Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1981-04-05 / 13. szám
a helyiség, akár egy üvegház. Csupán a fény hiányzott belőle, de Laura igyekezett úgy elhelyezni a növényeit, hogy a kényesebbje az ablakhoz jusson. Nem vetette meg a muskátlit sem. Elég sok villanyt fogyasztott miattuk. Bármennyire jó hírek is keringtek róla, eleinte, mégsem sikerült beilleszkednie közénk. Ha megjelent a tantestületi szobában, szinte még a levegő is megfagyott körülötte. Egyszer próbáltam feloldani a feszességet, de hiába. Úgy vélem, ehhez hozzájárultak Laura apró, de egyáltalán nem rosszindulatú, sőt őszinte megjegyzései. Például: „Nehéz itt a levegő" vagy „Bántja a fülemet ez a ricsaj“. Az egyik akkor hangzott el, mikor a többség tízóraizott. Kolbászt, felvágottat vagy disznósajtot eszegettek, s bizony egyik sem árasztott parfümillatot. Volt, aki össze is csomagolta elemózsiáját és tüntetve bedugta a fiókjába. Joli néni az ablakhoz sietett és mélyen kitárta, minden megjegyzés nélkül, de sokatmondó tekintettel. A ricsaj a rádióból áradó magyarnótákra vonatkozott. Ez még inkább megbántotta az embereket, mert utána kezdtek a háta mögött különféle megjegyzéseket tenni. Sőt foglalkozni vele, valahogy így: „Maradt volna a fővárosban, ott hallgathatott volna művészibb muzsikát. Nem is pedagógusnak való az ilyen. Nem tud fegyelmezni. Mióta itt van, egyre jobban elszemte- lenednek a gyerekek, különösen az osztálya. Ott már lassan tanítani sem lehet. Folyton zavarják az órát, pimaszul kérdezősködnek azok a kölykök. Még olyan is akad köztük, aki meg merte mondani Lázár kollégának a matematikusnak, aki a járás legjobbjai közé tartozik, hogy rosszak a példái. A Lázár példái, amiket saját maga állított össze! No, és az erkölcsi nézetei, mármint Lauráé, bizony botrányosak.“ Laura egy tantestületi ülés előtt furcsa dolgokat beszélt a kartársaknak. Megjegyzendő, hogy férfiak tartózkodtak zömmel a tanácsteremben. Ki-ki saját családi gondjait, örömeit tárta fel, főleg a gyerekekkel kapcsolatban. Pannika ilyen, Lacika olyan, milyen édesen selypít az egyik, csintalankodik a másik és a többi. Laura olyasmit talált mondani, hogy ö sosem szándékszik férjhez menni. Az emberek lopva és sokatmondóan egymásra néztek. „Ugyan kinek is keltenél! Talán a fővárosban még, de itt!“ Nem is ez a lényeges, hanem Laura hozzátette, hogy gyermeket szülni viszont akar és nem is fogja halasztgatni a szándékát. Ilyesmit addig kell megtenni, amíg az ember fiatal. Ezen én is meglepődtem. Ez a nö nem számol a valósággal. Nem veszi figyelembe a környezetét és körülményeit. Ekkora szemérmetlenséget itt még soha senki nem mert kimondani. Semmi egyebet nem kíván magának, csak éppen egy gyereket apa nélkül. Már ekkor sejtettem, hogy Laurát közülünk hamarosan kiebrudálják. Egy alkalommal kénytelen voltam én is bekopogni az igazgatóhoz. Kértem, kíméljen meg a fölösleges ostoba szóbeszédtől és lehetőleg ne osszon be Laurával répaegye- lésre. Ekkoriban gyakran jártunk ilyen munkára tanítási idő alatt. Megállt a traktor az iskola előtt, felraktunk vagy két osztályra való gyereket a pótkocsira és öt-hat órát kint töltöttünk velük a mezőn. Jól jött a szövetkezetnek, nekünk is ez a kis munka. Míg a gyerekek szorgoskodtak a táblán, addig mi hűsöltünk az akácfák alatt. Onnan éppen jól beláttuk őket és közben beszélgettünk. Talán senki annyira nem ismerte Laurát, mint én. Előbb én is azt hittem, valami megmagyarázhatatlan kalandvágy, deformált romantika hozta ide közénk, később, éppen a gyakori együttlétek és beszélgetések folytán jöttem rá, hogy nem. Ez a csacska lány szó szerint vett mindent, amit a fejébe sulykoltak a gimnáziumban és a főiskolán. Közben magával hozta szokatlan egyéni nézeteit is. Egy szörnyű nagy hibája