Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1981-02-15 / 6. szám
H atalmas füstölgő gyárkémények emelkednek a magasba a keletszlovákiai vasérchegység szélén, az erdős, dombokkal koszorúzott Hernád völgyében, messziről jelezvén, hogy ott fekszik a gazdag bányász- és kohóipari hagyományokra, nagy munkásmozgalmi múltra visszatekintő Krompachy, amely napjainkban fontos ipari várossá fejlődik. Ásványi anyagokban gazdag vidéke már évszázadokkal ezelőtt megteremthette volna a feltételeket ahhoz, hogy a városban és környékén élő lakosság, a munkás és családja emberibb körülmények között éljen. Már több mint hét évszázaddal ezelőtt létesültek ezen a környéken vasérc- réz és ezüstbányák, az első kezdetleges hámorok. A régi hámorok helyén új műhelyeket létesítettek. Krompachyban már 1831- ben felépült az első nagyolvasztó és kilenc évvel később elkezdték az akkori idők körülményeihez viszonyítva nagy és korszerű vasmű építését. A huszadik század elején a Rimamurányi Részvénytársaság aránylag jelentős beruházásokat eszközölt az irányítása alatt álló vásércbányákban és a kohó> iparban. Krompachy a háború előtti időszak egyik legjelentősebb kohászati központjává vált. A huszas évek elején bekövetkező, majd tovább terebélyesedő gazdasági válság kihatott a vaskohászatra is. Az iparmágnások, tőkések kezében összpontosult termelés hanyatlóban volt, ezzel egyidejűleg növekedett a munkásság elégedetlensége. Néhány helyen teljesen leállt a termelés, a munkásoknak csupán egy része dolgozott, a többség munka nélkül tengette életét. A drágaság, a kevés és rossz élelem csak fokozta a dolgozók felháborodását. Ez a kilátástalan helyzet bontakoztatta ki, illetve gyorsította meg Krompachyban is azokat az eseményeket, melyek méltó helyet foglalnak el a csehszlovák munkásmozgalom történelmében. Az egyik ilyen tragikus kimenetelű, Krompachyban lezajlott esemény - melyet még az élő szemtanúk visszaemlékezései alapján idézünk fel - „véres hétfőként“ íródott be a történelembe. Mi történt 1921 február 21-én? A burzsoá társadalom urait kiszolgáló csendőrök a tömeg közé lőttek. A tragikus eseményt ma is Krompachyban élő tanúk, az immár 91 esztendős Lipták Bertalan elvtárs, a tíz évvel fiatalabb Sőnvick Irén, s a 80 éves Kopanec Mária mondták el. 1981. II. 15. N Ifi Lipták elvtárssal abban az épületben terveztünk találkozót, amely annakidején a gyár főirodájaként szolgált, 1949 óta pedig a Munkásmozgalmi Múzeumnak adott helyet. - Biztosan nagyon szívesen eljött volna Lipták bácsi, ha betegsége nem kényszeríti „szobafogságra" - tájékoztatott Bozena Slívková elvtársnő, a múzeum igazgatója. - Hiszen kevés olyan vasárnap telt el eddig, hogy órák hosszat itt ne időzött volna. Sokszor beszélte el a múzeumba látogatóknak a 60 év előtti, illetve a korábbi és későbbi eseményeket... Bennünket Hernád utcai lakásában tájékoztatott Lipták elvtárs.- Közel hetven esztendővel ezelőtt telepedtem le véglegesen Krompachyban. Már abban az időben is ipari jellegű város volt, reményekkel telve érkeztem ide, de itt sem volt jobb az élet mint másutt. A munkásemberre mindenütt csak a nehéz munka és a nélkülözés várt. A lakosság összetétele vegyes volt, c 2 •* o S c o 05 szállította, onnan pedig a munkatársak vitték őket a kórházba. A megtorlás eredménye: négy halott és tizenhét sebesült. Lipták elvtárs mély lélegzetet vett, mint aki felindultságát fékezi, s így folytatta. - Még ma sem