Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)

1981-03-01 / 8. szám

Hetven éves. Ebból több mint negyedszázada ismerem közös munkahelyünkről. Már amennyire megismerhetünk olyasvalakit, aki bőbeszédűnek semmiképp sem mondható s ha önmagáról kell vallania - szófukarrá válik. Életsora cseppet sem volt könnyű, ó tudja, hogy mi a gyermekfejjel végzett verejtékes munka. Az éhség, a nélkülözés sem volt számára elvont fogalom. Testén nem egyszer csattant a polgári köztársaság rendőreinek, csendőreinek gumibotja, perzselő, kínzó fájdalommal töltve ki agysejtjeit. A burzsoá rendszer börtöneit sem kerülte el. Megtanulta, hogy milyen nehéz megkeresni a mindennapi kenyeret s mennyivel nehezebb még munkanélkülinek lenni. Egy új rendet álmodott és harcolt is érte. Ritkábban szóval, gyakrabban tettel. Fegyverrel is. A messzi Spanyolországban, a második világháború franciaországi hadjáratában, majd a Kis-Kárpátok partizánösvényein és az illegalitásban is érezte, tudta - az élet elvesztésének kockázatát is vállalnia kell. Száraz József ezt tette. S amikor már föl lélegezhetett, amikor a vörös csillagos katonák meghozták várva várt szabadságunkat, akkor sem lett élete egyszeriben és mindenben fenékig tejfel. A proletárdiktatúra februári győzelme előtt voltak évek, amikor a magyar kommunista joggal mellózöttnek érezhette magát s amikor fojtó bizalmatlanság vette körül a „spanyolosokat“, akik annak idején Madrid határán álltak a vártán. Évekig segédraktámok volt egy halfeldolgozó üzemben, amíg be nem következett az olvadás. Azután fordult élete sora. Munkáját, tisztségeit mindig becsülettel végezte, pedig lassan-lassan jelentkeztek az évek, a betegségek és nemrég elvesztette azt, aki három és fél évtizeden át nemcsak a felesége, három gyermekének anyja volt, hanem harcostársa is. Nem egyszer tettem fel magamnak a kérdést - vajon mindezért olyan szűkszavú? Hosszú ideig tartott, amíg határozott nemmel feleltem rá. Meggyőződtem róla, hogy Jóska becsületes, cselekvő, harcos - teljes életet élt és él. Olyat, amelynek természetszerűen vannak fény- és árnyoldalai, amelyben van siker és kudarc, öröm és bánat, s mindig van cél, melyet szem elöl téveszteni nem szabad és nem is lehet, ha nem akarunk önmagunkkal meghasonlani. Nem megkeseredett és neve ellenére sem száraz ember. S ha néha kissé zárkózottnak is tűnik, ez a pártunk sorkatonáit jellemző, tiszteletet parancsoló szerénységgel magyarázható. sem mondtam meg (elvtársa elárulására akarták rávenni). A járásbíróságon elítél­tek háromnapi fogházra vagy húsz koro­nára, inkább leültem 1930 januárjában. A rendőrséghez azontúl többször is volt szerencsém". Nemsokára Trenőínben már háromhavi börtönbüntetését tölti le egy május 1 -i beszédéért, a világforrada­lom és a Szovjetunió éltetéséért. S mivel a hatóságok betiltják a Csehszlovák Komszomolt, Jóska fiatal társaival együtt a Proletár Testedző Egyesületben folytatja a munkát. A sport, művelődés, szórakozás szervezése a harmincas évek elején akadozik. S megszületik az elhatározás: a magyar munkásfiatalok felveszik a kapcsolatot a Sarlóban tömörült haladó főiskolá­sokkal. Kulturális tevékenységünkben, amellyel a munkásfiatalok nagyobb tö­megét kívántuk megnyerni, segítségüket reméltük és meg is kaptuk. A sarlósok azt javasolták, hogy munkásfiatalok és diá­kok együtt szervezkedjünk - Barátság elnevezéssel. Mondtam, ám legyen, de Vörös Barátságnak nevezzük szerveze­tünket. így is lett. A sarlósokkal együtt szerveztük az ismeretterjesztő előadáso­kat. Meghívtuk például Balázs Bélát, a ne­ves marxista esztétát is. Közösen segítet­Jóska jelentést diktált, s én lassan nyom­kodtam a betűket...“ (Balogh Edgár: Hétpróba) Egy pillanatra sem hagyta abba a mozgalmi munkát. Közben volt építke­zési segédmunkás, kútásó, cipészsegéd, kifutó, lapkiadóban dolgozó munkás. S ekkor tört ki a spanyol polgárháború. Nem habozik. Ott a helyem - ez a gondo­lat foglalkoztatja. Viszontagságos úton, Ausztrián, Olaszországon és Franciaor­szágon át, 1937 januárjában érkezik a vérző spanyol földre, hogy ott a fasiz­mus támadásával szemben Madrid alatt, az Ebrónál, Esztramadurában és Zara- gozánál és más frontokon, géppuskás­ként, a tiszti iskola elvégzése után had­nagyi rangban Prágát is védje a nemzet­közi brigádok harcosaként. Véges-végig, amíg csak 1939 februárjában társaival nem volt kénytelen elhagyni a Hitler és Mussolini támogatta trancoisták által el­özönlőit országot. Hónapokig internálótá­bor szögesdrótja zárja el a külvilágtól, amig bevonulhat a Franciaországban szervezett csehszlovák hadseregbe. A németek „blitzkriegjében", villámhábo­rújában a Marnénél és a Loire- nál részt 1981. Ili. 1. „Ha nem éhezem, akkor az András utcában eszem, a népkonyhán. 20 fillér a leves. 1 korona a tészta. Reggelire félliter tej 1 korona 10 fillér, kenyér 50 fillér. Vacsora ugyanaz vagy 1 koronáért töpörtyű a kenyér mellé. Napközben, ha jól megy, veszek fél kiló körtét 1 koroná­ért vagy még kenyeret 50 fillérért. Kosz­tom tehát .4-6 korona naponta. Egy ágy­ban alszom egy építömunkással a Bástya utcában, ezért 20 koronát fizetek egy hétre. Alig tudom ezt a kis pénzt előte­remteni, pedig enélkül már igazán el­pusztulok. Most kifutófiúnak megyek a Szárazvámra egy villanyszerelőhöz, pedig mindig gyárba szeretnék menni. Talán rendbe jövök egy kissé, keresek heti 100 koronát, de dolgozom reggeltől estig folyton. Külön ágyban szeretnék aludni, és rendbe hoznám a holmimat.“- Egy alig tizennyolc gépelt oldalas Írásból vettem ezt a jellemző kis idézetet. Hogyan is született meg a Egy ifjúmun­kás élete, amely első ízben a Munkás és Paraszt Naptár 1932. évi számában látott nyomdafestéket?- Balogh Edgárral, a Sarló mozgalom vezetőjével meghitt barátságban voltam. Ő javasolta nekem, hogy írjam meg ön­életrajzomat Számomra ez nehéz feladat­nak bizonyult s ez az írás az ő segítségé­vel született meg. Tollba mondtam neki... Jóska Bátorkeszin született. Apja zsel­lér, ölfavágó, gyári munkás volt. Megjárta az első világháború poklát.- Ezalatt négy testvéremmel havi har­minc korona hadisegélyből és jóval idő­sebb fivéreim Ínséges keresetéből ten­gődtünk. Ebből az időből főleg arra emlé­kezem. hogy mindig éhes voltam S nem­csak én A nagyanyámnak nem volt foga már s nekem adta kenyere héját. Egy­szer hét évvel idősebb bátyám az erő­sebb jogán vette el tőlem. Édesanyját hosszú évekre kórházba parancsolta az idegbaj. A nagymama törődött a gyerekekkel. Később mostoha­anyja hajtotta munkára Jóskát, akit apja, véznasága, alacsony termete miatt csak „motringnak“ nevezett. Segített a kony­hán, a ház körül, a földeken.- Tizenkét és fél éves koromig tanul­tam. Azt is inkább csak novembertől májusig. A tanév első és utolsó két hó­napjában sokat hiányoztam, mert dolgoz­nom kellett. Nem is voltam a tanítóm kedveltje. Nemegyszer elnáspángolt. mondván: „ Bitang gyerek, nem vagy te hülye, ha tanulnál, tudnál is!" Közben, alig nyolcéves korában, szü­lőfalujáig is eljutottak a Magyar Tanács- köztársaság vöröskatonái. Apja a helyi direktórium tagja, egyik bátyja pedig beáll a forradalom zászlaja alá - futárnak.- Mit tudtál, mit tudhattál te akkoriban arról, ami körülötted történt? Arról, hogy miért harcol ez a hadsereg a fehér legio- nistákkal szemben?- A falu népe zömmel zsellér, béres, mezőgazdasági munkás volt. Hajnalha­sadástól naplementéig dolgoztak s mégis rongyos volt a ruhájuk, mezítláb jártak, sokat nélkülöztek. Köztük éltem, nyitott füllel és így hallottam és gyerekésszel is megértettem, hogy a vöröskatonák, a kommunisták miért harcolnak. Azért, hogy a dolgos, egyszerű embernek le­gyen földje, tisztességes munkája és bé­re, rövidebb legyen a munkaidő. Egyszó­val, hogy elviselhető legyen az élete. Sokáig kellett még erre várnia. Cipész­nek tanult vagy két esztendeig. Tanúja és résztvevője volt a húszas évek második felében a környék gazdasági harcainak. Majd 1928 május elsején - megelégelve az otthoni gondokat, bajokat, hátat fordí­tott falujának és gyalogszerrel elindult- Komáromba. Volt suszter, kőműves, munkanélküli és - itt lett tudatosan kom­munista meggyőződésű.- Varga Kálmán cipészsegéd magya­rázta meg nekem a szervezettség jelen­tőségét Sokat beszélt a kommunisták harcáról, céljairól. Ő vitt el a munkásott­honba, ó mutatott be a bőrmunkások szakszervezete városi titkárának. Itt kér­tem felvételemet a Vörös Szakszerve­zetbe. A zsúfolt sötét cipészmühely egész­ségtelen levegője megtámadta a tüdejét. Ezt a munkát, orvosi tanácsra, abba kellett hagynia. S egy napon, ismét gya­logosan, feljött az akkori Pozsonyba. Hol akadt munkája, hol nem. Kocsiszínek­ben, vagonokban, istállókban húzta meg magát éjszakára vagy - jobb esetben- ágyrajáró volt.- Egy kárpátaljai munkanélküli fiú, Da- vidovicsnak hívták, vitt el magával a Du­na utcai munkásotthonba. Itt ismerked­tem meg a kommunista ifjúmunkásokkal Csehszlovákia Kommunista Pártjának 1929-ben lettem a tagja. Agitál és szervez s ekkor ismeri meg közelebbről a polgári megtorló hatalmat. Egy ilyen esetről írta annak idején: ,,Kap­tam vagy háromszáz pofont és nyolcat a pendrekkel, három napig voltam a ren­dőrségen, de hogy kivel beszéltem, még­A spanyol köztársasági hadsereg had­nagyi egyenruhájában tünk haladó képzőművészek, Lörincz Gyula, Procházka István, Reichentál Fe­renc és mások kiállításainak megrendezé­sében, népszerűsítésében, látogatók to­borzásában. Jómagam résztvettem a Sar­ló gömöri szociográfiai falukutató csoport­jának tevékenységében is. Emlékszem arra is, hogy két társammal együtt, a sarló­sok határozata alapján, koszorút helyez­tünk el a pozsonyi városmajorban bedesz- kázott, széna alá rejtett Petőfi-szoborra. Ezt lefényképeztük és nyilvánosságra is hoztuk. S ott volt Nemeskosúton, 1931 pün­kösdjén. Sportegyesületet akartak szer­vezni s tanúi lettek a csendörsortüznek, amely a földmunkások győzelmesen vé­get ért sztrájkharca utáni kommunista népgyülés résztvevői közül szedte áldo­zatait. Látta a halottakat és a sebesül­teket ... „Pünkösd hétfőjén késő délután beál­lított lakásomra Száraz Jóska. Mi az, mi a baj? „Belénk lőttek“ - mondta a fiú. Szaladtunk a párttitkárságra, az is a Du­na utcán volt, de én még sohasem jártam benne. Időm sem volt körülnézni (kézirat­halmazt nyomtunk félre, itt volt a Munkás szerkesztősége is), s már gépeltünk. Egy zavaros híradás telefonon is érkezett va­lahonnan, de ott volt a szemtanú. Száraz vesz az utóvédharcokban. Párizsba sod­ródik, itt kapcsolatot talál az ellenállókkal, de letartóztatják. Hat hetet tölt a hírhedt börtönben, a Santéban. Ideiglenesen szabadlábra helyezik, majd két évi sza­badságvesztésre ítélik el, de ekkor már bottal üthetik a nyomát. Szökésben van és Németországon át hazaverqődik.- Mikor és hol kerültél kapcsolatba a hazai illegális pártszervezettel?- Nővérem, Solcz Istvánné és Karol Matych elvtárs segítségével 1942 április végén találkozhattam Ján Osoha elvtárs­sal, aki akkor a központi bizottság tagja volt. S májusban, kérésére, hogy segít­sek egy partizáncsoport szervezésében és kiképzésében, néhány elvtársammal együtt a Kis-Kárpátokban megkezdtük munkánkat a környéken portyázó 13-15 tagú Jánoéík-csoportban, amely később a Jankó Kráí nevet vette fel. A párt utasítására július elején illegálisan át­mentem Magyarországra. Ott, sajnos, le­buktam. Előbb Párkányban és Budapes­ten, bebörtönöztek, majd Nagykanizsára internáltak, ahonnan a következő év őszén visszaszöktem Szlovákiába. Fővá­rosában ismét felvettem a kapcsolatot a pártszervezettel. Többedmagammal az volt a feladatunk, hogy étellel, kötszerrel és fegyverrel lássuk el a partizánokat. A felszabadulást ebben a városban ér­tem meg... Sok víz folyt le azóta a Dunán. Jóska dolgozott a vnb lakásügyi osztályán, a már említett halfeldolgozó üzemben, majd 1949-től öt éven át, amíg az Új Szó munkatársa lett, a Szlovákiai Ifjúsági Szövetség Központi Bizottságán a ma­gyar osztályt vezette. Mondanom sem kell, egyidejűleg mindig és mindenütt párt- és társadalmi munkát is végzett. A többi között tíz éven át volt az Új Szó pártszervezetének elnöke. Most már jó ideje nyugdíjas, de azért nap nap után bejár a szerkesztőségbe, rendezgeti levéltári anyagunkat és párt- szervezetünknek is aktív tagja. Az idő múlását érzi, a betegségek néhány rán­cot véstek sápadtabbá vált arcára, de azért katonásan egyenes derékkal |ár.' Igen, van tartása. Morális is. Nem a múlt érdemeiből él. Élcsapatunk derék­hadának veterán sorkatonája, s - ha talán néha keserűbbé is vált a szája ize, tudja: csak azt tette, amit tennie kellett. Ajkáról számomra hitelesen csendül a szó: - Úgy érzem, emelt fővel tekinthe­tek vissza elmúlt hetven évemre. Ha ismét elkezdhetném, újra csak ezt vál­lalnám. .. GÁLY IVÁN 3 liiM HlKBiSil

Next

/
Thumbnails
Contents