Új Szó, 1981. július (34. évfolyam, 153-179. szám)

1981-07-08 / 159. szám, szerda

elsősorban a nyugati hitelek segítségével. A gazdaságpoliti­kában érvényesített kalandor- akciők következtében Lengyel- ország állami adóssága 1974- ben nyolcmilliárd dollárról fan­tasztikus összegre: 27 milliárd dollárra növekedett, ami még függőbbé tette az országot a Nyugattól. A Nyugat ezért a pénzért nemcsak gazdasági, hanem politikai „osztalékhoz“ is akar jutni, pl. azt szeretné elérni, hogy az ország állás­pontja a szocialistaellenes irányzatokkal kapcsolatban mérsékelt legyen. Ezek az irányzatok épp a hetvenes évek második felében kezdtek rendkívül viharosan és csak­nem leplezetlenül megnyilvá­nulni. A kalandorakciók a gazda­ságpolitikában, amint arra a LEMP Központi Bizottsága is figyelmeztetett, a gazdaság nagyon súlyos kimerüléséhez és nagy balsikerekhez vezet­tek. Ezeket a hiányosságokat és hibákat elkendőzték, a sza­vak és a tettek közötti szaka­dék állandóan mélyült, s ez az emberek körében és a társada­lomban is súlyos erkölcsi ká­rokat okozott. Az embereket és a dolgozók tömegeit nemcsak a gazdasági nehézségek és a rossz termés következtében még fokozódó hibák nyugtalanították, hanem az erkölcs lenini elveinek megsértése és az igazságtalan­ság is. Ez természetesen nyug­talanságot váltott ki. Nem a szocializmussal voltak elége­detlenek, hanem elsősorban az­zal, ami ellentmondott a szo­cializmus kulcsfontosságú leni­ni elveinek, azoknak az etikai és humanista elveknek, ame­lyek a kommunista eszme lé­nyegét alkotják. „Nehézségeink oka nem a szocializmus, hanem elveinek megsértése, gazdasági törvé­nyeinek és a pártélet lenini normáinak voluntarista figyel­men kívül hagyása, a társada­lomban az osztályellentmondá­sok lebecsülése és az ideoló­giai munka elhanyagolása. Mindez maga után vonta a munkások növekvő elégedet­lenségét, és oka lett a párton belüli bírálatnak“ — mondot­ta Kania elvtárs az SZKP XXVI. kongresszusán. A néptömegeknek ez a bírá­lata és önbírálata, a rossz ve­zetési mód okozta elégedet­lenség, a belső tiltakozás a hatalommal való visszaélés, a pazarlás és a haszonlesés el­len — ezek a jelenségek egyes kommunistákra is jellemzőek voltak —, valamint a szavak és a tettek közötti ellentmon­dás elleni tiltakozás a mun­kástömegek társadalmi és ál­lampolgári öntudatosodásának közvetlen következménye volt. A szocializmus éveiben növe­kedett a kollektív és hazafias öntudat, tehát a nem burzsoá, hanem a mély szocialista ön­tudat, amely arra törekedett, hogy a szocializmust megtisz­títsa mindattól, ami ellentétben áll lényegével és elveivel. A Lengyel Egyesült Munkás­párt így értékelte a munkás- osztály törekvéseit annak el­lenére, hogy az augusztusi vál­ság idején a Balti-tenger part­vidékén kezdetleges, sőt el­lenséges formában nyilvánul­tak meg. A LEMP Központi Bi­zottsága Politikai Bizottságának jelentése a Központi Bizottság októberi 6. ülésén megállapí­totta: „Ez nem a munkások töme­ges tiltakozása volt a szocia­lizmus ellen, hanem elveinek megsértése ellen, nem a párt ellen, hanem politikai hibái el­len; nem a bérmunkások tilta­kozása volt, hanem olyan osz­tályé, amely a köztársaságban úrnak érzi magát“. Lengyelországban ma azt be­szélik. hogy ha nem lettek vol­na az említett hibák, ha nem sértették volna meg a szocia­lista elveket, akkor a KOR és más erők tehetetlenek volná­nak, mert tevékenységüknek nem volna táptalaja. A párt — és ez kétségkívül erős oldala — az éles kritikai procedúrákban a negatív és veszélyes vonásokon kívül fel­figyelt a nagyon pozitív jelen­ségre is, hogy a