Új Szó, 1981. október (34. évfolyam, 232-258. szám)

1981-10-20 / 248. szám, kedd

Zempléni tájak Kiállítás a Csehszlovák—Szovjet Barátság Házában Nem mindennapi tárlat nyílt meg Bratislavában a Csehszlo­vák-Szovjet Barátság Házá­ban. Anyaga kelet-szlovákiai (zempléni) képzőművészek — František Bačo, Štefan Bubán, Andrej Doboš, Štefan Makara, František Patočka és Ladislav Zozulák — alkotásaiból állt egybe. Valamennyi rajz, grafi­kai lap, festmény és szobor a haza és a szülőföld iránti sze­reletet igyekszik kifejezni. A lá­togató elé táruló kép változa­tos, mivelhogy a művészek mindegyike más-más stílusban alkot. Stejan Bubán nyolc olaj- festménnyel szerepel a tárla­ton. Ezek nagyobb részben táj­képek, de övé a tárlat egyet­len csendélete is, az impresz- szionisztikus Virágcsokor is. Az egyes tájegységekből na­gyobb területeket elevenít meg l Zempléni távlatok, Tokaji dombok), de ugyanakkor érzé­keny a részletekre is (Fák, Varázslatos Zemplén). Színdús festészetében dominálnak a kontúrok, ugyanakkor impresz- szionisztikusan ábrázol fényjá­tékot, kubisztikusan egyszerű­síti a formákat. A képeiből su­gárzó melegség, derű megfog­ja az embert. Andrej Doboš tizenkilenc al­kotással van jelen; nyolc olaj- festménye, két fametszete és kilenc grafikai lapja átfogóan mutatja be alkotói tevékeny ségének irányait. Olajfestmé­nyei a szűkebb haza tájait és az ott élő embereket vetítik elénk gazdag színvilágban, egyénien elvonatkoztatott, mo­numentalizáló felfogásban (Szülőföldem, Asszonyok, Ün­nep). Társai között Dobos az egyetlen, aki tájképfestészeté­be a természeti jelenségeken kívül ipari létesítményeket is beépít (A vajáni hőerőmű). Štefan Makara nyolc tájké­pével a természet kitűnő isme- rőjeként is bemutatkozik. Ké­pei tulajdonképpen panorá­mák kelet-szlovákiai tájegysé­gekről (Töketerebes után, A Vihorlat alatt, Latorca). Nem mindig ragaszkodik a pontos földrajzi ábrázoláshoz, egy-egy tájrészletbe foglalja bele mindazt, ami lelkületében a szülőföld képei nyomán van jelen. (Nyírfák, Síkság). For­manyelve realisztikus, színeit az évszakokhoz igazodva vál­togatja, a hangulatok megfes tésére is törekedve. Kevésbé si­keres alkotásai azok, amelye­ken a természeti erők ábrázo­lására törekedett, noha, hozzá kell tennem, éppen ezek na­gyon expresszívek (Vihar). Ladislav Zozulák zárja a fes­tők sorát. Hat olajfestményé­nek és három akvarelljének központi témája szintén a táj. De Zozulák az egyetlen, aki nem összefüggő tájegységek megörökítésére törekszik, ha­nem egy-egy részlet kimetsző sével hangulatképek ábrázolá­sára (A kertben, Tetők, Este a faluban). Zozuíákot elsősorban a téma geometrikus formái ra­gadják meg, határozott kon­túrjait tömött tónusú színfelü­letekkel domborítja ki. Formai szempontból kétségtelenül egyéni az, ahogy Zozulák dol­gozik, de ugyanakkor a mes­terkéltség is elő-előttínik, a megszokott keretekből minden­áron való „kitörés“ szándéka. František Patočka négy kis plasztikája is elegendő ahhoz, hogy észrevegyük a műveiben rejlő ellentéteket. A madár cí­mű kompozíciója teljes mér­tékben a dekoratív kubizmus szellemében készült. A máso­dik három mű (Leányfej, Az ének, Leány) stiláris ellentét­ben áll az előzővel. A szobor­tömeg alapvető kontúrjain kí­vül impresszionista formaje­gyekkel is próbálkozik a mű­vész hangulatot, légkört te­remteni, de a jelképes Az éne­ket kivéve kiforratlanok ezek a művek. Ami élményt nyújt­hatnának, még azt se nagyon „tehetik“, mert az amúgyis kisméretű plasztikákat helyte­lenül állították ki, az alacsony talapzaton szinte elvesznek. A kiállítás egészének szín­vonala magasabb az átlagos­nál, tematikailag pedig egy­séges. Kár, hogy a tárlat anya­ga szűk keretek közé lett be­szorítva, a nagyobb tér, a be­mutatottnál több mű még ko­molyabb konfrontációra adott volna lehetőséget, valamint le­hetővé tette volna azt, hogy a kiállítás jó színvonalú kataló­gusában kiállítási darabként felsorolt művek valóban teret kapjanak. És sajnáljuk, hogy František Bačo szobrászmű­vész alkotásaival csak a kata­lógusban közölt fényképek alapján ismerkedhetünk meg. LEHEL ZSOLT A kékszakállú herceg — Prágában A prágai Smetana Színház operatársulata az új évad első premierjeként Bartók Béla A kékszakállú herceg vára és Carl Orff Az okos leány című művét tűzte műsorára. így a 20. század operairodalmának két jelentős, érdekes egyfel- vonásos alkotása csendült fel a Nemezt! Színház operaszínpa­dán. A 100 évvel ezelőtt szü­letett Bartók Béla egyetlen és a 86 éves Carl Orff leghíresebb operájának bemutatása a szá­zadunk zenéje iránti fokozott érdeklődést tanúsítja, ami min­denképpen örvendetes jelenség. A kulturális eseményeket fi­gyelemmel kísérő cseh sajtó egyhangúlag az új évad sze­rencsés nyitányaként könyveli el a kél, lényegében nagyon el­térő egyfelvonásos zenedráma egy este történő bemutatását. Bartók bölcselő művének tra­gikumával szemben áll Orff vígjátékának komikuma, szipor­kázó szellemessége. A két mű lényegéből adódó különbséget hangsúlyozza az is, hogy más­más karmester vezénylésével (Bartók művét Zdenék Košler, Az okos lányt pedig Josef Cha- loupka dirgiálta) szólalt meg. FÉNNYEL ÍRVA BORZI LASZLÖ FOTÓKIÁLLÍTÁSA A rimaszombati (Rimavská Sobota) Gömöri Múzeum kiállí* tótermében rendezték meg Bor- zi László első önálló fotókiállí­tását, Fénnyel írva címmel. A járási újság fiatal szerkesztőjé­nek neve a hazai magyar — és az utóbbi időben egyre gyak­rabban a szlovák — lapokban közölt riport- és illusztrációi; képei révén vált ismertté. Amint az a több mint száz ké­pet felsorakoztató kiállításon is kiderült, Borzi László a pilla­nat fotósa. Jó érzékkel [sok esetben irigylésre méltó szeren­csével], ösztönösen találja meg és rögzíti a kiemelésre és meg­örökítésre érdemes pillanatot. Ügyesen fedezi fel a legegy­szerűbb, szürke hétköznapi szi­tuációkban is a humánus moz­zanatot, ugyanúgy a grotesz­ket. Képeinek humánuma érez­Borzi László felvétele hetően közeli rokonságban áll Tóthpál Gyula szociális ihleté- tü felvételeinek hangulati és érzelmi világával. Látásmódjában ügyesen társít­ja a groteszk helyzetek kieme­lésében rejlő lehetőségeket mondanivalójának kihangsúlyo­zására. Legsikerültebb ilyen pil­lanatfelvételei már-már a fonák helyzetekre épült felvételeivel európai hírnevet szerzett prágai František Dostál munkáira em­lékeztetnek. Mint a pillanatokat kiragadó, helyzeteket, hangula­tokat megörökítő fotósok álta­lában, Borzi László is csak el­vétve, leginkább csak a kinagyí­tással él az utólagos beavatko­zási lehetőségek közül. Nem alkalmazza a sötétkamra bonyo­lult, olykor agyafúrt technikai trükkjeit, bravúrjait (mint pél­dául az izohélia vagy a szolari- zációs és relief technikák), sem a műtermi fényképezés lehető­ségeit. Talán nem is ismeri őket és mert képei így is megállják a helyüket, nyilvánvalóan nincs is szüksége ezekre az időigé­nyes technikákra — eredménye­sebb, ha ezt az időt is „telibe talált“ pillanatainak szenteli. Borzi László tíz évvel ezelőtt vett először fényképezőgépet a kezébe. Szorgalmának, kitartó munkájának és nem utolsósor­ban tehetségének köszönhetően viszonylag gyorsan fejlődött kezdő fényképészből ígéretes tehetségű fiaiéi fotóssá. A mos­tani kiállításon látottak alapján- biztosrar vehetjük: megtalálja, kialakítja saját, egyéni, egysé­ges képvilágát is. Ennek leg­fontosabb feltételei a tehetség, fogékonyság, szorgalom és vi­talitás — adva vannak. PÄLHÄZY JÖZSEF Mindkét mű rendezője Karéi femek; az egyszerű, de kifejező díszletet mindkét esetben Jo­sef Svoboda, a kosztümöket pe' dig Olga Filipi tervezte. Mind­két darab előadásának magas színvonala meghaladja a társu­lat átlagos teljesítményeit. Egyik előadás sem marad fel­színen, mindkettő mélyre ha­tol a közönség lelkében is. A Bartók-mű témája első lá­tásra meseszerűnek tűnik föl, de valójában allegória, mely­nek jelentése ki-ki élettapasz­talatai szerint módosulhat. A kékszakállú herceg vára egy férfi lelkivilága, melyet a sze­relmes Judit teljességében kí­ván megismerni. A szív vala­mennyi titkát szeretné kifür­készni, amikor bebocsátásért eseng a szívet jelképező vár valamennyi termébe. Az önle­leplezés és a megismerés vá­gyának színrevitele ez a ze­nemű. Bartók feszültséggel te­li, megbűvölő zenéje képes az ilyen elvont gondolat kiiejezé sere, képes behatolni a szív hetedik termébe, s megidézni azt. Zdenek Košler tökéletesen átélte a zenemű minden rész­letét, s vezényletével a zene­kar precíz előadása nem min­dennapi élményt szerzett a prágai közönségnek. A Kékszakállú és Judit lelki drámáját megjelenítő opera rendkívül igényes feladatot je­lent az énekesek számára. Énekével és kiváló színészi ké­pességeivel Karéi Pruša keltet­te életre Bartók készakállú hercegét; Judit igényes szere­pében Nadeída Kniplová tehet­sége legjavát mutatta ■ föl. A második bemutatón Pavol Ho- ráček és Libuše Márová alakí­totta Bartók hőseinek szerepét. Meglepően jó teljesítményt nyújtottak, a sajtóvisszhang szerint úgymond túlszárnyalták saját lehetőségeiket. A Smetana Színház színpa­dán Bartók A kékszakállú her­ceg várát az idei Prágai Tava­szon a budapesti Állami Ope­raház is bemutatta, szintén nagy sikerrel. A két előadást összevetve a cseh sajtó a bu­dapestiek előadásában rámutat a mű drámái kontúrjainak ki­hangsúlyozására, míg Karéi Jernek felfogásában a mű poe- tikusabb, reményteljesebb. Ugyanakkor a sajtóvisszhang arra is utal, hogy a mű ének­beszéde a magyar nyelv sajá­tos ritmusához alkalmazkodik, ezért az opera eredetiben hat a legszuggesztívebben. MOLNÁR ANGÉLA BSfi Eü S3 B- ÜJ FILMEK­ARANYOSZ (szovjet) Néhány szovjet köztáraság filmművészete az elmúlt évti­zedben világviszonylatban is figyelmet keltett. Ilyen (az oroszt most nem számítva) a grúz, az ukrán, a litván, az ör­mény és a kirgiz. A filmművé­szetben élenjáró öt köztársa­ság közül a legnagyobb meg­lepetést a kirgiz hozta. Ez a háromezer méteres hegycsú­csok között elterülő s a ha­séin felhőtlen; szakít felesé­gével, majd barátnőjével. El­bizonytalanodik, nem tudja, hogyan tovább. Ezért elhatá­rozza, hogy egy időre otthagy­ja a ngayvárost és édesapjá­hoz költözik vidékre. Itt egy merőben más világ­gal találja szembe magát: az emberek közvetlenek, minden eseményt a maguk módján, természetes észjárásuk alapján Jelenet a szovjet filmből; a képen Doszhan Zsolzsakszinov, a férfi főszereplő zánknál másfélszer nagyobb, de csak vagy két és fél millió lakost számláló déli állam töb bek között olyan filmmel aján­dékozta meg a világot, mely nemzetközi fesztiválokon díjat szerzett. Ez a film Az első ta­nító (rendezte Andrej Koncsa- lovszkij, Csingiz Ajtmatov re­gényéből), melyből tisztaság, derű, hit árad. A frunzei stúdióból most To- lomus Okejev, az egyik leg­markánsabb egyéniségű rende­ző alkotása, az Aranyősz jutott el hozzánk. A film központi alakja egy tévériporter, akit a kezdő képsorokban a főváros sugárútján látunk, amint in­terjút készít a kirgiz irodalom és kultúra jeles képviselőivel. Murát lelkesen beszél, szakmai fölénnyel interjúvolja ala­nyait: a neves sebészorvos épp úgy szót kap mikrofonja előtt, mint az ismert író vagy híres operaénekes. Ügy tűnik fel, Murát befutott ember, s nép­szerűségnek örvend. A való­ság azonban más: a vezetőség nincs megelégedve munkájá­val, kifogásolja, hogy interjúi felsžínesek, sematikusak, a be­szélgetésekből hiányzik az em­ber. Murát válságos helyzetbe kerül — és nem először. Ko­rábbi munkahelyén, a színház­ban is zsákutcába jutott. Ami­kor belátta, hogy rendezőként nem érvényesül, a gyors siker és nagyobb jövedelem remé­nyében a televízióhoz szerző­dött. Ráadásul a magánélete SASTOLL, A FEHÉR LÖ magyaráznak. Itt minden mint-, ha egyszerűbb, mégis tartal­masabb és őszintébb lenne. Még az emberek is. A nép mély bölcsessége, a lálottak- hallottak a főhőst elgondolkoz­tatják, vizsgálódásra készte­tik, s arra, hogy párhuzamot vonjon fővárosi mikrokörnye- zete és a vidék sajátságos vi­lága között. Ráébred, hogy számos városi ismerősének szemlélete mennyire megválto­zott, milyen anyagiasak, kép­mutatók, a használati tárgya­kat nem egyszer többre becsü­lik, mint az őszinte emberi kapcsolatokat, a barátságot, a megértést, az egymás segíté­sét. Ezek a részei a filmnek általános érvényűek, jóllehet a történet a távoli Kirgiziában játszódik, ahol mások a szo­kások és hagyományok, mint nálunk. Érdekes az alkotás stílusa: a modern dramaturgiai elemek a népi elbeszélés kifejező esz? közeinek frisseségével elegyed* nek s ezt a rendező mély léi lekábrázoló készséggel egyesi? tette. A film legerőteljesebb és leghitelesebb részei azok, me? lyek a népi hagyományokból táplálkoznak, s a kirgiz nép mentalitását, szokásait tárják elénk. Kevésbé sikerültek vi? szont azok, melyek a főváros? ban játszódnak. A rendező ezeket a jeleneteket túlságo? san leegyszerűsítette, s így megkérdőjelezte őszinteségük két. (ongo!) A címben szereplő legendás fehér ló áll e szokatlan wes- tern-történet középpontjában; körülötte bonyolódik a cselek­mény, érte a nagy hajsza és élethalálharc. Sastoll egy indián törzsfő- nök tulajdona, de nem sokáig, mert egy másik törzs tagjai a főnököt elteszik láb alól, hogy megszerezhessék lovát. A cso­dálatos paripának sokáig azon­ban ők sem örülhetnek, mert a civilizáció a Vadnyugatot sem hagyja érintetlenül, így a végeláthatatlan prérik csakha­mar a fehér bőrűek hatalmi és terjeszkedési politikájának es­nek áldozatul, s ádáz harc kezdődik Sastollért a fehér- ég rézbőrűek között. E kerettörténet Anthony Harvey rendezőnek ürügyül szolgált arra, hogy kifejtse mondandóját a fanatizmus, a megszállottság romboló hatá* sáról, s arról, miként rontot­ta meg az embereket a civili­záció. Az alkotó e gondolato­kat a film második rétegében szimbólumokba és metaforák­ba rejtve fejtette ki. • Az alko­tás első rétege — a kaland­történet — mesterségbeli tu­dással készült, friss tempóban pergetett sztori; főszerepét Martin Sheen játssza. — ym — • • • | 1981. X. 20. Az angol film egyik kockája

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents