Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1981-03-01 / 8. szám
A META több mint háromezer csökkent munkaképességű személyt foglalkoztat (Archív felvétel)-r 1981. III. 1. az elet Értelmet MUNKÁJUKBAN LÁTJÁK A két madárkalitkára a földszinti lakás ablakában már az utcán felfigyeltem. A szobában azután kis lakóival - a vidáman röpdöső hat törpepa- pagállyal - is megismerkedtem. Eleinte ugyan bizalmatlanul tekingettek rám, de csakhamar megbarátkoztunk. Egyikük a tudományát is bemutatta:- Jó napot, mivel szolgálhatok? - ismételgette gépiesen, de mivel nem válaszoltam, a gazdája vette át a szót:- Beszélni tanitgatom őket. Igaz. nagy türelem kell ehhez, de szívesen foglalkozom velük. Szeretem a, természetet. Kutyát és macskát is tartanék, ha mozgékonyabb lennék. Különösen a kéktollas, törött szárnyú nőtt a szivemhez. Szegénynek a lába is gyógyíthatatlan, akárcsak a enyém - utal a saját bénaságára. Lélekben bejárja a világot Ivana alig néhány hetes korában kapta el a gyermekbénulást. Háború volt, a gyermekparalízis elleni védőoltás még ismeretlen fogalom volt. A csecsemőn észlelt tünetekből sem mindjárt állapították meg az orvosok a helyes diagnózist.- Eveket töltöttem a krői Thomayer Kórházban. Ott tanultam meg Írni, olvasni és a többi osztályt is ott végeztem el - mondja a tolókocsijára utalt fiatal nő. - Mennyivel szerencsésebbek a mai fiatalok - folytatja sóhajtva - őket ez a szörnyű kór a társadalom gondoskodása jóvoltából már nem veszélyezteti. Ivanának igaza van. A gyermekpa- ralízist véglegesen töröltük a fertőző betegségek listájáról és orvosaink ma már csak akkor kerülnek szemtől szembe vele, ha a régebbi járványok áldozatait kezelik, vagy a gyógykezelésre hazánkba érkező külföldi páciensek szenvedéseit igyekeznek enyhíteni. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy Ivana boldogtalan. Korántsem. Régen beletörődött sorsába, hiszen a kórházban nálánál is súlyosabb betegekkel találkozott, olyanokkal, akiknek az állapota egyre rosszabbodott.- Nagy szerencsém - mondja- hogy az én állapotom nem változik. Nincsenek fájdalmaim. A gyógytorna és a fürdők - kétévenként járok Jan- ské Láznébe - nagyon jót tesznek. Ivana együtt él az édesanyjával és a húgával és bár minden tekintetben a segítségükre van utalva, nem hagyja el magát. Szereti az életet. De ha ezt nem is hangsúlyozná, gondos öltözéke, ápolt haja és keze láttán: senki sem kételkedne szavaiban. Unatkozni? Elmosolyodik - Szó sincs róla, szinte repülnek a napok - mutat a barátságosan berendezett szoba egyik sarkában tornyosuló kisebb dobozokra és a bennük felhalmozott feldolgozásra váró postabélyegekre. Ivana a Rokkantak Szövetsége szervezetének, a Métának a dolgozója, amely számos termelő vállalattal kötött gazdasági szerződés alapján foglalkoztatja védenceit. A bélyegek csoportosítása, illetve zacskózása- a Pofis számára - egyhangúnak tűnik ugyan , de mégsem az. Ellenkezőleg, kellemes és érdekes időtöltés, amelyért fizetést is kap. - Megismerem általuk és lélekben bejárom velük a világot, amire a valóságban soha nem lesz alkalmam - véli. - Ha elfáradok, olvasok, vagy a tévét nézem, rádiót hallgatok, és mert szeretem a zenét, a magnót is gyakran előveszem. Időnként barátnőim is felkeresnek, vagy az anyám segítségével én látogatom meg őket. Mindig van mit tennem s ezt - bármennyire is bánt- a levelezésem sínyli meg. Pedig egyik hasonló sorsú barátnőmnek nemrég kisfia született, illene neki gratulálni... xxx Zdenék Marés mérnök az elektrotechnikai karon fejezte be tanulmányait De tekintettel egészségi állapotára, nehezére esett a sok mozgást igénylő munka s ezért egy rokonszakma mellett döntve, a Méta továbbképző tanfolyamának elvégzésével, programátori szakosítást szerzett. Ma a Hidrometeorológiai Intézetben, illetve annak szervezetében, a Vízgazdálkodási Kutatóintézetben dolgozik.