Új Szó, 1981. június (34. évfolyam, 127-152. szám)
1981-06-29 / 151. szám, hétfő
E z a kérdés régóta foglalkoztat, és nemcsak engem, hanem mindazokat, akiknek valami közük van az ifjúság neveléséhez. Vannak, akik szerint az ifjúságot a modern tánczenén kívül másfajta zene nem érdekli. Lehet, hogy voltak és még ma is vannak ilyen ifjak, de számtalan példa bizonyítja az ellenkezőjét is. Művészeti tömegmozgalmunk egyik fontos területe népi hagyományaink ápolása, járási, kerületi és központi népművelési intézményeink nagy gondot fordítanak arra, hogy a hagyományápolás minden területén minden műfajban biztosítsák egyének és csoportok számára a szereplés, találkozás, az összehasonlítás lehetőségét; sőt, ma már több helyen a járási rendezvények egyúttal olyan rásGán Fehér liliomszál címmel megrendezett iskolai népdalversenyen. Dicséretre méltó kezdeményezésnek tartom. Ez évben is megrendezték, Gál Sándor a Hét 22. számában számolt be róla azzal a megjegyzéssel, hogy hasonlót minden járásban rendezhetnének, hisz a népművészeti együttesek, csoportok fiatalokkal való feltöltése állandó problémát jelent. A nyitrai járás magyar iskoláiban is volt ilyen törekvés. A pionírházakban is folyik hasonló tevékenység. Erről azonban már kevesebb jót tudunk mondani. Ez az ifjúsági népdalénekes-verseny sajnos sok negatívummal kísért és nagyon formálisan szervezett, úgynevezett akció. Maga az elképzelés jó és támogatásra méltó. A kidolgozott irányelv — ha egyáltalán van ilyen, jómagam még soha nem láttam, annak ellenére, hogy többször meghívtak a bíráló bizottságba, „természetesen“ csak a verseny napján — nem lehet eléggé átgondolt. Ami a legjobban aggaszt, az egy olyan lényeges jelenség, mely többet árthat a népdal ügyének, mint amennyit használ. Ugyanis ezen a versenyen a népdal tiszta, előadói fogásoktól, felesleges sallangoktól mentes előadása nem kritérium. Még a kerületi versenyen is magát kellető, csicsás, a felnőtt nótáÉletképes eszperantó A VILÁG ÉS NYELV 1981-ES ÉVKÖNYVÉRŐL Szereti-e ifjúságunk a népzenéi? fórumot is jelentenek, ahol a szakmai értékelésen kívül vita is kialakul a további feladatokról, a perspektíváról. Népzenei hagyományunk ápolói, falusi és városi csoportok, felnőttek, ifjak és gyermekek figyelemre méltó és a társadalmunk számára fontos, esztétikai nevelő munkát végeznek, bizonyos mértékben kitöltve azt az űrt is, mely az iskolai zenei nevelés hiányosságai miatt keletkezett. Az ifjúság esztétikai nevelése országos probléma. A népzene további sorsa sokban kapcsolódik tanuló ifjúságunk zenei neveléséhez, illetve egyenesen attól függ. A népzene minden nép zenei anyanyelve. Csak az fogja igazán megérteni Suchoň vagy Cikker zenéjét, aki ismeri a szlovák népzenét, s Kodály és Bartók művészetét is közelebb hozza a hallgatóhoz a magyar zenei anyanyelv ismerete. A Rytmus című folyóirat 6. számában a neves szlovák etno- muzikológus, Oskar Elschek is foglalkozik ezzel a kérdéssel. Nagyra értékeli a gyermek és ifjúsági folklór csoportok eredményeit, de egyben felhívja a figyelmet az iskolai zenei nevelés fontos feladataira, amelyeket sajnos nagyon sok iskola elhanyagol. Szerencsére ma már egyre többet hallani arról, hogy ifjúságunk nemcsak érdeklődik a népzenei hagyományunk iránt, de aktívan ki is veszi a részét a művelésből és terjesztéséből. A somorjai (Samorín) Csalló népi együttes zenekara (átlagéletkora alig haladja meg a húsz évet] például ez évben a Skali- cán megrendezett kerületi versenyen a szlovák együttesek között a 3 díjat nyerte el, a népi hangszeres zene kategóriájában. A hodosi (Vydrany) citera- együttes (két felnőtt kivételével mind fiatal) szintén részt vett a kerületi versenyen. Tavaly Prágában is szerepeltek az országos spartakiádon. A nemrégiben lezajlott zselizi (Želiezovce) országos népművészeti fesztiválon is bizonyítottak a fiatalok. örvendetes az is, hogy egyre nagyobb az érdeklődés a fiatalság körében a népi hangszereink iránt. Néhány évvel ezelőtt az ipolysági (Šahy) Kincskeresők népi hangszeres együttes még csak fehér holló volt. Ma már a Szőttes volt zenekarán