Új Szó, 1981. június (34. évfolyam, 127-152. szám)

1981-06-06 / 132. szám, szombat

A mérkőzés nem maradt el...

Szerencsés utat!

Pikor László az első világháború kitörése előtt két esztendővel a királyhelmeci (Krá- lovský Chlmec) Köszörűdomb látónál meghúzódó (kis családi házak egyikében született. Tízen voltak testvérek. Apját négyéves korában elvesztette. A gyerekek nevelésével járó gond, teher, az édesanya nyakába zúdult. Éjjel a jómódú családok szennyesét mosta, nappal a harmados földeket kapálta. Alig várta, hogy a gyerekek felcseperedjenek és a betevő falatra valót segíthessenek megkeresni.

Laci már az elemi iskola ötödik osztályának padjaiból kilépve, napszámosként kapálta, művelte mások földjét. Korán megismerte az emberi kizsákmányolás keserveit, s arra törekedett, minél előbb szakmát tanulhasson.

— Erre a gondolatra nem egyedül jöttem rá — emlékezik Pikor László elvtárs. — A húszas évek elején János bátyámmal gyakran eljártam a szervezett munkások találkozóira, gyűléseire. Ezeken hallottam először: mi az emberi jog, miért létezik osztálymegkülönböztetés?! Alig lehettem tizenegy éves, 1923 tavaszán egy vasárnap délelőtt történt. János bátyám reggel óta lázasan készülődött valahová. Arról nem szólt, hogy hová. Gondoltam, valami fontos dolga akadt. Kértem, vigyen magával. Legnagyobb örömömre, eleget tett kérésemnek. A város feletti Kishegy akácosába mentünk. Ott, az „Ezeréves kör“ környékén gyülekeztek egynéhányan. Egy, számomra ismeretlen ember, — később tudtam meg — az ungvári körzeti pártbizottság megbízottja, Túrák György üdvözölte a megjelenteket s kijelentette: „ ... azért jöttünk össze elvtársak, hogy megalapítsuk a CSKP királyhelmeci szervezetét.“ Felejthetetlen élményt jelentett számomra, hogy bár gyermekként, de jelen lehettem a párt helmeci szervezetéinek alakuló gyűlésén. Közel hatvan esztendő távlatából is jól emlékszem Hajdú István,

Lénárt László, Túrák István,

Margita László, Lénárt Gyula, Jakubovics Ármin, Juszkovics Zoltán, Barbírek Samu, Schwartz József, János bátyám és a többi jelenlevő alapító tag örömtől sugárzó arcára. Margita László még nagyon fiatal volt, meghatódott szavakkal köszönte meg a bizalmat, őt választották meg a helmeci pártszerveezt első elnökévé. <

Pikor László elvtárs a szabó mesterséget választotta szakmájául. A szabást, varrást a mártírhalált halt, kommunista Leczo Mihály szerény szabóműhelyében tanulta meg. Ott ismerkedett meg a politikával is.

Mesterétől gyakran hallotta, kik azok, akik a dolgozók jogaiért, a kizsákmányolás ellen harcolnak. Azt is megértette, ennek a osztályharcnak a szervezője, Irányítója a kommunista párt. A látottak, tapasztaltak alapján kezdte felismerni, hol a helye. Már 1928-ban tagja lett az ifjúmunkás szervezetnek.

Pikor László rendszeresen eljárt a munkásotthonba, előadásokat hallgatott a CSKP programjáról. Szívesen vállalta a legkülönbözőbb megbízatásokat, a röplapok, plakátok széthordását, jelszavak festését. Az egyik este Laci fáradtan érkezett haza, a megmaradt röplapokat nadrágja alá rejtette s édesanyja legnagyobb csodálkozására, ruhástól ágyba vetette magát. Nemsokára két csendőr érkezett, házkutatási engedéllyel. Megtalálták a röplapokat, bekísérték a laktanyába, onnan a fogdába. Másnap, a főszolgabíró több idős kommunistával együtt, kétheti elzárásra ítélte.

A fogda nem törte meg buzgalmát, ezután még lelkesebben teljesítette a megbízatásokat. Abban a tudatban élt, hogy ezek után már ő is azok közé tartozik, akik síkra szállnak a dolgozók jogaiért. A hozzá hasonló fiatalok felfigyeltek arra, hogy Pikor Lász^ lóval egyenrangú partnerként beszélgetnek a felnőttek. Tekintélye nőtt, s vonzotta a mozgalmon kívül álló fiatalokat a munkásifjúság által szervezett sportmozgalomba.

Pikor elvtárs sok-sok éven át aktív tagja volt az FPT-nek (Föderatív Proletár Testneve- lés-nek). Még ma is jól emlékszik a munkás labdarúgó csapat összeállítására.

— Ej, de nagyszerű kapus volt Lénárt Laci, de jól játszott az egész csapat: Binó

Pista, Schőn Vili, Orosz Bér- ti, Orosz Géza, Einhard Heim, Szabó Pali, Tarr Gyula, a híres „Ciga“, Steiner Gábor lányának férje, Simon Lajos, Bo- goly Pali. Én sem tartoztam a rosszak közé... Munkácsra, Beregszászra, Ungvárra és a környező vidékre jártunk játszani. Népes szurkolótáborunk volt. A helybeli bankár, Barnai Ödön felesége, az „úri“ csapat „mindenható“ főnökasszonya, hiába áskálódott ellenünk, a tömeg bennünket támogatott. Ennek bizonyítására elmondok egy esetet. A vásártéren kellett lejátszanunk egy mérkőzést a munkácsi vendégcsapattal. Nagy volt az érdeklődés. Barnainénak ez nem tetszett.

Elintézte, hogy a hatóság „egészségügyi okokra“ hivatkozva, letiltotta a mérkőzés megrendezését. Közös összefogással megtaláltuk a megoldás lehetőségét. Térjék Pali barátunk felajánlotta a Kisgéres felé vezető út melletti legelőjét: „Elvtársak, játsszátok le o)t a mérkőzést!“ A többi már csak szervezés kérdése volt. Egy óra múlva több száz szurkoló jelentkezett kapával, ásóval, talicskával és egyéb szerszámmal felszerelve, s munkához látott. Egy félnap alatt elkészült az ideiglenes pálya és délután, nagy közönségsiker mellett lejátszhattuk a mérkőzést ...

Pikor László becsületesen teljesítette a mestere, Leczo Mihály által kapott megbízatásokat. Szinte észre sem vette, s egyre inkább jelentősebb politikai munkát végzett. Abban az időben, Leczo Mihály a kerületi pártbizottság tagjaként továbbította Királyhelmecről a feladatokat a pártsejtek felé. Ebben nagy segítségére volt Pikor László.

— Olyan összekötő féle szerepet töltöttem be Leczo Miska megbízásából — emlékezik Pikor elvtárs. — Leleszre: Lengyel Gyulához, Bajusz Jóskához, Varga Ferihez, Koleszár Gáborhoz, Zsigmond Józsihoz, Török Imréhez, Ilko Pista bácsihoz, Bolyba: Román Józsihoz, Sipos Palihoz, Molnár Miklóshoz, Kovács Gáborhoz, Zétémybe: Csarnakovics Mihályhoz, Kekes Józsefhez, Szentesbe: Kiskendi Lajoshoz, Tarr

Mihályhoz, Ferencz Jánoshoz, Oltnian Pistához jártam az üzenetekkel. A nagykövesdi Bodnár Andris bácsival, a

NOSZF vörös katonájával is kapcsolatot tartottunk.

Pikor László elvtárs akkor talán még nem is tudatosította eléggé magában, milyen jelentős részt vállalt a környező nagybirtokosok, a szentesi kőbánya dolgozói körében a

kommunista párt által irányított, béremelést követelő sztrájkok szervezésében. A fiatal szabósegéd nem hiányzott egyetlen helmeci tüntetésről sem. Becsülettel kiállta a próbát és 1933-ban igazán kiérdemelte, hogy felvegyék a

kommunisták soraiba. Az akkor kiadott 51063-as számú tagsági igazolványt még ma is kedves emlékei között őrzi...

Pikor elvtárs számos tisztséget betöltött a párt-, és állami szervekben, nehéz lenne mindent felsorolni. Ez talán nem is fontos. Hiszen még ma sem tétlenkedik, mert arra, amire mestere, Leczo Mihály elvtárs tanította, Pikor elv társ egész életét tette fel.

KULIK GELLÉRT

Bolyós Lőrinc, a Csehszlovák Autóközlekedési Vállalat losonci (Lučenec) üzemének 38 éves autóbuszsofőrje tavaly kapta meg azt a megtisztelő jelvényt és a vele járó 1500 korona pénzjutalmat, amely azokat a járművezetőket illeti meg, akik 750 000 km-t baleset nélkül vezetnek. Azóta további 100 ezer kilométert tett meg baleset nélkül.

— Szeretném elérni legalább az 1 250 000 km-t — mondja merészen. Csak betegség, vagy valamilyen más ok ne jöjjön közbe. A mi munkánkhoz némi szerencse is kell, hisz nemcsak magunkon múlik, hogy történik-e valami. Különösen nyáron kell vigyáznunk, amikor sokkal több az autó az utakon. Olyanok is előveszik kocsijukat, akik máskor nem

Bolyós Lőrinc

vezetnek. Az autóbuszsofőröknek nemcsak gyakorlatra van szükségük, hanem elméleti ismeretekre is. Ezért kell minden évben újból és újból vizsgáznunk. A vezetést meg lehet tanulni, de szerintem akarat és tehetség is kell hozzá. Azt hiszem, erre is születni kell. Én öt éve vezetek autóbuszt. A hajtási jogosítványt még a katonaság előtt megszereztem. A buszvezetést katona koromban tanultam meg, de leszerelésem után több mint tíz évig teherautóval jártam.

A Csehszlovák Autóközlekedési Vállalathoz kerülve két héten belül autóbuszra került. Először a 45 km-es Losonc— Kékkő (Modrý Kameň) vonalon teljesített szolgálatot. Egy beteg kollégáját heyettesítette. Utána úgynevezett helyettesítő sofőr lett, vagyis oda küldték, ahol éppen szükség volt rá.

Első külföldi útja Lengyelországba vezetett. Erről ezt mondja:

— Emlékszem, ketten mentünk egy kollégámmal, s felváltva vezettünk. Az apátfalvi posztógyár munkásait vittük kirándulásra, s két hét elteltével mentünk értük. Többször is előfordul, hogy két vezető megy a busszal. Ha nagyobb útra indulunk, például Bulgáriába, s nincs éjszakai szállásunk. Az egyikünk közben alhat is. Az üzemben úgy intézik, hogy minden kirándulókat szállító sofőr legalább egyszer eljusson külföldre — Bulgá*< riába, Romániába. Erről a diszpécser gondoskodik, s szerintem igazságos, hogy így van, hisz a sofőr munkáját megfizetik, ugyanakkor üdül is. Persze, ugyanabban a szezonban másodszor ugyanaz az út már nem olyan érdekes. Bulgárián, Lengyelországon és Románián kívül az NDK-ban, a Szovjetunióban és Magyarországon is jártam, Magyarországra azért is járunk, mert az IBUSZ üzemünkkel szállíttat külföldre utasokat. Vittem már magyar kirándulókat Lengyelországba, az NDK-ba. Idehaza főleg iskolásokkal, szövetkezeti dolgozókkal, SZISZ- tagokkal járok kirándulásokra.

— Milyen szolgálatot teljesít akkor, ha nincs kirándulás? — kérdem.

