Új Szó, 1981. október (34. évfolyam, 232-258. szám)
1981-10-15 / 244. szám, csütörtök
Ä biza'om és a {ó szándék PEDAGÓGUSOK ÉS SZÜLÖK EGYÜTTMÜKÖDÉSÉRÖL N em kell ahhoz sem nevelésszociológusnak, sem családkutató pszichológusnak lenni, hogy tudjuk: ma társadalmi igény a család és az iskola együttműködése. Ezt minden szülő és minden pedagógus érzi, aki gyermekekkel közvetlenül foglalkozik. Más kér'dés az, hogy elméletileg mennyire van ez a terület feldolgozva. Foglalkoznük-e egyáltalán ezzel a témával a kutató elméleti pedagógusok? Hazai pedagógiai tudományos dolgozatokban ennek alig van nyoma. Akinek gyermeke van, már a bölcsődés kortól az egyetemig bezárólag tapasztalhatja: a szülői-nevelői együttműködés keretei elég rugsímasak ahhoz, hogy lehetőség nyíljék a jó szándékú összefogásra. Sok feszültség forrása a pedagógusok szerint a „szakma devalválódása“. Ez a nézet nagyon is vitatható. Igaz, megszűnőben van már a vidéki iskolákban a tanítók monopolhelyzete. Könnyű volt tekintélyt tartani ott és akkor, amikor a szülők közt már érettségizett ember is csak elvétve akadt. A műveltségi színvonal emelkedése tehát — az együttműködés szempontjából — látszólag negatív irányba hat, mert a képzettebb szülő hamarább száll vitába a pedagógusokkal. Csakhogy a valóságban ez nincs így. Régi neves pedagógusok lehetnének a megmondhatói, hogy a kevésbé képzett, a „nadrágos emberre“ mindig gyanakvással tekintő szülőkkel volt csak nehéz szót érteni. Igaz — ha egyáltalán összejöttek — a szülői értekezlet beszámolója után néma csendben, ellenvetés nélkül bólogattak az asszonyok. De ez nem az egyetértés csöndje volt. Utána ugyanis — mezőn, boltban, a szomszédokkal, — még napokig vitatták, taglalták és kommentálták az elhangzottakat. Hogy a szülők akkor véleményüket megtartották maguknak — a nép sok évszázados tapasztalatait figyelembe véve —, érthető volt, ha nem volt is helyeselhető. M a alapvetően más a helyzet. Ma igenis szükség van a nevelési és oktatási problémák széles körű megvitatására. Igaz, a pedagógus régi értelemben vett, formális tekintélyének vége, viszonyaink közt nincs is létjogosultsága. De a jó pedagógusnak tekintélye, szavának súlya van és közmegbecsülésnek örvend. A szülők méltányolják, köztiszteletben Mífir a nagymama Két ötven körüli, tisztán és csinosan öltözött, szelíd tekintetű asszony ül a kávéházi asztalnál, beszélgetésbe merülve. — Péterkém tegnap köhögött, de mára rendbejött. Ma viszont Évike nyűgösködött. Mondtam is az anyukájának, jobb lenne, ha egy két nap otthon marad na. — Az egész emiatt a szokatlan időjárás miatt van — mondja a másik. — Nekem Ágika panaszkodott, hogy fáj a fejecskéje. Hiába figyelmeztettem az apját, hogy öltöztessék melegebben. — Beszélhet az ember ezeknek a mai fiataloknak — keveri meg a kávéját az iménti. — Neked hány is van? — hörpint egy picit gőzölgő csészéjéből. — Huszonkilenc — sóhajt egy nagyot a kérdezett. — Néha a nevüket ts összetévesztem. — Mennyit mondott, asszonyom?- — fordul feléjük a szomszéd asztaltól egy idősebb férfi, mint aki nem akar hinni a fülének. — Huszonkilencet — húzza ki magát az asszony enyhe büszkeséggel. — Gondoltam, hogy már nagymamák lehetnek, de ilyen fiatalon ennyi unokái Ez igen! — bólint a férfi őszinte elismeréssel. Az asszonyok csak mosolyognak szemérmesen. Elvégre nincs az embernek a homlokára írva a foglalkozása, és különben is, a jó óvónő olyan mint az igazi nagymama. SZENK SÁNDOR tartják a pedagógust, ha érzik, hogy a nevelési kérdésekben ő a tájékozottabb partner, aki ismeri a gyermeket, a családot, s tanítványa teljes mikrokör- nyezetével tisztában van. Ezenkívül hathatós segítséget nyújt a nevelésben, a pályaválasztásban, a gyerekek napirendjének és életmódjának kialakításában. Van alapos pedagógiai, pszichológiai tudása, s olyan módszerei, melyek lehetővé teszik, hogy tudása legjavát átadja a gyerekeknek. Ha ezt észreveszik a szülők, a pedagógust fenntartás nélkül elfogadják, támogatják elképzeléseit és jóhiszeműen építik kapcsolataikat az iskolával. A szülők döntő többsége rájött ugyanis, hogy az utóbbi években nemcsak az oktatási módszerek változtak meg, az iskolarendszer funkciói is kibővültek. A klasszikusan zárt vi- lágú iskola átalakult, nyitottabbá, egyben bonyolultabbá vált. Ez nemcsak abban tükröződik, hogy a diplomás szülők is tanácstalanul állnak hatodikos kislányuk matematika-példája fölött, hanem abban is, hogy az iskola nem kizárólag a tanulmányi teljesítmények alapján értékel, s megváltoztak az oktató-nevelő munka elvi céljai. Az iskola ma már nem csupán a pedagógustól követel erőfeszítést — a tanulótól is. Erőfeszítés nélkül ugyanis sehol nincs értékes eredmény. Ha nem akarjuk, hogy félmegoldások szülessenek, félművelt emberek hagyják el az iskolapadokat a pedagógusnak fokozott erővel kell oktatnia és nevelnie, a gyermekeknek és fiataloknak pedig erejük java részét a tanulásra kell fordítaniuk. Ma a teljesítményre való törekvés, a színvonal az élet minden területén korkövetelmény, tehát az iskolában is az. Ezért nehezebb ma diáknak lenni, mint 20—30 évvel ezelőtt. A mi kötelességünk mindent megtenni, hogy gyermekeink a szigorúbb követelmények közt is idegrendszerük károsodása nélkül helyt tudjanak állni. Most az iskolában, azt követően a munkahelyükön, a társadalomban is. Mi felnőttek arra már rég rájöttünk. hogy az ismeretek hiányát rendszerint akkor vesszük észre, amikor szükség lenne rájuk. Senki sem szeretné, ha gyermekének élete kudarcsorozatból állna csak azért, mert a tanulásra szánt években nem vette komolyan a dolgát; mivel nem akadt, aki megmagyarázza, hogy a mai technikai-tudományos és társadalomszervezettségi viszonyok között csak alapos és sokoldalú felkészültségű emberek tudnak helytállni. Ma a szülő-iskola kapcsolatban két kulcsszó van: a bizalom és a jó szándék. Pedagógusaink kemény vizsgák során bizonyították, hogy szakmailag és pedagógiailag felkészültek a pályára. Sok szép tervvel, jó szándékkal, lelkesen indultak. Az iskolában aztán kiderül, hogy szűk a tér. nem teljesíthetik ki ambícióikat, vagy nem úgy, ahogyan azt elképzelték. Keveset valósíthatnak meg eredeti álmaikból. De ha átértékelik az álmokat, s egyeztetik a lehetőségekkel, sok mindent megvalósíthatnak elképzeléseikből. Nemcsak az igazgatókon és az oktatási szerveken, rajtunk szülőkön is múlik, hogy minél több okos kezdeményezésük kibontakozhasson gyermekeink javára. Ha a szülők összefognak az iskolával, sokat tehetnek gyermekeikért. Ha viszont a családra mutogat — mint a bajok forrására —, mindenki rosz- szul jár: az iskola, a család, a