Új Szó, 1981. szeptember (34. évfolyam, 205-231. szám)

1981-09-22 / 224. szám, kedd

ÖSSZEFOGNI

Szülő, pedagógus, iskola érdeke

M

egkezdődött az új tanév. Ha szól a csengő, el- csöndesednek a zsibongó folyosók, csak ca. osztályokba kiszűrődő zümmögő zaj hogy az ajtók mögött- komoly, megfeszített munka roiyík. Még nem fáradt sem a gyermek, sem a pedagógus. Lendiistet ad a nyári szünidő aLaíi felgyülemlett erőtartalék. A szülők álmélkodva figyelik könyv- és munkafüzethalmokat cipelő gyermekeiket. Meddig tart ez a lelkesedés? Az első dolgozat- írásig? Vagy még hamarább í>1- párolog? Ez bizony sok-sok tényezőtől függ. A sikeres tanulás feltételeinek egy részét az iskola, másikat a család köteles biztosítani. Hogy megteremthessük az optimális feltételeket és a kölcsönös együttműködés összhangját, már az év elején összehívják minden iskolában a szülői értekezleteket. Sok évtizedes pedagógiai tapasztalat: az eminens gyermekek szülei szívesen és rendszeresen eljárnak a szülői értekezletekre. A problémákkal küszködőké viszont gyakran, esetleg rendszeresen távolmaradnak. Pedig az ilyen gyerekek számára roppant fwitos, hogy szüleik szorosan együttműködjenek az iskolával. Nemcsak azért, mert fegyelmezettebben tanul az a gyerek, amelyik tudja, hogy szülei rendszeresen tájékozódnak lükolaí munkájáról, hanem azért is, mert nő a biztonságérzete, ha úgy érzi fontos amit csin&l és figyelnek rá.

Az értelmi képességek kibontakoztatása, a gondolkodás fejlesztése, a jellem nevelése sikeresebb az olyan gyermekek esetében, akiket szorető, gondoskodó család vesz körül, amely tiszteletben tartja személyiségét is. Már csak tlyen meggondolásból is időt kell szakítanunk rá, hogy minden szülői értekezleten ott legyünk, tájékozódjunk az iskola munkájáról, gyermekink küszködéséről és sikereiről. Az lenne az ideális, ha a szülői értekezletek problémamegoldó tanácskozásokként dolgoznának. Ha szülő és tanító vagy tanár nem méregeti sanda szemmel egymást, hanem összefognak a gyermek érdekében, erre meg is vámnak a feltételek. Szükség van egymás kölcsönös támogatására, hisz legféltettebb kincsünkről, életünk értelméről, a gyermekeinkről van szó. A cél közös:

jól képzett, testileg, szellemiig és erkölcsileg egészséges, minden körülmények közt helytállni képes emberekké nevelni őket.

A felgyorsult élettempó rengeteg elméleti és gyakorlati követelményt támaszt a pedagógusokkal szemben. Kevés kivétellel igyekeznek is emberül megfelelni az elvárásoknak. Ha az oktatás- és neveléslélektanban való jártasságuk lelkiismeretességgel párosul — a siker sem marad el. A minap nagykaposi (Veľké Kapušany) és pelsőci (Pleši- vec) tanítónőkkel beszélgettünk. Tavaly bevezettük az írás- és olvasástanítás új módszerét, az elsősök új tankönyveket kaptak. Az oktatáshoz szükséges szemléltető szóképeket nem kapták meg idejében. Tudták, ha az iskolaév végén nem olvasnak folyékonyan az elsősök, nem hivatkozhatnak arra, hogy év elején hiányoztak a tansegédeszközök. Hozzáláttak, és az iskolai munka befejeztével, társadalmi, háziasszonyi, családanyai teendőik mellett három hét alatt megrajzolták a szükséges 35 szóképet. Még csak köszönetét se vártak (igaz, nem is kaptak) munkájukért. Idén megvannak a szükséges segédeszközök, viszont a tankönyvcsalád első tagja hiányzik. A másodikat már rég megkapták, az elsőt nem. Nem siránkoznak. Saját könyvük lapjait vetítik ki a falra, s átveszik a gyermekekkel a szükséges tananyagot. Remélhetőleg azóta már megérkeztek a tankönyvek, s leálltak a vetítések.

E

fféle ideig-óráig tartó problémák adódnak, de ha megvan a jó szándék és akarat, közös erővel kiküszöbölhetők. A tanulás ugyanis hosszú-hosszú tapasztalatokon alapuló folyamat, amely pszichikai fejlődés formájában megy végbe és a gyermek egész magatartásának megváltozásában jut kifejezésre. Nyugodt csak az a szülő és pedagógus lehet, aki elmondhatja: minden tőlem telhetőt megtettettem, hogy gyermekeim elsajátítsák a korszerű tudást és derék dolgozó ember váljék belőlük. Már csak a jó lelkiismeret miatt is fontos, hogy minden szülő ott legyen, ahol a gyerekéről szó van, s ne csak az élbolyba tartozók szülei.

Hisz a közepes, vagy gyenge eredményeket felmutató tanuló is rengeteget fáradozhat a tudás megszerzéséért. Hogy munkájának kisebb a hatásfoka, annak legtöbbször a gyermektől független okai vannak. Ne kerüljük el hát az iskolát akkor sem, ha gyermekünk nem tartozik a legsikeresebbek közé. A törődés biztonságot, a biztonság erőt ad a gyereknek. Ha érzi, hogy szülei is, tanítói is rajta tartják a szemüket, segítőkész figyelemmel kísérik munkáját, szorgalmasabban, magabiztosabban dolgozik.

A szülői ház és iskola jó kapcsolata a pályaorientáció miatt is fontos. Ha gyakrabban találkozunk a pedagógusokkal, tájékozottabbak vagyunk. Tudjuk, milyenek a társadalmi elvárások és a lehetőségek; s mivel a pedagógusok egy nagyobb közösségben figyelhetik meg gyermekünket, jobban meg tudják ítélni képességeit, adottságait, hajlamait. Tájékozottabbak a szakmaválasztás, illetve továbbtanulás lehetőségeiről is.

S

erdülőkorban változások zajlanak le a gyerek akarati szférájában, ezért gyakran maga sem tudja eldönteni, mit is akar. Ingerlékeny, impulzív módon, meggondolatlanul cselekszik. Ha kudarc éri, hatalmába keríti a teljes tehetetlenség érzése, ha sikere van, a fellegekben jár. Életének második — de most már tudatos — dackorszakát éli. Ki álljon mellette ilyen nehéz hónapokban, években, ha nem a szülei és a tanítói? De akik szemben állnak egymással, nem állhatnak egy emberként a gyerek mellé. A gyerek érdeke tehát az, hogy évek során kialakítsunk egy őszinte, egymás munkáját támogató korrekt kapcsolatot. Mert nem kevesebbről, a felnövekvő nemzedékről, e nemzedék minőségéről van szó. Gyermekeink aktivitását, erőfeszítéseit támogatnunk kell. Az iskolakerülés a negatív akarati és jellembeli megnyilvánulások esetében pedig idejében közbelépni. Csak így biztosíthatjuk jellemük és szellemi képességeik töretlen fejlődését, a társadalomba való optimális beilleszkedésüket. Ez a célja a szülőnek is, az iskolának is. Ezért kell összefogni.

TÖRÖK ZSUZSANNA

Közösségben gondolkodni

LADISLAV FIALKA ÖTVENÉVES

A kortársak szerint Jean Gaspard Debureau, a múlt század utolérhetetlen mimusa,

akinek előadásain halálra kacagta magát a közönség, búskomor ember volt; nevettetni tudott, de nevetni nem. Maga a figura is, amelyet megalkotott, szomorú: lisztes képű, bő, fehér lebernyeg?s örök álmodozó, aki esetlenül csetlik-botlik & világban. Ö az, akinek soha semmi sem sikerül, aki* mindenki lenéz, gáncsol és félretaszít. Hogy mégis .síiért mulatót! ezen az ügyefogyott alakon

Párizs népe? Mert egy volt közülük, a nyomorultak közül,

aki tűrni és s;(*nvedni kénytelen, ám amikor szenvedése

már kibírhatatlanná irált, fellá* zadt, és kegyetlenül elbánt ellenfeleivel. Debureau szociális tartalommal töltötte meg a lisztes képű bohóc figuráját, c karzat népe helyeit lázadt fel és ítélkezett Pierrott személyében. Pierrot, a lázadó bohóc Debureau maszkjában yélt örökéletűvé. Ha a pantomimről hallunk, ez a fehérre mázolt arcú, pomponos, bő kacabajkás figura jut az eszünkbe. Hiába múltak el hosszú évtizedek, sót immár csaknem vaásfél évszázad, mindig akadt valaki, aki Debureau nyomába lépve magára öltötte Pierrot kosztümjét, hogy ítéletet, mondjon a világról. A kcsztüm idővel megváltozott — hol fekete, testhez simuló trikó, hol pedig esetlenül bő, kockás nadrág lett —, de vise)3i estfcről estére ugyanazt > teszik, mint hagy elődjük, kázadoznak W-*

báink ellen, tükröt tartanak elénk és ítéletet mondanak rólunk.

Debureau a csehországi Ko- línban látta meg a napvilágot. Szülővárosára azonban nem emlékezhetett, mivel még apró gyermekként továbbsodorta a sors. S talán nem emlékezne rá ma sem senki, ha nem akadt volna egy fiatalember, aki Debureau művészetét továbbfejlesztve nem hívta volna fel a figyelmet arra az országra, ahol a klasszikus pantomim létrehozója született. Ladislav Fialka alig húszévesen határozta el, hogy ezt a nálunk semmiféle tradícióval nem rendelkező műfajt választja élethivatásául, s majdnem harmincéves lett, mire álma valóra vált: egy kis prágai színházteremben néhány lelkes társával együtt 3gész estét betöltő pantomim- műsort adott elő. Az est sikerrel végződött, de akadtak fa- nyalgók is, akik nem jósoltak nagy jövőt az új együttesnek. Akkor, 1959-ben még a barátok lelkes tábora sem gondolt arra, hogy a buzdításból harmincnak 'ósolt repríz tízszerese valósul s a kis együttes tagjai há- romszázszor adják elő első, bemutatkozó számukat, Debureau Pierrot mint borbély című daruját. S arról talán maga Ladia ív Fialka sem álmodott, hogy néhány éven belül a műfaj legnagyobbja, Marcel Mar* v»au hívja meg őket színházába, a Théatre Ambiq-ba, ahol Mikesen ünnepli játékukat a R*i»ves ízlésű francia közönség, ll viiégjáró utaikon olyan nagynevű barátokra és csodálókra tesznek szert, mint Etienne Decroux, Jacques Lecoq,Jacques Tati, Samy Molch és Arkagyij Rajkin.

Bár Ladislav Fialka csaknem minden műsorába beiktatja Debureau valamelyik számát és gyakran viseli a nagy példakép hagyományossá vált fehér ruháját, Pierrot figurája az ő megfogalmazásában sosem olyan reménytelenül esendő, mint a legendás előd volt. Talán mert Fialka nem ismeri a magányt. Mint művész, mindig közösségben gondolkodik, ugyanazt vallja, mint a híres francia rendező, Jean Vilar: „A színházban a legszentebb dolog az együttes.“ A pantomim szavak nélkül képes kifejezni mindent — elvont és konkrét dolgokat, az emberi érzelmek legszínesebb skáláját. De míg Debureau azt írta önmagáról csodálójának, George Sandnak, hogy tolla olyan, mint színpadi hangja — tehát néma, nem ura a szavaknak —, addig Fialka a szónak is mestere. A Divadlo Na zábradlí csaknem minden műsorfüzetében az ő hangulatos, színes bevezetőjével kerül a nézők kezébe, és ritkán lehet olyan lírai vallomást olvasni a műfaj szépségeiről, mint az az előszó, amelyet Jaroslav Švehla Debureau — a halhatatlan Pierrot című könyvéhez írt.

Nemrég egy színházi szaklapban láttam Fialka fényképét. Krétafehérre festett arcán nem látszik meg az idő. És a művészete is olyan mint az arca — kortalan.

VOJTEK KATALIN

mm- VU FILMEK nmmm

DON JUAN A KARL LIEBKNECHT UTCÁBÓL

(NDK-beli)

Lélektani film, az érdekes- sebbek közül, Siegfried Kühn alkotása, mely a DEFA produkciójában készült. Cselekménye a színház világában játszódik, de nem kulisszatitkokat fed fel és nem is a hátsóajtókat mutatja, amelyeket a reflektor fénye már nem világít be.

pontosan megírt szövegkönyv alapján zajlana, mintha önmagát Is szüntelenül rendezné; szerelmi kapcsolatai felszínesek, csak ídeig-óráig tartanak, az egyik partnertől a másikhoz csapódva mintha állandóan az igazi, mély érzéseket keresné. A Don Juan mintájára élt élete azonban zátonyra fut. Ezt aa

Egy operabemutató születésének gyötrelmes útját tárja a néző elé. A történet hőse ugyanis egy berlini színházi rendező [Hilmar Thate formálja meg) aki egy vidéki városban Mozart Don Giovanni című operáját állítja színpadra. A megbízatás nem puszta rendezői feladatot, rutinmunkát jelent számára, hiszen a halhatatlan remekmű címszereplője szinte sokkolja őt, jellemének beható tanulmányozásával szeretné közelebbről megismerni önmagát is, s valamiféle megoldást találni bonyolult szerelmi kapcsolataira. Az életet habzsoló könnyelmű nőcsábász alakjáról pontos elképzelései vannak, magatartását mégsem érti. Vitába keveredik a helybeli operatársulat magánénekesével is, mivel a szerepről al- kott felfogásuk nem egyezik meg.

Magánélete is olyan, mintha

erkölcsi összeomlást a film alkotója hatásos jelenettel — a színházi próba egyik mozzanatával — érzékelteti. Hősünk ezek után sem tudatosítja, hogy szerelmi játékai csupán kétes flörtök, nem pedig a híres kalandor magatartására emlékeztető nőhódítások. S a film zárójelentében ismét a társulat egyik énekesnőjének teszi a szépet...

Siegfried Kühn ironikus hangvételű filmjében kétségtelen, hogy kortársaink magánéleti gondjait kívánta megmutatni, s lehetőséget nyújtani, hogy a néző a látottak alapján elgondolkozzon az emberi kapcsolatok jellegén. Szándéka nem járt teljes sikerrel, mert a filmbeli operabemutató előkészületeinek és a főhős kusza érzelmi világának a hatásos bemutatása a lélektani mélységet háttérbe szorította.

JUBILÁL A SZLOVÁK FILM

Hatvan évvel ezelőtt készült az első szlovák játékfilm, a Jánošík. Lelkes fiatalok csoportja

— a Siakeľ testvérek kezdeményezésére és hathatós közreműködésével — 1921 májusában kezdte meg a forgatást Gustav Marsall-Petrovský regénye, Jirí Mahen színműve és a néphagyomány őrizte Jánošík legenda alapján.

A jelentős kulturális-történelmi esemény évfordulója alkalmából szeptember 22-e és 26-a között Martinban és Blatnicán

— a film külső felvételeinek színhelyén — ünnepségeket rendeznek. Az ötnapos rendezény- sorozat ma kezdődik Martinban; a Strojár moziban Hatvanéves a szlovák filmművészet címmel kiállítás nyílik, majd négy napon át a szlovák filmművészet legértékesebb alkotásait láthatják a nézők. Bemutatják többek közt a Farkasodúkat, Paľo Bielik rendezésében, a Töretlen földet, Vladimír Bahna munkáját, az Éneklő földet, Karol Plicka művét. És természet tesen műsorra tűzik az eddig készült összes Jánošík-tematiká-i jú filmet. Hiszen a ma is élő Jánošík-legenda nemegyszer megihlette a szlovák művészeket; a rohamosan változó és korszerűsödő technikai lehetőségek egyre kedvezőbb film- gyártási feltételeket teremtettek, s ez arra ösztönözte az alkotókat, hogy időnként vissza-1 visszatérjenek e témához, s új megvilágításban láttassák a szlovák népi hőst.

Hazánkban a Jánošík-legenda alapján négy filmváltozat készült: az első 1921-ben, még némafilm, Jaroslav Siakeľ ren^ dezésében, Theodor Pišték cseh színész főszereplésével, a második 1935-ben, már hangosfilm, Martin Frič rendező munkája, s a főszerepet Paľo Bielik játszotta, a harmadik verzió kétré“ szes színes film 1962—63-ból, s elkészítésére Paľo Bielik vállalkozott, a címszerepet dr. František Kuchta alakította, s az eddigi utolsó változat, egész estét betöltő rajzfilm 1976-ból, alkotója Viktor Kubai. A martini ünnepségeken pénteken bemutat-* ják az 1921-es változatot is; tulajdonképpen ennek vetítése lesz a rendezvény fénypontja. A párt- és állami küldöttség rész- vételével megtartandó díszbe-* mutatón ott lesz lesz Jaroslav Siakeľ, a ma már 85 éves rendező is, aki 1912-ben szlovák munkanélküliként Amerikába vándorolt, s azóta Chicagóban él.

Az első Jánošík-filmet az amerikai szlovákok anyagi támogatásával forgatták, így érthető, hogy a szlovák kópián kívül amerikai verzió is készült. Két éven át nagy sikerrel vetítették Amerikában a szlovák-1 lakta területeken és itthon is játszották. Később a szlovák változatnak nyoma veszett és eltűnt az amerikai kópia is. Az utóbbi, ötven évig, John Závod* ný (a film egykori gyártásvezetője) chicagói garázsában porosodott. A Szlovák Filmtudományi Intézet munkatársainak a szlovák kópiát nem sikerült megtalálniuk, az amerikait azonban 1970-ben John Závodný az intézetnek ajándékozta. Azóta az eredeti felvételeket (1681 méternyi celluloid szalagot) a kolibai stúdióban jobb minőségű szalagra rögzítették és 1975- ben utólag megzenésítették. Az érdeklődők most ezt a rekonstruált változatot láthatják.

Az ünnepségsorozat részeként pénteken Martinban szemináriumot is rendeznek A szlovák film helye a csehszlovák film- művészetben címmel. Előadó dr. Ernest Strie, a bratislavai Színház- és Zeneművészeti Főiskola oktatója. Szombaton a Blatnicán megtartandó díszelőadással ér véget a rendezvény, A filmet október elsején Bratislavában is bemutatják.

flMSR

1981.

IX. 22.

Jelenet az NDK-beli filmből