Új Szó, 1981. augusztus (34. évfolyam, 180-204. szám)

1981-08-10 / 187. szám, hétfő

m/ VJ szó 1981. VIII. 10. Já á cséKszlov'ákiai magyar lapok szerkesztőinek meghívá­sát. Aki ilyen jellegű munka megírására vállalkozik, minden esetben felelősséggel tartozik a társadalomnak, amely az al­kotmányos jogok értelmében a lenini nemzetiségi politika el­vei szerint megteremti a lehe­tőséget az itt élő magyarság számára is a művelődésre, a tárgyalt esetben: a klubtevé­kenységre. Éppen ezért nem hagyhat ki egy ilyen küldetés­számba menő kiadványból olyan specifikus problémákat, amely a közös hazában dolgo­zó, alkotó magyarság létkérdé­seit érinti. A mindennapok sodrásában adódó problémák, a kétnyelvűség, a vegyes la­kosságú falvak közművelődé­sének kérdései, a Magyaror­szággal tartott internaciona­lista kapcsolatok. Másik hiá­nyossága az írásnak, hogy fi­gyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a CSEMADOK-klu- bok döntő többsége nem ún. réteg klub, hanem minden kor­osztály önművelési igényeit ki­ázt a rossz gyakorlatot, amely szerint a közművelődésben esetenként megmaradnak a párthatározatok ismételgetésé­nél ahelyett, hogy a gyakorla­ti megvalósítás specifikált le­hetőségeivel, módjaival foglal­koznának. A társadalmunk alap-felépít­mény viszonyában előtérbe kerültek a minőségi mutatók. Oj gazdaságirányítási rendsze­rünk is épít az érdekeltségi viszonyokra. Ennek nyomán je­lentősen megnőtt a családok jövedelme. Elengedhetetlen, hogy mindehhez a tudatot be­folyásoló közművelődés is fel­nőjön, nehogy társadalmunk említett gazdasági fejlődésének vívmányai konzumszemlélet, kispolgári erkölcsök terjedését okozzák. Ezért is jut fontos szerep a közművelődési klubok­ban a közéletiségnek, amely­nek metodikáját lett volna hi­vatott az elemzett kiadvány közreadni. Huszár Tibor Kö­zösség, közművelődés, társada­lom című tanulmányában írja: „A kortárs szociológiai, peda­FOLKLÓR FESZTIVÁL A PÁRTA NÉLKÜL Az idén hat magyarországi városban, illetve községben ta­lálkoztak a VII. Duna menti folklór fesztivál szereplői. A véletlennek köszönhetően e so­rok írójának a kalocsai ren­dezvénysorozaton és Decsen a Sárközi lakodalom bemutató­ján volt alkalma jelen lenni. Kalocsán főképpen két ese­mény kötötte le a szakma és a közönség figyelmét, az egyik a népművészeti csoportok nemzetközi seregszemléje, a másik a hazai és külföldi rész­vevőkkel megtartott három, esti bemutató. A seregszemle július 22-én az együttesek föl­vonulásával kezdődött, ezt kö­vette a gálaműsor, melyet egyenes adásban közvetített a tévé. Maga a verseny másnap kezdődött; a zsűriben, mely­nek elnöke dr. Martin György, a Magyar Tudományos Akadé mia Zenetudományi Intézete Néptánc Osztályának vezetője volt, jeles magyarországi és külföldi táncfolkloristák fog­laltak helyte, köztük Stanislav Dúžek, a Szlovák Tudományos Akadémia főmunkatársa és Ta­kács András, a CSEMADOK Központi Bizottságának szak­előadója. A versenyben öt ha­zai és tíz, pontosabban kilenc külföldi csoport vett részt, mert legnagyobb sajnálatunk­ra a zoboraljai Párta folklór­csoport nem szerepelt, noha a műsorfüzetben, a fesztivál sok­szorosított híranyagában ott voltak ők is. Vajon milyen okok miatt nem jutott el ez a csoport Kalocsára? Tudomá­som szerint nem rajtuk múlott a részvétel. A Párta, mint a Tavaszi szél... győztese is, példaképül szolgálhatott volna minden részvevő együttes szá­mára, olyan vonatkozásban is, hogy miként kell egy tájegy­ség anyagát elősegítve előadni, és ilyen törekvéssel miként le­het a legnagyobb mértékben hűnek maradni az eredeti folk­lórhagyományokhoz. Az idei fesztivál hazai csoportjai ha­sonló elvek alapján versenyez­tek, az egyes csoportok anya­gát néprajzi tájegységek alap­ján állították össze. A Csehszlovákiát képviselő priechodi folklórcsoport lako­dalmi hagyományokat muta­tott be, kitűnő éneklőkórus­sal, és valamivel gyengébb tán­cosokkal, mint a közeli Detva vidékének táncosai. A Kalocsán tartott sereg­szemle egyik fő célja, hogy megmutassa: miképpen él az autentikus folklór a paraszti (falusi) környezetben. A kül­földi együttesek közül e cél­nak leginkább a Zakopanéi Bartusia táncegyüttes, a prie­chodi folklórcsoport és rész­ben a törökországi Fotem táncegyüttes felelt meg. A töb­biek kifejezetten feldolgozott népi hagyományok bemutatá­sával léptek fel. Ez könnyeb­ben magyarázható a nyugat­európai együttesek esetében, náluk ugyanis a hagyomány sokak nehezebben fellelhető, mint Közép-Kelet-Európában. Nehezebben magyarázható a Kárpát-medence, illetve a Bal­kánon élő népek hagyomá nyainak esetében. A fesztivált számomra az a műsor tette különösen emléke­zetessé, amelyben a népművé­szet mesterei és a népművé­szet ifjú mesterei szerepeltek énekkel, tánccal, hangszerek­kel. — A magyar zenei és táncfolklór gyöngyszemeit lát­hattuk — hallhattuk előadása­ikban, melyeket a Városkert­ben a népi táncegyüttesek ta­lálkozója követett. Itt először a bulgáriai Pernyikből érkezett együttes bizonyította, hogy jó ismerője áz autentikus hagyo­mányoknak. Sikeres körtán­cukba bevonták a többi cso­port tagjait is, így az est mindjárt a népek barátságá­nak kifejeződésével kezdődött. Ezt követően a romániai Kü küllő táncegyüttes zenekara invitált táncba. Egy olyan táncversenyt láthattunk, ami­lyenről ma már talán csak Kós Károly műveiben olvashatunk. A román együttes férfitánco­sai és a magyar táncmozgalom két kiválósága, Zsuráfszki Zol­tán és Farkas Zoltán vetélked­tek erdélyi román és magyar férfitáncosok előadásában a körülállók nagy-nagy gyönyö­rűségére. Minden várakozást felülmúlt a Decsen bemutatott Sárközi lakodalom. A műsor szervezői­nek, rendezőinek olyan termé­szetes légkört sikerült terem­teniük, hogy a lakodalom a le­hető leghitelesebb környezet­ben és körülmények közt ke­rült bemutatásra. A VII. Dunamenti folklór fesztivál igazolta, érdemes új utakat keresni e mozgalomban, a hagyományanyag bemutatá­sában. Érdemes az egyes táj­egységeket egységesen bemu- tó műsorokat szervezni, mert így a már sokszor látott-hal­lott is újszerűvé válik, új ér­telmezést nyert. Reméljük, ha­zai Tavaszi szél... mozgal­munk is szakít a jövőben a kissé merev, egy járás egy mű­sor felfogással és a Kalocsán látottakhoz hasonlóan inkább az egy tájegység egy műsor megoldást választja, mint tet­ték azt már a zoboraljiak. Társadalmunk intenzív fejlő­désének időszakában a közmű­velődésben jelentkezett egy ál­talános igény, amelyet a leg­több, társadalomtudományok­kal foglalkozó szakember a kö­vetkezőkkel indokol: közgon­dolkodásunk tárgyszerűbbé vált; az emberek tudatosítják fejlődésünk ellentmondásait és feloldásukhoz alkotó módon akarnak hozzájárulni; a szo­cialista forradalomban meg­döntött polgári társadalommal együtt — történelmi szükség- szerűségként — felbomlottak azok a kötelékek, kisközössé­gek és nagyobb szervezetek, amelyek az emberek minden­napi létét, tudatát jelentősen befolyásolták. Megváltozott a család (mint a társadalmat al­kotó legkisebb közösség) bel­ső kapcsolatrendszere (a nők egyenjogúsítása, nagy családok megszűnése stb.). Felbomlot­tak az egykori elnyomó osztály érdekeit szolgáló, gazdasági és világnézeti konzervativizmust terjesztő felekezeti kisgazda-, legény- és leányegyletek, gyö­keresen megváltozott a falun élők kapcsolatrendszere. A szö­vetkezetesítés megszüntette mindazokat a függőségi viszo­nyokat, melyek az „oszd meg és uralkodj“ gyakorlata alap­ján a kizsákmányolás fennma­radását leginkább elősegítették. A szocialista társadalom fejlődése során fokozatosan feloldott ellentmondások, az alap és felépítmény viszonyla­tainak a marxizmus—leniniz­mus alapján történt megerősí­tése a hetvenes években egy­re erőteljesebben körvonalazta a kisközösségek társadalmi szerepének fontosságát. A tör­ténelmi fejlődés törvényszerű következményeként felbomlott falusi és városi közösségek egykor, az uralkodó osztály érdekein túl — ilyen-olyan minőségi előjellel — az olva­sás, az amatőr művészeti tevé­kenység, a közügyek (persze lakóhelyi méretekben) gyakor­lásának is teret adtak. A szá­zadfordulón ezekben az egy­letekben vert először gyöke­ret a szociáldemokrácia esz­méje, s később egyre több fa­lusi kisközösség a kommunista eszmék terjesztőjévé is vált. Negatívumaik mellett (a fen­tiekben nagy vonásokban szól­tam róla) pozitívumai is vol­tak (közösségi tudat, alkotó erők aktivizálása, erkölcsi sza­bályozó szerep stb.), amelye­ket azonban az uralkodó osz­tály hatalma megtartására sok­szor a végletekig kihasznált. Mindezeket azért is tartottam fontosnak előrebocsájtani, mi­vel a Közéletiségre nevelés a klubban című füzet, amelyben a bratislavai Népművelési In­tézet három tanulmányt jelen­tetett meg a csehszlovákiai magyarok közművelődési kis­közösségeinek — klubjainak — szánt módszertani anyagként, nélkülözi a történelmi vissza­tekintést. így már az első ol­dalakat, ahol a CSKP KB 1980. márciusi ülésén elfogadott ha­tározatok kivonatai olvasha­tók, követő dr. Koczka István A népművelés szerepe a klu­bok munkájában című tanulmá­nya elárulja mennyire tisztá­zatlan céllal, hézagos gyakor­lati tapasztalatokkal, megala­pozatlan elméleti ismeretekkel íródott. A füzet a Nemzetisé­gek közötti kulturális-népneve­lő munka (Kulturno-osvetová práca medzi národnosťami) című sorozat egyik kiadványa­ként íródott. (Sajnos a sorozat címét ilyen téves fordításban jegyzik. Éppen ezért érthetet­len, hogy a füzet terjedelmé­nek több mint a felét kitevő írásban csupán két helyen ta­láltam erre való, nagyon is át­tételes utalást. Az elsőben a CSEMADOK-ot mint az egyik klubvezetői tanfolyam szerve­zőjét említi, holott köztudott, hogy a metodikai képzés tel­jes egészében a Népművelési Intézethez tartozik. A második esetben klubprogramként ajánl­Egy kiadvány kérdőjelei gógiai irodalom — Makarenko nyomán — a szocialista közös­ség következő jellemzőit hang­súlyozza: a) A közösség állan­dó jellegű személyes kapcso­latrendszerben élő csoport; b) A közösség az egyes egyéni­séggel szemben az egész kö* zösség szuverenitását ismeri el; a szocialista közösség a közösségi érdek primátusának elvén épül fel; c) A szocialista közösség nem természet adta közösség, nem alapulhat kény­szeregyesülésen; elismeri az egyénnek azt a jogát, hogy ön- ként legyen az adott közösség tagja: a közösségbe lépés te­hát önkéntes, amíg azonban az egyén a közösség tagja, enge­delmeskednie kell a közösség szuverenitásának; d) A szocia­lista közösség szocialista célok s az egész társadalom számára hasznos tevékenység jegyében egyesíti tagjait.“ Befejezésül nemcsak a gon­dolat témábavágó aktualitásá­ért idéztem a tanulmányból a makarenkói gondolatokat. A közművelődésnek egyetemi tanszékei, tudományos intéze­tei vannak hazánkban is. A problémakörrel számos munka foglalkozik, amelyek szósze­rinti ismerete nem kötelező, ám lényegüket illik ismerni. Ha ezeket bárki ís felhasznál­ja munkájában, legalább a fen­ti módon jelezze, ha már jegyzetapparátust nem is kö­zöl. Lehetetlen, hogy egyetlen szakember szakterületén min­dent enciklopedikus pontosság­gal ismerjen, ezért készülnek tájékoztató igénnyel irodalom­jegyzékek. No meg azért is, hogy a szerzői jog és az al­kotói etika ne csorbuljon. Kár, hogy a nevelési célzatú füzet­ből mindez hiányzik. Kár, hogy ezért hiteltelen marad. DUSZA ISTVÁN elégítő kisközösség. Ezért is érthetetlen, hogy miért tárgyal­ja hosszasan az ifjúsági klu­bok tevékenységét, amikor er­re sokkal pontosabb, szaksze­rűbb munkák már vállalkoztak (pl.: Elena Šoucová: Kluby mládeže, OÜ Bratislava 1930), csupán le kellene fordítani közülük egyet-kettőt. A füzet másik szerzője dr. Balázs Béla, aki A klubmunka lehetősége és tapasztalata cí­mű írásában igyekszik körvona­lazni a CSEMADOK-klubok munkáját. Ez az igyekezet azonban csupán igyekezet ma­rad, hiszen számos marxista társadalomtudományi szempon­tot mellőz (pl.: a történetiség, a társadalmi lét és tudat köl­csönhatásai), amikor 1980. no­vember 6-tól datálja ezen klu­bok létének bizonyíthatóságát. Bármennyire is vitatott, mégis szükség lenne a csehszlová­kiai magyarság klubmozgalma immár két évtizedes történeté­nek beható elemzésére. Tudom, erre nem vállalkozhatott a szerző e kiadvány korlátozott terjedelmén belül, mégis hasz­nos lett volna néhány letagad­hatatlan tényt közölni az el­sőkről, majd a mozgalomban beállt stagnálás éveit is túlélő klubokról szólni, amelyeknek nem kevés szerepük volt ab­ban, hogy az ott aktív, közös­ségi életet élő emberek ugyan­ilyen alapállással fordulnak a közéletiség felé is. Az írásban felvetett példák esetlegességét mi sem bizonyítja jobban mint az, hogy csupán diákklubokkal és egyetlen irodalmi körrel foglalkozik (velük is csupán az emlegetés szintjén marad­va). Nem említi a szerző a CSEMADOK-klubok országos rendezvényét, a Nyári Művelő­dési Tábort sem. A harmadik munkát Bodnár Béla, a CSEMADOK KB osz­tályvezetője Klubtervezés, mun­kastílus, módszertan a CSE- MADOK-klubokban címmel írta. Messzemenően ez a legtisztes­ségesebb írása a füzetnek, hi­szen nem vállalkozik többre és másra, mint amit célul tűz ki, feladatként megszab. írásából kitetszik, hogy a klubmozga­lomhoz közelálló gyakorlati szakember írta, azzal a céllal, hogy összefoglalja a klubala­pítás gondolatával foglalkozó CSEMADOK-szervezetek számá­ra a legfontosabb szervezeti és jogi kérdéseket. Nem ártott volna, ha a klubok céljairól a felsorolástól elrugaszkodva bő­vebben, a kiteljesítés lehetősé­geit is említve szól. Nem tettem említést a szö­vegek nyelvi pontatlanságairól, pongyolaságáról, a közművelő­dés, a szociológia, a társada­lomlélektan, a pedagógia, az andragógia (felnőttnevelés) kategóriáinak, fogalmainak pontatlan és következetlen használatáról. Mindkettő beha­tóbb és terjedelmesebb elem­zést kivár, egy recenziónál. Za­varó, hogy az írások sok eset­ben ismételgetik egymás meg­állapításait. Az eszmei és ideo­lógiai alapvetés után szinte mindegyik írás kötelességsze- rűen vázolja a lényegileg és gondolatilag is azonosan szem­lélt párthatározatokat. Ilyen módon ez a füzet is tükrözi SEBŐK GÉZA Délszláv népzene LEMEZ szági szerb népzenét többek kö-1 zött a Veliko kolo, a Skoči kolo> a Kalaški svatovec és a Natalija című dallamok. A lemez B olda­lán macedóniai (Jugoszlávia) dallamokat találunk (Mišino oro, Makedón oro), valamint ma­gyarországi és jugoszláviai hor- vát népzenét. A Veselo Bosno, a Koraönica és a Veras című szá­mok a jugoszláviai (Bosznia, Krk sziget) horvátok népzenéjé­ből nyújtanak ízelítőt, a többi szám, a Petruševo kola, Marice kolo, Lagano, Svatovec, Drmavl- ca stb. a Baranya megyei (Mo­hács, Pécsudvard, Alsőszentmár- ton, Dráva-mente) magyarorszá­gi horvátok népzenéjének tarka csokra. A délszláv népezene jellegze­tes ritmusú, szebbnél szebb dal­lamait élvezetes, élményt nyúj­tó, kitűnő interpretálásban adja elő a Vujicsics Együttes és a négy szólóénekes: Greges Mari- ca, Gyenis Katalin, Radics Ibo­lya és Sebestyén Márta. Külön említést érdemel az ízléses le­mezborító és a lemezhez mellé­kelt fényképes tájékoztató, mely a dalok eredeti szövegét is tartalmazza. előadott számokban megszólal a szóló tambura (tambura sami­ca), a tamburica (prímtambura) és tamburabőgő is. Érdekes, hogy egyes számok előadása so­rán a tamburazenekar prímása hegedűs. A szerb dallamokban a tambura zenekart furulya egé­szíti ki. amely szolisztikusan épül a tamburák közé. Találha­tó a lemezen a Pest megyei szerbek népdalkincséből szár­mazó olyan dallam is, melyben a délszláv népzenére jellemző több szólamú éneklés során, két terepárhuzamban játszó furulya egészíti ki a kísérő tamburaze- nekart. Érdekessége az együttes hangszeres felállásának, hogy a tamburazenekari klarinéttal, harmonikával, okarinával, szo- pilával (az oboa őse), zurna­dobbal van kiegészítve, de meg­szólal a lemezen a pásztorok jellegzetes hangszere, az egy darab fából készült két sípú dvojnice is. A lemez A oldalán szerb dal­lamok csendülnek fel, a Pest megyei (Pomáz, Budakalász, Tö­köl) szerbek és a Békés megyei (Battonya) szerbek népi dalla­mai, valamint jugoszláviai népi dallamok. A jugoszláviai dalla­mokat az Užičko kolo és a Gar- lama képviseli, míg a magyaror­A Szentendrén működő nép­szerű Vujicsics Együttes — mely 1974-ben alakult Pomázon, mint az ottani nemzetiségi táncegyüt­tes zenekara és 1976-ban vette fel a Vujicsics Együttes nevet, s kezdte el szentendrei működé­sét — a magyarországi délszláv nemzetiségek, elsősorban a szer- bek és horvátok változatos és gazdag, szebbnél szebb dalla­mokban bővelkedő népzenei ha­gyományainak ápolását tűzte ki céljául. A Magyar Rádió és Te­levízió népzenei fesztiváljain, a Szentendrei Theátrum előadása­in és a Szentendrei Nyár ren­dezvényein való közreműködé­seikből már jól ismert együttes nemrég megjelent első lemezén e gazdag népzenei hagyomá­nyokból nyújt ízelítőt a népzene kedvelőinek. A jellegzetes dal­lamtípusokból készült váloga­tás egyes darabjait úgy szólal­tatják meg, hogy azok kamara­zeneként ís élvezetesek legye­nek a hallgatók számára. A le­mezen szerb, macedón és horvát dallamok találhatók, s a ma­gyarországi délszláv dallama­nyagon kívül feldolgoztak ju­goszláviai dallamokat ís. A ze­nekar jellegzetes hangszere az ősi pengetős hangszer, a tam­bura, s a tamburazenekar által SÁGI TÓTH TIBOR A közösségi emberre építve

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents