Új Szó, 1981. június (34. évfolyam, 127-152. szám)
1981-06-30 / 152. szám, kedd
ttea (esek) élettani fogalom A PREŠOVI VII. SZÍNHÁZI IFJÚSÁGI FESZTIVÁLRÓL A pontosság mindenekelőtt — így összegezhető egy mondatban mindaz, ami a fesztiválról elmondható. Persze, mint minden ehhez hasonló aforizmaszerű megállapítás, ez is egyben leegyszerűsít és egyoldalúvá tesz. Sorra véve a hivatásos színházaink fiatalokból verbuválódott alkotócsoportjai seregszemléjének jellemzőit, már nem tűnhet általánosításnak a fenti megállapítás. A rendező szervek szocialista színházi kultúránk helyzetét pontosan ismerve hívták meg az együtteseket Presovba. A részt vevő színházak produkcióiból összeálló fesztivál-körkép megmutatta mindazokat a törekvéseket, amelyek a modern színházi formanyelv keresésének útján vitathatatlan vagy alkotó vitára késztető eredményeket hoztak. Maga a fesztivál dramaturgiája is a pontos szerkesztésre törekedett. Nem véletlen tehát, hogy a szakmai viták és azok eredményeinek összegezésére vállalkozó két szeminárium is bizonyította a korszerű színházi törekvések helyét és létjogosultságát hazánk valamennyi hivatásos színházának munkájában. Újra bebizonyosodott, hogy az ifjúság nem élettani fogalom, nem csak korosztályt jelöl, de gondolkodásmódot, alkotóvágyat, újító törekvést, a szocialista társadalommal vállalt közösséget is. Ezért sem volt tapasztalható a fesztiválon az oly sokat emlegetett generációs ellentét. Minden mozzanat, minden vitafelszólalás a folytonosságot, a fejlődés töretlenségét segítette vagy sürgette. A színházművészet és a fesztivál ars poeticájának is felfogható volt a brnói Divadlo na Provázku Ragyog], ragyogj, csillagom című produkciója. Az azonos című szovjet film forgatókönyvéből J. Dumský és V. Frid írt teljesen újszerű színházi megoldásokra ösztönző szövegkönyvet. A forradalmi színház megteremtését vállaló, önmagát Sztanyiszlavszkij követőjének valló főhős — Remaszum — és a véletlen folytán sorsszerűén mellé sodródott parasztlány — Kriszja — drámáját Peter Scherhaufer rendező a forradalmi elkötelezettség optimista tragédiájaként helyezte el térben és időben. Ji'rí Pecha és Alena Ambrová játéka már a fesztivál első napján olyan mércét jelentett, amelyet elérni igen, de túlszárnyalni nem lehetett. Ebben az előadásban egyszerre jelent meg a színészi játék, a színházi tér és idő problémaköre megoldásának egyik legjárhatóbb útja. Szinte behatárolta a fesztiváli esték vitáinak legfontosabb témáit, természetesen az együttesre jellemző sajátos tartalmi és formai jegyekkel megoldást is kínálva. Az egyes jelenetek idősíkjainak filmszerű vágása, egymásra építése mindenképpen figyelmet keltő kísérlet, amely a különböző művészeti ágak egymásra hatását demonstrálja. A színházművészet ágainak termékeny kapcsolatteremtését és a hagyományosan drámai szövegként született alapanyag gondolatébresztő szintézisét hozta a fesztiválra a Banská Bystrica-i Kerületi Bábszínház. Carlo Gozzi A szarvaskirály című 1762-ben írt mesedrámája az együttes előadásában olyan ötvözetét adja a színészek és a bábuk játékának, amely mind a bábukat mozgató, mind az embereket szerepbe bújtató színház gazdagodását jelenti. Az előadás számtalan pillanatában tanúja volt a néző annak a változásnak, amikor a bábut mozgató színész átveszi, mintegy magára vállalja a bábu jellemét, s indulatoktól, érzésektől fűtve eldobja a bábut, hogy önmaga álljon a helyére. Máskor a sajátos deszkapalánk-paraván homloknyílásában álló hatalom