Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1981-04-12 / 14. szám
A nagyi három évvel ezelőtt került fel hozzájuk vidékről a fővárosi négyszobás lakásba. Akkor hatvannégy éves volt, eléggé kiégett és megtört, vékony csontú, sápadt, ősz hajú asszony. Annak, hogy korához képest túlságosan megöregedett, megvolt az oka. Bár jó mesterember hírében állt a férje, jól is keresett, mégis sokat nélkülözött, szenvedett mellette. Az év legtöbb napján részegen érkezett haza a munkából. Ahogy öregedett, egyre durvábbá és kegyetlenebbé vált. Tört, zúzott, s mi tagadás - verekedett is. A nagyinak sokszor kellett a szomszédba menekülni a férje indokolatlan haragja elől. Hirtelen halála nem is lepte meg a nagyit: mindig számítani lehetett rá, hogy előbb- utóbb szerencsétlenség éri. Részeg fejjel leszédült a magas állványról és a nyakcsigolyáját törte. Nyomban ott, a helyszínen meghalt. Bár a nagyit megrendítette az eset - hiszen negyvenkét évet éltek együtt -, a lelke mélyén mégis megváltásnak érezte a férje halálát. Mintha óriási tehertől szabadult volna meg. Ahogy azonban múltak a hetek, hónapok, egyre sivárabbnak és kilátástala- nabbnak látta a sorsát, jövőjét. Nem tudott mit kezdeni a hirtelen rászakadt magányával. Éjszakákon át tépelődött, gyötrődött: áldatlan helyzetéből kereste a kivezető utat. A kivezető út a főváros felé vitt, egyetlen lányához, vejéhez és az unokájához. Annak ellenére, hogy félt önállóságának a feladásától, az új környezettől, a kisemmizettség és a kiszolgáltatottság sötét gondolatától, jobb megoldást nem talált. Eladta a takaros házát, a gyümölcsfával betelepített kertjét, minden ingóságát és felutazott a lányához, táskájában a másfélszáz ezer koronával. Milyen kis helyen elfért a „temérdek“ pénz, de hogy mennyi szenvedés, nélkülözés és rettegés, milyen kegyetlenül kemény sors állt mögötte, azt csak ő tudta, egyedül ő érezte. A gyerekei nagy örömmel fogadták. Hogy őszinte volt-e az örömük vagy sem, ki tudja. Tény, hogy a göndör hajú unokája a mellesedé, csinosodó Andrea öröme és ragaszkodása látszott a legőszintébbnek, aki a téli szüneteket és a nyarakat mindig nála töltötte, s akinek a nagyi minden hátsó gondolat és érdek nélkül nagyon a szívéhez nőtt. Lánya, a még mindig sudár termetű asz- szony is számtalan jelét adta a szeretetének. Tudta, hogy kezdetben édesanyjának nagy szüksége lesz a tapintatra, a megértésre a biztatásra ahhoz, hogy csorbulás nélkül tudja átvészelni a váltást, ami bekövetkezett az életében. A falu megszokott közösségéből, nyugalmából egyik napról a másikra belecsöppent a nagyváros zajába, ijesztő forgatagába, a nyolcadik emeleti lakás zárt világába, amihez nem tartozik sem udvar, sem gyümölcsöskert, kerekes kút és fecskefészekkel pettyezett ereszalja, nem virít muskátli a tornácfalon, nem dörgölőzik macska a lába szárához, nem vakkant kutya ha idegen szagot érez, nem kárál a tyúk, hajnalt jelezvén néni kukorít a kakas... Itt csak a rádió bömböl s a tévé szórja liláskék fényét.- Jó lesz itt magának, anyuka - biztatta a lánya nap nap után -, itt aztán tényleg kipihenheti magát. Sétálgathat a lakótelepen, rádiót hallgathat, tévézhet, olvasgathat. Itt nem kell fűteni, csövön jön a meleg, csövön a meleg víz, napjában kétszer is megfüröd- het, ha kedve tartja. Jó lesz itt magának, anyuka, meglátja. Annyi szenvedés után igazán megérdemli a gondtalanságot és a nyugalmat. Arra kérem, ne szégyenkezzen, szóljon, ha valamire szüksége van, vagy ha valamit megóhajt. A nagyi meg csak bólogatott: persze, minden jó lesz, nem lesz itt semmi baj. Különben is nem kell vele annyit törődni, hiszen megette már a kenyere javát, tudja mit s hogyan kell. Még hasznukra is lehet, mert amíg bír, bevásárol, megfőz, hiszen nekik alig van idejük: futás a munkába, futás haza, örökös lótás-futás meg feszültség az egész életük. Majd ö segít, amiben tud, nem fogja, nem is akarja tétlenül pusztítani a kenyeret. Veje, a mérnök úr, a hosszúra nőtt életerős férfi is vidám és jókedvű volt akkoriban. Mindig dudorászott, fütyörészett, s mint valami kamasz gyerek olykor homlokon csókolta a nagyit s viccelődött vele.