Új Szó, 1981. október (34. évfolyam, 232-258. szám)
1981-10-27 / 254. szám, kedd
Katonák-dalial, tánccal, zenével Harmincéves a Ján Nálepka Katonai Művészegyüttes Egy-egy jubileum mindig alkalom az emlékezésre, szép pillanatok fölidézésére. Ilyenkor kézközeibe kerülnek a legrégebbi, fényképek is, hogy teljesebbé tegyék a szavakat, A fényképek és a szavak ezúttal a bratislavai Ján Nálepka Katonai Művészegyüttesről beszélnek, mely harminc évvel ezelőtt alakult meg és vált hivatásos együtessé egy, katonákból verbuválódott amatőr művészeti csoportból. Vendéglátóm, Milan Novák ezredes, érdemes művész, zeneszerző, az együttes művészeti vezetője oklevelekkel, festményekkel, más képzőművészeti alkotásokkal gazdagon díszített hivatali szobájában először nemrégiben készült felvételeket mutat, melyeken a szocialista országokban működö katonai művészegyüttesek vezetői láthatók. Időről időre találkoznak valamelyik fővárosban, hogy megtekintsék az ottani együttes legújabb műsorát, tapasztalatot cseréljenek, kölcsönösen beszámoljanak egymásnak legújabb törekvéseikről. Aztán egy felvétel az ötvenes évek elejéről, az első bemutatóról, aztán egy másik, melyen Milan Novák ezredes többek között Borisz Alekszandrov társaságában látható. A világhírű Alek- szandrov-együttes példakép volt számukra, különösen a kezdeti időkben több műsort is átvettek tőlük. Később fokozatosan kialakították saját arculatukat, és éppen Milan Nováknak is köszönhetően, aki a megalakulás pillanatától fogva az együttessel van, mint karnagy és zeneszerző is. Az együttes legelső műsorában elsőként az ő szerzeménye. A népet szolgáljuk című dal hangzott föl. Az elém tett utolsó fényképen e mű partitúráját szemlélhetem meg. — Hogy az elmúlt harminc esztendőből mi jelenti számomra a lényeget? — ismétli meg kérdésem Milan Novák. — Mindenekelőtt az a munka, melyet a fiatalokkal végeztünk, végzünk, alkotó közösségben. És az, amit e munka nyomán adni tudtunk a többi katonának és a civil közönségnek. Hogy mit? Kilencven százalékban főként a katonaéletből vett témákban: politikumot, esztétikumot, komoly és vidám tartalmakat — szóval, dallal, tánccal, zenével. Különösen az utóbbi esztendőkben igyekeztünk olyan összeállításokat készíteni, melyek mindenkinek megfelelhetnek. Mi nem tábornokoknak csinálunk műsort. Ma a katonaság legalább olyan nehéz, mint harminc évvel ezelőtt, és mi a fáradt legényt nem elaltatni akarjuk, hanem megfogni. És ez, azt hiszem, sikerül is, gyakran megtörténik, hogy alig akarnak leengedni a színpadról. A korábbi merevebb összeállításokról ezért tériünk át fokozatosan a cselekményes feldolgozásokra, ahol fölfedezhetők bizonyos színházi törvényszerűségek, de nem színházról van szó. Igyekszünk igazodni a korkövetelményekhez, ma már revüszerű műsorokat is készítünk, ami nem jelenti azt, hogy csak ilyet. Amíg a múltban Cikker, Suchoň, Moyzes, Ferenczy írt nekünk zenét, ma már táncdalszerzőkkel is együtt dolgozunk. Összefoglalva: dinamikusabbá tettük műsorainkat, melyek általában egy komoly és egy vidám részből állnak. Ezenkívül kimondottan hangverseny jellegű műsorokat is adunk, köztük nevelő hangversenyeket. És hát a népművészet is helyet kap nálunk, de nem úgy és nem olyan mértékben, mint más együttesek esetében. Mi katonai együttes vagyunk, ezáltal meghatározva cselekedjük a kultúrát, művészetet, tudva azt természetesen, hogy nem létezik külön katonai és külön civil művészet. Mi a munkánknak jelentős szerepet szánunk a katonák politikai nevelésében is, egyáltalán a nevelésben. Változatos, élvezetes formákban és eszközökkel közvetíteni a