tudok napirendre térni afelett, hogy a történtek után minket, a huszonegy kommunistát bíróság elé állítottak, a gyilkos „rendfenntartókat“ pedig dicséretben részesítették, Kroupa csendörparancsnokot előléptették. Pedig az ő pisztolyából dördült el az első, emberéletet kioltó lövés. Csúnya egy világ volt az. Mégsem tudtak bennünket megfélemlíteni, harcos utunkon megállítani. A községi választásokon, 1923 szeptemberében a CSKP a legtöbb, 916 szavazatot kapta. A nép tudta, kit kell követnie. És hová jutottunk?! Ez jól lemérhető a mi városunk fejlődéséből is, csak széjjel kell nézni. szlovákok, csehek, magyarok, lengyelek, románok, horvátok éltek itt együtt. Mi, munkások megértettük egymást, a közös sors összekovácsolt bennünket. Én abban az időben a nagyolvasztó melletti műhelyben dolgoztam. A többi társamhoz hasonlóan, keveset kerestem, sokat dolgoztam. Az ilyen magamfajta munkás annakidején „kölcsönből“ élt. A közszükségleti cikkeket, élelmiszert a gyári boltból kaptuk hitelbe. Mindenkinek volt egy vásárlási könyvecskéje, abba beleírta a mester a havi, illetve heti keresetünket, s ebben az értékben vásárolhattunk. Akadtak olyan nagy létszámú családok, ahol egyetlen fillér sem maradt a háznál, az egész kereset a gyári üzletben maradt. Ez viszont nem azt jelenti, hogy jól is laktak a családok, mert a „fejadag" nagyon szerény volt. A heti élelmiszeradag 1,35 gabonaliszt, 0,25 kg kukoricaliszt, 0,30 kg zsiradék volt. Áz árak egyre emelkedtek. Ez a helyzet váltotta ki a munkásság elégedetlenségét. Elsősorban az asszonyok zúgolódtak, mert képtelenek voltak beosztani azt a kevés és rossz minőségű élelmiszert, amit kaptak, úgy hogy legalább a gyerekeknek, meg a nehéz testi munkát végző férfiaknak elég legyen. Azon a februári napon az asszonyok a gyár igazgatójához küldöttséget menesztve követelték, hogy javítsanak a helyzeten. Az igazgató bezárkózott az irodába, és csendőrök támadtak a munkásasszonyokra, ütlegelték őket. A gyárban gyorsan híre ment, mi történik, s hamarosan ötszáz munkás vette körül az igazgatóság épületét.- Lipták elvtárs hogyan értesült a történtekről?- A munkahelyemen tartózkodtam, a sziréna figyelmeztető hangjára abbahagytam a munkát és néhány társammal a helyszínre siettem. Közben arra lettem figylemes, hogy a csendőröket meghátrálásra kényszerítő munkástömeg első sorai már elérik a rájuk szegezett szuronyokat. Ezt meg kell akadályozni! - villant át az agyamon. A szörnyű következményekre gondolva másztam a kerítésre, hogy minél előbb odeérjek. Izgalmamban fennakadtam a vaskerítés tetején, majd a szennyvízcsatornába zuhantam. Abban a pillanatban lövések dörrentek, engem nem talált golyó. Amikor lábra álltam, segélykérő hangra lettem figyelmes Abban az irányba futottam, a kis Jungh Mátyás, a mi műhelyünk tanonca volt az, aki megsérült. Talán nekem szánták azt a golyót? A mai napig sem tudom. Az ölemben vittem a gyári vasút mozdonyáig, amely a sebesülteket a szivattyúgépig 1 8 C 03 I Nem háborgattam tovább Lipták elvtársat, láttam, az emlékezés, az események felidézése, igénybe vette megrokkant szervezetét. Még mielőtt elköszöntünk tőle, így szólt: - Ne felejtsük, a munkásasszonyok igen fontos szerepet töltöttek be abban az időben. Támogatásukra mindig számíthattunk. Azon a tragikus, hatvan év előtti februári napon is bátran helytálltak, a munkáscsaládok érdekeit védelmezték. De erről jobb, ha ők beszélnek. Megfogadtam tanácsát, találkoztam két ilyen asszonnyal, a helyi iskolában létesített forradalmi hagyományok szobájában. A két hajdani gyári munkásnő: Sőnvick Irén és Kopanec Mária asszony a szoba falán elhelyezett eredeti dokumentumokat, fényképeket szemlélve, saját élményekkel kiegészítve elevenítették fel a hat évtizeddel ezelőtti eseményeket.- Látod Mária, - mutatott az egyik fényképre Irén asszony - az ott Szatmáry Erzsiké a kórházi ágyon, két nővér társaságában. Szegényt a csendőrök golyója sebesítette meg. Ez pedig Vojtech Jáno- sík, - sorolta tovább - emlékszel, öt az irodaház folyosóján verték meg a csendőrök, amikor az asszonyküldöttség segítségére sietett. így folyt a kötetlen beszélgetés és az eredeti dokumentumok, a munkásmozgalmi eseményeket megörökítő fényképek segítségével. Az elhangzott visszaemlékezések alapján összeállt a kép arról, ami 1921. február 21-én történt Krompachyban. Kopanec Mária tekintete megakadt egy 1921. február 23-án készült fényképen, amely a csendőrök áldozatainak temetését örökíti meg. Heinisch Dezső, élt 19 évet, - olvasta a koporsó feliratát a szelíd hangú Mária asszony. - Ez a fiatal is csak azt kérdezte a csendőrparancsnoktól, miért verik a jogaikat követelő asszonyokat? Kroupa törzsőrmester a fiatal munkás életét kioltó golyóval válaszolt a kérdésre! A földrezuhant fiatalemberhez szaladt a nála idősebb négygyermekes Stanislav Gont, pár perc múlva őt is letarolta a csendőrök sortüze. Bátor Pál és Ján Semenák a kórházban halt bele sebeibe. Máig érthetetlen, miért kellett meghalni ezeknek a munkásembereknek. Hiszen nem tettek semmi rosz- szat, csak munkát és kenyeret kértek! És nem is csak maguknak, a mi számunkra is.- Igen, a mi számunkra is, - vette át a szót Irén asszony - akik velük együtt dolgoztunk éhbérért a gyárban. Mindany- nyiunknak harcolnunk kellett azért, hogy munkát és kenyeret kapjunk. Ha ma belegondolok, jobban megértem annak a harcnak a jelentőségét és értelmét. De ma is értelmetlennek tartom az ártatlan emberek legyilkolását. Valóban „véres hétfő“ volt 1921 február 21-e. Az aznapi csendőrterror mérlege: négy halott és tizenhét sebesült... Ki volt a bűnös? Csak a burzsoá köztársaság fegyveres erejének egyik szolgalelkű képviselője, / a csendőrparancsnok? Valóban csak Kroupa volt? Nem egyedül csak ő, hanem a rendszer is, melyet kiszolgált! - adta meg a választ saját kérdéseire Irén asszony. Ennek a megállapításnak helyességét, igazát a burzsoá hatalom későbbi, mukás- ellenes tevékenysége is alátámasztja. Amikor megindult Krompachyban a gyár lebontása, ki törődött azzal, mi lesz az elbocsájtott munkásokkal? A kizsákmányoló urakat az sem aggasztota, hogy több száz családfő - ugyanannak az országnak polgáraként - Belgiumban, Franciaországban, Argentínában, Kanadában és másutt volt kénytelen munkát, megélhetést keresni. Ebből a múltból csak okulni lehet. A mai, szocialista arculatot öltő Krompachyban a közel hétezernyolcszáz lakos közül több mint ötezerkétszáz jó munkakörümények között dolgozik a korszerű Elektrotechnikai Vállalat, a Kovo- huty nemzeti vállalat, a közeli vasércbánya és más üzemek alkalmazottjaként. Krompachy valóban fontos ipari várossá fejlődik. S ebben azoknak is részük van, akik - bár nehéz körülmények között, harcolva - elindították ezt a folyamatot. KULIK GELLÉRT Az emlékmű (J. Onofrey felvételei) CSAK MUNKÁT r ES KENYERET KÉRTEK ' * 4T A nép tudta, kit kell követnie
