Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1981-02-22 / 7. szám
ÚJ szú Cs ingiz Ajtmatov: MINDEN MINDENKIRE TARTOZIK MEDITÁCIÓ AZ SZKP XXVI. KONGRESSZUSA ELŐTT 1981. II. 22. M indabból, amit az Októberi Fórra-, dalom hozott életünkbe és társadalmi törvényszerűségek gyanánt megerősített, az internacionalizmus'fogalma, azon belül is a szovjet irodalom internacionalizmusáé - valóban kivételes jelenség. Most, az SZKP XXVI. kongresszusa előtt elgondolkodván a megtett útról, ez különösen élesen tudatosul az emberekben. Elmúltak azok az idők, amikor minden nép csak a maga személyes, meghatározott etnogárfiai határok közé zárt tapasztalataiból kiindulva hozta létre történeteit, mítoszait, legendáit. Elmúltak, noha természetesen nem nyomtalanul, hanem maguk mögött hagyták azt a rendkívül értékes örökséget, amely a mai irodalom művészi-filozófiai gyökereit táplálja. Mi több, ez a folyamat egész sor esetben a domináns irányzat jellegét ölti a művészi gondolkodás fejlődésében. A latinamerikai próza például, amelyre ma az egész világ odafigyel, ez a nagyszerű és modern irodalom valahol a Kolumbusz előtti és a jelenlegi európai kultúra kereszteződésében fekszik. Ismétlem azonban, hogy a szovjet irodalom internacionalista jellege kivételes, amennyiben nem ösztönös, hanem tudatosan irányított jelenség, ami önmagában is hatalmas pozitívum. Minden szovjet iró egysége, soknemzetiségű közösség tagjának tekinti magát, egymást kölcsönösen gazdagító testvéri irodalmak képviselőjének, amelyeknek középpontjában, „szolgálati idejének“ komolysága és tapasztalatainak gazdagsága folytán a nagy orosz irodalom helyezkedik el, mely Puskint és Tolsztojt, Csehovot és Dosztojevszkijt adta a világnak, s amely most is sajátos katalizátora a szovjet irodalom általános történelmi-kulturális fejlődésének. Persze a fiatal író, amikor az irodalom ösvényére lép, aligha ismeri fel mindezt csiszolt elméleti képletekben. Ám, ha tudatosulni nem is tudatosul benne, ismérvei bizonyára mégis önkéntelenül is függnek a napjainkban létrejött társadalmi-történelmi körülményektől. A kezdő üzbég író litván prózát olvas, és ez óhatatlanul befolyással van művészi egyéniségére, nem közvetlenül, hanem csak áttételesen. Ilyen társadalmi rendszerünk szerkezete. Mint minden folyamatnak, a soknemzetiségű szovjet irodalomnak is megvannak a maga nehézségei és ellentmondásai. És nem is kell róluk hallgatni. Létezik még egy „tömeg-“, vagy egyszerűbben szólva másodrendű irodalom, amelyben a könyv nem művészeti alkotás, hanem hamisítvány. Valami, ami irodalomnak álcázza magát. És meg kell mondjam, hogy az ilyen irodalomnak a művelői - nem művészek, hanem iparosok - ugyancsak teremtenek légkört, saját olvasójuk, sőt saját kritikusuk van Akárhogyan is vélekedjünk az ilyen művekről, ezek léteznek, valamiképpen hatnak az emberek gondolkodására, és a hozzájuk hasonlók özönét szülik. Az efféle produkció leginkább a helyi tévéadásokban virágzik - no és az irodalomban úgyszintén. A hasonló könyvek jellemzője: az aktualitás igénye és a művészi töltés teljes hiánya. Sajnos az ilyen típusú könyv gyakran a téma látszólagos „hasznosságával“ csinál karriert. Holott a művészetben csupán akkor keletkezik jelentős dolog, ha a téma megfelel a művész hajlamának, érdekeinek, tapasztalatainak. Őszinte realizmussal jellemezhető, komoly alkotások létrehozása olyan fontos témáról, mint például „korunk munkás- osztálya", közvetlenül függ a társadalomban, a munkásosztály önnön közegében uralkodó erkölcsi légkör tisztaságáról. Következésképpen, anélkül, hogy gyengítenénk az írók és vállalatok szilárd kapcsolatait, az egész nép kulturális képességének fejlesztésére vagyunk hivatva. A jó szándék nem elegendő ennek a feladatnak a megoldásához. Nem