mondanivalót. És most jöhetnének a számok, nagyobbnál nagyobbak. A bemutatók, fellépések, megtett kilométerek, külföldi szereplések, a szerzők és nézők száma — vagyis további beszédes adatok a harminc esztendőről. De nézzük csak a szereplőket, akiknek zöme tulajdonképpen évről évre cserélődik. Olyan fiatalokról van szó, akik valamilyen művészeti iskolát végeztek, és miután konkurzus alapján bekerültek az együttesbe, a kötelező szolgálati idő letelte után megválnak attól és, úgymond, civil művészként folytatják pályájukat. Vendéglátóm elmondja, hogy az együttesben töltött idő alatt gyakorlati tapasztalatokra tesznek szert, még akkor is, ha más művészetet tanultak, mint amilyennel az együttesben találkoznak. Jelenleg a zenekarnak negyvenöt, a tánckarnak harminckét, az énekkarnak húsz tagja van. Szóba kerül az is, hogy nem egy magyar nemzetiségű fiatal szerepelt az együttesben. Milan Novák kapásból sorolja Viczay Pál, Vajda Géza, Kovács Lajos, Somorjai György, Holocsy István nevét. Aztán megint fényképek, színes felvételek is, de ezúttal már műsorfüzetekben, jubileumi kiadványokban. És a képeken csinos lányok is, különféle kosztümökben, az előadások egy-egy mozgalmas pillanatában. Ök zömükben civilek, diáklányok, vagy már doigozók, különféle területeken. Jókedv, lendület árad ezekből a képekből, akárcsak Milan Novák ezredes, érdemes művész egész magatartásából. Észre sem venni rajta, hogy születésnapi ünnepségre készül az együttessel, és fellépésre, mely a Szlovákia fővárosában most zajló zenei események szerves része. Mire az írás megjelenik, már utána lesznek az ünnepnapoknak, új feladatokra gondolva. BQDNÄR GYULA Maradandó élmény A Don Carlos a bratislavai zenei ünnepségeken 1867-ben, a Don Carlos párizsi bemutatója után Bizet így Irt Verdiről egyik barátjának: ,,Nincsenek meg ismert hibái, de nincs már egyetlen erénye sem. A csata számára elveszett, s az opera a haldoklás szakaszába lépett...' Nemcsak a hivatásos muzsikusok, a közönség sem fogadta túlzott lelkesedéssel a bemutatott művet. Ez az idegenkedés bizonyos mértékig még napjainkban Is fennáll: a Don Carlos nem vetekedhet a Traviata, a Trubadúr, az Aida vagy a Rigoletto népszerűségével. Indokolatlanul, mert grandiózus mű ez, tele izgalmas konfliktusokkal, rendkívüli plaszticitással megrajzolt alakokkal és csodálatosan áradó muzsikával. Néhány részlete pedig, mint Fülöp monológja vagy Eboli nagyáriája, az egyetemes operairodalom legkiemelkedőbb remekei közé tartozik. A Don Carlost a basszusok vetélkedőjének szokták nevezni; három basszusszerepe van, ebből kettő, Fülöp és a Főinkvizí- tor, nemcsak átlagon felüli hangkvalitásokat, de kiváló jellemábrázoló készséget is igényel. Épp ezért az operaházak ugyancsak meggondolják, műsorukra tűzhetik-e Verdi e remekét. Az első szereposztás bemutatója alapján örömmel konstatálhatjuk, hogy a Szlovák Nemzeti Színház rendelkezik megfelelő adottságú énekesekkel, s ami még ennél is örvendete- sebb a legigényesebb szólamokat fiatalokra bízhatták. Fülöp szerepében méltán közkedvelt fiatal basszistánk, Sergej Kopčák mutatkozott be. Nem tudni, a rendező, avagy a saját elképzelését valósította-e meg, amikor a szokásostól eltérően meglepően fiatalra formálta a spanyol uralkodó alakját. Vitatkozni lehet ezzel a felfogással, még akkor is, ha tudjuk, Fülöp mindössze negyvenegy éves volt a huszonhárom éves Valoís Erzsébet halálakor, tehát korántsem olyan öreg, amilyennek az operaszínpadon hagyományosan ábrázolják. Verdi Don Carlosának esetében azonban nem lenne helyes a történelmi valóságra apellálni, hisz már az alapművek, Schiller drámájának sincs sok köze a valós fényekhez. Fülöp korának dramaturgiai funkciója van; öregsége miatt sem lehet Erzsébetnél Carlos vetélytársa. Maga Fülöp a III. felvonásbeli nagyáriájában kétszer is a halálról énekel. A szöveg ugyan nem mondja ki, de érezteti, a halál — egy idős ember természetes halála — közel áll. Kopčákot orgánuma kimondottan predesztinálja Fülöp szerepére. Hangja minden regiszterben a tőle megszokott szépséggel zengett, a magas fortékban néha szinte szárnyakat kapott, csak a pia- nókban vesztett hajlékonyságából. A művész talán túlságosan is bízik természetes hangszépségében, karakterformáló erejére nem helyez elég nagy gondot, egész produkciója visszafogottabb volt a vártnál. A másik nagy basszusszerepet, a Főinkvizítort Peter Mikulás alakította. Ez a fiatal művész rendelkezik mindazzal, ami egy énekesnél nélkülözhetetlen: hangszépséggel, muzikalitással és rendkívüli színészi képességekkel. Félelmetesen nagyszerű főpapot láttunk megformálásában. Szerepét a legapróbb részletekig kidolgozza, mozgásában tökéletesen jelenítette meg a vak aggastyánt. Ha már a basszusokról szólunk, meg kell említenünk egy reményteljes ígéretet, Ján Gallot, aki a flamand küldöttség tagjának rövid szólamában hívta fel magára a figyelmet. Ezt a szólamot a jelenleg előadott olasz verzióban a németalföldiek kara énekli, de Ján Gallo hangja indokolttá tett© ezt a kis változtatást. František Livora az a művész, aki nem elégszik meg puszta adottságaival és állandóan csiszolja technikáját. Don Carlos szerepében kiegyenlített, szép teljesítményt nyújtott, s bár hanganyaga nem belüzel- gően szép, mértéktartó, stílusos éneklésével, jól megalapozott magasságaival kellemes perceket szerzett. A Posa márkit alakító Pavol Mauréryt hallgatva az ember azt sajnálja, hogy ez a kellő hangerejű, jól játszó, rokonszenves énekes miért nem került annak idején jobb énekpedagógus kezébe. A helytelen hangképzés okozta vokális torzulás egész produkciójára rányomta bélyegét. Elena Kittna- rová megjelenésében, játékában ideális Erzsébet, a szerep hangbeli megformálásával azonban adós maradt, különösen a magas hangokkal küzdött meg nehezen. Az előadás fénypontja kétségkívül Ida Kirilová Eboli hercegnője volt. Pompás, telt mezzojának hajlékonyságát már az első felvonás Fátyol-áriájában megcsodálhattuk, a második felvonás hármasában és a nagyáriában vérbő drámaisága ragadott magával. Színészi játékára is csak dicsérő jelzők illenek. Örülnénk, ha gyakrabban találkozhatnánk vele főszerepekben, bizonyára kiváló Azu- cena vagy Delila lenne. A kisebb szerepekben Mária Turbóvá Aprődja és a Mennyei Hangot éneklő Jarmila Smyčková tetszett. Pavol Gábor díszletei és Ľudmila Purkyňová szép jelmezei jól igazodtak a mű hangulatához. A koncepciózus rendezés Miroslav Fischer munkáját dicséri. Viktor Málek zenekara elismerést érdemel a partitúra igényes megszólaltatásáért, habár néha a spontánul áradó olaszos hangzással adósunk maradt. Egészében véve elmondhatjuk, hogy rendkívül nívós, szép előadással gazdagodott a Szlovák Nemzeti Színház operájának repertoárja. VOJTEK KATALIN mmm \m m ma is m m m tataim m- FILMEK ANFISZA, DRÁGÁM (szovjet) Mai fiatalokról szól Eduard Gavrilov filmje, az Anfisza, drágám. Hőse egy fiú és egy lány. Anfisza egy építőipari vállalat brigádvezetője, határozott, magabiztos teremtés. Nyikolaj, az elkényeztetett bölcsészettanhall- gató viszont megszokta, hogy mindig mások döntsenek helyette. A két fiatal — eltérő természetük ellenére — egymásba szeret, megértik egymást, a fiú határozatlansága, akaratgyengesége