- Egykettőre kivirul nálunk, mama. Olyan helyre menyecske lesz magából, akár férjhez is adhatjuk.- Ugyan ne beszélj bolondokat te, Pista!... Hogy még férjhez adtok! Kell is már nekem a férj - mondta a nagyi sóhajtva, védekezőn, de azért jólesett a veje csipkelődése.- Márpedig ezt komolyan kell venni, mama! Itt, felettünk, a tizenegyedik emeleten él egy özvegy férfi jó kiállású, hetyke kis sörté- vel az orra alatt. A minap, amikor az üzletbe ment, igencsak maga után bámult. Láttam...- Ugyan, hagyd már abba! - torkolta le a vöt a nagyi, de azért elmosolyodott. Közben a vö megvette az új kocsit. Volt miből. Talán már a megszületése pillanatában is ilyen kocsira vágyott. Hányszor álmodozott róla, a 128-as Fiatról, hányszor vezette gondolatban! Most hogy kézzel fogható valósággá vált az álma, kimondhatatlanul elégedett volt a sorsával. Hányszor, de hányszor az ablakba állt és nézte, nézegette a toronyház előtt csillogó kocsit! Amikor meg beleült és fülébe duruzsolt a motor, szinte olvadozott a gyönyörűségtől. A világ legelismertebb zeneszerzőjének a művét is csak fércmunkának vélte ahhoz a muzsikához képest, amit az ó motorja produkált. Akkoriban a mérnök úr valósággal szárnyalt, különös álomvilágban élt. Mindent csodálatosnak, szépnek és jónak látott, rajongva szerette a feleségét, a lányát, és körültáncolta a nagyit is. Végül a lánya is megvehette az új bútort a nappaliba, amire olyan régen vágyott. Egyik este a szobában üldögélve furcsa hiányérzetük támadt. Ide még hiányzik valami. De mi? Hát a színes tévékészülék. Azon ne múljon a boldogságuk, megvették. Már csak az unoka, az egyre szépülő kamasz lány volt hátra. Hogy hogy ö nem vágyik semmire? Vágyott. Egy hordozható magnóra. Már a fél osztálynak van, csak neki ne legyen? Megkapta. Miért ne kapta volna, hiszen futott még a takaros kis ház meg a gyümölcsös árából. A családban mindenki örült és boldog volt. Négyük közül a legnagyobb, a legőszintébb boldogságot mégis a nagyi érezte. Lám, nem szenvedett hiába. Szerettei boldogsága és az ajándékozás felett érzett öröme mindenért kárpótolta. Aztán váratlanul történt valami, valami, ami beárnyékolta a már-már kibírhatatlannak vélt boldogságukat. Néhány nappal azután, hogy hazaérkeztek a balatoni üdülésről, a szép, hamvas arcú asszony összesett a munkahelyén, a laboratóriumban. A mentők azonnal beszállították a kórházba.- Szívroham - állapította meg a főorvos.- Soha nem panaszkodott a szívére, főorvos úr - csodálkozott a mérnök. - Mióta együtt vagyunk és dolgozik, soha egyetlen napot sem hiányzott a munkából betegség miatt... Nagyon súlyos az állapota?- Túl van az életveszélyen.- Milyen következményei lehetnek?- Az kiszámíthatatlan.- Azért nem annyira súlyos, hogy talpra ne álljon?- Reméljük, hogy nem - mondta a főorvos némi bizakodással. Ez kissé megnyugtatta a férfit, már amennyire megnyugtathatta, hiszen jól tudta, hogy a szívroham nem játék. Andrea is kétségbeesett, nagyon szerette az anyját. Alig várta a napot, hogy meglátogathassa. Legjobban nagyit rendítette meg az eset. Olyannyira megrendítette, hogy majd ledöntötte a lábáról. Étvágytalanságtól remegett a gyomra, elerőtlenedett, nem jött álom a szemére, csak nézett maga elé kifejezéstelen arccal és sóhajtozott. Félt az érzéseitől és a gondolataitól. Élettapasztalata azt sugallta, hogy nagy-nagy veszély fenyegeti a nyugalmukat, a családi békét. Mert ha egyszer a ház asszonya kidől a sorból, ha nem teljes értékű emberré válik, az súlyos következményekkel járhat. Kiesik, széthull az az összetartó erő, ami kiegyensúlyozza, összehangolja és kormányozza a családi életet. Hiába hordja a kalapot a férj, hiába a fizikai erőfölénye, képtelen helyettesíteni és átvenni az asszony szerepét. Nagyit ezek a gondolatok foglalkoztatták és kínozták. így aztán minden igyekezete arra irányult, hogy legalább részben mentse a menthetőt, s amiben tudta, helyettesítette a lányát. Minden igyekezete ellenére azonban a veje egyre idegesebb és türelmetlenebb lett. A hosszú kórházi kezelés után az asszony szanatóriumi utókezelésre, majd fürdőbe került, s csak néhány hónap múltán mehetett haza. Az anyja és a lánya láthatóan örült, körülvették a szeretetükkel, majd hogy nem dédelgették. A férje azonban mintha megváltozott volna: kiveszett hangjából a melegség, szeméből a derű, s egyáltalán az egész magatartásában volt valami különös tartózkodásféle, ami a lábadozó asszonyt lehangolta és elkeserítette. Egyik este szóvá is tette.- Mi van veled, Pista, megváltoztál...?!- Sok a munkahelyi gondom - mondta a férfi elfordulva. Kitért az egyenes válasz elöl.- Azelőtt is voltak gondjaid, mégis más voltál, egészen más.- Talán azt várod tőlem, hogy tapsoljak a betegségednek?- Nem loptam a betegségemet - felelte az asszony kesernyésen. - Senki sem lopja a betegséget.. .Vagy csak addig kell az asz- szony a háznál, amíg egészséges? Ilyen és ehhez hasonló, sőt néha durvább hangvételű „beszélgetések“ egyre gyakrabban hangzottak el köztük. Ezekből a beszélgetésekből itt-ott elkapott valamit a nagyi és Andrea füle is. Nagyit rossz sejtések környékezték, Andreát pedig megdöbbentették a hallottak. Tehetetlenségből és tanácstalanságból fakadó fájdalmat érzett. Miért, miért kellett ennek így történni? Valóban csak addig kell egy asszony a tiáznál, amíg egészséges, amíg teljes mértékben kiszolgálja a férjét?... Andrea egyformán szerette a szüleit és a nagyit. <\zt is jól látta, hogy hiába való a nagyi minden igyekezete, ami a családi békesség helyreállítására irányul, hiába töri, emészti magát, előbb utóbb belefárad és összetörik. Magának is biztatásra és támogatásra volna szüksége, hiszen öreg már, csak a hallatlan akarata mozgatja a ke- zét-lábát, az csal halvány mosolyt az arcára akkor is, amikor inkább sírásba fojtaná a keserűségét. És mindezt jól látta az asszony is, s bár nehezére esett a járás is meg a háztartásban végzett kisebb munka, kiíratta magát a körzeti orvosával annak ellenére, hogy az orvos óva intette. A munkahelyén azt hazudta, hogy kitűnően érzi magát, viszont munka közben többször meg kellett kapaszkodnia, hogy el ne vágódjék, mert szédült és kevés volt a levegője. Azt is megtette, hogy egy-egy éjszakán a férjéhez bújt, hogy a testi érintkezés gyönyörében a férje feloldódjék és újra hozzá- édesedjék. Ismerte a férjét, iól tudta, mit követel a vére. Tette ezt azért is, mert sokszor hallotta idősebb asszonyoktól, hogy az ágynak nagy a békítő ereje. Már-már úgy látszott, hogy újra a régi kerékvágásba kerül a félresiklott életük, amikor odahaza, éjféltájt érte az asszonyt az újabb szívroham. Ha akkor néhány percet késnek a mentők, végzetessé vált volna az állapota. De megmentették. Azonban a több hónapos kezelés sem tudott csodát művelni vele: rokkantjáradékossá vált, azaz hivatalosan is félemberré minősítették, legalábbis ö azt érezte. Ezt a nagy csapást már a nagyi sem bírta elviselni: összeomlott, belebetegedett. Most már ketten nyomták az ágyat. Olykor kölcsönösen bíztatták egymást, vagy együtt keseregtek. Fénytelenné, hideggé vált a lakás, telve szomorúsággal és feszültséggel, akár a siralomház. Csupán Andrea, az első gimnazista kamasz lány jelentette benne a parányi meleget és a pislákoló fényt. De vajon meddig bírja a mindenre érzékenyen reagáló fiatal teremtés a hallatlan megterhelést? S egyáltalán bírja-e? Az apja egyre gyakrabban tért haza italosán, s most már nem is titkolta, hogy elege van az egészből. Ordibált, csapkodott, dúlt- fúlt, néha teljesen kivetkőzött emberi mivoltából. Andrea, aki egyébként vidám, barátkozó természetű és csengő nevetésű lány volt, teljesen megváltozott. Mogorvává és zárkózottá vált. Hiába vették körül az osztálytársai, hiába faggatta az osztályfőnöke, egyetlen szót sem lehetett kihúzni belőle. Amikor aztán a mindig jeles tanulónak az előmenetele is leromlott, az osztályfőnöke üzent az apjának, hogy látogassa meg az iskolában, beszélni akar vele. Akkoriban a mérnök úr már ki-ki-marado- zott. Egyre gyakrabban fordult elő, hogy két- három éjszakát is másutt töltött. Végre a harmadik üzenetre megjelent az iskolában.- Baj van a lányával, mérnök úr - fogadta az osztályfőnök rögtön a lényegre térve.- Mit követett el?- Semmit. Teljesen megváltozott, csak árnyéka önmagának. Mintha egy teljesen más Andrea ülne előttem a padban. Mire véli ezt, mérnök úr?- Fogalmam sincs - húzta fel a vállát a mérnök. - Mindene megvan, mindent megkap, amire egy lánygyereknek szüksége van. Fogalmam sincs, mi történt vele...- Otthon minden rendben van a családban?- Úgy gondolom, igen - mondta a mérnök tétovázva. - Hacsak az nem bántja, hogy beteg a feleségem meg az anyósom is. Andrea nagyon szereti mindkettőjüket...- Foglalkozzon vele, mérnök úr - mondta az osztályfőnök csendesen -, törődjön többet a lányával. Tehetséges, okos teremtés, kár volna érte... A mérnök ígéretet tett, de csak másnap este ment haza. Ezúttal józanul. Rögtön Andreára támadt.- Miattad is csak szégyenkeznie kell az embernek - mondta durva szemrehányással. - Mi a bajod, miért nem tanulsz!?...Úgy jársz-kelsz itt, olyan pofát vágsz, mint valami mártír. Szégyellhetnéd magad! Abban a pillanatban egy világ dőlt össze Andreában. Eddig, a legkiélezettebb helyzetben is mindig volt hozzá egy-két bátorító szava, most meg milyen hirtelen eltávolodott tőle, milyen áthidalhatatlan szakadék ásódott közéjük. De valóban áthidalhatatlan?- Apuka! - szólt az apja után, aki visszafordult. - Hát te tényleg azt hiszed... tényleg nem tudsz változtatni a ... tényleg nincs ránk szükséged?- Törődj a magad dolgával... a tanulással! - mondta az apja valamivel enyhébb hangon és bement a hálószobába. Andrea eltűnt a szobájában. Levetkőzött, magára vette hálóingét és az ágyba bújt. Fejét a párnába fúrta és sírt. Soha elkeseredettebbnek és szerencsétlenebbnek nem érezte magát, mint akkor, azon az éjszakán. Arra eszmélt fel, hogy a hálószoba felől fojtott, szenvedélyes vitatkozás foszlányai szűrődnek ki. Az ajtó elé lopakodott és összekuporodva hallgatózott.- Csak azért mondom, hogy tudj róla: beadtam a válókeresetet - hallotta az apja hangját. Andrea megszédült és olyan hangosan vert a szíve, hogy szinte visszhangzott a helyiségben. - Nincs egy szavad sem? - hallotta újra az apja hangját.- Nincs... Beleegyezel?- Van más választásom?- Én még élni akarok! - mondta az apja r szenvedélyesen.- Mindenki élni akar...- Itt, ebben a siralomházban nem lehet... Én nem akarok élve eltemetkezni, beláthatod.- Belátom én be... - hallatszott a fáradt válasz -, csak a lányod, ő belátja-e majd?!- Nem pólyás már... Ha most meg is gyűlöl, idővel rájön, hogy az életnek vannak mélyebb rétegei is.- Vannak... a rongyemberek szerint... Ezt már talán nem is hallotta a lány. Szédelegve támolygott el az ajtóból. Kibotorkált a konyhába. Homlokát a hideg ablaküveghez szorította. Ezt nem lehet túlélni, dobolt agyában a gondolat egyre erősebben, egyre ellenállhatatlanabbul, ezt nem lehet túlélni... Hirtelen mozdulattal szélesre tárta az ablakot, a párkányra állt és lenézett a mélybe. Távolabbról úgy hatott rózsaszín hálóruhájában, mintha halvány fényű fáklyaláng lobogna az ablakráma négyszögében. Aztán egy tétova mozdulat után a láng lefelé hullt a mélybe, a semmibe. Riasztó felkiáltójelként lobbant bele a sötét éjszakába ... a n l£ a s 1 ti te ft ■ I b ki é e ki él VI rc ol hi fe a 9' nr a rw ^■1 n; éj e< Zi ■‘V n; ck H, el a ar s h£ le a sz jöl sz "i ke a ür ★ cc im Lovicsek Béla