társadalom, de legeslegrosszab- bul azok, akikért itt mindennek történnie kell — a gyermekek. H a viszont egyesítjük erőinket, egyre jobb tárgyi, pedagógiai, nevelési feltételeket teremtünk a felcseperedő apróságok számára. Pedagógusaink többségének gondolkodását a szolgálat etikája hatja át. Munkájukkal még boldogabb világot akarnak teremteni a jövő nemzedéke, a mi gyermekeink számára. Segítsünk nekik! TÖRÖK ZSUZSANNA A ma írója Jozef Kot a szlovák irodalom élő kérdéseiről A bratislavai Nové slovo című hetilap idei 6. számától kezdve Milyen leszel, szlovák irodalom? címmel közölt ankét- ban, mely az írók a CSKP XVI. kongresszusa után fejléccel jelenik meg, számos idősebb és fiatalabb szlovák író és költő vallott és vall saját alkotói hétköznapjairól, műhelygondjairól, sikereinek és balsikereinek okairól, írói terveiről, a szlovák szépirodalom és publicisztika mai helyzetéről és fejlődésének lehetőségeiről. A lap 34. számában Jozef Kot prózaíró, a Szlovák Szocialista Köztársaság Kulturális Minisztériuma művészeti főosztályának igazgatója szól irodalomfelfogásáról, az alkotómunka alapkérdéseiről, az irodalomkritikával és a publicisztikával kapcsolatos felfogásáról, saját írói terveiről, a szlovák irodalomra a XVI. pártkongresszus után váró feladatokról. Változatlanul hiszek az irodalom hatalmában és erejében — vallja Jozef Kot —, a szocialista irodalom hatalmában és erejében, mely sorsát összekötötte a kommunista eszmeiség történelmi optimizmusával. Persze annál inkább tudatában vagyok, hogy a mai szlovák irodalom még nem találta meg a saját terét és idejét, azokat a lehetőségeket, melyek révén a szó egyesítheti és aktivizálhatja a társadalmat. Időnként az az érzésem, mintha az irodalmunk gondosan ápolt konyhakert volna, ahol képesek vagyunk akár dinnye nagyságú paradicsomot is termeszteni, ám inkább csak valamilyen mezőgazdasági kiállítás céljaira, mint a napi szükséglet kielégítésére.“ Rámutat, hogy noha a szakemberek méltányolják e „kiugró“ teljesítményeket, felhívják rá a figyelmet, hogy „ezekből a szu- per-paradicsombogyókból valahogy hiányzik az időnk értelme, hogy az irodalmat nem kis magánterületeken művelik, hanem legalább is a nemzeti társadaloméin, de optimálisan az egész emberiség termőföldjein.* Jozef Kot emlékeztet rá, hogy bár a CSKP XVI. kongresszusa és az SZLKP kongresszusa ismét kiemelte a tehetség Jelentőségét, „a talentum csakis az akarat révén realizálódhat, a társadalmi életre való hatásgyakorlás tudatos akarata révén“. Jozef Kot nézete szerint az alkotómunka alapproblémája jelenleg az író elégtelen világnézeti és filozófiai felkészítésében rejlik, abban, hogy számos alkotó „ódzkodik bepiszkítani a kezét az aktuális társadalmi problémák porával“. Az író publicisztikai aktivitását, küldetését Kot nem csupán a társadalmi témájú cikkek írásában látja, hanem jóval szélesebb teret szán nekik. Az Irodalomkritika teendőiről szólva Jozef Kot nyíltan kimondja: melegen üdvözölné, ha a kritika képes lenne felvázolni a mai irodalom programját, és csúcsteljesítményeiben nem elégedne meg csupán az elvitathatatlan értékek interpretálásával. A mai szlovák irodalom alapvető gondjaira, kérdéseire keresve a választ egyfajta javaslatot is megfogalmaz a megoldásra: „A megoldást — írja — a kritika nagyobb igényességében látom, a marxista—leninista esztétikai alapelvek következetesebb kritikai érvényesítésében. Nem elég csupán rögzíteni az — akár kedvező — eredményeket, művészi fejlődést. Az irodalom »nagy keresését« mindig is befolyásolta a kritika szüntelen elégedetlensége. Keressünk, kísérletezzünk, irodalmunk jelenlegi állapota nem ringathat el bennünket, nem pihenhetünk babérfainkon.