azonban csakhamar szétválasztja őket. tott szemmel járnak, jó megfi- gyelők, éleslátásuk a szellemes és jól megírt párbeszédekben is megnyilvánul. Figyelemre méltó a rendező színészvezetése is, különösen a női főszerepet alakító Marina Levtonova számára tette lehetővé, hogy színészi képességeit teljességében kibontakoztathassa. Partnere, Leonyid Kajurov kevesebb teret kapott a bizonyításra. E vitathatatlan pozitívumok ellenére a film fogyatékossága, hogy alkotói nem tisztázták Marina Levtonova és Leonyid Kajurov a szovjet film szerelmes- párja Az alkotók elsősorban azt vizsgálják filmjükben, hogy a tiszta szerelem képes-e megváltoztatni az embert, a mély érzések hogyan formálják az egyén magatartását. A film érzékletesen ábrázolja nem csupán a két fiatal egyéniségét és mikrokőrnyezetét, hanem a bennünket övező világot is, a maga összetettségében és ellentmondásosságában. Az alkotók nyíműfaját. Az Anfisza, drágám cse* lekményét, mondanivalóját tekintve ugyanis lélektani film, de oly sokat énekelnek benne, hogy a nézőt ez megtéveszti, azt hiheti, musicalt lát. Pedig szó sincs róla. A zenés műfaj és a lélektani film elemei nem állltak össze szerves egésszé, a dalok mindvégig idegenül, sőt zavarólag hatnak a cselekményben. KI BESZÉL ITT SZERELEMRŐL? (magyar) Jelenet a magyar filmből; előtérben Tarján Györgyi és Gálffy László Az ifjúságot állítja érdeklődésének középpontjába Bacsó Péter legújabb filmje, a Ki beszél itt szerelemről? is. A rendező a magyar filmművészek közül a legkövetkezetesebben foglalkozik a hatvanas-hetvenes évekbeli magyar ifjúsággal. Elég, ha csak néhány mű címét említjük meg: Nyáron egyszerű, Szerelmes biciklisták, Fejlövés, Kitörés, Szikrázó lányok, Ereszd el a szakállamat, Zongora a levegőben, Riasztólövés, Áramütés, Ki beszél itt szerelemről? E szerelmes történet két fiatalról, pontosabban egy leányról szól, akit szerelem gyanúja miatt (holott a rajtakapott fiatalok még csak nem is szerelmeskedtek) kizárnak az egyetemi kollégiumból, majd visszavesznek és ellenpéldát statuálandó közös szobába költöztetnek egy fiúval — szerelem nélkül is; a véletlenek sodrában közéleti személyiség lesz, képviselő. Nem azért, mert alkalmas rá. Citrom Flóra kertészmérnök-hallgató megtanulta, hogy a véletlen kínálta előnyöket miként lehet kihasználni. Olyannyira megtanulta, hogy közéleti karriert fut be, még az országgyűlésbe is eljut, noha a képességei igencsak átlagosak. Már-már csakugyan érvényesülne, ám akaratlanul is felrúgja a játékszabályokat. Most itt áll előttünk csinosan és csalódottan,, érzelmek és illúziók nélkül. Tréfák és anekdoták, keserűségek és mosolyfakasztó gegek, igazságok és közhelyek, szinte magánszámok füzérének is tetszhet a film,.melyben az epizódok nem kapcsolódnak egymáshoz. Az alkotás mozaikszerűségét még az is kiemeli, hogy a történetet a főhős meséli el, az egész az ő monológjaként hangzik el, mint egy illusztratív előadás. így aztán hiába a találó részletmegfigyelések, hiába az ügyesen ellesett életpillanatok, hiába a hangulatos kép és zene, a szatirikus valóságmozzanatok nem állnak össze árnyalt társadalomrajzzá. A kísérlet tehát felemás sikerrel járt, a rendkívüli helyzetekben megmutatkozó átlagfiatalok csak kapálóznak a mély vízben, képtelenek .kiúszni a partra. Az emberi és társadalmi szempontból egyaránt kitűnő ötlet igazán megérdemelte volna a nagyobb műgondot, az elbeszélés finomítását, a drámai elemek megerősítését. Citrom Flórát, a szerelem igazságára késve ráébredő, sze- leburdi, kacérkodó főhőst Tarján Györgyi alakítja, partnere Gálffy László. ■Ró 1981. X. 27.
