Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1981-01-18 / 2. szám
NÉPMŰVÉSZETÜNK TÖRTÉNETE Gondolatok egy hasznos könyvről A népművészet történetéről régebben nem sok szó esett. A közkeletű felfogás szerint a távoli múltba vesző kezdete óta lényegében változatlan formában élt és ezért múltjának kutatását reménytelen vállalkozásnak tartották. Megismerését azok a lekicsinyítő nézetek is gátolták, amelyek szerint a népművészet csupán az uralkodó osztályoktól megértetlenül átvett motívumokból áll. Az utóbbi években azonban a magyar népművészet történetével foglalkozó publikációk egész sora jelzi a tudományos érdeklődés megélénkülését. Az elmúlt évek egyik legjelentősebb termése. K Csilléry Klára: A magyar népművészet története című áttekintő jellegű munkája. A tanulmány bevezetőjében a népművészet kutatásának forrásaival ismerkedhetünk meg. A népművészet korai szakaszáról, illetve előzményeiről a IX-XVI. században elpusztult falvak régészeti feltárásai tájékoztatnak bennünket. A felszínre került használati tárgyak tanulmányozásával közelebbi képet alkothatunk az egykor élt falusiak házának berendezéséről és a díszített tárgyak révén némileg a lakás díszítésére is következtethetünk. Ahogy közeledünk a jelenkor felé, a régészeti leletek vallomásait másféle emlékek is erősítik, így különféle okleves adatok, sőt, a XIV. század végétől eredeti állapotukban megőrződött díszített berendezési tárgyak is. A XVIII. századtól kezdődően pedig egyszerre megszaporodnak a jobbágyok háztartásaiból fennmaradt eredeti tárgyak. Ezek sorát folytatja a múlt és a jelen századnak gazdag tárgyállománya is. A népművészet kialakulásának Árpád-kori előzményeit vizsgálva a szerző rámutat, hogy a tárgyi emlékek segítségével egészen a honfoglalás utáni évszázadokig mehetünk vissza népművészetünk közvetlen előzményeinek a nyomozásában, de hangsúlyozza, hogy ebben a korai időszakban még egyáltalán nem beszélhetünk önálló népművészetről, mert az előkerült régészeti leletek (például orsónehezékek) díszítményei teljességgel beleillenek a korabeli művészeti irányzat, a román stílus díszítő rendszerébe. Kitér a magyar ékes szó történetére is. Ez a szó ma a választékos beszédben használatos, a művészies kivitelű dolgok jelölésére; kezdetben azonban azt a helyenként egészen napjainkig kedvelt faragásmódot nevezték így, amit ma ,,ékrovás“-ként tartunk számon. „Természetesen abban sem szabad kételkednünk - írja hogy az Árpád-kori falusiak sem egyedül a saját koruk művészeti ízléséhez, tehát az újhoz, a modernhez igazodtak. Hinnünk kell, hogy tovább is éltek a művészeti gyakorlatukban eges régebbi, a honfoglalást megelőző időszakból vagy még korábbról öröklött diszítőeljárások.“ A honfoglalást közvetlenül megelőző korszakból a legfigyelemreméltóbb díszítményfélének a „bőrrátétek egy jellemző, összefüggően kivágott, hajlékonyán indázó ágakat alkalmazó csoportját“ tartja, melyet keleti párhuzamokkal hoz kapcsolatba. A XIV-XV. század jobbágyságának az uralkodó osztálytól való fejlődésbeni lemaradását vizsgálva arra a megállapításra jut, hogy - bár a tárgyalt időszakban a jobbágyság helyzete a koráb1981. I. 18. Varga Lajos: Szlovákiai magyar népművészeti motívumok bihoz képest javult - mindenképpen messze elmaradt az uralkodó osztály korbeli gazdasági-kulturális emelkedéséhez képest, ezért a falusiak és a városiasodó mezővárosok lakói a nagy művészeti központokban lezajló stílusváltozásokat is egyre nehezebben tudták követni. Ez a lemaradás a népművészetnek a későbbiekben bekövetkező elszakadását készítette elő. ^ Ugyanebben az időszakban az uralkodó osztály tagjainak a megrendelésére készült dísztárgyakon megjelennek egyes jellegzetes, stilizált virágbokrokból álló, többnyire színes minták is, melyek a következő századok során meghódították népművészetünket. Más, a későbbi népművészet számára jelentős újabb díszítmények is megjelentek ebben az időszakban; különösen a takácsok mintakincse gazdagodott. A következőkben az elkülönülés XVI-XVII. századi megindulásával foglalkozik a szerző. A magyarországi falvak fejlődése e századokban a közismert történelmi események végett nagy mértékben megakadt. Ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az uralkodó osztály és a jobbágyság művészi ízlése és lehetőségei egyre inkább elhatárolódjanak, ezáltal tehát sietette az önálló népművészet létrejöttét. Rámutat, hogy a népművészet korántsem csupán Magyarországon bontakozott ki, hanem lényegében közel azonos időben, túlnyomórészt a XVII-XVIII. században törvényszerűen bekövetkezett mindenütt Európában a korábban közös, egységes művészetből való végleges kiszakadás. A továbbiakban a magyarországi népművészet elkülönülésének a legkorábbi, legszemléletesebb tanúbizonyságait, a szarvasagancsból kialakított löportartókat, majd a faldiszként szolgáló tányérokat és a nép ízléséhez igazodó díszes szűcshimzéseket mutatja be Felhívja a figyelmet az ékrovásos díszü mestergerendák XVII. századi paraszti előfordulására is, ami az önálló díszítményalakításról tanúskodik. A XVII-XVIII. század fordulóján a Dunántúlon arra is van már jel, hogy a virágos díszítés a népi hímzéseken is terjedésnek indult, sőt új hímzötechnikák is otthonossá váltak ekkorra. Az önálló népművészet korai szakaszát (XVIII. század) elemezve megállapítja a szerző, hogy a XVIII. századra már csaknem minden műfajban megtörtént az elválás a korábban közös művészettől. Ehhez hozzájárult az is, hogy ekkora már a kézműipar is mind nagyobb mértékben széttagolódott. A XVIII. század végére az eltérő vevőkörök számára dolgozó iparosok több helyen céhszervezetileg is elkülönültek. A kettéválás után az egyik céh tagjai a parasztokat, illetve részben mindazokat a kisebb nemeseket és polgárokat látták el áruval, akik ,,a régies, hagyományos, tehát magyarnak érzett“ áruhoz ragaszkodtak. A másik céh tagjai viszont tehetős emberek, földbirtokosok és gazdag polgárok számára dolgoztak, akik a mindenkori újabb divatirányzatoknak megfelelő árut iaénveltek. A század második felében az úrbérrendezés következtében kedvezőbb helyzet teremtődött a magyarországi népművészet kiteljesedéséhez. A paraszti életszínvonal némileg emelkedett, nőttek a díszített holmi iránti igények is, és természetesen az iparosok által készített tárgyak száma is gyarapodott a jobbágyháztartásokban. A módos parasztok házában ekkorra már vendégváró fogadószoba, „tisztaszoba“ is létesült a korábbi egyetlen lakószobán kívül. A hosszan elhúzódó kialakulási időszak után a magyar népművészet fejlődése a XIX. század első felében érte el a kiterjedését. „A csúcsokra az ország legnagyobb részében az 1830-as és 1840-es években jutott el, tehát a reformkor idején, azoknak a termékeny éveknek a során, amelyek a szabadságharcot és a jobbágyfelszabadítást készítették elő.“ Ezt a korszakot nevez- zükk a népművészet XIX. századi virágkorának. A népművészetet előállító kézműipari központok helyi stílusa között erős eltérések voltak, melvnek alapvető oka az volt, hogy a népművészeti alkotócentrumok hatósugara rendszerint kicsi volt. A pásztorfaragás fejlődése különösen figyelmet érdemel ebben» a korban. A szabad rajzú virágminták teljes térhódítását követve, meglehetősen általánosan lépett fel a pásztorok körében az emberábrázolásnak az igénye. Az 1830-as években, amely létrehozta a már valóban önálló, kifejező figurális stílust. Kedvelt témájuk mindvégig a betyárábrázolás volt. A XIX. század derekától a XX. század elejéig, az elhalás kezdetéig eltelt korszakot a népművészet második virágzásának nevezzük. A népművészeti másodvirágzásnak a jellemző vonásait tárgyalva felhívja a figyelmet a szerző, hogy míg a korszak elejének a népművészeti alkotásaira továbbra is a kiegyensúlyozott, nyugodt szerkesztés a jellemző, addig az 1870-es években érvényre jutott a népművészeti másodvirágzás egyik fő jellemzője, a mozgalmasságra való törekvés. Ez egyaránt megmutatkozik a fazekasok edényein, a szürszabók és a szűcsök hímzésein vagy az asztalosok festette ládákon, székeken. Ami a témaválasztást illeti, úgy tűnik, egyre több az egyénítés. A témák között a múlt század második felében lépett fel a történeti ábrázolás, mégpedig elsősorban a betyárhistóriák, illetve a népballadák illusztrálására. Végül aztán elérkezett az az idő, amikor már semmiféle új kezdeményezés nem tudott gyökeres és átfogóbb újabb fejlődést elindítani. A népművészet egymástól mind elszigeteltebb és egyre fogyó foltokra szorult vissza. Ekkortájt került sor új jelenségként a népművészetnek, illetve a háziiparnak a felfedezésére. * A XIX. század második felében kiállítások, cikkek és eavéb kezdeményezések hatására kialakult a népművészet gyűjtőinek lelkes tábora, és ami ezzel jár: az ezt kiszolgáló és kihasználó kereskedelem. Az utóbbi években ismét „felfedeztük“ a népművészetet. Ma elsősorban a néprajzos feladata, hogy a népművészeti alkotásokat a kortárs és nem falusi embereknek próbálja bemutatni, hogy ezeknek a tárgyaknak az értelmét és jelentőségét ők is megértsék és a megőrzésében segítsenek. FEHÉRVÁRY MAGDA Egy ágon fekete-fehér madár ezüstösen csillogó hallal a csőrében. A háttérben a tenger hullámzik. A madár nem nagy. Időnként megfordítja csőrében a halat, keresi a legjobb fogást, mellyel az eleven testet a lehető legnagyobb erővel vághatja az ághoz. Ne tűnődjünk most azon, miért nem nyeli le élve. Amikor az ág és a hal teste találkozik, koppanás hallatszik. Körülbelül félpercenként ismétlődik meg, merthogy minden csapás után körülbelül ennyi időre van szüksége a madárnak ahhoz, hogy kifújja magát. A madár egyébiránt szemmel láthatóan türelmetlen. Már nyelné le a halat, be-beállitja a szerencsétlent, fejjel torokiránt, de amikor az tátogni kezd ott valahol a hangszálak közelében, meg csapkodni a csőrből kilógó farkával, dob egyet magán a madár és a hal újra keresztben fekszik a csőrében. Egy újabb fordítás, most a farkánál fogja meg, lóbálja fokozatosan gyorsuló ütemben, és amikor úgy érzi, hogy megfelelő a lendület, az ághoz vágja, ügyelve arra, hogy a fejrészt érje az ütés. A hal beleremeg, de túléli ezt is. A madár kezdi elveszíteni türelmét, és kezd kételkedni abban, hogy ezt a halat el lehet pusztítani. Vajon mi tette ilyen szívóssá ezt a kis senkit? Vagy csak nem az a remény élteti, hogy eljön érte a tenger? És újra nekivágja az ágnak. Ahhoz az erőhöz képest, mely egy-egy ilyen mozdulatából látszik, nevetségesen halknak hat a koppanás. (Itt egy snitt következik, amiből arra következtethetünk, hogy az operatőr is unta már ezt a rejtett kamera mögül lesett küzdelmet az életért. Vagy a film rendezője sokallta, és a vágószobában esztétikai szempontokra hivatkozva, ki tudja, mit, mennyi ütést vágatott ki és mennyi reményt, hitet, testi és lelkierőt.) A kép ott folytatódik, hogy a madár dalol, csúnya rekedtes hangon, olykor csak sísogás jön föl a torkából. És a háttérben hullámzik a tenger. BODNÁR GYULA Vacsora után Kiskata kényelmesen elhelyezkedik a rekamién, éppen úgy. amint Anyutól látni szokta, s még a lábát is keresztbe veti, megint csak Anyu szokása szerint. Aztán fogja Anyu cigarettáját, kivesz a dobozból egy szálat és - mondanom sem kell, hogy derékig - bekapja- Na, most pedig elszívok egy szigit - szűri ki a fogai közül a cigaretta mellett, s mi sem természetesebb, hogy rendkívül elégedett önmagával- Cigit? - csodálkozom rá. - És szabadna tudnom, miért akarsz te rágyújtani?- Mert Anyu vagyok.- Anyu vagy? És kinek az Anyuja?- Julijulé - jelenti ki bosszankodva az értetlenségemen, s én meg akartam még kérdezni tőle, hogy ugyan hogyan lehet ő a saját kishúgának az anyukája is meg a testvérnénje is egyszerre, ám ebben a pillanatban Kiskata bősz prüszkölésbe és köpkö- désbe kezdett, messzire hajítva el magától a. nyáltól szétázott cigarettát, s nagy igyekezettel törölgeti ki szájából a szétmorzsolódott, keserű dohányt Az anyuságot, úgy látszik, még egy kicsit tanulnia kell TÓTH LÁSZLÓ