“ KÖVESD! JÄNOS Minden fellépése ünnep Klára Havlíková ötvenéves A közfelfogás szerint a zongoraművészek keze légiesen karcsú, ujjai hosszúk. Klára Havlíková keze meglepően kicsiny. Olyan apró és finom a tenyere, mint egy kislánynak, az ujjai nem hosszabbak az átlagosnál. De araikor a kézfejemre koppint velük, majdnem felszisszenek. Hihetetlen erő van ezekben a kis kezekben. — Látja, mekkorát lehet így ütni — mondja. — A kritikusok is gyakran írták rólam, hogy olyan erőteljesek a billen- téseim, mint egy férfinak. Pedig most nem fejtettem ki különösebb erőt, lazák az izmaim. A zongorajáték során rengeteg függ a kéztartástól, az izmok ruganyosságától. Ha ezek megfelelők, akár egész nap is zongorázhat az ember, anélkül, hogy elfáradna. Nekem szerencsém volt, kiváló pedagógusok iriányítása alatt tanultam meg ezeket a dolgokat. Első oktatóra az édesanyám volt. Kitűnően zongorázott és én mindig nagy elragadtatással hallgattam játékát. Kilencéves voltam, amikor hivatásos zenetanárhoz kerültem. Gáli Ida, Bartók egykori növendéke vérbeli pedagógus volt. rengeteget köszönhetek neki. Megkövetelte, hogy mindent fejből játsszak, ezzel alaposan kifejlesztette zenei memóriámat. Egy év alatt két év tananyagát vette át velem, három év alatt végeztem el a hatéves zeneiskolát. Amikor észrevette, hogy nincs lám- palázom, gyakran szerepeltetett és sokat dicsért, hogy növelje az önbizalmamat. Csaknem minden órán hangsúlyozta, hogy a zenét kell választanom hivatásomul. A konzervatóriumban rögtön a harmadik osztályba léphettem. Ott ismét egy kitűnő pedagógus hoz kerültem, Kafendovához, aki megtanított arra, hogy kis kézzel is lehet erőteljesen játszani. A Zeneművészeti Főiskolán is nála és Macudzinskinál tanultam. Tanulmányaim befejezése után opera-korrepetítorként dolgoztam, három csodálatos év következett; a Zeneművészeti Főiskola aspiránsa lettem. Három hónap alatt túljutottam a kötelező vizsgákon és aztán mindem időmet a zongorázásnak szenteltem. Közben koncerteztem, ahol lehetett. — 1972 óta a Szlovák Filharmónia szólistája, s mint ilyen, főleg a modern szerzők műveinek előadásában jeleskedik. Miért épp az ő szerzeményeiket tűzi műsorára? — A főiskolán egyaránt kötelező volt a klasszikus, a romantikus és a modern zongorairodalom. Ott ismerkedtem meg Sosztakovics _műveivel, többek között Huszonnégy prelüdjével. Ritkán, sőt alig játsszák, pedig nagyon szellemes zenedarab még ma is megnevettet néhány részlete. Lemezre is felvették, s amire nagyon büszke vagyok, Sosztakovics meleg hangú levélben mondott köszönetét művének tolmácsolásáért. A lemez- felvétel előtt soha senkivel sem hallottam a prelűdöket, így csak sajátmagamra támaszkodhattam előadásuk során. Ezért jelentett különösen nagy örömet Sosztakovics elismerése. Aztán Hindemith, Sztravinszkij következett. A hazai szerzők közül főleg Suchoň kompozíciói szerepelnek műsoromon, sokan tréfásan a kiváló mester házi előadójaként emlegetnek. Impulzív természet lévén tökéletesen azonosulni tudok Suchoň dinamikus kontrasztokkal teli, hallha- tatlanul kifejező muzsikájával, azt hiszem, ha zeneszerző volnék, magam is ilyen zenét komponálnék. Mint előadó, azt vallom, hogy nem kell félni a kortárs szerzők műveinek bemutatásától. Eldugott, kis falvakban játszottam Suchoň szerzeményeit, és mondhatom, mindig nagy sikerrel, pedig nem is a legkönnyebb darabokat választottam. Talán a művek mély érzelmi töltése teszi, vagy az, hogy — mint mondják — látszik rajtam és játékomon a lelkesedés, a zene által közvetített érzelmek átélése, nem tudom. Egy biztos: nem fontos, hogy a közönség különösebb zenei műveltséggel rendelkezzen, csak szív és fül kell a zene- hallgatáshoz. Az utóbbi időben rájöttem, hogy jó, ha minden szám előtt mondok néhány közvetlen szót a műsorra kerülő darabról, keletkezésének körülményeiről, arról, milyen érzelmeket vált ki bennem. Ezáltal közvetlen kontaktust alakítok ki a hallgatókkal, s ők is figyelmesebben, érzékenyebben reagálnak mindenre. — A hangversenyteremben zongorához ülő művészek mindig várnak néhány pillanatig, mielőtt játszani kezdenének: összpontosítanak. Megesik, hogy ez az összpontosítás kínosan hosszúnak tűnik. — Ez egyéni. Ismerek színésznőt, akinek legalább tíz perces koncentrálásra van szüksége, nálam ez körülbelül fél percig tart, ennyi idő elegendő ahhoz, hogy átgondoljam a dolgokat. Azt hiszem azonban, hogy a koncentrálásnak nagyobb jelentősége van játék közben, mint azt megelőzően. Ezért fellépés előtt szívesebben beszélgetek, ez egyben feloldja a tré- mámat is. Érdekes módon azok a hangversenyeim sikerültek a legjobban, amelyek előtt egyszerűen nem értem rá koncentrálni, mint például Spanyolországban, ahol több napos fárasztó utazás után kellett szinte azonnal zongorához ülnöm. — Gondolt már arra, hogy tanítson? — Régebben nem gondoltam volna, hogy rendelkezem pedagógiai érzékkel, a tanítás gondolatával sem foglalkoztam, amikor egy finnországi vendég- szereplésem alkalmával váratlanul felkértek egy mesterkurzus vezetésére. Elvállaltam és nem bántam meg, bár nagyon kimerítő a 10 napos tanítás. Hét növendékem volt, mindegyikükkel napi háromnegyed órát kellett volna foglalkoznom, de az előírt negyvenöt percből mindig egy óra lett. Képtelen voltam abbahagyni a munkát, étkezni sem jártam, nem csoda, hogy alaposan elfáradtam. A gyerekek kedvesek, Igyekvők voltak. Észrevettem, hogy sokkal lelkesebben fogadták utasításaimat, ha a szokástól eltérően nem németül vagy angolul, hanem az anyanyelvükön szóltam hozzájuk. Finnországban már nem adhatnának el. A jövő nyáron is Finnországba készülök, ismét vállaltam a tanítást. Legkedvesebb tanítványom második lett az ottani országos versenyen. Az ilyen eredmény erőt ad a további munkához. Alig van európai ország, ahol ne tapsoltak volna Klára Havlíková zongorajátékának. De hangversenyezett már Japánban, Iránban, Libanonban és több afrikai országban is. Húsz éve lép fel nyilvánosan, s most, hogy életében is kerek évfordulóhoz ért, nem hiszem, hogy elkeserítenék a szaporodó évek. Kesergésre nincs is ideje ennek a tetterőtől szinte vibráló, kitűnő művésznek. Ünneplésre se nagyon, de mire is? Minden fellépése ünnep. VOJTEK KATALIN Kőnözst felvétele
