Új Szó, 1981. június (34. évfolyam, 127-152. szám)
1981-06-15 / 139. szám, hétfő
Eltűnt egy könyv Ahol az irodalom nem szórakoztató betűvetés, ott nem maradhat élen olyan író, akinek a világnézlete ötlet-világnézlet. ADY ENDRE Az elmúlt napokban észleltem, hogy könyvespolcomról szőrén-szálán eltűnt egy könyv. Fontos, szinte hetenként kezembe vett, újra és újra fella* pozott, mindig szellemi izgalmat, művészi élményt adó. Eleinte magamat 'kezdtem gyanúsítani hanyagsággal, rendetlenséggel. Arra gondoltam, hogy valahová elraiktam, olyan helyre került zsúfolt könyvespolcomon, ahol már csak hosz- szabb kutatás után találom meg. Egyiik szabad délutánomon hozzáláttam a kereséséhez. Hiába. Végérvényesen el kellett fogadnom: eltűnt egy könyv. Persze ez nem megy olyan ikönnyen, mint ahogyan a gondolat megszületik. Talán mégis szórakozottságomban bepakoltam a vándortarisznyaként örökké vállamon lógatott fekete táskámba? Sorra vettem, hol, kinél fordultam meg az elmúlt napokban. Képzeletemben újra és újra autóbuszokra, villamosokra szálltam fel, árnyas fák alatti padokra ültem le. Sajnos így sem jöttem rá mi módon történhetett: eltűnt egy könyv. Sokáig ftztem a gondolatot, kitalált és valós indokokat sorakoztattam fel ellene. Nem, az még sem lehet. Ök nem olyanok, ma'guk is szeretik a jó könyvet, tisztelik a jövedelmük egy részéért könyveket vásároló einbereket. A szót nem mertem kimondani, a tettet nem mertem tudatosítani... Szó nélkül zsebre vágni egy ritkaság számba menő első kiadást? Ráadásul fittyet hányva arra, hogy a szerző névre szóló ajánlása növeli értékét? Elfeledve, hogy tulajdonosa esetleg órákon át állt sorba a könyvesbolt előtt? Lekicsinylőén semmibe venni a sokszor elmesélt élményt, ami a dedikálás perceit idézi? Nem, mégsem gyanúsíthatom meg a barátaimat! Letagadha- tatlanul él bennem a gyanú, de konkréten senkit sem gyanúsíthatok. Csupán szomorúan állapítom meg: Eltűnt egy könyv. Azt hiszem végleg elbúcsúzhatom tőle, vagy talán még sem? Biztosain csak kölcsönvették és elfelejtett szólni. Beleolvasott és ő rá is olyan hatást tett, hogy szórakozottan, gondolataiba merülve vitte haza. Talán mégsem az történt, amit még előbb hittem. Van remény, hogy visszakerül hozzám: az eltűnt könyv. Sajnos mivel én sem nélkülözhetem, újra megvettem a második kiadását. A gondolatok, az élményeik ugyanazok. Szinte naponta fellapozom, termékenyítő szellemi erőforrásaiból merítek. De ez már nem az a könyv. Vele már más emlékek járnak. Csak közvetetten kapcsolódnak hozzá az író személyiségét, barátságos szavait őrző emlékek. Egy eltűnt könyvet idéz, benne az ajánlást. „Könyvet lopni nem bűn“ — hirdetik a hamis olvasói pózokban tetszelgők. Könyvet lopni igenis bűn — állítom és szigorúan megbüntetném a rajtakapott tolvajt. Közkönyvtáraink statisztikái között találhatók ellopott könyvekről is szóló adatok. Azt már nem tudom, hogy ismerősök, barátok egymástól hány könyvet „kölcsönöznek“ örökre. Egy azonban tény, hogy a könyv ma már nemcsak szellemi értéket jelent. Több annál, hiszen azontúl, hogy állami támogatással kerül hozzánk, ml is pénzt adunk érte. Becsületes munkával megkeresett bérből vásároljuk. Ezért hamis a fenti állítás. Aki könyvet lop, a munkát lopja meg. Eltűnt egy könyv: Sütő András Engedjétek hozzám jönni a szavakat című műve. „Magatartásbeli modellt a reánk bízottak dolgában ..." — írja az újonnan megvett könyv fülszövegében. A magyar nyelven írt és kiadott könyvek ünnepét tartották nemrég Budapesten. Egy ilyen ünnep néhány évvel ezelőtti találkozásának könyvben tárgyiasuló emlékét zavarta meg a „kölcsönvevő“. Mert szeretném hinni, hogy csupán az volt, snem könyvtolvaj. DUSZA ISTVÁN rendszere, mint az enyém. Azért többet olvashatnék, mondtam újfent, szidni kezdtem a tévét meg minden rosz- szat, ami annyira befolyásolja hangulatomat, hogy már olvasni sincs se kedvem, se türelmem. Persze, mindjárt be kellett vallanom, mint mindig ilyen tűnődések után, hogy Jórészt tőlem függ, mennyit olvasok. Beke György erdélyi író-újságíró-riporter könyvei. Valahogy úgy kellene nekünk is, csehszlovákiai magyar írástudóknak, a valósághoz, az emberhez közelednünk, kiirelí- tenünik, ahogyan ő csinálja. Aztán egy vékony kis füzet, Samuel Beckett Play című darabja volt soron, s általa londoni emlékeim. Lev Tolsztojjal az öreg Regőczi bácsi érkezett hozzám egykori utcánkból, készé az, hogy „Ne fogjon senki könnyelműen A húrok penge* tésihezl“, akár egy versről, akár egy könyvismertetésről legyen szó. Illetve pengessen, aki pengetni akar, ettől eltiltani senkit nem lehet, de attól már igen, hogy a nyilvánosság elé kerüljenek fércmunkák, hamis értékek. Ez pedig a szerkesztők, kiadók dolga. Mert szerintem is nem az a hibás, aki rosszat ír, mert csak ilyet tud írni, hanem az, aki a rosszat közrebocsátja. Egyszemű éjszaka — Fiatal szlovákiai magyar költők. Hányszor Jelent már meg úgy, hogy Egyszerű éjszaka? Vitákra emlékeztem, melyek Nyitrán, pedagógusjelöltek között is zajlottak. Egy találkozóra, ahol Tő- zsér Árpáddal az élen jelen voltak az „ifjú titánok“ Is, K önyvtáram régóta kért, már-már könyörgött, hogy szánjak rá időt, tegyem rendbe. Valahányszor ránéztem, mintha azt mondta volna szemrehányó hangsúllyal: egyébként is te vagy az oka, hogy így nézek ki, hogy egyetlen könyv sem kerül vissza eredeti helyére miután használtad, az újabb darabokról nem is beszélve; és mintha azt is hozzátette volna: van vagy két éve, hogy utoljára foglalkoztál .velem rendtevő szándékkal; hát szép ez, mondd? Nem mentegetőztem, nem hivatkoztam elfoglaltságomra, meggyőzni sem próbáltam, hogy az az igazi könyvtár, amelyik szüntelenül mozgásban van, amelyik nem mint Könyvek nyomán — elmúlt évekbe ahogy sokan — és még más lekicsinylő kifejezésekkel is—• emlegették akkoriban az éppen csak kibontakozásuk elején lévő költőket. Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése kereskedői múltamat — mily nagyképűen hangzik?! — Juttatta eszembe, kollégámat helyettesítettem a göngyöletraktárban, akkor olvastam el a könyvet, az egyik teherautó távozása, a másik érkezése közötti szabad percekben; meg fölidézte bennem a Vígszínház-beli Bűn és bűnhő- dést, melyet néhány újságíró társaságában láttam, pótszékről. Balázs József: Fábián Bálint találkozása Istennel. Nem nagyon tetszett anyámnak, aki ha eljön hozzánk, mindig kiválaszt magának egy könyvet a polcról visszautazása előtt, azért is, hogy hamarabb teljen a hosszú út. N em folytatom tovább. Tulajdoniképpen minden könyvem köt vagy kötődik valamihez, valakihez. Emlékeztet és életem egy-egy fejezetének a megidézésére, újraélésére késztet. Többé-ikevésbé így vagyunk ezzel mindnyájan, azt hiszem. És jó, hogy így vagyunk, hogy elmúlt éveinkre a könyvek nyomán ilyetén-kép- pen is rápillanthatunk. Ha másért nem, hát ezért, gyakrabban csinálok majd rendet a polcokon. BODNÁR GYULA szobadísz, státusszimbólum vagy ne-nyúlj-hozzám szépség „szerepel“ a lakásban, hanem naponta fölkeresett, erőt adó, életet jobbító forrásként. De azért nemrégiben egy reggelen csak nekiláttam a munkának, és úgy gondoltam, hogy délre végzek is vele. Hát nem. Késő éjszakába hajlott az idő, mire befejeztem könyvtáram csinosítását. És nem azért húzódott el ez az egyébiránt szórakoztató tevékenység, mintha valóban oly nagy lett volna a rendetlenség a polcokon, vagy megszámlálhatatlanul sok könyvem lenne. Még csak nem is azért, mert be le-bele lapoztam számos régen olvasott vagy még olva- satlan könyvbe. Egészen más miatt, amivel nem számolhattam előre. Több könyv ugyanis emlékezésre késztetett, életem egy-egy szakaszát, állomását, mozzanatát juttatta eszembe, és nemcsak hogy eszembe juttatta, újraélésükre is ösztönzött. A széken, asztalon, heverőn, földön szétrakott kisebb-nagyobb