Új Szó, 1981. szeptember (34. évfolyam, 205-231. szám)
1981-09-04 / 209. szám, péntek
N em a szokásos újságírói fordulat: tényleg hiányoljuk őt szerkesztőségi szobánkban. Holott bizony, néha bosszankodtunk, amikor a koradélutáni csúcsforgalomban egy-egy jelzőről vívtunk szinte végeláthatatlan csatát, mert makacs ember volt. minden kéziratát szent és sérthetetlen értéknek tartotta. Aztán az sem volt mindennapi, ahogy új írásait vagy régebbi novelláit átadta. Elvonultunk egy üres szobába, izgatottan kérdezgetett jelentéktelen dolgokról, majd zavartan, szinte pironkodva kihúzta a kéziratot. Percnyi ponradt minden életpojon és minden sikertelenség ellenére * Mi sem jellemzőbb félénkségére és félszegségóre mint az, hogy az ötvenedik születésnapjára írt önvallomását, húsz év múlva a hetvenedik életjubileuma alkalmából olvasta föl az írószövetségben, barátai hosszas unszolása után. remegő, kézzel, fülig vörösödve. Vádoltak és Igazoltak azok a sorok. „Soha, de soha nem voltam gondtalanul fiatal, soha, de soha nem tudtam a szerelemben sem teljesen belefeledkezni ... Hogy is lehettem volna gondtalan és boldog olyan Nehéz búcsú SZABÓ BÉLA POSZTUMUSZ KÖTETÉRŐL tossággal kellett megmondani, mikorra olvasom el, melyik nap közöljük. Nyilván halála után megjelent szép kiállítású könyvét is így nyújtaná át s lelkemre kötné, melyik nap és hány órakor jön be meghallgatni a véleményemet. Pokolian nehéz, keserves élete volt. nagyon kevés napsugárral. Fábry Zoltán mondatai tnlálóak: Nincs szlovákiai magyar író, aki annyit küzdölt volna a tollal és a tollért, sikerért és az eredményekért, aki oly görcsösen és elkeseredetten és szerelmetesen markolta volna a tollat, olyan szívósan, annyira fanatikus önhittel és hajszoltsággal, mint ő ... Hányszor adtuk fel Szabó Rélát, és tolla hányszor hódította vissza szívünket és elismerésünket. Makacs és hű makorban, amely szülője, apja is, anyja is volt a szerénységnek és a fasiszta gyűlölködésnek. Hogy is lehettem volna boldog, ha testem minden porci- kájával és lelkem minden józanságával irtóztam a nélkülözéstől, a megalázástól? A félelem és irtózat keserű poharát az életért mégis fenékig kellett innom!“ Néhány szépen kimunkált tollrajztól eltekintve nem az esztétikumuk adják ezeknek az írásoknak az értékét. Kétségtelen, hogy Szabó Bélának íróként csak ritkán sikerült átlagon felüli magaslatokra eljutnia. És mégsem unalmasak vagy szürkék a most olvasható vallomások és portrék sem, mert érződik belőlük az a mérhetetlen szenvedés, amely megkeserítette a szerző életét.--- UtUM A Csehszlovák Televízió az utóbbi esztendőben elsősorban a publicisztikai műsorok szerkezetét változtatta meg. Elsődleges célként az időszerű politikai és társadalmi témák hatékonyabb propagálását, valamint a műsorvezetés személyiségekre épülő módját követte. A változás leginkább a tévéhíradót érintette. Az első kiadás gyakorlatilag változatlan szerkezettel, csupán a stúdió feltételeit javítva, kerül adásba. A második kiadást váltották fel az Aktualitások és a 24 óra című műsorok. Az előbbi tömör külpolitikai hírösszefoglalót és bőséges hazai híranyagot, riportokat, kommentárokat, egy-egy kiválasztott témához kapcsolódó beszélgetést tartalmaz. Az utóbbi a világpolitika eseményeit taglalja, vitathatatlanul bővebb információkkal, közvetlenebb véleménymondással, és egy-egy külpolitikai újságíró személyiségét mindig tükrözve. A másik változás gyakorlatilag egy eddig csak Jegyeiben élő, alkalmilag jelentkező műsorfajta — a publicisztikai magazin — állandósulását hozta. A Ma este nyolckor tavaly karácsony tájékán indult és eleHÁROM PÉLDA ve a nézők aktív közreműködésével számolt. Természetesen nincs tudomásom a beérkező levelek számáról, de a meghirdetett, közreműködésre, véleménymondásra váró témákra vissza-visszatérő műsor, igazolja szerkesztőit. Tehát három olyan műsorral gyarapodott a televízió, amely a változások nyomán szinte azonos igényeket támaszt készítőivel szemben. Különösen érvényes ez a műsorvezetőkre, akik szinte minden esetben a hazai televíziózás legtapasztal- tabbjai közül kerültek ki. Tudásuk, közvetlenségük televíziós személyiségekké avatja őket. Egy-egy publicisztikai műsor akkor jut zsákutcába, ha készítői elfelejtkeznek arról, hogy a képernyő a legtöbb otthonban családtagként van jelen. Ebből a státuszból eredően a néző nem viseli el a kioktató hangnemet, a hánya-vetiséget, az ezerszer hallottak újbóli reprodukálását. Az effajta műsorok teamjei legtöbbször egy Szabó Béla írásainak egy része azért értékes, mert kordokumentum is, hiszen ő jól látta’ és láttatja az emberi megaláztatás társadalmi, politikai, szociális gyökereit is. Néha sajnáljuk, hogy Osvát- ról, József Attiláról és Fábry Zoltánról kevés újat, eredetit mond el, megelégszik az általánosságokkal, olykor kimondottan felszínes mondatokkal, pedig minden bizonnyal tudott volna nagy példaképeiről érdekeset mondani. Aztán végigolvasva a kötetet, rájövünk, hogy Szabó Béla többszöri találkozások, beszélgetések • után sem mert partnere lenni kor- társainak, veliik is ugyanolyan félszegen, félénken beszélgetett, s ez érződik az írásokból. Egy-egy szép mondat, metafora vagy jól sikerült embervagy eseményábrázolás után felsóhajtunk, mennyivel többre vihette volna, mennyivel többet megírhatott volna abból, amit megért, amit látott, amit végigszenvedett, ha ki tudott volna törni főleg a társadalmi ellentmondások szorításából. A 0' m még így sincs igazuk azoknak, akik legyintenek neve, életműve hallatán. Egyik vallomásában megható sorokban írja le, hogy egyetlen új kézirattal sem rohant rögtön a szerkesztőségekbe. Hetekig a belső zsebében, a szíve mellett hordta, melengette. Ogyls onnan fakadt ki minden sora, gondolata. Ez az őszinteség, a megaláztatásokat ábrázoló tiszta szándék teszi értékessé e kötet és Szabó Béla életművének nem egy darabját. (Madách, 1981) SZILVÁSSY JÓZSEF vagy két, már televíziós személyiséggé vált publicista köré csoportosulnak. Kétségtelen, hogy mindez kockázatvállalással jár együtt, de a tudatosság, az átgondoltság rendszerint meghozza az eredményt. Az Aktualitások, a 24 óra és a Ma este nyolckor a hazai televízióban fontos helyet töltenek be. Ez elsősorban a tájékoztatásnak a személyiség varázsával, meggyőző erejével gyarapodó jellegéből adódik. Az első két esetben még hullámzó a színvonal, hiszen változnak a műsorvezetők, de a harmadik esetben már állandósuló pozitív tendenciát mutat. Éppen ezért a műsorszerkesztésben is figyelembe kell venni ezt, és ha lehetséges, a második műsorból az elsőbe sorolni a Ma este nyolckor-t. Különösen akkor látszik ez indokolt* nak, ha megnézzük az első műsor egy hetét. A főműsur Ideirt szinte hétről-hétre film- és szórakoztató programok töltik ki. Közérdekűbb témákkal foglalkozik ez a publicisztikai magazin annál, hogy a második programba sz >rulJon, esetenként szembeállítva az első programon fuló krimivel. DÜSZA ISTVÁN BARÁTI PÁRHUZAMOK A kéthavonként megjelenő Revue svetovej literatúry című szlovák világirodalmi folyóirat idei legfrissebb, 5. számában három magyar vonatkozású anyagot közöl. Kertész Ákos Kaspa- rek című hosszabb terjedelmű novellája Karol Wlachovský, a neves műfordító érzékletes tolmácsolásában olvasható. A fordító a novella elé Próza o ľudskej dôstojnosti (Prózai mű az emberi méltóságról) címmel ismertetést is ír, melyben bemutatja Kertész Ákos eddigi próza- és drámaírói munkásságát. Wlachovský arról is tájékoztatja a folyóirat olvasóit, hogy a kiváló magyar írónak ez idáig két drámáját, a Névnapot és az Özvegyeket mutatták be a szlovák színházak. A két említett drámával csaknem egyidejűleg jelent meg szlovákul a magvar író Makra (1979) és Sikátor (19801 című regénye, melyek Szlovákiában is sikerkönyveknek számítanak. Hozzátesszük, hogy a Makrát a bratislavai Tatban a Sikátort a Slovenský snisova^r kiadó ielentette meg Karol Wlachovský, illetve Jozef Petro lavallatára és fordításában. A most közölt novelláról ezt fria: „A Kasvarek című novellában a szerző nem állffia szembe egymással az életeszményt és a valós életet. Kaspa- rek (a hatvanon túli, szlovák származású hős) elégedett és megbékélt a feltételekkel, melyek között él. Semmit sem akar változtatni életkörülményein fnoha azok nemigen méltóak az emberhezf: csupán méltó emberi viszonyokra vágyik, s arra, hogy név szerint Ismerjék öt, ha már olyan munkákat végez az emberek javára, amelyeket Ök maguk megvetnek. I — / Kertész Ákos bravúros mestere a homogén próza komponálásának. Ebben az értelemben a szóban forgó novella egyáltalán nem jelent kivételt.“ Az Ismertetésből az is kiderül, hogy a publikált novella ízelítő az író készülő új szlovák nyelvű könyvéből, mely válogatott kisDrózai műveit tartalmazza majd. A folyóirat Páčilo sa mi (Mi tetszett? ) rovatában pedig Vojtech Kondrót vall bensőséges hangon három fiatal magyar költő-kortársa. Kis Benedek, Szeoesi Attilla és Utassy Tózsef négy verse kapcsán a Jelenkori magvar költészet Iránti érdeklődéséről. odaadásáról, keresve — és fellelve — a két költészetben meglevő tematikai, gondolati, megközelítési párhuzamokat, s „a rejtett rokoni kapcsolatokat". Miközben saját fordításában közzéteszi az említett költők verselt, (Kiss Benedek Kiáltás, Szepesi Attilla Ifjúságom, Utassy József Béke és Száll az ének című költeményét), sorról sorra, képről képre haladva tesz lírai hangú vallomást arról, mi ragadta meg egy-egy költeményben, mi az a mondandó amit rokonnak érez a sajátjával. Szepesivel kapcsolatban többek között megjegyzi, hogy „Szepesi Attila Ifjúságom című versét már tíz évvel ezelőtt olvastam a Költők egymás közt című antológiában, de csak most, negyvenéves koromban lepett és ragadott meg. Ismert dolgok felfedezése — vajon egyáltalán várhatunk-e még ennél szebbet az életben?! Szinte meghatóak Kondrótnak azok a sorai, amelyekben a belső rokoni párhuzamokról vall: „Amikor fordítottam Szepesi versét, az Apáról, aki fa költő álmában 1 »úgy metszette a szőlőt a napfényben, mint még soha«. a saiát apámra gondoltam, (szabad fordításban: «... aki Van Goqh-i sapkáidban megint-szigo- rúan metszi a szőlőt". A folyóirat harmadik magvar vonatkozású anyaga Reich Károly egyik széD itlnsztráclóla. KÖVESDI jftNOS SZINTE A SEMMIBŐL - MINDENT Alexander Moyzes nemzeti művész hetvenöt éves Morózus, zárkózott öregúrnak képzeltem, akit nehezen lehet szóra bírni. Ehelyett egy mozgékony, kedélyes ember fogadott, aki egyik cigarettáról a másikra gyújtva szívesen és színesen beszél, miközben hol egy régi kottát, hol pedig egy magnókazettát keresgél. Mindenről sajátosan egyéni véleménye van, és egy vásott gyerkőc kajánságával élvezi elképedésemet, amikor Beethovenről vagy Wagnerről nem épp a titánoknak kijáró magasztalás hangján szól. Amikor zenekri- tikusi tevékenységét említem, amely úttörő jellegű volt a szlovák zenei életben, mosolyogva tárja szét karját: „Egész életemben mást sem tettem, csak az utat törtem.“ (CSTK-f elvétel) Alexander Moyzes, a modern szlovák zene nagy mestere, aki főleg a szimfónia és a kamarazene területén alkotott maradandót, s akinek sokoldalúan szerteágazó tevékenysége zenei életünk minden fontos mozzanatára rányomta bélyegét, olyan házban nőtt fel, ahol a zene mindennapos vendégnek számított. Édesapja, az ugyancsak zeneszerző Mikuláš Moyzes zenetanárként működött Eperjesen (Prešov). — Azt hiszem, az egyetemes zenetörténetben sem túl gyakori, hogy egy zeneszerző új művet komponáljon fia születésének örömére, ahogy azt az ön édesapja tette. —Igen. édesapám egy kompozíciójával, a Missa Solemnis- szel fogadott. Tizenhat vagy tizenhét éves koromban magam is közreműködtem egyik előadásán, az orgonaszólót játszottam, édesapám vezényelt. Gyönyörű ez a zenemű — rendkívül meliodikus, invenció- zus, a szlovák zeneirodalom egyik gyöngyszeme. Mivel a partitúrája elveszett, később én komplettizáltam a darabot. Édesapám karvezető volt, emlékszem, gyönyörűen orgonáit. Amikor nagyobb voltam, gyakran én játszottam helyette. Olyankor bejött megnézni, jól megy-e a munka, aztán elégedetten hazament. Mégsem akarta, hogy fia is a zenét válassza hivatásául. — Valóban így volt. De az édesanyám, aki sztntén nagy zenekedvelő volt, támogatott elhatározásomban. — Prágai tanulmányai során ön Dvofák egykort tanítványának, Vitézslav Nováknak ts növendéke volt. Beszélt önnek Novák professzor Dvofákról? — Természetesen. Dvofák nagyon szigorú tanár volt, Vi- tözslav Novák gyakran emlegette, hogy az ő szigorú felügyelete alatt tanult. Ezt a „szigorú felügyeletet“ mindig hangsúlyozta, joggal. Bármi legyen Is az ember — mérnök, ügyvéd, vagy orvos — meg kell tanulnia mindazt, ami a szakmáiéhoz szükséges. Ugyanilyen szakma — ha ugyan nem nehezebb — a zene is. A tehetség önmagában nem elég. Tanulásra és arra a bizonyos „szigorú felügyeletre“ van szükség. Maga Novák professzor nem volt olyan szigorú, amilyennek lennie kellett volna, legalább Is velem szemben. Hagyta, hogy önállóan dolgozzak. Ez, persze, ló volt, de még Jobb lett volna, ha néhány fortélyt megmutat. Igaz. az Iskola nem arra való hogv kész zeneszerzőt faragion egy fiatalemberből. Inkább útmutató. Irányt adó sziréné van. A zenét szOnteipr.nl tanulni kell. — ön hosszú pedagógiai munkássága alatt egész sor kiváló muzsikust indított el pályáján. Van valamilyen pedagógiai ,/irs poeticája“? — Azt vallom, hogy a zene nagyon komoly dolog, műveléséhez nemcsak tehetség, de elsősorban szorgalom és akarat szükséges. A zene ugyanis nem tűri a dilettantizmust. Hogy ez mennyire igaz, a könnyűzene igazolja. A könnyűzene professzionális alapon született. Offenbach, Suppé, Johann Strauss és a többiek egytől egyik nagy mesterségbeli tudással, kitűnő szakmai felkészültséggel rendelkeztek. De a későbbiek, sőt a dzsessz legjobb képviselői is — vegyük például Duke Ellingtont — professzionalisták voltak. Aztán jött a rádió, majd a tv; a rengeteg adóállomás és a hosszú adásidő egyre nagyobb mennyiségű szórakoztató zenét igényel, folyton új számokra van szükség. Üe hol van annyi jó zeneszerző, aki ilyen hatalmas mennyiségben ontaná a jó számokat? ír, aki tud, és ahogy tud. így aztán nem csoda, ha a könnyű műfajban virágzik a dilettantizmus. Engem ez a fajta könnyűzene elszomorít. — Manapság annyi különféle irányzat érvényesül a zenében<. Ön egész munkássága során hű maradt a népzenéhez. Miért választotta ezt az utat? — Miért maradt Csajkovszkij hű az orosz, Brahms a német, Debussy a francia népzenéhez? Hát mi miért ne maradhatnánk meg a szlovák népzenénél? Aki nemzetközi akar lenni, az elsősorban a saját nemzetéhez legyen hű. Ami pedig az úgynevezett irányzatokat illeti,, egy példával élek: én nem a zenei impresszionizmusra vagyok kíváncsi, ha Debussyt hallgatom, hanem magára Debussy zenéjére. Kizárólag a zene a fontos, amely egyszerűen vagy jó, vagy rossz — mert ez a lényeges, nem pedig az irányzat, amelynek jegyében szüle1- tett. — Komponálás idején a rendszeres munka híve? Minden nap dolgozik? — Jaj, dehogy, Isten mentsd Persze, amíg tanul az ember, minden nap kell dolgoznia. De egy kiforrott zeneszerző esetében már nem olyan egyszerű az egész. Nagyon sok gondolkodás előzi meg azt a pillanatot, amíg nekifogok az írásnak. Először az egész művet átgondolom, s amikor a fejemben már elkészült, papírra vetem. Aztán egy gyönyörű időszak következik — a partitúra kidolgozása. Roppant nehéz munka, de ez az egészben a legszebb. Aki nem próbálta, el sem tudja képzelni, milyen csodálatos érzés, amikor látja az ember, hogyan épül, növekszik a kompozíció. Többször megkérdezték tőlem, meg vagyok-e elégedve a műveimmel. Nem vagyok, és soha nem Is leszek velük megelégedve. Ha nem így lenne, nem kéne soha semmit sem átdolgoznom, márpedig én elég gyakran átdolgoztam a műveimet. Az alkotómunka természetes velejárója, hogy a frissen elkészült mű csaknem mindig jónak, hibátlannak tűnik. De hogy valóban idöálló-e. azt csak harminc-negyven év távlatából mondhatja meg az ember. — Mit könyvel el legnagyobb sikerének? — Jó érzés látni, milyen magas színvonalra jutott a szlovákiai zenei élet. És ami különösen figyelemre méltó — ez a hatalmas fejlődés rövid fél évszázad alatt következett be, másutt ehhez hosszú évszázadok kellettek. S hogy ebben én is részt vettem örömmel tölt el. Szinte a semmiből teremtettünk meg mindent. Szükség volt egy zenekarra — létrehoztuk a Szlovák Filharmóniát: repertoárjába hazai zeneszerzők műveire volt szükség előadásukra hazai szólistagár- dára, a zenészek képzésére konzervatóriumra, hazai pedagógusokra ... Egyszerre nőtt, feilődőtt minden, egyik szükségszerűen magával hozta a másikat. Azelőtt ilyesmiről ábrándoztunk. Ma ez a valóság. VOJTEK KATAI.IN 1981. IX. 4.
