Új Szó, 1981. július (34. évfolyam, 153-179. szám)

1981-07-31 / 179. szám, péntek

„Sövényfalra bukkantunk” Nyári néprajzi szeminárium Ami maradandó Az Egy járás északon című tévésorozatról Néprajzgyűjtők között va­gyok, a CSEMADOK Központi Bizottsága által évenként szer­vezett egyhetes nyárt néprajzi szeminárium ötödik napjának délelőttjén, nem messzire Ga- lantétól, természeti környezet­ben épült szálloda tanácster­mében. Rövidesen kezdődik az előző napon fölgyűjtött anyag cédulázása, ismertetése és kö­zös megbeszélése. Hogy addig se unatkozzam, négy boríték­ban bőséges adatgyűjtemény kerül elém: a járásban koráb­ban végzett néprajzi kutató­munka eredménye. Böngészek a lapok között, növekvő élve- zettel-izgalommal. Csupa múlt, amelyből a ma valóságában egyre kevesebb található, kü­lönösen eredeti formájában, természetes elevenségében. A lapokon, melyeken az adatköz lő neve és kora, a gyűjtő neve és a lejegyzés évszáma is ott szerepel, olyan témákban ol­vashatok öt-tíz soros közlése­ket. mint A ház falának fes­tése, A kévébe kötött szálas­gabona, Vajkészítés, Komaság, Ez utóbbi témában például, Ha­rag a komák közt alcímmel ezt találom: „Harag a komák közt egyik helen vöt, másik heten nem vót. Ha jel is mond Iák a komaságot, időre azér kibékülhettek“. A legényava- tússal kapcsolatban ilyen szo­kás járta: „Ha a legénypolia- ra! megfizette, akkor mehetett be a kocsmába. A legénypohár az volt, hogy a legények kial- kudták vele, hogy hány liter bort fizet és közben feldobál- Iák. Ha avatás nélkül elment lányokhoz, becsukták az istái- lóba. Kb. 30 éve is megtörtént. Az avatásra 18—19 éves kor­ban került sor a sorozás előtt“. Es hadd idézzek két közmon­dást is: „Munka után édes a pihenés. Magyarázat: Nem mindenkinek, az ideg tovább­dolgozik“; Alvó macska egeret nem fog. Magyarázat: Már nektek fiataloknak kellene tudni“ .• Szemelhetnék tovább a la­pokból, de kezdődik a tanács­kozás. A több mint harminc meghívott amatőr és hivatásos, néprajzkutató közül tizenhét van jelen ezen a délelőttön. A létszám naponta változik, ami, időegyeztetési problémákra is gondolva, részben érthető, az már nehezebben, hogy a hiva­tásosak, három-négy kivétellel, teljesen eltekintenek a részvé­teltől. A jelenlevők többsége nő, egy hatodikos kislány a legfiatalabb, ő, kilencedikes társával együtt, már az után­pótlást jelenti. Amint a felol­vasásukból kiderül, ügyesen dolgoztak az elmúlt napon is. Egyik cédulájukról idemáso­lom, egyebek között miről Is szereztek ismeretet: „A kötést rozslisztből és búzalisztből gyúrták össze. Amikor sütőt• ték, 2—3 nádszálat beletettek, és akkor jobban levegözött. Aki nem szerette, sót rakott rá". Mások — foglalkozásuk szerint a legtöbben pedagógu­sok — ugyancsak változatos anyagot hoztak magukkal a fölkeresett falvakból. Lakodal­mi szokásokról, a kenyérsütés módjáról, a pásztoréletről, li­batömésről, gyermekjátékokról hangzanak el újnak és értékes­nek mutatkozó ismeretek. Az­tán ilyen párbeszédek: — A lakodalom végén, reggel, falu- kerülésre mentek. Nem tudom, mi a véleményetek, én eddig nem találkoztam e jelenséggel. — Én igen, nálunk reggeli fel­vonulásnak mondják; — Mi parasztudvaron jártunk, sö­vényfalra bukkantunk. — Add a címet, hogy el tudjunk men­ni lefényképzeni; — Én ar­chaikus bukovinai dalokat éne­keltem a néninek, erre mindig eszébe jutott valami. így az­tán sok balladát meg hiedel­met találtam. Volt egy ház is, 1784-ből. Még az évszám Is mívesen van kifaragva. — Ezt a címet is kérném. Aki kéri: Szanyi Mária mu­zeológus és néprajzkutató, a Galántai Honismereti Múzeum munkatársa, a szeminárium egyik vezetője. A megbeszélés közben is gyakran hangsúlyoz­za, főként a kezdő gyűjtők számára: cédulázni kell, hogy ne csak benyomások maradja­nak. Külön cédulára fektetni mindent, legyen maradandó ér­ték azok számára is, akik a jövőben foglalkozni akarnak e témákkal. És nem szabad úgy gyűjteni, úgy faggatni az adat­közlőt, jegyzi, meg, hogy zon­gorázunk a témákon, mert ak­kor nem kapunk teljes képet. A megbeszélés, az eredmé­nyek összegezése véget ér. Mé- ryné T. Margittal, a CSEMA­DOK KB népművészeti szakelő­adójával a nyári néprajzi sze­minárium és az amatőr gyűj­tők munkájának jelentőségéről beszélgetek. Többek között eze­ket jegyezhetem le: — A szemináriumot először tizenhárom évvel ezelőtt ren­deztük meg azzal a céllal, hogy elősegítsük a társadalmi néprajzgyűjtők fejlődését. Az első évek az alapozással tel­tek. Kezdetben, mintegy húsz- huszonöt emberrel, köztük fő­iskolásokkal, Ág Tibor szervez­te a szemináriumot. Amikor összeállt egy törzsgárda, akkor megindult a terepmunka is. 1974 óta a gyűjtés is szerves része a szemináriumnak, me­lyet minden éven más-más táj­egységben rendezünk. Az első a Medvesalján volt, most a ga­lántai járás falvait járjuk. Az amatőr néprajzosok képzésén kívül célunk az is, illetve cél­ja e munkának, hogy a zselizi országos népművészeti feszti- válra autentikus folklórműso­rok születését segítsük elő és kiállításra érdemes tárgyi em­lékeket kutassunk fel. Gyara­pítjuk a CSPjMADDOK néprajzi adattárát is. Ez a kis közösség egy-egy napon annyi anyagot képes összegyűjteni, amennyit egyetlen embernek évekig tar­tana. Természetesen otthon is kutatnak népi hagyományok után. ki-ki a saját lakhelyén, szülőföldjén. Elmondhatjuk, hogy nemcsak lelkes, áldozat­kész. hanem gyakorlott gyűj­tők is, erős gárda. Nem nyaralni gyűltek egybe most sem, úgyszólván nincs szabad idejük, mindennap reg­gel 9-től -este 10-ig tart a program, melynek a gyűjtésen és az előző napi eredmények kölcsönös megismertetésén és megvitatásán kívül részét al­kotják előadások is. Ág Tibor a Mátyusföld népzenéjéről, Ko­dály galántai gyűjtéseiről, a népzene gyűjtésének módsze­reiről beszélt; három napig tartózkodott itt dr. fán Hotik, az SZTA néprajzi intézetének vezetője, aki az interetnikus kapcsolatokról és az amatőr gyűjtők munkájának jelentősé­géről szólt. De például Szanyi Mária is, aki e szemináriumon a kezdőkkel foglalkozik, tartott előadást, a galántai járás nép­rajzáról. Szerepel a program­ban továbbá környékbeli táj­házak, múzeumok, műemlékek megtekintése. — A nyári néprajzi szemi­nárium jelentőségét én abban látom — mondja Méryné T. Margit —, hogy megmozgatja a falvakat. Olyan értékekre döbbennek rá az emberek, amelyekről addig nem nagyon tudtak, és maguk is gyűjteni kezdenek, így éneklőcsoportjuk számára is például saját anyagból állíthatnak össze mű­sort. Tapasztalatunk, hogy ahol megfordulnak a gyűjtők, ott megélénkül a CSEMADOK he­lyi szervezetének élete, peda­gógusok és mások kapcsolód­nak be a munkába. A csehszlovákiai magyarság számára így válik a néprajz­gyűjtés — örvendetes módon, jóllehet, korántsem probléma- mentesen — nem csupán az ember — társadalom — törté­nelemismeret, egyszóval Önis­meretünk gyarapításénak esz­közévé, hanem a kulturális élet feljesztésének, a közösségi szellem aktivizálásának és erő sítésének az eszközévé is. A hivatásos és amatőr néprajzku­tatók száma megnövekedett az utóbbi öt-tíz esztendőben, ez­zel párhuzamosan tematikailag szélesedett, szakmailag mé­lyült tevékenységük, melyek eredményeképpen jelentős könyvek, a sajtóban dolgoza­tok, néprajzi sorozatok láttak és látnak napvilágot, rádiómű­sorok hangzottak el a terület­ről, ugyanakkor tájházak jöt­tek létre, kiállítások nyíltak, nem beszélve a gyermek és felnőtt folklórcsoportokról, me­lyek közül nem egy országos és nemzetközi szinten is mél­tón közvetíti tájegységeink né pi kultúráját. Nem vitás, más is, több is történhetett volna, ha minden egyes járásban — különböző szintű szervek és ♦intézmények segítő közremű­ködésével — idejében és fele­lősséggel teremtik meg a nép­rajzkutatás, a népművészeti mozgalom kibontakoztatásához és fellendítéséhez szükséges feltételeket, nem lenézik vagy félvállról kezelik, mint még ma is olykor-olykor, a népi hagyományok kutatóit, őrzőit, ápolóit és terjesztőit, hanem megbecsülik. Reméljük azon­ban, hogy a szép eredmények gyarapodása újabb minőségi változásokat hoz, az elavult, nehezen alkalmazható formák helyet újakat hív életre. Új feltételekül követel ~ a még hatékonyabb cselekvésnek. Nem érzem m?gam hivatottnak annak megítélésére, hogy a fölvázolt folyamatban milyen szerepe van a nyári néprajzi szemináriumnak, de úgy gon­dolom, hogy a fennebb emlí­tetteken kívül eredményeként könyvelhetjük majd el azt is, hogy, tudomásom szerint, e rendezvény részvevőinek gyűj­téséből áll majd össze a CSE­MADOK KB által Indított Nép­rajzi közlések című kiadvány- sorozat negyedik kötete. Csak ne porosodjon a polcokon, ne legyen holt anyag! Merthogy ilyesmire is van példa. Befejezve az írást <?z ötödik nap délutánjával, autóbusz ér­kezik a néprajzosokért, akiket magam is elkísérek a tallósi (Tomašíkovo) öreg maliimhoz, majd visszatérünk a faluba, ahol Gágyor József iskolaigaz­gató és néprajzkutató, a Szól a rigó kis korában című gyér* mekkönyv szerzője fogad ben­nünket a CSEMADOK járási bi­zottsága és tallósi helyi szer­vezete által meghívott idős em­berek, adatközlők társaságá­ban. Persze, a gyűjtőknek csak egy kis csoportja maradt itt. a többit a mára „betervezett“ falvakba vitte a busz. A rövid, de annál kedvesebb fogadás és ismerkedés után minden egyes néprajzos (munka j társat vá­laszt magának az idős embe­rek közül. És sorjáznak a kér­dések, melyek nyomán múltak kerülnek felszínre az emléke­zet mélyéről, hogy majd ké­sőbb feldolgozásokban válhas­sanak tömegek számára tudat- és lélekművelő erővé. Késő este lesz, mire Jókai Máriáék, Bors Éváék, Böször­ményi Istvánék, Buday Endré- ék, Weiszer Eszterék, Stastná Idáék, Csapiár Kingáék vissza­térnek szálláshelyükre. És hol­nap kezdődik újra az egész. BODNÁR GYULA Jaroslav Diet! sorozatairól már tudunk egyet mást. Tudjuk, mit várhatunk tőlük, lényegé­ben műfaji szempontból is ki tudjuk jelölni á helyüket — csak éppen a műfaj neve vala­hogy még mindig nincs meg. Tudjuk, hogy ez amolyan láto­gatás egy bizonyos környezet­ben, ennek a környezetnek a megismerése érdekes és példás személyek föl vonul tatásával. Az újságírásban van egy mű­faj, melyet karcolatnak hívunk. Szép és kedves műfaj, művelése azonban bizonyos, mi több, sa­játos irodalmi tehetséget igé­nyel; igényli azt a képességet, mellyel meglátni és alkotni tu­dunk. esetleg történetet kompo­nálni a megismert valósághoz. Lényegében ez szintén — láto­gatás. Megérkezem, meglátok, elbeszélgetek emberekkel, meg­építem a történet vázát, aztán minden képességemmel arra tö­rekszem. hogy lebilincselő le gyen írásom. A jó karcolat va­lóságos élmény az olvasó szá­mára, mindenből nyújt egy ke­veset — a megismerésből, a szó­rakozásból, az irodalomból, de az esetleges problémák követ­kezetes megoldását senki nem várja tőle. Erre ott vannak a cikkek, riportok és más műfa­jok. Vajon a Dietl-sorozatok nem karcolatok é valamiképpen? Mo­zaikokból összeállítva és termé­szetesen a dráma nyelvén, je­lentenek egy kicsit megisme­rést, egy kicsit szórakozást, egy kicsit drámát, anélkül, hogy az esetleges problémák következe­tes megoldására törekednének. Sorozataiban Jaroslav Diell (a karcolathoz hasonlóan] nem ragaszkodik publicisztikus mó­don a részletek abszolút hiteles­ségéhez, nem követi szisztema­tikusan a jelenségek között fennálló valamennyi viszonyt, kölcsönös kapcsolatot, a figu­rák és a köztük lévő kötődések ábrázolása során sem törekszik mélységre. Ugyanakkor a néző­től sem követel különösebb föl­készültséget. Leginkább ezért, ezért a laza és megnyugtató, szórakoztató történetfűzésért szeretik a nézők a Dietl-soroza- tokat. Ezért olvassuk mindnyá­jan szívesen a mesterien meg­írt karcolatot is. Mesterien — igen, erről van szó. A mesterien megírt karco­lat vagy sorozat, legyen bár a történetük olyan átlátszó, mint a pókháló, éppen azáltal hor­dozhatnak erőteljes és őszinte, olykor lényeges gondolati és erkölcsi tartalmakat, hogy a pihenés kellemes érzését keltik, bepillantást nyújtva mások éle­tébe, más környezetekbe, talál­kozásra kínálva alkalmat érde­kes emberekkel. Persze minden attól függ, hogy miről szólnak, mit akarnak mondani, miért születtek, és milyen nyomot hagynak az emberben. És ez ta­lán a legfontosabb kérdés. Ha ebből a nézőpontból tekin­tünk Jaroslav Dietl alkotásaira, megállapíthatjuk, hogy soroza­tai után általában van, mi meg­marad bennünk — a jó és tevé­keny emberről, amolyan ösztön­ző emlék, akár a szövetkezeti elnökre, az előadónőre, a hnb elnökre, akár az orvosra, a mér­nökre vagy a legutóbb látott so­rozat főszereplőjére, a járási pártbizottság vezető titkárára gondolunk. Megmaradnak ben­nünk, és nem rövid időre, sőt évekre. És ez mégiscsak tisztes eredmény. Természetesen nem lehel elhallgatni Dietl visszaté­rő hibáit sem, vagy inkább azo­jT\eggel nyolckor kezdődött. Ä terem zsúfolt, az elő- ^ adók egymást váltogat­ják az emelvényen. Röpködnek a sürün gépelt papírlapokról a hosszú körmondatok: tények, ér­vek, vélemények. Monoton han­gon és olyan nyelven, amilyet az egyszerű haladó csak homá­lyosan ért meg. Persze, a lényeg, hogy a szakemberek értsék. Fi­gyelnek is feszülten, szorongat­ják kezükben a tollat, hogy a legfontosabbat azonnal papírra vessék. De hiúban minden igye­kezet, az unalom olyan kór, amely legyűri a legjobb figye­lőt is. A tekintetek már csak né­ha tévednek a szónokra, a jegy­zetfüzetek használható gondo­latok helyett különféle ábrákkal az emelvényre. Rövid hatásszü­netet tart, aztán beszélni kezd. Tisztán, érthetően, felesleges ci- rádák nélkül. A jelenlevők cso­dálkozva nézik: nincs előtte semmiféle jegyzet. És közben várják, hogy belezavarodik mon­dókájába, hogy aztán végül is előhalássza zsebéből a gépelt szöveget. Még a keresztrejtvény­fejtő is leteszi a tollat. De az idő múlik, és nem történik sem­mi. Nincs szemfényvesztés, a szónok a legkisebb zavar nél­kül végére ér előadásának, meg­köszöni a figyelmet és helyére vonul. Aztán folytatódik, ami ko­rábban volt. A következő felszó­laló fáradt léptekkel érkezik uz emelvényre. Előveszi szemüve­gét, gondosan szétteregeti ma­ga előtt papírcsomóját, megkö* szörüli a torkát, aztán olvasni kezd. A hang újra monoton, a mondatok tekervényesek, és az unalom mint egy súlyos, látha* tatlan lepel ismét ráereszkedik a hallgatókra. Csak a kereszt• rejtvényfejtő nem csügged el. Fogja a tollát, és elmélyülten folytatja munkáját. LENDVAY TIBOR kát az engedményeit, melyek gyakran gyengítik a műfajt: az egyén szerepének túlbecsülését, olykor a történet sztereotip sé­mák szerinti bonyolítását, és azt, hogy a legtöbb történetben csak beszélnek, ahelyett, hogy történne is valami. E hibák közül egy különösen szembetűnő volt az Egy járás északon című sorozatban: az egyén szerepének fölnagyítása. Ráadásul azzal a kövelkezmény- nyel, hogy a sorozatból kiszorí­tott egy olyan fontos elvet, mint amilyen a pártszerv munkájá­nak kollektív jellege, meggyen* gítve ezzel jelentőségét a kol­lektív elvtársi bölcsességnek, mely a valóságban áthat minden párton belüli munkát. Ez nyil­vánvalóan annak volt a követ' kezménye, hogy a szerzők min­denekelőtt professzionistaként közelítettek a témához, ami vé­gül is megnyilvánult és igazoló* dott az érzések és távozások, a2 autózások, a folyosói séták, asztalánál folytatott beszélgeté­sek visszatérő sztereotipiáiban. Mindez a szerzőnek és a rende­ző Évien Sokolovskýmik puszta rutinjáról tanúskodik, alig ész­revehetően a keresés szándéké* ról. De álljunk meg! A sorozat vé* get ért, eltelt egy bizonyos időv a hibák élei tompultak. Vé* gül ismét maradt ama tiszta be* nyomás a jó és aktív emberről* És ez az aktív jelző fontos itt> hiszen, úgy tűnik föl, hogy ép* pen Dietl az, aki az alkotások* ba nemcsak a pozitív hőst emel* te be, ahogy korábban szokták mondani, hanem az aktív, cse1 lekvő hőst is; természetesen azokkal a hibákkal, melyekről már volt szó. És mindez teljes mértékbeft érvényes Jaroslav Dietl „legfia1 talabb“ sorozatára, az Egy já rás északon címűre. Tévénéző* inknek már valóban nagy ta­pasztalatai vannak a Dietl-soro*- zatokkal kapcsolatosan, tudják^ hogy a szerző nem hagyja közö­nyösnek őket. Ezt a nemrégiben látott sorozat is igazolja, egy bizonyos idő elmúltával is. Meg­torlóul az, ami eddig minden al­kalommal: a sorozatok sugár­zása közben és röviddel befeje­zése után viták keletkeztek-, lelkes és ellenkező vélemények váltották egymást. Amint már mondottuk, a nézők által is ki1 fogásolható hibák élei eltompul5 tak, de megmaradtak a benyo1 mások. Mindenekelőtt az em­berről — Josef Pláteníkról, a já­rási pártbizottság vezető titká­ráról. Felemelő kép a becsüle­tes, jóságos, az elvhű és kérlel­hetetlen kommunistáról, aki hív eszméihez, és tudatában van an1 nak, hogy ml a küldetése až emberek között. A kedélyek lecsillapultak', már csak emlékezünk mindarra-, amit fölróttunk a sorozatnak; až idő igazolta, hogy elsietett volt némely recenzió és ítélet. Josef Pláteník velünk maradt. Általa, ha általánosságokban is-, lényegében őszinte képet kap tünk a pártfunkcionárius, á pártapparátus munkájáról. Sok olvasónk leveléből és személyes beszélgetések nyomán tapasz­taltuk, hogy Pláteník személyé­ben olyan vonások emelkedtek ki, melyek meglétét az embe­rek feltételezik minden becsü­letes kommunistában; mint ahogy azt is tapasztaltuk, hogy az emberek számára ösztönző példaképpé vált saját munká­jukban és állásfoglalásaikban, sok tekintetben tette nyilvánva­lóvá számukra a pártnak a tár­sadalomban elfoglalt jelentős és felelős helyét. És ez jó ered­mény. Amit — tegyük hozzá az igazság kedvéért — nagyon nagy mértékben köszönhetünk Jaroslav Moučka színészi telje­sítményének. Főként ő teremtet­te meg azt, ami Pláteník alakjá­ból, az Egy járás északon-ból — megmarad, az okos, sokat ta­pasztalt, de ugyanakkor művelt, koncepciózusán gondolkodó, megfontoltan tárgyaló, kérlelhe­tetlen, mindig egyszerű, ember­séges, barátságos, a valóság ta­laján álló ember, \ kommunista. És mert bennünk ez a kép alakult ki a sorozatról, köszö­nettel fogadjuk, és úgy is, mint televíziónk pozitív hozzájárulá­sát társadalmunk fejlesztéséhez. 198L VII. 3: JOSEF HOLÝ Intermezzo telnek meg. Az utolsó sorban va­laki keresztrejtvényt fejt. Hirtelen valami szokatlan tör­ténik. Egy középkorú férfi lép

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents