Új Szó, 1981. november (34. évfolyam, 259-283. szám)
1981-11-27 / 281. szám, péntek
A kudarc optimizmusa örkény-bemutató a MATESZ Thália Színpadán Mielőtt bárki is megütközne a címben elkövetett fogalomkapcsoláson, hadd kezdjem Örkény István gondolataival, amelyekben a Kulcskeresők megírásának indítékait tömörítette: „Azt figyeltem meg — magamon, környezetemen, közeli és távoli barátaimon —, hogy minekünk nemcsak a sikereink sikeresek, hanem a bukásaink is, legföljebb egy kis idő kell hozzá.“ E*'"'' nép, egy nemzet, egy osztály történelme, ijletve egy réteg, egy közösség, egy egyén élcLe számtalan kudarc lehetőségét hordozza magában. De mert az objektív anyagi lét időösszetevőinek (múlt, jelen, jövő)) egyidejű jelenléte tudatunkban az anyagi világ változásait (történelmét) is hordozza, az ember (tudásának mértékében) magáénak tudhatja közössége eddig megélt, és bizony oly sokszor megszépített kudarcait. Ám ugyanígy kellene — a kudarc szépítgetése nélkül — magáénak vallania a tanulságokat, amelyek elsődleges feltételei a jövőbeli sikernek, amelyet el akar érni. Ezt sugallja Örkény István Kulcskeresők című, 1976-ban írt drámája, amelyet a MATESZ kassai (Košice) Thália Színpada mutatott be Gágyor Péter rendezésében. Története vígjátéki: Egy új lakótelepi lakásba költöznek Fó- risék. Nelli, a feleség érkezik elsőnek, aki elveszíti a lakáskulcsot, majd a mindenáron segíteni akaró szomszéd, az ezermester Benedek. Megjelenik Bolyongó is, akitől a ház lakói már-már félnek. A polgári pilóta férj közben Prágából hazafelé repül. Időközben a kulcskeresésre hazajön Katinka, a lánya is. Erika, a fölöttük lakó szerelmes vénkisasszony (lábtörlő alatt hagyott kulcsát „kölcsönveszi“ Benedek) utána megjön a gépével a temető kapujában landolt Fóris. Mindannyian bent rekednek a lakásban és szinte az első perctől az utolsóig Főrisék eltűnt lakáskulcsát keresik. Mindaddig, míg meg nem érkezik Bodó, a valóságról érzékenyen véleményt mondó fiatal riporter. A kulcskeresők története valójában a színen megjelenők múltjában van, amely valahol mindig megter- mette a maga emberi kudarcát. Mert Fóris Nellinek elege van a házasságból, elege van pilóta férje fiaskóiból. A család kudarca a Katinka tartotta tükörben teljesedik ki, de ő sem tud lázongásból lázadóvá válni. Erika, akitől Benedek kulcsot lop, már egy plátói szerelem balsikerével jelenik meg a színen. S a sorból Benedek sem maradhat ki életének meglevő kudarcával: beteg felesége közelgő halálával. Ezeket az embereket kulcs nélküli bezártságukban ámítja, vigasztalja és kábítja el Bolyongó, akinek jótékonykodása mindegyre az amolyan: „Látja, kedves szomszéd, ilyen a sors; ez van, ezt kell szeretni; minden rosszban van valami jó“ csevegéseket juttatja eszünkbe. Ráadásul ivásra is ösztönzi a la- kásbaszorultakat. Sikertelenségekkel a háta mögött (legalábbis a lakásbaszorultak szerint) érkezik meg Bodó, a szókimondásáért szakmájában meg nem tűrt riporter. A Bolyongó kel-" tette kudarcoptim'.zmusát látva kapcsolja be magnóját, amelyről a Fóris vezette gépen utazók önhibájukon kívül kudarcot szenvedett emberek vádolnak... Mert a kudarc szépítgetése, nemcsak önáltatás, nem csak önámítás: mivel balsikereinket legtöbbször kollektíve szenvedjük, el, illúzióinkkal nemcsak magunkat, hanem környezetünk szűkebb és tágasabb közösségét is becsapjuk. S ha Örkény szándékát követjük, aki így ír darabjáról: „Egy kicsire méretezett, de a legapróbb részletekig ellenőrizhető kudarc áttekinthetőbb, mint — mondjuk — egy Waterloo, s a győzelem ábrándjának megszületése is nyomon- követhetőbb. Mindnyájunknak a saját kudarcunk a legsúlyosabb ', akkor Gágyor Péter rendezői megközelítésének fogantatását is megértjük. Azzal, hogy a színpadi teret nem töltötte ki a dobozlakás, sőt a díszlettervező úgy formálta meg, mintha kitörtek volna egy darabot egy lakótelep bármelyik épületéből. Ezt a kismé- retűséget, ezt a társadalmi mik- rometszetet emelték egyetemes -érvényű gondolatok elmondásának színterévé. A kiemelt sejt — benne a társadalom mindenfajta folyamatának, szerkezetének, kapcsolatának egészséges és hibás génjei — így lehet megmu- tatója a kudarcoknak. Ezt megmutatva Gágyor Péter egyértelmű gyógyírt is javall: Bodó dühét nem a hang elektroakusztikai erősítésével, hanem a fiatalember dörömbölésének egyre erőteljesebb mozdulataival jelzi, hogy egyszer a Kulcskeresők lakásának bezárt ajtaját Bodó kifeszíti. Az ő kudarca — mert végül is bennrekedt a lakásban — nem szépül meg, soha nem szépíthető meg bolyongó jótétlelkek által. A rendezés legvitathatóbb ötlete az átlátszó ajtó, amely szemben állt a nézőtérrel. Csakhogy az ötlet mintha csupán a dobozlakásban történtek jobb megfigyelését szolgálná. Gágyor Péter nem használta ki a kínálkozó lehetőségeket, hogy a bezáródó ajtó mögött mindig ott marad a közönség, amely bizonyos tekintetben maga is hajlamos magán és közösségi kudarcainak szépítgetésére. Kialakul az a szituáció, amikor Örkény invitálását Bolyongó „Ielkikllni- kájára“ már-már elfogadja. Éppen ezért az ajtót feszegető Bodó lázadása Is kissé „átlátszó“. hiszen Örkény — illúziót keltve — akkor már együttérzésre késztette a nézőtéren ülőket a lakásban lévőkkel. így, ha Bodó lázad és kitör, újra „kulcskeresők“ társaságában találja magát? Vagy Gágyor Péter ennyire bízik a „bodók“ lázadásának illúzióinktól bennünket — nézőket — is megszabadító tisztaságában? Végeredményben igaza van, ám az Örkényi gondolatot egyértelműbb rendezői megoldással hordozókra. Bolyongó szerepében Csendes László fáradtnak tűnt. Nagy manipulátora mintha nem élvezte volna azt, amit csinál. Jótékony, félénk lelke volt. Az illúziókat az idillt, az érzelgősséget, a türelmet úgy terjesztette, ahogy azt „kiválasztottai“ elfogadtak. Igaz, hogy Bolyongó elveti az értelmet, de Örkény nagyon is tudatosnak, célratörőnek alkotta, hiszen a manipulálás jelképe. Kövesdi Szabó Mária vibráló menekülésében is maradó, maradásában is menekülő Nellit formált. Ezt a különös kettőségű Örkényi figurát pontosan alakította. Igazolásként: oly esendő ember és any- nyira biológiai lény abban a jelenetben, amikor Bolyongó szeretkezésre biztatja férjével. Fórist László Géza úgy alakította, hogy első pillantásra elhittük: ez az ember pillanatnyi indulatainak hatására képes „hőstettekre vetemedni“ annak az árán is, hogy emberek életét kockáztatja. László Géza hibája, hogy a külsőségek, a széles gesztusok nyomán kissé hánya- vetire sikeredett Fórisa. Katinkát Murányi Anikó játszotta. Fiatalos lázadásában több volt a kihívó nőiesség mint az értelmi indulat. Furcsa mód a Bolyongó és pezsgő manipulálta Katinkája volt külsőségektől mentes, pedig ebben az esetben természetesebb lett volna a kihívó viselkedés. Erika szerepében Kiss Ágnes hiteltelen maradt, a plátói szerelem vénlányt hevítő utolsó lehetőségének tettekre motiváló ereje hiányzott alakításából. Az előadás legkiemelkedőbb teljesítményéi Kovács József nyújtotta. Benedek mindent — zárat, csillárt, biztosítékot, életet — megjavítani akaró, kudarcot kudarcra halmozó figura. Kár, hogy Kovács alkatából, egyéniségéből eredő karak- terizáló képességét ritkán kamatoztathatja. A darab kulcsfigurája Bodó. Ö az, aki a fiatal színészjelölt — Krausz Tivadar — megformálásában színészi eszközeinek egysíkúsága és lámpaláza miatt kamaszosra sikeredett. A kassai bemutató zárójelenetét látva hitünk nő a reményben, hogy a „bodók“ segítségével életünk és történelmünk tanulságait beépíthetjük jövőnkbe. DUSZA ISTVÁN faniga józsef: Csallóközi motívumok (tusrajz) VOLT IS, NEM IS Egy országos szem Mintegy száz részvevője lett volna az irodalomnépszerűsítők és nyelvjárásgyűjtők országos szemináriumának, ha mindönki eljön, akit meghívott a CSEMADOK Központi Bizottsága és dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) járási bizottsága. De nem jött el mindenki, sőt, olyannyira nem, hogy a három nap alatt — az előadókat ís beleszámítva — mindössze vagy húsz ember fordult meg a Dunaszerdahelyi Városi Művelődési Házban lebonyolított rendezvényen, egyik-másik eseményén ennél is kevesebben lézengtünk a teremben, és főként olyanok, akik nem sok újat tudtunk mondani egymásnak, sem az előadásokban, sem a vitákban. Vajon mi lehetett ezúttal a csekélynél is csekélyebb érdeklődés oka? A szeminárium szüneteiben is többször emlegetett közöny, melyre szinte divat manapság hivatkozni? Vagy az, hogy hétvégi napokon rendezték a találkozót, amikor is örül az ember, hogy a hajszás munkanapok után végre otthon lehet, és különösen a nők, akik végre elvégezhetik a hétközben elmaradt tennivalókat? Vagy az, hogy a szeminárium ideje egybeesett a Fábry-napokéva-1? Vagy a közlekedési nehézségek játszottak közre? Lehet. De azért akarva-akarattanul egy másik irányból is fölvetődnek oknyomozó kérdések. Nem veszített-e jelentőségéből ez a rendezvény? A korábbi években adott-e mindig olyasmit a magyarlakta járásokból egybesereglett irodalomnépsze- rűsftőknek, nyelvjárásgyűj-tők- nek, amit a gyakorlatban hasznosítani tudtak? Nem érez- nek-e ezek az emberek valami olyasfélét, hogy „fölösleges odamenni, mert csak szövegelünk, szövegelünk, de marad minden a régiben“? Vagy lehetséges, hogy ezt a mostani programot nem találták jónak? N apjaink embere egy idő óta nem vehet a kezébe újságot, nem kapcsolhat be rádiót, televíziót anélkül, hogy ne találna olyan híreket, melyekből a háború lehetőségének nyomasztó szele csapja meg. Fegyverzetekről hall vagy olvas, melyek hatóerejét már képtelen felfogni, pusztító ha- ttásuk kívül esik az emberi képjelet körén. A fegyverkezésre költött milliárdok és a bombák megatonnái kozmikus arányokra utalnak, s bár az ember éppen csak ismerkedik a világűr törvényeivel, pusztulásának lehetősége máris kozmikus méretű. Nem csoda, hogy nyomasztja képzeletét az apokaliptikus vég víziója. Mióta tudomásul vettem, hogy született olyan doktrína, mely szerint a világ egy lokális atomháború révén, Európa árán esetleg „megoldhatná“ nyomasztó hatalmi gondjait, nem szabadulhatok egy szörnyű ötlettől: elvben lehetséges, hogy egy világváros lakói tv-készülékelken kövessék a feléjük tartó atomrakéta közeledését, s amikor a képernyők elsötétülnek, az élet is kialszik, nincs többé város — a rakéta megérkezett. Mit tegyen az író, aki — alkatánál fogva — nemcsak a Valóságot éli át, hanem a laAZ ÍRÓ ÉLETPÁRTI hetőségek iránt Is érzékenyebb másoknál? Hivatásának története e téren nem kínál új alternatívát, azt kell tennie, amit minden kor igaz írói tettek: tiltakozni! Az író életpárti, a halálról is az élet érdekében ír. Tevékenysége egyike azoknak a természetes életerőknek, amelyeket az emberiség a saját fenntartása érdekében, gyarapodása elősegítésére hozott létre, hogy jövőjét szolgálják, ezért az Irodalom — a művészetek — lételeme a béke. Mondhatnánk: az író tiltakozik, de ki hallgatja meg?! Ebben a kérdésben legyünk reálisak: a világ összes írója sem tudja leszállásra kényszeríteni a bombázógépeket, amelyek már céljuk felé viszik a halált. A kilőtt rakétákat emberi akarat már meg nem állíthatja s nem kényszerítheti visszatérésre, száguldó testükből a végzet óhatatlanul kiszabadul. De egyetlen frö Is tehet azért, hogy a repülőgépek ne szánjanak fel és a rakéták indító- gombját ne nyomja meg emberi kéz. Mert ne feledjük: nemcsak az emberiség pusztulásának, de a megmaradásának is kozmikus méretűek az esélyei. Hírközlő eszközeink nem csak azt teszik lehetővé, hogy a közeledő rakéták röptét nézze a tehetetlen emberiség, hanem azt ís, hogy a világ sok milliós, békét akaró tömegei egyszerre meneteljenek. Korunk nyilvánvalóan egyik leghatalmasabb elemi ereje a világközvélemény. Ezt ma már minden hatalom, eszme és érdekcsoport képviselői tudják és céljaik eléréséhez igyekeznek megnyerni a világ-közvélemény támogatását. Esélyeik sokfélék lehetnek, de egy eszme törvényszerűen számot tarthat a közvélemény egyértelmű és feltétlen támogatására: s ez a béke gondolata. Két borzalmas világháború nevelte rá a XX. századot, hogy rettegjen a háborútól. még « gondolatát is féltje, az Iszony és rémület még ott él a népek emlékezetében. a sejtjeiben, ott remeg idegeikben. Mindkét háborút az áldozat tehetetlenségével fogadták ós tűrték el a népek, véreztek, szenvedtek és alázatosan fejet hajtottak a kikerülhetetlennek hitt sorscsapás előtt. Századunk második felének vívmánya, a népi eszmék feltörésének és a népi érdekek képviseletének a következménye, hogy a háború fantomjának ellenereje támadt, a pusztulás esélyei csökkennek, az apokalipszis látomása háttérbe szorul az életvágy mellett. De azt is látnunk kell, hogy a fogalmainkat néha elkoptatjuk, fontos szavaink megszürkülnek az ismételgetésben: béke mozgalom, békeharc, békeakarat és békevágy nem a felületet érintő, tartalmatlan szólamok, hanem az átélés, a megmaradás, a humánus élet lehetőségét jelentő gondolatok, amelyek az emberiség közös életvágyát és jövő akaratát fejezi ki. Ha mozgalmat tudtak eredményezni, ez a megmozdulás ízig-vérlg népi mozgalom. Azért is lehet kozmikus méretű, mert az emberiség legszentebb jogát, az élet jogát akarja megtartani. E zt kell az írónak — a világ minden írójának — tudnia, ezt hivatásszerűen képviselnie és meggyőzni róla másokat. OUBA GYULA inárium margojara Miből is állt ez a program? Röviden: előadás a 70-es évek csehszlovákiai magyar költészetéről, aztán Jilemnicikýrôi és Hviezdoslavról "évfordulóik kapcsán, továbbá beszélgetés az Oj Szó kulturális rovatának munkatársaival, előadás a nyelvjárásgyűjtés módszertani kérdéseiről. Ez volt szombaton. Vasárnap: előadás az egyik jeles csehszlovákiai magyar költő munkásságáról, majd találkozás a költővel, önmagában mindegyik téma érdekes, fontos, bár itt meg kell jegyeznem, hogy éppen a költészettel kapcsolatos kettőnek a kibontása többé-kevésbé nélkülözte mindazt, ami minden jó élő előadás alapvető ismérve: a rendszert, a rendteremtést az összefüggések, értékek között, az áttekinthető felépítést a figyelemfelkeltő és fenntartó előadásmódot. Mondom, a témák külön-külön megfeleltek, de együtt — a nyelvjárásgyűjtőket kivéve — túlságosan is irodalomcentrikusak voltak, ami természetesen még nem zárja ki tágításuk lehetőségét a vitákban, különösen, ha nagyobb a részvétel, jelen vannak könyvtárosok, könyvterjesztők, azok, akiknek különböző szinten önként vállalt feladatuk vagy éppen hivatalból kötelességük az irodalom népszerűsítése. Ezúttal sem ártott volna felelős vezetőket meghívni e területekről, és ezúttal is szerepelhetett volna műsoron az elmúlt időszak eredményeinek, tapasztalatainak összegezése, a legsürgetőbb teendők kijelölése. Hiszen sok esztendő után is aligha mondhatjuk el, hogy minden rendben van könyvesboltjaink, könyvtáraink tájékán, az író- olvasó tolálkozók szervezésa körül, egyáltalán azon a vonalon, mely az író, a kiadó és az olvasó között húzódik. Éppen ezért (is) van szükség erre a szemináriumra. Ez nem vitás, létjogosultságát nem egyszer bizonyította korábban. Azonban — most Itt volt a figyelmeztetés — át kell gondolnunk újra, mint időről időre annyi más rendezvény szervezése során, hogy mit. mikor, hol, hogyan, kivel és minek csinálunk. Egyik se könnyű kérdés, és kell-e külön hangsúlyozni, hogy egyiket sem szibad figyelmen kívül hagyni vagy kevesebb figyelemmel kezelni manapság. Csak a teljesség kedvéért említem meg végezetül a péntek délutánt, amely a helyleik rendezésében nagyobb számú diák részvételével a Kazlnczy- évfordulő jegyében telt el, játékos nyelvi vetélkedővel. Irodalmi műsorral és előadással. Még ez a délután ért a legtöbbet. BOKNAR GYULA KULTURÁLIS HÍREK ■ Hosszú betegség ntán végre visszatérhetett a filmesek közé Simone Signorét is. aki Pierre Granier-Dlerre Az északi csillag című filmjében alakítja a főszerepet. A forgatókönyv alapjául Georges Simenon A lakőnő című regénye szolgált. Signorét egy családi panzió tulajdonosát alakítja, akt tudtán kívül egy gyilkost rejteget. Granier-Defer- re legújabb Simenon-feldolgozá- sa bizonyára olyan sikert Jelent a nagy színésznő számára, mtnt korábban A macska, illetve az özvegy Coudercné volt. 1981 XI. 27. Ér