munkásosz­tálynak robbanással fölszaba­dult szociális energiája nem a (Folytatás a 3. oldalról) Vér nélküli front destukcióra, hanem a már el­ért eredmények megszilárdítá­sára, a radikális újjáépítésre, a közös kollektív munka job­bítására, és a gazdaság haté­konyságának fokozására irá­nyul; a társadalom erkölcsi légkörének javítására, beleért­ve a munkaerkölcsöt is; a hiá­nyosságokkal szembeni kérlel­hetetlen álláspont kifejleszté­sére; olyan társadalmi légkör megteremtésére, amelyben az állam, amint azt Lenin mond­ta, „a tömegek erős öntuda- táyá válik“, s amelyben min­den dolgozó a szó szoros ér­telmében állampolgárnak érzi magát, érdekelt a nép közös művében, és vállalja ezért a felelősséget. Mesterkedés az öntudattal Az élet megmutatta, hogy az ország gyors szocialista „újjá­születésével“ kapcsolatos ter­vek megvalósítása sokkal bo­nyolultabb, mint ahogy azt fel­tételezték. Az a hangulat, amelyben a párt hibáiból adó­dott csalódottság azzal a büsz­keséggel párosult, hogy a párt elég erőt talált ahhoz, hogy beismerje és tudatosítsa eze­ket a' hibákat, az említett fo­lyamat irányításának lehetősé­gébe vetett hittel, a nagyon heves osztályharc kemény va­lóságával találkozott. Az em­lített tervekben és remények­ben nem vették figyelembe a legfontosabbat: a lengyelorszá­gi ellenforradalmi és szocia­listaellenes alvilág hatásának nagyságát és kalandor merész­ségét. Meglehet, hogy a lengyelor­szági helyzet fő parádoxona — és legnagyobb sajátossága — abban rejlik, hogy a szo­cialistaellenes szélsőséges erők a szocializmus elleni harcuk­ban a lengyel munkásosztály és az egész lengyel nép azon tulajdonságaira támaszkodtak, amelyeket jelentős mértékben a szocializmus fejlesztett ki bennük. A munkásosztály ön­tudatával való mesterkedés cél­jából számoltak azzal, hogy gazdának érzi magát, számol­tak a munkásosztály szociális, állampolgári és társadalmi fe- felelősségével, a lenini normák megsértésének elutasításával. A lengyelországi események­re az jellemző, hogy elsősor­ban és főleg az ifjúságra, a munkásosztály legfiatalabb nemzedékére támaszkodtak. Vegyünk egy olyan sokatmondó és elgondolkodtató tényt, hogy amíg až ágazati szakszerveze­tekbe Csak nagyrészt a 40 év feletti munkások kerültek, a Szolidaritásba mindenekelőtt a 20—30 éves fiatalok lépteki Az ellenség kihasználta az ifjúság erkölcsi maximalizmu- sát, politikai éretlenségét, hogy nincs sem szociális, sem élettapasztalata, valamint azt, hogy a munkások első nemze­dékéről volt szó, amely most jött fel faluról a városba. Mindez megkönnyítette a munkásosztállyal való mester- kedési kísérletet. A KOR ezek­ben az években e téren min­denekelőtt azzal szerzett Je­lentős rutint, hogy elutasította az erkölcsi normákat és el­veket. A szocialistaellenes erők tak­tikájának elvi és rendkívül al­jas sajátossága a lassú, „nyu­godt“, „belopakodó“ ellenforra­dalom, ami abban rejlett, hogy a szocializmus ellenségei a lengyel munkásosztály szégyen­telen félrevezetése során a munkásifjúság előtt gondosan leplezték tényleges, szocialista- ellenes céljaikat és szándé­kaikat. A lengyelországi „belopako­dó“ ellenforradalomnak ez a taktikai sajátossága mindennél jobban mutatja, hogy a szocia­lizmus, mint a leghumánusabb és valóban igazságos társadal­mi rendszer olyan erős gyöke­ret eresztett a lengyel dolgozó nép lelkében és elképzelései­ben, hogy még a szocializmus legesküdtebb ellenségei sem mertek szocialistaellenes jel­szavakkal fellépni a nép kö­rében. Ellenkezőleg: „a dolgo­zók barátainak" álarcát vették fel és „munkásvédelmi bizott­ságnak“ nevezték magukat. A KOR — a nagyhangú szocialis­taellenes erők frakciója —, ahogy Lenin az ilyen „balolda­liakat“ nevezte, a „fiatal lá­zadók szövetségének“ trockista beállítottságú csoportjából ala­kult. S most egyszerre csak a KOR, amely a trockisták pél­dája szerint az ifjúsággal szá­mol, látványosabban és vak­merőbben, mint bárki más, ag­gódni kezd a lengyelországi szocializmus „minősége“, a dolgozók „érdekei és szükség­letei“ miatt és féktelen, szen­zációs és zajos „harcot“ indít a hiányosságok és a lengyel- országi szocializmus „deformá­ciói“ ellen. Ismét életre keltették, lepo­rolták és restaurálták az anar- choszlndikalista eszméket és koncepciókat mint olyan bevált eszközt, amely a kispolgári ideológusoknak a munkásmoz­galom félrevezetésére szolgál. Az anarchoszindikalizmus, amely a kispolgári anarchiz­mus eszméinek közvetlen ha­tása nyomán keletkezett, mint tudjuk, Európában a jelenlegi trockisták és az „új baloldal“ soraiban rendkívüli népszerű­ségnek örvend, a Vörös Brigá­dokat és a terrorszervezetet is beleértve. Az anarchoszindika­lizmus lényege az olyan illu­zórikus remény, hogy a „szin­dikátusok“ (szakszervezetek) vezetésével szociális fordulat következik be, mintha a szak- szervezetek helyettesíteni tud­nák a politikai hatalmat, és létre tudnák hozni a szakszer­vezeti szövetségek szabad cso­portosulása által irányított tár­sadalmat. Az anarchoszindika- listák az említett célok elérése univerzális módszerének tart­ják az általános gazdasági sztrájkot, amelyet azzal a cél­lal szerveznek, hogy hatalomra jussanak, s kezükbe vegyék a termelés irányítását. Amíg a múltban ezek a mód­szerek a kapitalizmus ellen irányultak, az újdonsült len­gyel „baloldaliak“ és a trockis­ták megpróbálták az általános politikai sztrájkot a szocializ­mus ellen fordítani, ügyesen kihasználva a Lengyelország­ban elkövetett hibákat és té­vedéseket. Alaposan leplezett burzsoá tudatról volt szó, amelyet hosszú éveken át az ideológiai diverzánsok kitartóan és ügye­sen becsempésztek a lengyel munkásosztály bizonyos részé­nek spontán mozgalmába. A munkásosztálynak ez a része semmiképpen sem a szocializ­mussal volt elégedetlen, hanem hibáival és tévedéseivel, vagy­is a szocialista elvek nem kö­vetkezetes és nem teljes érvé­nyesítésével. A szocialista Lengyelország ellen valódi összeesküvést szőt­tek. Ez ideológiai komplex program volt a legkülönbözőbb megnyilvánulási formákban, be­leértve a burzsoá nacionaliz­must, a szovjetellenességet és az orosz kultúrával szembeni ellenséges magatartást. Sajnos, ez az átgondolt és intenzíven végrehajtott össze­esküvés eredményes volt. Leg­komolyabb és legszomorúbb eredményei közé tartozott a lengyel dolgozók bizonyos ré­szének, főleg az ifjúságnak a félrevezetése, olyan politikai „ámokfutásféle“, az érzékek olyan becsapása, amely még ma is sok lengyel lelkére ne­hezedik. Láthatjuk, hogy nemcsak a forradalomnak, hanem az el­lenforradalomnak is lehetnek nemzeti sajátosságai és árnya­latai. . Ez a sajátosság és a lengyel munkásosztály osztályharcának teljesen új specifikuma megha­tározza a párt stratégiai és taktikai feladatait. A párt tü­relmes munkával, a harcban szerzett reális tapasztalatokkal és meggyőző erővel igyekszik megtisztítani és megszilárdíta­ni sorait, jóvátenni a hibákat, megnyerni az embereket, hogy Lengyelországban a szocialista újjászületés élére állhasson. E bonyolult folyamatban a párt a társadalom egészséges, józan és hazafias erőire támaszkodik, ugyanakkor megőrzi a szociá­lis aktivitás pozitív lényegét, a hibákkal szembeni hajthatat- lanságot, ami a munkásosztály törekvéseinek lényegét alkotja, s célul tűzi ki, hogy minden lengyel dolgozót kivezessen a szocialistaellenes és mindenek­előtt a „KOR erők“ káros be­folyása alól. E feladat teljesí­tése megköveteli, hogy a párt minőségileg új, nem szokvá­nyos, eddig nem ismert mód­szereket alkalmazzon a társa­dalom irányításában, az embe­rek gondolkodásmódjára való hatásban, hogy a munkásosz­tály óriási szociális társadalmi energiáját ne destrukcióra és anarchiára használja, amire az ellenség törekszik, hanem ész­szerű, szociális és hazafias cé­lokra, aktív és pozitív szocia­lista építésre, különös tekin­tettel a múlt hibáira és azok kollektív helyrehozására. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a lengyelországi szociális válság politikai megoldásáért vívott súlyos és hosszú harc még csak most kezdődik. Ez a harc rendkívül súlyos, a párt számara kedvezőtlen helyzet­ben kezdődik, amikor nagy árat fizetnek a hibákért és a sikertelenségekért, az ideológia és a forradalmi elmélet, a kommunisták politikai és er­kölcsi megacélozásának elha­nyagolásáért. Igv adódhatott elő az a helyzet, hogy számos kommunista, sőt még egész pártszervezetek is a balti-ten­geri események során elvesz­tették a fejüket. Ez is az el­lenség tervének részét képezi: rákényszeríteni a pártot, hogy a végtelenségig igazolja ma­gát, s a kommunisták körében kivétel nélkül bűntudatot ki­váltani. Ámbár a hiányosságo­kért nem a szocializmus a bű­nös, hanem konkrét személyek, akik egyszerűen sem eszmei­leg, sem erkölcsileg nem nőt­tek fel a szocializmushoz. Az ellenség defenzívába akarja kényszeríteni a pártot. Nyíltan meg kell mondani, hogy az el­lenforradalom ezen a téren számos sikert ért el. Azok a kommunisták, akik­kel Lengyelországban találkoz­tunk, túlnyomórészt nagyon jól tudatosítják, hogy támodásba kell lendülni. A sikeres harc fő, döntő feltétele a párt egy­sége, egészséges eszmeisége, alkotó potenciálja, rugalmassá­ga és fegyelme. A párttal szemben jól kép­zett tapasztalt ellenség áll, amely kitünően leplezi igazi céljait, és jelentős tartalékok­kal rendelkezik a tömegtájé­koztató eszközökben, a lengyel értelmiségiek és a magángaz­dálkodó parasztok soraiban. Most a történelem mérlegén van nemcsak a lengyelországi szocializmus és az ország sor­sa, hanem az enyhülés és a nyugalom sorsa. A mérleg egyik serpenyőjé­ben a lengyel nép szociális és nemzeti érdekei, a szocialista közösség egysége, az európai politikai erőegyensúly és sta­bilitás megőrzéséről való gon­doskodás, sőt a. világbéke sorsa van, a másik serpenyőben a szélsőjobboldali erők felelőt­lensége és kalandorsága, azoké az erőké, amelyek szélsőjobb- oldali frázisokat pufog tatnak, és reakciós törekvéseik, vala­mint a tűzzel játszó uraik tö­rekvései érdekében mindent képesek kockáztatni: a békét, az enyhülést, a lengyel nép előrehaladását és Lengyelor­szág szocialista újjászületését. Mi az a Szolidaritás? A formális válasz a követ­kező: a Szolidaritás „független, önigazgatású szakszervezeti szövetség“, amely Lengyelor­szágban 1980 nyarán az akút szociálpolitikai válságban szü­letett, s amelyet 1980. novem­ber 10-én a Lengyel Népköz- társaság Legfelsőbb Bírósága alkotmányos szervezetként ik­tatott be. A szakszervezeti szö­vetség alapszabályzatában köte­lezte magát, hogy kizárólag szakszervezeti szerepet fog ját­szani, és semmi esetre sem politikait, „a Lengyel Népköz- társaság alkotmányával és a termelőeszközök társadalmi tu­lajdonának elvével összhangban fog tevékenykedni, mert ez al­kotja Lengyelországban a szo­cialista rendszer gazdasági alapját“. Az alapszabályzat el­ismeri a LEMP vezető szerepét és Lengyelország jelenlegi nemzetközi szövetségi szerző­désrendszerét. A helyzet bonyolultsága szo­katlan szervezési formákhoz és a lengyel társadalomban szo­katlan modellekhez vezetett. A párt és a kormány jó szándé­kának bizonyítékául és annak kinyilvánításául, hogy az or­szág szocialista újjászületésére törekszik, belegyezett az új szakszervezeti szövetség létre­hozásába, pedig az ország al­kotmánya erre nem kötelezte. Bizonyos körök ezt a jó szán­dékot, sajnos, gyengeségnek minősítették, amelyet a lehető legjobban ki kell használni. A Szolidaritás szemükben jó esz­köz volt ahhoz, hogy az állam- hatalmat falhoz szorítsák, hogy kiélezzék a helyzetet, hogy a légkört forrpontig, sőt robba­násig hevítsék. A Szolidaritás tekintettel megalakulásának körülményei­re kezdettől fogva komoly és éles ellentmondásokat hordo­zott magában. Épp az ellenté­tek harcának kellett eldönte­nie, mivé válik és milyen erő­ket szolgál a szakszervezet. Stanislaw Kania elvtárs a LEMP KB 10. ülésén elmondta, hogy két tényező határozza meg a pártnak a Szolidaritás­hoz fűződő viszonyát: „Először pártunk és a Szolidaritás vi­szonyának kezdeti szakaszáról van szó, amikor a szakszerve­zeti szövetség megalakult. A szervezők nyilatkozatából és alapszabályzatban rögzítettek­ből indultunk ki, miszerint a szakszervezeti szövetség védel­mezi a szocializmus elveit, el­ismeri a párt vezető szerepet és nemzetközi szövetségi szer­ződéseinket, s nem tart igényt a politikai párt szerepére. A második tényező, amely meg- határazza kapcsolatunkat, azok a tények és az a gyakorlat, amelyek a szakszervezeti szö­vetségnek, egyes láncszemeinek és vezetőinek tevékenységét kí­sérik, az a gyakorlat, amely sok esetben teljesen ellent- ^ mond a következő kijelenté­seknek: „Túl meggondolatlanul folyamodnak sztrájkokhoz, és a sztrájkok idején üzemeket szállnak meg. Számos szak- szervezeti kiadványban támad­ják rendszerünk elveit, szövet­ségünket és pártunkat. Aggasz­tanak bennünket a KOSZ KOR vezetőségének szocialistaelle­nes kijelentései, amelyek a szakszervezeti gyűléseken hangzanak el, valamint a szak- szervezeti szövétségre gyako­rolt tényleges hatásuk.“ Ügy történt, hogy mindkét tényező, látszólag egymást ki* záró mindkét irányzat annak az eredménye, hogy az újdon­sült „népbarátok“ ügyesen és raffinált módon félrevezetik a munkások jelentékeny részét. Azt vártuk, hogy a néptöme­geknek a szocialista újjászüle­tésért kifejtett törekvései a Szolidaritás segítségével a tö­megek állampolgári energiájú­nak konkrét és gyakorlati fel- szabadulásához vezet, vagyis az élet és a munka jelentős javu­lásához. Elsősorban nyilván azokról a reményekről volt szó, amelyek a munkásosztály széles tömegeit és a dolgozó értelmiséget az új szakszerve­zetekbe irányították. A Szoli­daritásnak jelenleg nyolcmillió tagja van, ami a lengyel mun­kásosztály kétharmadát jelenti. A hárommillió LEMP-tag közül egymillió a Szolidaritás tag­ja is. Milyen valójában a gyakor­lati eredménye a Szolidaritás több mint féléves tevékenysé­gének? A lengyel dolgozók ta­lán jobban dolgoznak és él­nek? Növekedett a munka ter­melékenysége, javult a terme­lés szervezése? Előrehaladt Lengyelország a nagyon súlyos válságból kivezető út keresé­sében? Ilyesmi nem történt. Képzel­jük csak el azt a fájdalmas följajdulást, amely azokban a fljj napokban hangzott el, amikor **** az országot az általános sztrájk veszélye fenyegette: „Az embe- 1981. rek milliói felteszik a kérdést: Hogyan tovább? Hová jutunk, VII l és milyen sors vár ránk?“ írta (Folytatás az 5. oldalon)

Next

/
Thumbnails
Contents