oszlopok között és fölött egyszer csaik úgy éreztem, hogy a szoba hirtelen kitágul. Ahogy jöttek a múltak, úgy növekedett a tér, mélyölt az idő, az általam megélt, az általam bejárt — és bennük rengeteg minden, amiből épültem, ami épített. Néhány könyv, melyet még a távoli bodrogközi szülőházból hoztam magammal hét évvel ezelőtt választott lakhelyemre, gyermekéveimre, kora ifjúságomra emlékeztetett, Jókai anyámat hozta elém, egy régi kiadású Gorkij-tanulmány- kötet apámat, aki meghalt mielőtt felnőhettem volna annyira, hogy el tudok vele beszélgetni akár Gorkijról. Finnugor népek és nyelvek — ebből a könyvből és egy másikból készültem egyik legnehezebb vizsgámra. Újvidéki látogatásomat, Dubrovniket, a Magyar Szó szerkesztőségét idézték meg azok a könyvek, melyeket a vajdasági magyar nemzetiségi kiadónak, a Fórumnak vezetőhelyettesétől kaptam ajándékba. Veres Péter Jelenidő című esszégyűjteményében megint föllapoztam azokat az oldalakat, melyekről világot megváltani akaró ifjúként bölcs gondolatokat jegyeztem ki valamikor. Például: „Mert akiket eszmék és hitek nem gyötörnek, azoknak csak táplálkozó és fajfenntartó szerveik vannak“. Szakdolgozatomat, az írásával töltött heteket, fiatal és szimpatikus angol tanáromat hozták közelembe a New Yorkból kapott angol nyelvű színházi könyvek. Amikor Stefan Zweig Sakknovellája került a kezembe, arra a barátomra gondoltam, aki sok jó könyvre hívta föl a figyelmemet, és egy kicsit Irigykedve jegyeztem meg magamban, — ki tudja, már hányadszor —, hogy ő mennyivel többet olvas nálamnál. Igaz, nőtlen emberként neki más az életvitele, napi tevékenység,zéberv kádár-szerszámokkal, melyeikkel szüret idején anyám kérésére eljött, hogy szétszedje, megtisztítsa és összerakja az elhanyagolt hordókat. Élveztem kezének járását, és igyekeztem megtanulni a fogásokat, gondolva a jövőre. A jövő meg az lett, hogy elkerültem otthonról, szőlőnk helyén emeletes családi házaik emelkednek. Regőczi bácsi előtt a konyhaasztalon éppen Anna Karenina volt, amikor egyik alkalommal hozzá vittem anyám kérését. A kritikus, a recenzens felelősségéről gondolkodtatott el Voigt Vilmos A folklór esztétikájához című könyve. Hogy mertem én annak idején, amikor még könnyebb helyesírási kérdésekkel sem voltam tisztában, nemhogy a néprajztudománnyal, ismertetést írni erről a könyvről. Nem nyugtat meg, hogy közlésre érdemesnek találta az Irodalmi Szemle szerkesztősége, Ma már nem lenne bátorságom az Ilyesmihez, erkölcsöm se engedné, mondanám, ha nem tűnne föl túlzott önbecsülésnek. Vagy arról lenne szó, hogy az idő múlásával erősödött önkritikám, önkontrollom és csökkent ama híres ifjúi láz, mely sok mindenbe belehajt bennünket, amit egy adott pillanatban jónak hiszünk, elvehetetlen hittel, szenvedéllyel? A lényeg perÚj könyvek NORBERT FRÝD: A MINTA ÉRTÉK NÉLKÜL ÉS A PÜSPÖK ÜR KELLEMES GONDOK A nemrég elhunyt jeles cseh elbeszélő életművében, mely regények, novellák, útleírások egész sorából áll, külön helyet foglal el a „családi krónikája“. A korszak, melyen az író végigkíséri családját, közel száz esztendő, a múlt század hatvanas éveivel kezdődik, s akkor ér véget, amikor Németországban már tombol a fasizmus, és sötét felhője beárnyékolja egész Európát. A könyv utolsó fejezeteiben szinte észrevétlenül válik a családi krónika az író önéletrajzévá. A művet Hubik István fordította. tál-beszélgetések anyagát publikálja. Az ott megjelenő könyveket, időszaki kiadványokat olvasva elevenebb irodálmi élet lüktetését érezni, mint nálunk. Vitáik nem a modern versek mondvacsinált érthetetlensége körül forognak, hanem azokat az esztétikai és másrészt egyéni és közösségi problémákat feszegetik, amelyeknek végső soron irodalmunk felívelését köszönhetik, kitörésüket a partikularitásból és elszigeteltségből. Nem próbálják az olvasók „konzervatív“ ízlésére hivatkozva kiakolbólítani irodalmukból azt, ami új, szokatlan, a sablontól, a közmegegyezéstől, a különböző társadalmi rétegek és csoportok ízlésnormáitól eltérő, hanem megpróbálnak hatni az olvasói ízlésre. Félreértés ne essék: kiemelkedő műveink nekünk is vannak, s általában kedvező kritikai fogadtatásban részesültek mind nálunk, mind a határon túl. Kiadónk is tesz valamit azért, hogy az irodalmunkban a hatvanas évek közepén megindult lassú szemléletváltást az értékesebb művek preferálásával támogassa, még ha ez néha nem is megy nézeteltérések és harag nélkül. Am azt hiszem, mindez kevés ina már. Az egész szlovákiai magyar irodalom megsínyli a viták, a gondolkodás, a vélemények és szemléletek ütköztetésének hiányát. Ma szlovákiai magyar irodalmi élet nincs. Irodalmunknak igazából műhelye sincs, mert folyóirata, az Irodalmi Szemle Jelenleg nem az. S végül: kritikánk funkciózavarai, értékszempontjainak tisztázatlansága és eklekticizmusa is bénítja irodalmunkat. A budapesti könyvhét kapcsán tehát csak eny- nyit: az iménti kesergések és zsörtölődések, ha nem is magyarázzák közvetlenül, miért kisebb az érdeklődés a szlovákiai magyar irodalom iránt, mégis összefüggnek a kérdéssel. Talán sokkal mélyebben, mint ahogy azt gondolnánk. Hiszen ha egy irodalom kevesebb értéket produkál, kisebb a kereslet is iránta. Ahhoz viszont, hogy több korszerű mű szülessen irodalmunkban, nem elég szólamokban, a valóságos helyzetet megszépítve szónokolni minőségről és korszerűségről, hanem azt Is meg kell kérdezni egyszer, mit értünk az irodalom korszerűségén. GRENDEL LAJOS Alighanem a budapesti könyvhét az egyetlen hivatalos alkalom, amelyen jelen van szinte a teljes magyar irodalom. Az ilyen alkalom pedig mindig szembesülés és szembesítés is. Mert igaz, hogy napjaink mértékadó magyar irodalmi alkos tásainak a zömét a budapesti könyvkiadók dobják piacra, s Budapest primátusa ebben a tekintetben bizonyára a jövőben is megmarad, az elmúlt esztendőkben mégis évről évre növekszik az érdeklődés a Magyarország határain kívül műköCSALÄDI KRÓNIKA (Csehszlovákiai magyar el be szélők 1948—19791 dő irodalmi műhelyek kiadványai iránt. A romániai Kriterion és a jugoszláviai Fórum Könyvkiadó sátra az első napon szinte megközelíthetetlen. S ez nem véletlen. Mind az erdélyi, mind a jugoszláviai magyar irodalom kiharcolta már autonóm státuszát az egyetemes magyar irodalomban. Mégpedig művekkel. Versekkel, regényekkel, esszékkel. A szlovákiai magyar irodalom még nem vagy legalábbis nem egészen. Ezért aztán kisebb a tolongás a Madách Könyvkiadó sátra előtt, annak ellenére, hogy irodalmunk a hetve-: nes években a korábbiakhoz képest korszerűbb, izgalmasabb lett. Mindnyájan tudjuk, hogy vannak könyvek, amelyek már a megírásuk pillanatában elavultak, s nemcsak a szlovákiai magyar irodalom produktumainak egy része ilyen. Az viszont sajnos igaz, hogy alig figyelünk arra, ami a határainkon túli irodalmakban történik, miként a szlovák vagy a cseh irodalmat alakító folyamatokra is csak félszemmel, viszont annál makacsabbul szigeteljük el magunkat minden külső impulzustól, amely irodalmi gondolkodásunkat megpezsdíthetné. Lapozzuk csak fel például az újvidéki Hidat. Összehasonlíthatatlanul frissebben és rugalmasabban reagál minden irodalmi műre, amely eseménye a mai jugoszláv irodalmaknak vagy a kortárs magyar irodalomnak. És a lap munkatársai értékelnek és elemeznek, nem csupán recenzál- nak. A kolozsvári Korunk nem lexikonszócikke- két, hanem tanulmányokat, ankétok és kerskaszCsaládi Krónika — a cím, akárcsak korábbi novellaanto- maap^ lógiánké, a Szlovenszkói Vásá- El|, J, ré, szimbolikus jelentésű. Csakhogy míg abban a két háború közötti időszak forgatagába 1981. pillanthattunk be, addig ebben a kötetben a szlovákiai magyar vi. 15. valóságnak egy újabb fejezete tárul az olvasó elé. A kötet a CSKP megalakulásának 60. év- fordulójára jelent megKönnyűk vagyunk?