viszont volt, amiben minden körülötte sarjadzó kellemetlenség gyökerezett: nem tudott nevetni. Úgy istenigazából, felszabadultan, magát elengedve. Szóvá is tettem neki egyszer, amin fölöttébb csodálkozott. Ő ne tudna nevetni? Hiszen annyit kacag, hogy már szinte restelli is és fél emiatt. Én csak mosolyogni láttam. És egyszer sírni. -s. Ezen a napon korábban bejött az iskolába. Egy ideig téblábolt, rendezkedett a szekrényekben, ahol a segédeszközöket tartottuk, aztán visszaült a helyére és leborult az asztalára. Egész testében remegett. A kolléganők köréje csődültek és nagy részvéttel néztek le rá. - Mi baja, Lórika, mi történt? Meghalt valakije? Laura intett a fejével és tovább zokogott. Senki sem tudta, vannak-e szülei, testvérei és kik a legközelebbi rokonai. Végül Joli néni szánta rá magát:- Ne vegye tolakodásnak, Lórika, de kije halt meg? Kedvese? Laura fölemelkedett, megtörölte a szemét és alig hallhatóan suttogta: - A fikuszom. Éppen csengettek. Mindenki vette a könyveit, jegyzetfüzetét és szó nélkül elindult órára. Másnap az igazgató kérte Laura áthelyezését. A tanév végén meg is történt. Csupán égy évet dolgozott nálunk. Ha később, évek múltán a régiek közül bárki is szóba jött, a kartársak teljes nevén emlegették, tisztelettel. Őt viszont úgy, hogy a fikuszos Lóri. Csicsay Alajos KOVÁCS JÓZSEF i Nem történt semmi... csak a téli alkonyaiban egy kisvárosi utcán bandukoltam. A gyér forgalmú utcán előttem lépdelt egy asszony. Se nem gyorsan, se nem lassan, mint általában azok a kiegyensúlyozott emberek járnak, akiknek önfeledtségükben is biztos a lépésük. Mert az asszony ugyancsak önfeledtnek látszott. A bal karja mellett himbálódzó két pici lábacskáról arra következtettem, hogy kisgyereket cipel. De - mint hamarosan meggyőződtem - nem ,, cipelte“, hanem emelte, vitte, magához szorította, játszott vele, hintáztatta, puszilgatta, gyönyörködve gügyögött neki, egyszóval: szeret- gette. A ritkaszép jelenség lenyűgözött, magával ragadott. Kettejük boldogságának részesévé avatott. Nyomukba szegődtem, hozzájuk igazítottam a lépteimet. S amig az asszony és a gyermek sugározták felém a boldogságot, az életörömet, én az élmény hatására bűnbánatot tartottam magamban: „Szánom és bánom minden haragos gerjedelmem, amely a gyermeküket vonszoló anyák láttán hirtelen támadt bennem! Talán csak lidérces álmaimban láttam a járni még alig tudó kis emberkéket, akiket türelmetlen „édes“-anyjuk kezüknél fogva teljes erővel meg-megránt, mert a vastag kezeslábasban nem bírják emelgetni a még erőtlen lábacskáikat... Szánom és bánom, ha ilyenkor olyasmit gondoltam, hogy az a nö, akinek agyon- nikotinozott,- koffeinozott - s netán agyonalkoholozott, és még mit tudom még, hogy micsodásított idegei nem képesek szeretni (vagy még elviselni sem!) a saját húsából és véréből kiszakadt gyámoltalan emberpalántát, az jobb, ha nem szül gyereket! Ha a bölcső és a parádés gyerekkocsi árát nyugdíjazás előtt álló szüleitől ugyan kierőszakolja, de csak azért, hogy azokat majd mint státusszimbólumokat mutogathassa! Mert amint a gyerek saját erejéből tizenötöt (szobahossz) lépni bír, fölöslegessé válik a gyerekkocsi karbantartása és cipelé- se!... Aki „otthon“-ának zegét-zugát elárasztja cigarettafüsttel, mert - úgymond - övé a „kégli", azt tesz benne, amit Ö akar és ami NEKI tetszik! „Kuss!“ mindenkinek, aki a gyerek érdekét meg meri említeni előtte!... Szánom és bánom, hogy ilyen „gyerekségeken “ valaha is tépelódtem, hiszen talán mindez csak valami nyomasztó képződés szörnyszüleménye lehetett... A valóság: az előttem lépdelő asszony a kicsivel. A türelmes, a rámosolygó, a bizalomgerjesztő támasz. Aki menetközben is magához szorítja a kicsit, a gyengét, mint hajdan öreganyáink tették, akik a hátukon batyuban hordozták a kicsinyeket, mert nagyapáink szerény keresetéből nem futotta gyerekkocsira... “ Idáig jutottam el messze kalandozó gondolataimban, amikor a gyermeket vivő asszony letért a járdáról és talán mert megérezte, hogy felőlük elmélkedem, hátrafordult és szembenézett velem. Takaros fejkendője alól kivillant testetlen fehér haja, szeméből parázslóit a megfiatalító szeretet fénye, ajka még nedves volt a kicsike puszílgatásától. A gyerek boldogan kacarászott és mellettük elhaladva csak annyit értettem gagyogásá- ból, hogy:- Még, nagymama, még!... Ivan Krencey Valóban merész tett volt, hogy az állást én is megpályáztam. Egyes kollégáim is elszántságnak minősítették tettemet. Magam sem tudom, mi vitt rá, de életemben először magam is féltem, és a bizonytalanság fagyos érzése gyötört. „Te már teljesen megbolondultál - kommentálta az ötletemet a feleségem. - Hiszen főiskolai végzettségre és legalább tízéves gyakorlatra van szükség ..... „A zért talán megpróbálhatom - mondtam csendesen. - Meg hát ez valóban kitűnő hely: jó fizetés, külföldi kiküldetések, színvonalas munka. El tudod képzelni, mit jelentene az mindkettőnk számára, ha felvennének?“ „Jaj, de együgyű vagy! - vágta rá az asszony.- Egész biztos, hogy ez is ugyanúgy végződik majd, mint az összes előző kísérleteid. Nem fejezted be a főiskolát, a szakiskolából is kizártak, kiadták az utadat a gépkocsivezetői tanfolyamon, abbahagytad az úszótanfolyamot, nem feleltél meg a nyelviskolában és 14 állást pályáztál meg sikertelenül, pedig a felvételek távolról sem voltak ilyen igényesek. Nincs semmi veleszületett intelligenciád, és ezúttal a szükséges iskolai végzettség és szakmai gyakorlat is hiányzik!“ „Nem fejezted be, abbahagytad, nem feletél meg- ezt a szöveget már kívülről tudom. Ahelyett, hogy buzdítanál valami módon, csak lehordasz...“ „Buzdítsalak - mire? Megint csak hiába reménykedsz. Egészséges parasztésszel kellene megértened - ha lenne, persze -, hogy az állást teljesen esélytelenül pályáztad meg. Hiszen a pályázati közlemény benne volt az összes napilapokban. Fogadjunk, hogy nem vesznek fel!“ „Nem mondom, hogy felvesznek, de talán azért megpróbálhatom... “ „Megpróbálni megpróbálhatod, a pályázat nyilvános, de ennyi erővel jelentkezhetnél a Szlovák Filharmóniánál fagottjátékosnak is, még ha azt sem tudod, hogy néz ki az a hangszer“, mondta mérgesen a feleségem. Csak legyintettem. Világos, hogy lebecsül engem, mivel fagottot nemcsak láttam, hanem a kezembe is vettem egyszer, gondoltam magamban. „Ostoba vagy, csak feleslegesen szégyenkezhetsz majd“, tette még hozzá az asszony és bevágta az ajtót. A felvételig már csak három nap volt hátra, de a csend, mely a háztartásunkban ez alatt az idő alatt eluralkodott, már komolyan kikezdte az idegeimet. Már azon is gondolkodtam, ne fütyüljek-e az egészre, de hát már a szabadnapot is elintéztem... Vagy hetvenen gyűltünk ott össze. Rögtön feltűnt, hogy a legfiatalabb voltam köztük, s ez, valamint az a tény, hogy egész éjjel a szememet sem hunytam le, lesújtóan hatott rám. „Valahogy már csak lesz - szólt hozzám nyugtatgatva egy őszülő halántékú ötvenes férfi.- Nyugodjék meg, majd minden eldől“. A felvételi bizottság hattagú volt. Mikor a bizottság elé álltam, a térdeim is remegni kezdtek. Nem mertem még csak rájuk nézni sem. Máig sem emlékszem, miket kérdeztek tőlem, s miket vála- szolgattam. Az eredményről három napon belül kellett értesítenünk. Postán. Felvettek. És képzeljék el, a felvételi bizottság elnöke személyesen jött el közölni ezt velem. Az pedig nem volt más, mint nagybácsim, Emil, apám fivére, aki gyerekkorom óta kedvelt engem. „Aki mer - az nyer!“ - mondta búcsúzóul. SÁGI TÓTH TIBOR FORDÍTÁSA Andrássy Tibor: Bratislava! motívumok
