Új Szó, 1981. augusztus (34. évfolyam, 180-204. szám)
1981-08-03 / 181. szám, hétfő
„Játsszuk azt hogy felnőtt lettél!“ M ár-már krimibe illő eszmecsere, nyomozás-sorozat van készülőben az ismert budapesti művelődéspolitikai és kritikai havilap, a Kritika hasábjain. A gyanúsított, illetve vádlott — attól függően, ki hogyan kezeli — itt maga a krimi: a detective, vagy crime, esetleg mystery story; a nyomozók, ügyészek vagy éppen védőügyvédek szerepét pedig neves vagy kevésbé neves írók, kritikusok, esztéták s egyéb írástudók serege játssza el. Az egész azzal kezdődött, hogy a folyóirat szerkesztői ez évi májusi számukban közzétették Vörös T. Károly idézet-gyűjteményét — Pro és kontra a krimiről. A júliusi szám már az első hozzászólásokat is közli Kuczka Péter, Gergely Mihály, Nemes György és Végh Antal tollából. Meglehetősen kockázatos vállalkozás volna e sorok írója részéről, ha egy induló vitát kívánna minősíteni; így csak arra szorítkozhat, hogy ráirányítsa a figyelmet valamire, amiről még semmi biztosat nem mondhat. A figyelemkeltést viszont annál inkább is fontosnak tartja, mivel a kezdődő eszmecsere feltehetően az olvasók és nem-olvasók, mozilátogatók és tévénézők nagyon nagy tömegeit érinti. Ügy is mondhatná, kis túlzással ugyan, ám mégis az igazság közelében maradva, hogy az emberiség nagyobb részét. Hiszen — feltételezése szerint — aligha van olyan ember, aki népmesét és krimit ne olvasott volna még. Krimit még a nem-olvasó olvasók is olvastak, olvasnak. És ez az egyáltalán nem elhanyagolható, s a szociológiai vizsgálódások tárgykörébe is tartozó tény egyúttal magyarázza azt is, hogy a krimi egyszerre lehet az emberformálás . hatékony eszköze és az ízlésrontásnak, az igénytelenség intézményesített terjesztésének tömegpusztító fegyvere is. Emberformálást említett e lapszemle írója az imént, ami ez esetben talán valóban kissé furcsán hangzik. Am mégis úgy gondolja, hogy az ember nemcsak az iskolapadban és a termelési értekezleteken formálódik, nevelődik, alakul, hanem — példának Közismert, hogy az új típusú a szocialista irodalmat századunk első felének forradalmi eseményei, mindenekelőtt a Nagy Októberi Szocialista Forradalom segítette életre. A Szovjetunióban már a szovjet hatalom első éveiben gyors fejlődésnek indul az a szuverén, esztétikailag és társadalmilag aktív irodalom, melynek mélyén a valóság megközelítésének gyökeresen ö) művészi módszere, a szocialista realizmus formálódott ki. A szocialista irodalom megerősödésével párhozamosan a jelenéről és jövőjéről viták folytak. Rendszeres, tudományos igényű kutatására azonban csak akkor kerülhetett sor, amikor már több műben realizálódott, amikor már kellően fejlett volt ahhoz, hogy ki lehessen tapintani fejlődésének általános törvényszerűségeit, meg lehessen határozni a szn- cialista realizmusnak mint elméletnek alaptételeit. E kutatások a szocialista országokban — elsősorban a Szovjetunióban, Magyarországon és az NDK-ban — lényegében csak a hatvanas évek második felében kezdődtek meg. A hetvenes években megértek a feltételek arra, hogy a szocialista országok tudósai egyesíthessék erőfeszítéseiket. Az együttműködés egyik jelentős eredménye az n kollektív munka, amely elöször az NDK-ban látott napvilágot 1976-ban A .szocialista realizmus nemzetközi irodalma címokáért kártyaasztalnál is, éjszakai mulatók táncparkettjein is, keresztrejtvény-fejtés közben is, horgászás közben is. A Kritikában idézetteket és megszólalókat nagyjából három csoportba lehetne sorolni, aszerint hogy: 1. egyértelműen megvonják-e a krimitől a létezés jogát; 2. egyértelműen a védelmükbe veszik-e; 3. az előző két csoportba tartozóknál ár- nyoltabban fogalmazva igyekeznek-e fényt deríteni minden apróságra, ami a krimi ellen, s arai a krimi mellett szól. A bevezető sorokban használt hasonlatoknál maradva, az első csoportba tartozókat nevezhetnénk a vád képviselőinek, a másodikban vannak a védőügyvédek, a harmadikban pedig maguk a nyomozók. E sorok írója nem krimípárti, ám nem is krimiellenes; nem vár többet a krimitől, mint amit nyújtani képes, mint omit nyújtania kell: szórakozást, ideig-óráig tartó felüdülést. Tehát: elfogadja, ha felüdíti; félreteszi, ha untatja. Elismeri, hogy a kriminek is vannak klasszikusai, ám jól tudja, hogy vannak kontárjai és kufárjai is. Mint mindennek ezen az ellentétekből épülő világon. Nem egy élvezetesen és mesterien megírt detektívtörté- netet olvasott már maga is, s nem egy pocsék, ám a kriminél sokkal magasztosabb eszméket és jelszavakat zászlajára tűző komoly fércmű futtatta már zátonyra olvasói igyekezetét. Vallja, hogy sosem egy-egy műfajban van a hiba, hanem mindig a műfajok művelőiben és művezetőiben. (S az olvasókban, fogyasztókban is.) Ami azt jelenti, hogy nem egy-egy műfajt kell kidobnia szőröstül-bőröstiil az ablakon, hanem az ajtón illedelmesen kopogtató igénytelenséget nem tanácsos beeresztenie. Tisztában van azzal, hogy a könnyű műfaj sem feltétlenül könnyű, s szórakoztanti megbocsáthatatlan bűn: igénytelenül. Aminél már csak az a megbo- csáthalatlanabb, ha értelmi-szellemi képességeink égbenyúló- nak vélt magaslatairól becsmérlően nézünk le bármire. Még ha a krimire is. Hankiss János már 1928-bon éles szemmel látta meg, hogy „Az irodalomtörténet nem lehet csak az írók története: egy kissé az olvasók történetének is kell lennie“. Krimikérdésben is éppen ezen oknál fogva szerencsésebbek az árnyaltabb fogalmazások. E sorok írója ezért mel, majd 1979-ben Magyarországon Induló balra címmel. A nagyszabású kollektív munka négy tudományos intézet — a Bolgár Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi intézete, az NDK Művészeti Akadémiája Szocialista Irodalomtörténeti Osztálya és a Szovjet Tudományos Akadémia Gorkij Világirodalmi Intézete — együttműködésével jött létre. E jelentős vállalkozásról ír a Szovjet Irodalom című folyóirat idei júliusi számában Jurij Guszev. A szocialista forradalom kúrának irodalma című írásában a szemleíró átfogó ismertetést ad e példaszerű tudományos vállalkozásról, megállapítva: „A szovjet irodalomnak több mini fél évszázad során felhalmozódott tapasztalatai és művészeti vívmányai erőteljes és termékeny impulzusokként szolgáltak a haladó művészet számára az egész világon.“ A mennyiségileg és minőségileg leggazdagabb fejezetet az egyes országok szocialista irodalmának születésével és fejlődésével foglalkozó munkák alkotják a kötetben. Romániát kivéve valamennyi szocialista baráti ország, azonkívül Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok irodalma is képviselve van itt. A dinamikus, de ellentmondásoktól és bonyodalmaktól egyáltalán nem mentes folyamatban különleges helyet fogért egyet például Kuczka Péterrel, aki szerint „a detektív- regényt, ugyanúgy, mint a horrort, a szexet, a westernt vagy a karriertörténetet nem az írók írják, hanem az olvasók diktálják ... a krimit és társait ^ szükségletek teremtik, és az már csak természetes /sajnos, az! — Ť. t. meg j.), hogy ezeket a szükségleteket az »írók« és a ->közvetítők« ugyanúgy kihasználják, mint a szeszgyárak és a népbüfék, a dohánygyárak és a trafikok a másfajta szükségleteket. (...) A krimi oka tehát a kor, amelyben élünk, az egyiket megszüntetni a másik megszüntetésével lehet.“ S mivel egy-egy kor — noha voltak már erre is kísérletek — aligha szüntethető meg egyik napról a másikra, a krimivel sincs — toliért is lenne? — másképp. Nem az a kérdés tehát, hogy kell-e a krimi avagy sem, hanem inkább az, hogy mire észszerű használnunk. Nemes György nagyon helyesen azt szeretné, „ha mindenki tudná, hogy amikor detektívregényt olvas vagy a tévében krimit néz, véletlenül sem fog találkozni az irodalommal és a művészettel. Hanem mivel? Gondüző képződménnyel, feszültségkeltő és -levezető játékkal." A krimit a bűvös kockához hasonlítja — találóan. A bűvös kocka titka is bizonyos matematikai kombinációs lehetőségeken alapul, ám mindenkinek ajánlatos tisztában lennie avval, hogy a bűvös kockával aligha old meg bárki akár egyetlen matematikai feladatot is. „A lényeg ez — fejezi be írását Nemes György —: mikor a bűvös kockával játszunk, ne hitessük el magunkkal, hogy valami alkotó tevékenység részesei vagyunk. Amikor krimit olvasok, vagy nézek, ne higgyem, hogy Melpomené vagy Kallíopé settenkedett a hátam mögé, s lágy karjával keblére vonta kócos fejemet. A matróna Agatha Christie még fiatalon sem hasonlított Erató- hoz:" Igen, ez így van. Mi több, a krimit olvasó sem hasonlítható az olvasó emberhez. Inkább egy bridzsezőhöz, csacsacsázóhoz, keresztrejtvény-fejtőhöz vagy horgászóhoz. Ami viszont nem jelenti azt, hogy társadalmilag feltétlenül értéktelenebb ember vagy elhanyagolhatóbb jelenséget képvisel, s főleg azt nem, hogy kevesebbet és komolytalanabbal kell foglalkozni vele. T. L. lal el a Szovjetunió irodalma — állapítja meg a szemleíró. Leonyid Tyimofejev és Georgij Lomidze ismert szovjet tudósok A soknemzetiségű szovjet irodalom a szocialista társadalom irodalma című tanulmánya jól jellemzi azokat az útkereséseket. „amelyek között a szovjet irodalom és művészet új esztétikai-eszmei sajátosságai formálódtak. A soknemzetiségű szovjet irodalom azzal a kapcsolatrendszerrel, amely a részét alkotó nemzeti irodalmak közölt kialakult, mintegy modellé vált a szocialista irodalmak szélesebb közössége számára.“ Jurij Guszev a továbbiakban számot ad róla, hogy az egyes országok irodalmát taglaló tanulmányok szerzői, miközben azt kutatják „milyen úton- mődon hat egymásra a forradalmi munkásmuzgalom ideológiája, a nemzeti hagyomány és a konkrét történelmi helyzet a különböző országokban, dialektikus gondolatmenetben tárják fel a közös eszmei alap és a specifikus körülmények kölcsön viszonyát“. A szemleíró beszámol arról is, hogy a forradalmi irodalmi szervezetek elméletének és gyakorlatának hősies oldalát és ellentmondásait egyaránt bemutatják Fjodor Narkiyjer tanulmányai a „Clarté-cso- port“-ról vagy József Farkas, aki az 1919-es Magyar Tanács- köztársaság irószervezeteíről, Botka Ferenc, aki a nemzetközi Proletkult szervezetéről, Oleg Ilyen tájt — a szünidő kellős közepén — szülő aligha gondol arra, hogy a pedagógiai tanácsadók, az osztályfőnöki órák, a sajtó ismeretterjesztő cikkei szorgalmazta „együttléten“ kívül más szempontok szerint is foglalkozzon gyerekével. Együtt lenni! — adja ki a jelszót, s azzal már a legkevésbé törődik, hogy ez gyermekének jó-e vagy rossz. Divatos nevelési tanács, ez, amely szerint a hétköznapok és a hosszabb családi szabadságok idején kell, hogy újra közel kerüljenek egymáshoz. Sajnos, ez legtöbbször csupán fizikai közelség lesz, amely a lelki közelséget nélkülözi. A toampány-együttlétek már azért sem teljesíthetik nekik szánt szerepüket, mert legtöbbször a gyermek személyiségét és tudatát figyelve a szülő önmagával, a nevelésben elkövetett hibáival, a mindennapok rohanásai során megnövekedett távolsággal1 szembesül. Ha mindez nem is általánosan jellemző, a bő számú kivételek esetében is a „legjobban nevelt“ gyermek is kilenc-tízéves korában kilép a mesék világából, s belép a lélektanban „második miért-kor- szaknak" is nevezett fejlődési szakaszba. Kilencéves korukban teszik fel az első kérdéseket, amelyek már jelenségek, összefüggések, folyamatok lényegét keresik, s így kerül érdeklődé^ sük középpontjába a felnőttek tőlük, nevelési és egyéb számukra érthetetlen meggondolásokból elkülönített világa. A kérdéseikre megkeresik a választ is. Nemegyszer szüleiktől függetlenül. Bármilyen módon szerzik is be információikat, minden esetben a felnőttekről, jellemükről, cselekedeteikről alkotnak ezek segítségével véleményt. Tudatos és ösztönös tetteiket, vágyaikat, terveiket, érzelmeiket ez a tapasztalás irányítja majd. Tehát az ünnepnapok sorozatának számító (legalábbis a legújabb nevelési divat szerint) családi szabadság a szülő számára legtöbbször kétségbeejtő szembesülés ideje lehet a nevelésben elkövetett mulasztásokkal, egyénisége hibáival, vagyis a gyermeke véleményével a felnőttek világáról. Ezt a jelenséget ragadta meg Kenéz Ferenc romániai magyar költő a kolozsvári Utunk július 3-i számában Játsszuk azt, hogy felnőtt lettél címmel. Három 9 —10 éves gyereket kérdezett meg az alanyok nyitott egyéniségéhez illő kötetlenséggel, milyen is lenne életük a címben Jegorov és Jevgenyij Truscsen- ko, aki a munkásírók nemzetközi szervezete tevékenységének vonatkozásairól ír. Illés László — mutat rá a szovjet irodalom szemleírója. —, miközben alapos vizsgálatnak veti alá az irodalom rappista koncepcióit, bemutatja „milyen pusztító szerepet játszóit bennük a szektáns politika, amely elvetette mind a múlt progresszív hagyományait, mind pedig az adott korban lehetséges szövetségesek támogatását .. A kötetben jelentős helyet foglal el Köpeczi Béla A szocialista realizmus kialakulásának néhány elvi kérdése című tanulmánya. Köpeczi egyebek között felidézi azokat a vitákat, amelyek a fiatal szovjet államban és nemzetközi színtéren a marxizmus—leninizmus klasszikusainak az irodalomra és a művészetekre vonatkozó nézeteiről folytak. Mihail Hrapcsenko a szerzője a Szocialista forradalom és világirodalom című fejezetnek, míg Jurij Barabas az általános és a különös filozófiai fogalmak dialektikáját tárja föl. Nem nehéz észrevenni — szögezi le végül Jurij Guszev —, hogy a kollektív munka résztvevői egységesen „tudományos marxista, módszertani alapokon állnak és egységesek abban is, hogy a szocialista irodalmat úgy értelmezik, mint egy állandóan fejlődésben levő hajlékony rendszert, amely képes arra, hogy szintetizálja magában a világirodalmi fejlődés legkiemelkedőbb vívmányán“. (,k—s). felvetett helyzetben. A költő, $ gépkocsivezető és az autóversenyző gyerekfelnőttek ugyanr csak feladják a leckét mindannyiunknak. Csupán az orientálás kedvéért idézek egy-egy részletet a három párbeszédből. A gyerek-költő: „— En azt gondolom, hogy nagy költő leszek, majd elneveznek rólam egy utcát, olyan nagy költő leszek mint Petőfi Sándor, vagy majdnem olyan nagy, ha már nem halok meg a csatatéren. — Ma a költőknek már nem is kell harcolni, csak írni? — Hát kell harcolni, de a versekben. — S az emberek megértik a verseket, megértik, hogy mit akarsz mondani? — Hát akik okosak, azok értik a verseket, úgy megértik, mint például az angolt, ha tudnak angolul.“ A gyerek gépkocsivezető: „— Én az aut lómmal homokot, kavicsot, JöU det hordok. — Honnan hordod és hová? — En kavicsot és ho? mokot a tengerpartról hordok, és viszem oda ahol házakat épí? tenek. — Te is rakod meg az autót? — Nem. En csak ott áh lok és nézem a tengert. Mások meg rakják az autót.“ A gyerek-autóversenyző: „— Győzni. Nyerni lehet, ha a harmadik helyen vagy is, de győzni csak az első helyen. De ehhez mát kicsi korodban be kell iratkozz ni a Pionírházba, kartingra. —? Az autóversenyzés egy nagyon veszélyes pálya, A szüleid nem próbáltak lebeszélni róla? —- De igen, édesanyám megpróbált lebeszélni róla. De én nem sze* retem az olyan lassú dolgokat, mind az olyan nehéz dolgokat szeretem. Mert például ha tört ténelemtanár lennék, igaz, akkor is segítenék az országnak, hogy kivirágozzék, de én mind=• az ilyen nehéz dolgokat szere? tem. — Mikor kicsi voltál, ak* kor is ilyen voltál? — Igen, mert én inkább csak olyan mun* kát szeretek, amit csak én tu° dók megcsinálni, nem azért mert lusta vagyok, hanem mert türelmes vagyok, én nem azért nem segítek mosni, mert nem szeretem, hanem mert az nem olyan munka.“ Kommentár nélkül adom köz= re a kiragadott részleteket. A beszélgetéseket olvasva jutott eszembe néhány gondolat a csehszlovákiai magyar public cisztikáról, pontosabban a gyermekekről felnőtteknek írt (vagy nem írt) riportokról, portrékról, jegyzetekről. Vitathatatlan, hogy írunk a nevelésről, az iskolaügyről, szinte valamennyi lupnak van a „gyermekszáj“-ro-‘ vata, itt-ott megjelenik egy-egy gyermekről szóló szemáztató sorsriport. Ennél jóval kevesebb a száma azoknak az írásoknak, amelyek a gyerekek lelkivilág gán, tudatán keresztül tükröt tartanának elénk, azok elé, akik felelősek vagyunk értük, azért, amit gondolnak, ahogyan éremnek. A gyerekeink számára fel« nőtteskedő lapokat szerkesztünk? Ezt a kérdést is valósághűen bemutatná egy erről készített riport. Nemcsak a felnőttek között élnek kiváltságosak, kitüntetettek, de ezt már a gyerekek is egyértelműen abszolút értékmérőnek tartják, és szinte mellékesnek az elvégzett munkát, a jellemet, az emberséget. Kevés a gyerekekről írt portré, még kevesebb az olyan családi riport, ahol a szülők teljesítményén kívül a gyerekek élete, helyzettudata is tükröződne. Hiányoznak a gyerekeket gyerekekkel szembesítő írások, amelyekben családok életvitelét, szülők ilyen vagy olyan életstílusát konfrontálnánk. Az ok, azt hiszem test* közelben van, vagy fogalmazhatnám úgy is: a vaj a mi fejünkön is olvadozik. Felnőttségünk legmagasabb foka lenne, ha szembe mernénk nézni gyermekeinkkel, ha odafigyelnénk a fejükben megfogalmazódó'1" gondolatokra, amelyek közvetve vagy közvetlenül minden esetben a felnőttekről, a társadalomról, a világról mondanak őszinte, sokszor íájó, de igaz véleményt. DUSZA ISTVÁN A szocialista forradalom korának irodalma Bűvös kocka? Vita a krimiről