— Akkor helyettesítek valamelyik vonalon. A rendes járatok sofőrjei többet kereshetnek, mivel túlórázhatnak is. Ilyenkor kell figyelnem a menetrendet, hogy mindig pontosan induljak. Arra is ügyelni kell, hogy menetjegy nélkül senki föl ne szálljon az autóbuszra, mert ha ezt az ellenőr észrevenné, felelősségre vonná a sofőrt. Az ilyesmiért levonnak a prémiumból. Ogy érzem, nekem mint kommunistának, példát kell mutatnom a menetrend betartásában és abban, hogy mindig pontosan a megrendelt időben és helyen legyek az autóbusszal. Üzemünkben mintegy 160 sofőr dolgozik, s ebből 15—20 a párttag. Engem legutóbb a járási párt- bizottság plénumába is beválasztottak. Ezelőtt képviselő is voltam, de a sok távoliét miatt ezt már nem tudtam vállalni.

Arra a kérdésemre, milyennek tartja az utasokat, Bolyós Lőrinc így válaszolt:

— Különbözőeknek. Akadnak például, akik télen megköszönik, hogy a nehéz útviszonyok ellenére szerencsésen megérkeztünk; de olyanok is, akik szóvá teszik, ha késünk. Ilyenekre néha a többi utas szól rá, mondva, hogy örülnünk kellene, nem pedig méltatlankodni. Sokan köszönőlevelet küldenek. Egy cseh asz- szony például azért írt az üzembe, mert Budapesten segítségére voltam ügye intézésében, amikor elvesztette útlevelét. Nem tagadom, az elismerő szavak buzdítanak. Mindent egybevetve, szeretem a szakmámat —• mondja beszél- getésünk végén a rokonszenves autóbuszvezető. — Addig szeretném végezni, amíg csak tehetem.

Szerencsés utat kívánunk!

FÜLÖP IMRE

új szó

A

z évzáró pártgyűlések után üzemi és alapszervezeteink többsége helyesen ismerte fel a tennivalókat. Nem csak kitűzték, rendszeresen, napirenden is tartják a feladatokat. Elemzik a fogyatékosságokat, s keresik a megoldást, a legcélravezetőbb módszereket. Számon kérik és ellenőrzik a párttagok kötelességeinek teljesítését, elsősorban a példamutatást. Élnek a bírálat és az önbír^lat lehetőségeivel, törekszenek a pártdemokrácia elmélyítésére, a kollektív vezetés elveinek betartására.

E kérdéseket feszegettük az Izsai (Iža) Efsz üzemi pártszervezetének alelnökével, Maszlák Istvánnal és Bőjtös József főag- ronómussal, a pártbizottság tagjával.

— Már évek óta különös gondot fordítunk a gazdasági munka hatékonyságát politikai eszközökkel támogató és javító megbízatásokra — mondja az al- elnök.

Ezzel függ össze az a másik fontos feladat, amelyet Bőjtös József így fogalmazott meg:

— A pártmunkában nálunk fontos helyet foglal el a határozatok végrehajtásának, a ka1981. pott feladatok teljesítésének ellenőrzése. Erre minden pártbizottsági ülésen sort kerítünk. Rendszeressé vált, hogy a beszámoltatások során egy-egy

5 meghatározott feladat teljesítésének ellenőrzésére következetesen visszatérünk. Ez nagyon

VI. 6.

hasznos, mivel így egyértelmű mindenki számára, hogy a felelősség alól nem lehet kibújni.

— Ez azt jelenti, hogy nincs is probléma, minden rendben van?

Tűnődik.

— Ha mér ott tartanánk, a fejünk se fájna. Megjegyzem, mi az eredményes munkát mindig elismertük és jutalmaztuk is,

— Ez elég? Mi történik azzal, aki a figyelmeztetés után sem teljesíti a feladatát?

— Ez ritkán fordul elő, de ha mégis megtörténik, mi a meggyőzés módszeréhez folyamodunk. Próbáljuk megértetni az illető párttaggal, hogy ezzel elsősorban önmagára, másodsorban pedig pártszervezetünkre vet rossz fényt.

alapján — néz rám a pártalel- nök.

— Az idén mi is bevezettük a teljesítménybérezést. Minden ágazatban meghatároztunk egy optimálisan teljesíthető normát. Aki azt tíz százalékkal túlteljesíti és a minőség ellen sincs kifogás, a béréhez még kaphat negyven koronáig terjedő pénzjutalmat. Aki húsz százalékkal

JOGOKRÓL, KÖTELESSÉGEKRŐL

de a kötelességét elhanyagolók- kal szemben, kivált, ha párt- megbízatásról volt szó, szigorúan felléptünk.

— Mi történik azokkal, akik nem teljesítik a pártfeladatokat?

— A pártbizottsági üléseken e kérdésekről is tárgyalunk, határozatot is hozunk. Aki nem teljesítette kapott feladatát, azt szóban figyelmeztetjük. S az új feladat mellett a régit is meghagyjuk — feleli az alelnök.

— Hogyan állapítják meg a feladat nem teljesítését?

— Erről a pártcsoport vezetői számolnak be. Minden pártbizottsági ülésre meghívunk egy pártcsoportvezetőt is. Három pártcsoportunk van, így lényegében hathetenként sor kerül minden pártcsoportvezető beszámoltatására.

— Elgondolkodtató — szól közbe Bőjtös József —, hogy egyesek, főleg fiatalok, nem figyelnek arra, hogy hol van a jognak és a kötelességnek az a határa, amelyet a párttag, a kommunista már semmiképpen sem léphet túl. Nem elhanyagolható e szempontból például egy bizonyos fokú közömbösség, A tapasztalatok azt mutatják, hogy a fiatal párttagok és pártonkívüliek veszik leginkább félvállról a munkát. Ennek okán sokat töpregtünk. S egybehangzó véleményünk, hogy fiatalságunk egy része azért nem töri magát, mert mindenük megvan, a szülőktől komoly anyagi támogatást kapnak. Persze ez -ze- rencsére nálunk sem általánosítható, de jó pár fiatalban él ez a szemlélet.

— Mondok erre példát, ugyancsak a saját tapasztalataink

végez több munkát, s a minőség is jó, az nyolcvan korona jutalmat is kaphat. S higyje el, van, akit ez a komoly anyagi ösztönzés sem serkent.

— S van-e már jele a sikernek?

— Határozottan állítjuk, hogy igen.

— Akkor mégsem teljesen a fiatalokban kell a hibát keresnünk.

— Nézze, ezt a kérdést már mi is feltettük magunknak — emeli rám tekintetét Bőjtös József. — Ez bizony nevelés kérdése is.

— Ezt úgy értsem, hogy a pártbizottság munkáján is javítani kell?

Hallgatnak. Majd a pártalel- nök szólal meg.

— Feltétlenül javítanunk kell a politikai-nevelő munkát, mivel

szemléletváltásra van elsősorban szükség. Ettől függ lényegében, hogy milyen közösség kovácsolódik össze, kiváltképpen a fiatalok között, s az is, milyen szemlélet alakul ki bennük a saját jövőjükről és az ország távlatairól.

— Szeretném még azt is elmondani — szól közbe Maszlik István —, arra rég rájöttünk: nem elég csupán, ha a párttagság megkapja a konkrét, értékelhető pártfeladatot, ha teljesítésének ellenőrzése nem folyamatos. Itt jegyzem meg a bizalom kérdését: nem elég csak számonkérni, bízni is kell az emberekben. S ezt a bizalmat érezzék is, kiváltképpen a fiatalok. A bizalom növeli az ember alkotó és kezdeménvező készségét. Ha észreveszik, hogy fokozottan törődünk gondjaikkal, problémáikkal, ez erősíti a bizalmat, s növeli a kötelességérzetet bennük.

Érdemes egy kicsit még tíli-. dőzni e gondolatoknál. Valóban, a párttagok, de a pártonkívüliek is ténylegesen csak akkor azonosulnak alapvető politikát elveinkkel, ha ezek szellemében kérjük tőlük következetesen számon a kötelességek teljesítését. S ha elsősorban saját életünkben, munkánkban és magatartásunkban igyekszünk érvényesíteni a szocialista életmód, a lenini normák követelményeit.. Ennek szükségességét ismerte fel az izsai pártbizottság is.

TÖRÖK ELEMÉR