képviselőinek szerepjátszásra kényszerítő manipulációja ellen lázad. Ez az (jobb kifejezés aligha található rá) áttűnés, ez az egymásból eredő többrétűség mindvégig sugallja: emberként kell szembeszállni a zsarnokkal, tudatosan cselekedve kell elkerülni a sorsszerűség hamis érzetét, le kell győzni a hatalmaskodást és a kishitűséget. Ľubomír Vajdiöka rendező, Jozef Ciller és Mária Cillerová képzőművészekkel együtt vendégként dolgozott a Banská Bystrica-i együttessel. A rongybábuk ürességét méginkább kiemelte, hogy a jellemes hősöket az emberszerűbb mozgatásra alkalmas marionett-bábokkal jelenítette meg. Nem volt ez bábjáték, de ugyanúgy színjáték sem. Látvány, szellemi izgalom, gondolati telítettség, színészi akrobatika és a rendezői elképzelés megvalósításának tisztasága a jellemzői ennek a produkciónak. M integy a színház útkeresésének harmadik lehetőségét — irodalmi epikus szöveg dramatizálása — mutatta meg a Hradec Králové-i Győzelmes Február Színház együttese. A középiskolai ajánlott olvasmányként is ismert V oltaire-mű- ből Játszunk Candide-ot címmel készítettek drámai szöveget. A felvilágosodás egyik legnagyobb szellemi atyjának emberi és alkotói jellemzői — az aktivitás, a könyörtelen harc a fanatizmus, a zsarnokság, a dogmatikus gondolkodás ellen, rendíthetetlen hit a haladásban, az értelemben — az előadás lényegévé váltdk Josef Krofta rendezésében. A szatíra és irónia elidegenítő hatását felhasználva kesernyés ízű nevetésre készteti a nézőt. A produkció lényeges jellemzője a sajátos, mindig adekvát térré formálható díszlet. Egyetlen tengelyszerű, miniatűr fülkéje körül hol kinyílik, hol bezárul a vándorló Candide és tanítója, Panglos doktor körül a tér — a világ. Az úgynevezett szegényszínház egyik formája ez, amelyet ebben az esetben a hradeci együttes tájolásai is indokolnak. De nem ez az elsődleges, hanem a cselekményt, a nézőben gerjesztett gondolatokat, a színjáték arénaszerű látványos változását szolgáló modern képzőművészeti alkotás. Ha nem is jelennének meg benne a színészek, akkor is izgalmas, mobil-szobrokra emlékeztető műalkotást lát a néző. A három kiemelt együttes hozta a fesztiválra mindazon törekvések tartalmilag és formailag is tökéletes megvalósítását, amely a többi színház produkcióiban a kristályosodás előtti plazmatikus állapotban mutatkozott. A plzeňi J. K. Tyl Színház, ^ a šwnperki Északcsehországi Színház, az olomou- ci Oldrich Stibor Színház, a nitrai Andrej Bagar Színház, a bratislavai Irodalmi Színpad, a martini Szlovák Nemzeti Felkelés Színház és a Hradec Králo- vé-i Drak Színház fiataljainak törekvései is hasonló eredményekkel kecsegtetnek. Mindenekelőtt a kísérletezés eredményeinek megszületése, az idén beérett produkciók alkotóinak továbblépése várható a jövőre České Budéjovicében sorra kerülő VIII. színházi ifjúsági fesztiváltól. Az idei seregszemle produkcióit látva természetszerűleg vetődött fel a kérdés: Miért hiányoztak a MATESZ fiataljai, hiszen törekvéseik és eredményeik feljogosították volna őket a részvételre. DÜSZA ISTVÁN Egypercesek — táncban Vendégünk volt a Flamand Balett Éppen tíz éve, hogy az athéni balettfesztiválon kirobbanó sikert aratott egy egészen fiatal belgiumi táncegyüttes, amely azóta a fél világot bejárta és mindenütt elismerő kritikában részesült. Nem csoda hát, hogy előre ittunk a medve bőrére és úgy ültünk be a Szlovák Nemzeti Színházba, hogy nem mindennapi élmény részesei leszünk, de mert sokat vártunk, a soknál valamivel kevesebbet