek között az volt, hogy „az emberi jogok“ doktrínáját a katonai-rendőri rendszerek - elsősorban a latin-amerikaiak - leplezetlen védelmével kell felváltani. A Carter-doktrinát a Reagan-féle kormányzat nyilvános megrovásban részesítette. Propaganda szócsöve, Jeane Kirkpatrick asszony, az Egyesült Államok állandó képviselője az ENSZ-ben, kijelentette, hogy „a Carter-doktrína utópisztikus, mivel ezt a politikát a történelmi és a politikai összefüggések tekintetbevétele nélkül folytatták, és mivel hatástalannak bizonyult... Szelektíve ellenséges politikába kapott át egyes tekintélyuralmi rendszerekkel szemben. Sőt mi több, látszaterényekkel kérkedve, álszent politikai irányvonal követésére ösztönzött bennünket.“ Ily módon nem a Carter-féle politika hatástalanságát illetik bírálattal, hanem mindenütt mutatkozó elítélését. A Rea- gan-kormányzat ugyanakkor propaganda jellegű kísérletet tett saját országa közvéleményének meggyőzésére arról, hogy éppen „az emberi jogok védelmének'doktrínája volt az egyik fő oka annak, hogy az imperialistabarát rendszerek helyzete meggyengült és a felszabadítási folyamat fejlődésnek indult Latin-Amerikában, elsősorban Közép- Amerikában. A Fehér-Ház homlokzatán „Az emberi jogok védelme“ feliratú reklámtáblát új cégérrel váltották fel- :„Harc a nemzetközi terrorizmus ellen“. Az Egyesült Államok jelenlegi kormányzata „terrorizmuson“ a népek nemzeti felszabadító harcát, azt a törvényes jogát érti, hogy önállóan választhassák ki a társadalmi fejlődés útját. Manapság még azt is terroristának minősíthetik, akiről az Egyesült Államok fővárosát elnevezték. A rossz politikának nagy hazugságra van szüksége, és ezt az örökséget aztán valamennyi amerikai kormányzat megőrzi. A „terrorellenes kampány“ felszításához az a köztudatba bedobott koholmány szolgált ürügyül, amely szerint a Szovjetunió, Kuba és Nicaragua katonai segítséget nyújt a salvadori hazafiaknak. Az amerikai imperializmus azt az irányvonalat tűzte ki, hogy Salvador belső problémáit nemzetközi jellegűvé teszi, s ennek során a számára nemkívánatos közép-amerikai és karib-tengeri kormányokat veszi célba. A hidegháború befejezése óta az Egyesült Államok államférfiainak szóhasználata sohasem volt ennyire agresszív, mint most. J. Helms, a szenátus külügyi bizottsága latin-amerikai ügyekkel foglalkozó albizottságának elnöke, az NBC televíziós társaságnak adott interjújában, az Egyesült Államok salvadori politikáját kommentálva, például kijelentette: „Az Amerikai Egyesült Államoknak minden eszközt fel kell használnia avégból, hogy véget vessen a szovjet fegyverek beáramlásának ebbe az országba, mert Salvador - lényegében a mi hátsó udvarunk. “A szenátor, a „nagy bot“ politikájának korát visszasírva, jelentette: „Ez kellőképpen működött, amikor Johnson elnök 20 ezer amerikai katonát küldött a Dominikai Köztársaságba“ - abba az országba, ahol az amerikai tengerészgyalogság pontosan 16 évvel ezelőtt döntötte meg a törvényes kormányt és fojtotta vérbe a nemzeti felszabadító mozgalmat. Az Egyesült Államok azzal az ürüggyel, hogy a „kommunista veszélytől“ védi meg a nyugati féltekét, sikertelenül próbálta a nyugat-európai és a latin-amerikai országokat is bevonni politikai propaganda-hadjáratába. És amikor a salvadori koholmány szappanbuborékként szétpukkant - a washingtoni politikusok megpróbáltak jó képet vágni a rossz játékhoz. A New York Times például, egyes névtelen amerikai tisztségviselőkre hivatkozva, megjegyezte, hogy á Salvadornak nyújtott katonai segítség csökkentésében Reagan „kemény álláspontja“ játszott „döntő szerepet“. Tehát előbb azt a hazugságot agyalják ki, hogy a salvadori szabadságharcosok „katonai segítséget“ kapnak - azután pedig a kitalálás leplezését az imperialista erőpolitika hatékonyságának tüntetik fel. A washingtoni forgatókönyvírók ezen a módon próbálják manipulálni a világközvéleményt. A hazugság mindig hazugság marad - akár az igazi emberi jogok imperialista értelmezésére, akár a nemzetközi terrorizmus valódi forrásaira vonatkozik. Egy bizonyos hazugság illuzórikus volta azonban említést érdemel: arról a kísérletről van szó, hogy a világ közvéleményét meggyőzzék arról, hogy a diktátum nyelvén szót lehet érteni a Szovjetunióval és szövetségeseivel. Mint már megjegyeztük, ez értelmetlen időtöltés, azonkívül pedig rendkívül kockázatos is az „erőpolitika“ védelmezői számára. KAREN HACSATUROV