- 1966-ban történt. Másodéves főiskolás voltam - emlékezik. - Az egyetemről jövet az esti órákban egy rosszul megvilágított építkezésen áthaladva elvesztettem tájékozódóképességemet. Az arra jövő villamos térdből leszakította a jobb lábamat. A másik lábam többszöri törést szenvedett, de a számos műtét ellenére is béna maradt. Az autó, mint termelőeszköz Tíz évvel ezelőtt még a mankók voltak Zdenék leghűségesebb kísérői, de ma már nem használja őket. Nem mintha ez az orvosok szerint rendjén lenne. A gyakran felújuló sebek rendkívüli megterhelése ugyanis nem kívánatos, de emiatt a járása is meglehetősen bizonytalan. A két kezére azonban szüksége van, hogy az aktatáskát az iratokkal legalább a gépkocsiig elvigye. A kocsivezetést - bár nehezen ment a béna lábával - megtanulta. Mert az autó - úgymond- egyik legfőbb termelőeszköze, nélküle nem kapcsolódhatott volna be a munkafolyamatba.- Az elektronikus számítógépen öröm a munka. Nagy előny - folytatja -, hogy az analíziseket otton végezhetem és ha nem érzem jól magam, 2-3 napig is pihenhetek. Senki sem siettet, tevékenységem nincs időhöz kötve. A hangsúly tehát a számításokon van, csak az eredményeket kell ellenőriznem a számítógépen. Nem, Zdenék sem hátrált meg az élet nehézségei elöl. Beletörődött sorsába, bár véleménye szerint a vele született testi hiba könnyebben elviselhető, mint egy baleset maradandó következményei. Nem csoda, hogy a csapást, amely zsenge ifjúkorában érte, nehezen heverte ki, hiszen életcéljáról, terveiről kellett egyszer s mindenkorra lemondania. Ezért beszél hálával a Métáról, amely a különböző szaktanfolyamok rendezésével gondoskodik a mozgássérültek átképzéséről. - Ha jól megy a munka - mondja - elégedett vagyok, mint bárki más, az időnkéni felbukkanó nehézségekért pedig rendszerint egészségi állapotomat okolom. Tagadhatatlan ugyanis, hogy testi hibája miatt akaratlanul is érzékenyebb az ember, de ez nem ok arra, hogy hátrányos helyzetében emberkerülóvé váljon. Az évekig ágyhoz kötött Zdenék is megelégelte a magányt. Szereti az embereket és szívesen jár színházba, moziba. A társaságot is kedveli, de a legjobban a Honvédelmi Szövetségben és az Autóklubban érzi magát. Mindkettőben a rokkantak alapszervezete titkárának a tisztségét tölti be, és mint ilyen, a mozgássérültek helyzetének további enyhítésére törekszik. Arra, hogy minél többen dolgozhassanak és megtalálják munkájukban az élet értelmét. Nem feleslegesek A Rokkantak Szövetségének csehországi termelőszervezete prágai, brnói és ostravai vállalatának 25 üzemében háromezernél több testi és szellemi fogyatékost foglalkoztat a Méta. Szlovákiai partnerével, a hasonló tevékenységet kifejtő Integrával együtt tíz év óta a rászorulók megbízható támasza.- A prágai vállalat 8 üzemében foglalkoztatott mintegy 1600 dolgozó 82 százaléka rokkant. Hatvanöt százalékuk képtelen bejárni a munkahelyére s ezért a feldolgozásra váró anyagot a lakásukra szállítjuk. - mondja Jin' Kadlec igazgató. Ki-ki szakképzettsége, illetve egészségi állapota szerint dolgozhat tehát. Aki baleset következményeként a szakmájában nem érvényesülhet, azt más szakmára képezik át. Mint csinálnak? Egyesek az élelmiszerek, vagy a gyógyszerek csomagolására szánt dobozokat készítik, mások szabással, varrással, sokan pedig a különböző rokkant-segédeszközök előállításával foglalkoznak. Az ügyesebbek a villanyszerelésben, vagy a fafaragásban lelik örömüket. Vannak közöttük gépírók, sőt idegennyelvü fordítók is. De ne folytassuk. Lehetetlen lenne ugyanis felsorolni a Méta nyújtotta sokféle munkalehetőséget Nem is ez a célunk. Csak arra akarunk rámutatni, hogy szocialista társadalmunk a testi és szellemi fogyatékosoknak is lehetővé teszi az érvényesülést. És hogy lelkiismeretesen dolgoznak, arról munkájuk minősége, illetve a termelő vállalatok és a fogyasztók elégedettsége tanúskodik. így fejezik ki hálájukat felkarolásukért azok, akik bár nem versenyezhetnek az egészséges dolgozókkal, tudják, hogy nem feleslegesek, hogy rájuk is szükség van. Megtalálják helyüket a társadalomban, tehát van miért élniük. KARDOS MÁRTA Régi, szoba-konyhás ház. A korhadt tető, a repedezett falak régóta nem látták mesterember kezemunkáját. Három vén szőlőtőke nyáron sűrűn benövi a házat, de ilyenkor, télen a csupasz ágak mögött lehangoló látvány a rég szanálásra érett épület. Nehéz elhinni, hogy a dohos levegőjű falak között még él valaki. Valaki, aki itt élte le élete nagyobbik részét és itt akar meghalni... Az udvarba tépő hamar észreveszi, hogy a portán régen futkározott aprójószág. Mindent benőtt a gaz. A bejárati ajtó előtt tarka macska kuporog. Fázósan várja, hogy a melegre engedjék. Bekopogok. Egy kis idő múlva csoszogást hallok odabentröl. Zár kattan, nyikorogva kitárul az ajtó és előttem áll a hetvenöt esztendős Póli néni. El sem csodálkozik a jöttömön. Betessékel, hellyel kínál: úgy beszél velem, mintha régi ismerőse lennék. Körülnézek a konyhában. Úgy érzem, hogy a régi bútorok között megállt az idő... Póli néni meg engem néz aztán csak úgy maga elé tekintve mondja: ,, Olyan itt minden mint jómagam. öreg." Aztán hirtelen hozzáteszi: ,,Nem is kell már a magamfajtának a flanel Az öregember kevéssel is beéri..."- Nem lenne jobb mégis a tanácsra hallgatni? Jobb körülmények között élni - kockáztatom meg a kérdést télen hideg a konyha köve...- Van jó lábbelim. Meleg ruhám, botosom. Nem kívánkozom innen el... Tudom, hogy magát is a nemzeti bizottságról küldték. Hiszen ami igaz, az igaz, ők ott mind jót akarnak nekem... Tudja lelkem - emeli rám a tekintetét - olyan vagyok már én, mint odakint az a vén diófa. Idegyökereztem... A néni elhallgat. Kezét ölébe ejtve ül a díványon, szemét le nem veszi az ablakról. Az utat nézi... ,,Mindig az ablaknál ül, a gyerekeit várja, pedig évek óta egyik sem nyitotta rá az ajtót" - hallottam a nemzeti bizottságon. Póli néni, most még egyedül is boldogul. De vajon gondolt-e már arra, mi lesz, ha egyszer megbetegszik? ?...- Mondták már, hogy nem rossz a szociális otthonban, de... én ebben a házban éltem le az életem... x x X. A nemzeti bizottságon akták, levelek között böngészek. Megtudom, hány Ízben foglalkozott már a vezetőség, ilyen-olyan albizottság Póli néni ügyével. Hányszor mondták már ki: a ház lakhatatlan, le kell bontani... De a repedt falak között ott él egy ember, aki a mai napig kitart az elhatározása mellett: ott akar meghalni... Póli néni nem akar jobb házba költözni, mert úgy érzi, hogy a régi házban hagyná élete egy részét, az emlékeket, amelyekből táplálkozik, erőt merít magányosságában. És odavárja visz- sza a ,.gyerekeit" meg az unokákat. Ha a háza (ha annak lehet még nevezni) nem volna olyan állapotban, nem is lenne semmi baj, mert ma még nem szorul különösebb segítségre. A nemzeti bizottság házhoz viteti, a kamrába rakatja a téli tüzelőt. A szomszédoktól tudom, hogy hetente kétszer eljár az üzletbe. Három napra előre megveszi a tejet, kenyeret, meg ami kell. Nagyritkán elmegy az orvosi rendelőbe is, de csak ha nagyon bántja a köszvény. Olyanokkal is beszéltem, akik fiatal korától ismerik. Azt mondják, nagyon nehéz élete volt. Fiatalon megözvegyült, támasz nélkül nevelte fel a négy gyerekét, de sohasem panaszkodott. A háború előtt bármilyen munkát elvállalt. A közeli városban volt utcaseprő, mosónő, takarítónő, de a favágástól sem riadt vissza. A gyerekekre éjszaka mosott, főzött. Gyertya mellett monogramokat hímzett, fehérneműt javított a módos családoknak. Nyáron markot szedett, harmados krumpliföldet vállalt. Szénát forgatott egy fazék aludttejért. Télen bejárónőnek szegődött, de az ebédjét hazavitte a gyerekeknek... ,,Nem volt ő azelőtt olyan magának való, csak azóta ilyen, amióta nem járnak haza a gyerekek. Az élet tette ilyenné. A magány" - mondják róla az ismerősök. Tőlük tudom azt is, hogy a két nagyobb fiú ott telepedett le, nősült meg, ahol katonáskodtak. A lánya is messzire ment férjhez. Akkoriban gyakran jöttek a levelek, vele az ígéretek: ,,Mire öcsi felnő (Póli néni legkisebb gyereke), mi már összeszedjük magunkat, aztán egyedül dönti majd el édesanyánk, kihez költözik öregségére." ,,Ocsi" is felnőtt, családot alapított. Beházasodott, így nem vihette magával édesanyját. De ma ő is a saját házában lakik, akár a nővére. A többieknek is szép lakása van. Semmi sem hiányzik nekik, csak az: emberség... Olvasom a nemzeti bizottságról küldött levelek másolatait és a ,,gyerekek" válaszait. Egy halmaz kibeszélés, ki miért nem veheti magához az édesanyját. Ki Így, ki úgy érvel és mondja ki az ítéletet: vigyék szociális otthonba édesanyjukat. .. A szoba-konyhás fészekből szerteszéledt ,,gyerekek“ ma már nagyapák, nagymamák. És ma még nem gondolnak arra, mi lesz, ha egyszer róluk is így döntenek majd a gyerekeik?... GÁL ETA