kaptunk. Szerencsére nem a táncosokban kellett csalódnunk, hiszen valamennyien „teljes fegyverzetben“ léptek színpadra, hanem a rosszul megválasztott műsorszámukban, amelyek külön-külön mind mestermunkáról tanúskodnak, együttvéve azonban nem mutatták meg a Flamand Balett igazi arculatát. Később derült ki, hogy az előre meghirdetett programon azért kellett változtatni, mert a szólótáncosok közül többen megsérültek, s kényszermegoldásból kevésbé igényes, cselekmény nélküli tánckompozíciók is műsorra kerültek. Nils Christe alkotása, a Miniatűrök tizenhárom táncot fogott össze, amelyek közül egyetlen egy sem tartott tovább egy percnél. Hogy mit lehet nyújtani ilyen rövid idő alatt? Pontos fordulatokat, magas ugrásokat, s ahol Sztravinszkij zenéje megengedte, még a flamand néptánc színeit is felcsillantották az előadók. André Leclair, az együttes vezető koreográfusa, aki a hatvanas években Béjart szólótáncosa volt, két darabjával volt jelen Bratislavában. Brahms III. szimfóniájára született kompozíciójában a klasszikus balett elemeit helyezte előtérbe, s akárcsak a zeneszerző, ő ís a záróképbe sűrítette mondanivalóját, miszerint bármennyire is rohanó világban élünk, az ember szüntelenül társra, melegségre vágyik. A Mouvements- ben (Mozdulatok) már egészen más táncnyelvet beszélt, hiszen Francois Glorieux modern zenéje csakis a dzsesszbalettet és a nnntomimet hívhatta életre, s ,zel újra megállapíthattuk, hogy a húsz-huszonötéves táncosokból álló társulat nemcsak sokoldalú, hanem technikailag is magas szinten áll. Leginkább Koen Onzia, az, akiről nyugodt szívvel beszélhetünk felső fokon, hiszen Yen Stolk egész testet igénybe vevő koreográfiájával még a legigényesebb nézőket is ámulatba ejtette. Ördöngős temperamentuma fergeteges erejű mozdulatokat ébresztett testében, így minden ugrása, fordulata brillírozás volt, amelyhez hasonlót eddig nem nagyon láthattunk húszéves táncostól. Jeanne Brabants, az együttes hatvanéves igazgatója, aki a neves orosz—francia Olga Preob- rajenskánál végezte tanulmányait és tizenkilenc éves korában már saját koreográfiáiban lépett színpadra, a Grand Hotel című kompozíciójával szerzett kellemes perceket a nézőknek. Habkönnyű darabjában a filmvászon egykor leghíresebb csillagainak állít emléket; mosolyogva hajt fejet Rudolf Valentino előtt, akiért térdre hulltak és epedeztek a nők, jókat nevet Mae Westen, akinek minden ujjára száz hódoló jutott. Nosztalgiával emlékezik Mary Pick- fordra is, akárcsak a Dolly nővérekre, akik nemcsak a Grand Hotel alkalmazottait hozták lázba, hanem a hollywoodi filmek nézőit is. Az ötletekben és sziporkázó humorban gazdag tánckompozíció jóval több lehetőséget biztosított az előadók tehetségének és az együttes arculata néhány vonásának felvillantására, mint a divertissemen- tek hosszú sora, de a Flamand Balett profilja furcsa mód így sem rajzolódott ki előttünk. G. SZABÖ LÁSZLÓ BBS SHI MS BÜJ Sífes ROSSZEMBEREK (magyar) Kimeríthetetlen kincsesbányának tetszik a magyar betyárvilág romantikája. Szívesen nyúlnak ehhez a témához a filmesek is, hiszen a betyárok „népi szabadságharca“ megannyi izgalmas és tanulságos történetet kínál. Ezek képi megfogalmazása vagy romantikus vagy realista lehet. A kétféle ábrázoláskét szegénylegény és csapata szétveréséről, felszámolásáról szól a film. A szegénylegényeket az egykor Kossuth alatt szolgált, később császári szolgálatba állt Hegyessy főszolgabíró (a császár pribékje) üldözi. A két szegénylegényből tragikus hős válhatott volna, ha a film magukra maradásukról, érKiss Mari és Dörner György a magyar filmben mód párosítása hibrid műfajt eredményez. Ez történt a Rosszemberek esetében is. A film alkotói ugyanis egyszerre tesznek kísérletet arra, hogy összeházasítsák a folklórt, a népi mitológiát, az eszményített világot és a szigorú emberi-történelmi igazságot, hitelességet, a demitizálást. Megőrizték a romantikus keretet, de a romantikus tartalmat kilúgozták belőle. Rokonszenves Szomjas György rendezőnek az a törekvése, hogy a magyar történelemből sarjadó magyar kalandfilmet teremtsen — valódi történelmi tényekre és valóban élt személyek sorsára alapozva. Vállalkozása azonban nem járt teljes sikerrel. Két betyár, Gelencsér Jóska és Soromfai Jóska véres történetét dolgozza fel a film. Az előbbi becsületes betyár, az utóbbi a betyárbecsületet hitványul eláruló. A cél nélkül vagyont, jószágot, embert pusztító telmetlen harcukról szólna.. Mert tragikus e két (s a többi} betyár sorsa a gyorsan kapitar lizálódó s a kiegyezéshez közer ledő Magyarországon; ideáljaik és életformájuk avultak már. Valójában tehát nem a főszol.- gabíró győzi le Gelencsér Jóskát, nem is Soromfainak és feleségének árulása (fondorlatom san kelepcébe csalják őt), ha* nem a korszak, amely betyár.- kodásra már alkalmatlan. Kár, hogy az alkotó nem tisztázták a műfaj követelményeit, pedig egy-egy jelenet arról tanúskodik, hogy a történetből színvonalas kalandfilm kerekedhetett volna. Kellő drámaiság nélkül a kegyetlenség, a bruta* litás, az erőszak, a naturálisai! ábrázolt mulatozások funkciót* lanok. A félresikeredett törté* nelmi kalandfilm főbb szerep^ lői: Derzsi János (Gelencsér Jóska alakítója), Dörner György (Soromfai Jóska), Kiss Mari (a felesége) és a jugoszláv Dzsoko Roszics (a főszolgabíró). A SAN FRANCISCÖ-I NYOMOZÓ (amerikai) Jelenet az amerikai filmből; a képen Peter Falk A népszerű Colombo felügyelő, azaz Peter Falk a főszereplője ennek az amerikai filmnek; most azonban nem a tévésorozatból ismert ütött-kopott külsejű Colombóként, hanem egy rettenthetetlen és felülmúlhatatlan San Franciscó-i nyomozóként láthatjuk őt. Peter Falk neve és személye nagy vonzerő és kétségtelen, hogy sokakat becsalogat a moziba. Tehetsége és népszerűsége önmagában viszont még nem lenne siker. Ennek egyik biztosítéka Neil Simon, a jeles forgatókönyvíró és Robert Moore rendező. A két alkotónak nem ez az első közös munkája; nálunk is láthattuk egyik sikerfilmjüket, a Gyilkosság estidőben címűt. Mostani filmjük Lou Peckin- paugh magándetektívről szól; a történet sokszálú, hiszen a nyomozó egyidejűleg több bűnügygyei is foglalkozik, ráadásul magánéletének gondjai is bonyolítják helyzetét. Míg egy lo* pott gyémántékszer után nyomoz, a rendőrség egy gyilkosságot akar a nyakába varrni. Széles körű nyomozómunkája során Észak-Afrikában köt ki, ahol kapcsolatba kerül a francia ellenállási mozgalommal... Sikerrel védi ki a csábító szépasszonyok kísértését, a szeszélyes milliomosok és titkos ügynökök fenyegetéseit, és nem kerül a csempészek és egyéb alvilági elemek hálójába sem. Bolondos komédia a film, melyben meglepőbbnél meglepőbb helyzetek, jelenetek váltják egymást. Az alkotás kellemes szórakozást nyújt, igazi értékeit viszont csak azok fedezik fel, akik látták hajdanán A máltai sólyom és a Casablanca című, negyvenes években ké- yj szült sikerfilmeket — Humphrey Bogarttal a főszerepben. A San Franciscó-i nyomozó ugyan- is ezek paródiája. Valódi profi [jL munka,- —ym—19 ill.