véletlenül használtam a „légkör“ kifejezést: éppenséggel a kedvező légkör a szocialista művészet felvirágzásának nagyon fontos feltétele. Irodalmunk fejlődése a jelen mélyreható és becsületes megismerésének útján halad, és legjobb könyveink a valóságot maximális művészi összetettségében mutatják be. Az elsőrendű feladat továbbra is saját létünk értelmezése. Nekünk, magunknak, nem pedig utódainknak kell válaszolni arra, kik is vagyunk mi, XX. századi emberek, milyen a mi szociális társadalmunk, melyek az érdemeink és az adósságaink az egyén és a társadalom, az állam és az egyén viszonylatában, milyen egységünk dinamikája a két ellentétes rendszer létezésének viszonyai közepette. Az irodalomnak az a feladata, hogy globálisan gondolkodjék, ne tévessze szem elől központi érdekét, amit én úgy értelmezek, mint az egyes emberi individuum vizsgálatát. Mindez pedig azt kívánja az írótól, hogy bővítse filozófiai hullámhosszát, mélyítse világszemléletét, részletezőbbé tegye a kortárs ember lélektani ábrázolását^ A mai irodalom legjobb alkotásai az emberi személyiségnek azokat a vonásait helyezik előtérbe, amelyek megfelelnek társadalmi és etikai eszményeinknek, valamint az eddigi korok összesített tapasztalatai által kimunkált általános emberi eszményeknek. Ebben látom az irodalom igazi. rendeltetését. Funkciói és formái változhatnak és változnak, de a lényeg - az emberi lényeg tükrözése - változatlan. Ma is, talán különösen is, fontos sajátossága az irodalomnak, hogy megtanítson valamennyiünket úgy gondolkodni a másik emberről, mint ahogy saját magunkról gondolkodunk. A kérdések kimeríthetetlenek, mindig kínozzák a művészt, aki mozgásban van, a nemzeti hagyományok folytatójának és az internacionalista testvériség képviselőjének tekinti magát, követi a kortárs kultúra eszméinek és művészi formáinak sokféleségét. Mindez persze csak elméleti eszme- futtatás volt eddig. Alkotói gyakorlatomban inkább ösztönösen, semmint tudatosan veszem figyelembe ezeket a tényezőket, érzem: nem csupán egy meghatározott nemzeti irodalom képviselője vagyok, kötelességem ennél valamivel többet is elmondani. Korunk annyi tápot ad számunkra a gondolkodásra, mint soha semmiféle más kor. Az emberi emlékezet lánca ma már a földtől a világűrig húzódik, minden feltétele kialakult annak, hogy új módon azonosítsuk magunkat - földlakók vagyunk, ellentétben a más bolygókon élőkkel. Úgy tetszik, a XX. század végének legtragikusabb és legnagyobb ellentmondása abban van, hogy az emberi géniusz nem tudja kihasználni a rendelkezésére álló lehetőségeket olyan okok következtében, amelyek a külső szemlélő számára szükségképpen valószínűtlenek, any- nyira abszurdak ugyanis. Az imperializmus szülte politikai, ideológiai, faji korlátok az ellentétekkel szabdalt mai világban az emberi nem puszta folytatásának útját torlaszolják el, nem is szólva a fejlődésről. A jelenlegi viszonyok között, amikor nemcsak megvannak a technikai lehetőségek arra, hogy tartósan kilépjünk a világűrbe, hanem amikor az emberiség gazdasági és ökológiai szükségletei pa- rancsolóan meg is követelik ezeknek a lehetőségeknek a kiaknázását, a népek közötti viszály szitása, az anyagi és szellemi erőtartalékok elfecsérlése a fegyverkezési hajszára, az ember ellen elkövetett legszörnyűbb bűntettnek számít. N apjainkban csak a nemzetközi feszültség enyhítését tekinthetjük haladó politikának. Nincs ennél felelősségteljesebb feladat a világon. És alternatívája sincs. Ha az emberiség nem tanul meg békében élni, elpusztul. A kölcsönös bizalmatlanság, a gyanakvás, a konfrontáció légköre, amely elkerülhetetlenül torkollik abba a törekvésbe, hogy mindenkire és mindenre egygondolatúságot kényszerítsenek rá, a nyugodt, boldog emberi élet számára az egyik legveszélyesebb fenyegetés. Az emberek lehetnek egy nézetet vallók, de nem gondolkodhatnak egy szólamra úgy, hogy közben megmaradjanak embernek és megőrizzék emberi tulajdonságaikat. Az a kívánság, hogy az embert megfosszák egyéniségétől, ősidőktől mindmáig velejárója volt a birodalmi, imperialista, hegemonista ambícióknak. A múlt emlékezete nélküli ember, aki rákényszerül, hogy újra meghatározza helyét a világban, az olyan ember, akit megfosztanak saját népének és más népeknek a történelmi tapasztalataitól, kívül reked a történelmi távlaton, és csak a pillanatnak képes élni. Elegendő emlékeztetnünk a kínai „kulturális“ forradalomra, a nép tudatával való manipulációra, amely az élet bonyolult dialektikáját a Mao-féle vörös könyvecskék néhány idézetének színvonalára süllyesztette, továbbá emlékeztetni az ősi hagyományokkal rendelkező nép életére a kínai vezetés jelenlegi hegemonista politikájának hátterében, hogy meggyőződjünk ezeknek a jelenségeknek az összekapcsolódásáról. Bármily paradoxnak is tetszik, más dolgok is összekapcsolódnak: a múlt tagadása - vagy meghamisítása - és az önhitt, fennhéjázó sovinizmus, amely szükségképpen kínai falat emel maga köré, hiszen csak amö- gött táplálható az egyik népnek az összes többi néppel szembeni fölényről szóló mítosz. Miként korábbi müveimben, ezúttal is, ha lehet még fokozottabb mértékben, támaszkodom legendákra és mítoszokra, mint olyan hagyományokra, mint olyan tapasztalatokra, amelyet örökségként hagytak ránk az előző nemzedékek, és ugyanakkor írói gyakorlatom során első ízben folyamodom a fantasztikus elem alkalmazásához. Azok az események, természetesen, amelyek a földön kívüli civilizációhoz fűződő kontaktusok ábrázolásához kapcsolódnak, és mindaz, ami ennek okán végbemegy, minden reális alapot nélkülöznek. Az egész ürtörténetet; egyetlenegy miatt találtam ki: hogy paradox, hiperbolikus formában élezzem ki a földi ember számára a potenciális veszéllyel fenyegető helyzetet. Ámi a fantasztikus elem jelentőségét illeti, még Dosztojevszkij írta, hogy a fantasztikumnak a művészetben határai és szabályai vannak. A fantasztikumnak oly mértékig kell kapcsolódnia a realitáshoz, hogy csaknem hihető legyen. D osztojevszkij pontosan megfogalmazta a fantasztikum törvényét. Csakugyan, vegyük akár az ősi mítoszokat, akár Gogol, Bulgakov vagy Garda Márquez fantasztikus realizmusát, akár a tudományos-fantasztikus irodalmat, minden különbözőségük ellenére is annak folytán meggyőzőek, hogy a realitáshoz kötődnek. Afantasztikumfelnagyit- ja a reális egyes vonásait, és - „játékszabályokat' ‘ alkotván - filozófiailag általánosítva mutatja be őket, arra törekedve, hogy a végső határig feltárja a kiválasztott vonások fejlődési lehetőségét. A fantasztikum - az élet metaforája, ami lehetővé teszi, hogy az életet új, szokatlan szemszögből vegyük szemügyre. A metaforák nemcsak azért váltak különösen szükségszerűvé korunkban, mert a műszaki-tudományos vívmányok behatoltak a tegnapi fantasztikum területére, hanem inkább azért, mert fantasztikus maga a világ, amelyben élünk, ellentétektől - gazdasági, politikai, ideológiai, faji ellentétektől - megfosztott. Gabriel García Márquez mondja: ,,Annak szükségességéből indulok ki, hogy le kell rombolni a demarkációs vonalat aközött, ami reálisnak tűnt, és aközött, ami fantasztikusnak, hiszen a világban, amelyet megkíséreltem megtestesíteni, ez a határvonal nem létezett". Miből fakad az emberi lélek ereje, miként küzdi le az osztályrészéül jutó rettenetes akadályokat, mi ad jogot az embernek az emberré levéshez, és ahhoz, hogy mérieget készítve elmondhassa: „Éltem és megismertem az életet“? Ezek azok a kérdések, amelyeket nem lehet kikerülni a valóság művészi ábrázolásakor, akármilyen témáról legyen is szó. Mindinkább bizonyos vagyok benne, hogy a prózában minél nagyobbnak kell lennie a filozofikusság arányának. Ha ez csekély, akkor a téma pillanatnyi időszerűségével vonzást gyakorló alkotások idővel érdektelenné válnak. Pillantsunk csak vissza: milyen zajosan tárgyaltuk az ötvenes, hatvanas évek sok irodalmi újdonságát, és alig néhány év elteltével máris kihűltünk irántuk. Az olyan kísérlet, amely művészi magaslatot akar meghódítani filozófiai megközelítés nélkül, kudarcra van Ítélve. Noha az irodalom nem túri a recepteket. Azáltal, hogy irányzatokra osztjuk, amelyek közül egyesek inkább, mások kevésbé perspektivikusak, az irodalom távlatait szűkítjük. Nem, én nem az eszmei-művészi feladatok egységét, a kritériumok közösségét ellenzem. Mi, szovjet Írók egységes művészi módszer képviselői vagyunk, de személyes többletfeladataink nem programozhatok be, és nem jósolhatok meg előre. Ellene vagyok azoknak a teoretikusoknak, akik a szocialista realizmust úgy ábrázolják, mint a valóság művészi érzékelésének és befogadásának megmerevedett, örökre meghatározott, befejezett rendszerét. Nem, művészetünk módszere állandó mozgásban, fejlődésben van. Sok mindent magába ötvöz a hatásos módszerekből és stílusokból. Ugyancsak önkényesnek és az eleven irodalmi gyakorlatot sematizálónak tekintek minden peiriodizációt: a művészetben sok folyamat nem meghatározott következetesség szerinti egyenes vonal mentén, hanem bonyolultan egymásba fonódva halad. A legfontosabb pedig az, hogy emlékezzünk rá, ami tőlünk, íróktól függ, mennyiben járul hozzá a szocialista realizmus, mint újító módszer a világirodalom történelmi mozgásához. A tehetség — felelősség. Az íróasztalnál a művész egyedül van, s ez természetes. Közös céljaink vannak, ám mindegyikünknek egyéni az útja. T udatában vagyok, hogy, mondjuk így, érett korba léptem. A fiatalok a valóság sokkal vonzóbb jelenségeiről írnak: még az egész élet előttük van, vonzó a szemnek, fényes, sokat ígérő. Bátorkodom azt gondolni, hogy az évek előrehaladtával az iróember mélyebbre hatol. Nem, semmiképpen sem szeretnék bántólag nyilatkozni a fiatalokról! Magam is voltam fiatal, és temérdek levelet kaptam fiataloktól - igen kiterjedt olvasótáborom volt. Sok jelből ítélve most kevesebb az olvasóm és a hívem. De ez nem bátorta- lanít el: hiszem új müveimet most magam is a felkészültebb olvasónak, az emberileg tapasztaltabb, bölcsebb olvasónak szánom. Hiszem továbbá, hogy idővel ezek az új könyveim is szélesebb visszhangot keltenek. Az évek során foglalkoztatni kezdett az embereknek a világgal és a kozmosszal való kapcsolata. Mi emberi közösségek vagyunk, de olyan közösség, amely államokra, országokra, rendszerekre osztott. A világűrbe való kijutással az emberek közötti kapcsolatok elvileg változtak meg. Amikor az ember kilép a földi határok közül, akkor már nem csupán 6, mint egyén, hanem vele együtt az egész emberiség lép ki a kozmoszba. Semmi, ami a világban történik (még inkább a mai világban, ahol annyira fejlettek a tömegtájékoztató eszközök), nem múlik el nyomtalanul az egyén számára, még ha ezzel nem is vetünk mindig számot. V alósághoz híven és mélyrehatóan ábrázolni az embert - ez a világ minden írójának egyedüli feladata, és milyen nagyszerű, hogy olvashatjuk egymást! Faulkner és Snow, Kavabata és Garda Márquez, Neruda és Hikmet... Bár az, amit ezek az írók alkottak, időben és térben behatárolt, könyveik fontosak az emberiségnek. Minden mindenkire tartozik. Mert egyébként nem is létezhetne olyan mozáikszerüen tarka és egyszersmind olyan csorbítatlanul teljes jelenség, mint amilyen a világirodalom, amelyet áthat a közös gondolat: megőrizni a békét, megőrizni az életet minden összetett és nagyszerű megnyilvánulásban.