kívül Komáromban (Komárno), Dunaszerdahe- lyen (Dun. Streda), Somorján alakultak népi hangszeres együttesek és végre ezzel párhuzamosan megindult nálunk is a táncház-mozgalom, a népi táncmotívumok spontán tanulása, ami az ifjúság helyes esztétikai nevelésének szempontjából nagyon fontos tényezővé válhat. Néhány évvel ezelőtt jelen voltam a terebesi (Trebišov] jázó éneklést utánzó énekeseket értékelik jobban. A magyar iskolák tanulói egy magyar és egy szlovák népdallal indulhatnak a versenyben. Ha tovább jutnak, a legtöbb esetben zenekari kíséretet erőszakolnak rájuk, amely sok esetben nem illik a magyar népdalokhoz, különösen akkor, — ha azok gazdagon díszítettek. A magyar népdal egyik jellegzetessége az egyszólamúság és nem bírja el a homofón kíséretet. Ahogy Kodály Zoltán írta egy helyütt, a kíséretnek olyannak kell lennie, hogy az ne akassza el a népdal lélegzetét. Senki se értsen félre. Nem a szlovák népdalok megtanulása ellen vagyok. Gyerekeink tanuljanak minél több értékes szlovák, cseh és más népdalt, de nem ártana elgondolkodni azon, hogy versenyeken helyt tudnak-e velük állni megfelelőképpen. Ez évben jelen voltam Nyitrán a kerületi versenyen. Az öt kategória mindegyikében szerepelt magyar nemzetiségű versenyző. Helyezést egy sem ért el. Ez sajnos a résztvevő gyerekek számára nem sikerélmény volt, hanem kudarc. De az is, hogy a verseny zárt körű volt, tehát közönség nélkül zajlott, csupán a versenyzők hallgatták egymást. M eg kell tennünk mindent, hogy gyermekeink megszeressék a népdalt, megtanulják a népdal stílusos, őszinte és hiteles előadását, hogy felnőtt korukban méltón vehessék át a a stafétabotot. Ennek . érdekében nagyobb gondot kellene fordítanunk ezekre a versenyekre. Kiiktatni belőlük a formalizmust, a versenyeket élményszerűvé tenni. A bíráló bizottságnak pedig a rangsoroláson kívül kultúrpolitikai szempontoknak és a népdal tisztaságának őrzőjévé is kell válnia. Eddig elért szép eredményeinket továbbiakkal gyarapíthat- juk, ha az illetékesek a vers- és prózamondás, a bábjátszás, a színjátszás, a népi tánc mellett végre helyt adnának a tanuló ifjúság népdal-éneklésének is. Mert az ifjúság szereti a népdalt. ÄG TIBOR A gortvai alapiskola Barkóca gyermektánccsoportja, mely 1978-ban alakult, és több országos seregszemlén vett részt, sikerrel szerepelt a nemrégiben lezajlott zselizi országos népművészeti fesztiválon is. Gyökeres György felvételén a Nincsen itt- hon a gazda című műsoruk egyik jelenetét láthatjuk* A Világ és Nyelv a Magyar Eszperantó Szövetség kéthavon- ként megjelenő magazinja, mely magyar nyelven tájékoztatja a közönséget az eszperantó mozgalom tevékenységéről, irodalmáról. A mostani évkönyv fő témája a nemzetközi nyelv fontossága, terjesztése és a benne rejlő lehetőségek. Komoly hangvételű cikkek váltakoznak humoros írásokkal, társadalmi és politikai tematikájú munkák szépirodalommal. Az évkönyv foglalkozik a múlttal, jelennel és jövővel. A sok ismert szerző közül csak néhányat említek. A múltból például: Karinthy Frigyes beszéde a PEN klub ülésén. Ez a beszéd először 1932-ben a Hungara Heroldoban (Magyar hírnök] jelent meg. Karinthy volt akkoriban a Magyar Országos Eszperantó Egyesület elnöke. A PEN klub ülésén Karinthy nagy lelkesedéssel, szellemesen és logikusan magyarázta meg álláspontját az emberiség nyelvéről. A világirodalom egyik legnagyobbika, L. N. Tolsztoj kapcsolatban volt Zamenhoffal, az eszperantó nyelv megalkotójával. Erről ír B. G. Kolker, aki jelenleg a Szovjet Eszperantisták Szövetségének elnökségi tagja. Cikkében megemlíti Victor Lebrun könyvét, aki Tolsztoj személyi titkára volt. A mű címe: Lev Tolsztoj — az ember, az író és a reformer. Franciául, oroszul és eszperantóul jelent meg a könyv, melyben Lebrun méltatja Tolsztoj azon írásait, melyek az eszperantó népszerűsítését szolgálják. Az eszperantó mozgalmat Tolsztoj anyagilag és erkölcsileg is támogatta. Sóos Éva Kórach Mór akadémikusról ír. Kórach Mór sokoldalú tudós volt, (testvére Komját Aladár, költő) — vegy észprof esz- szor, matematikus és irodalmár, aki ott található a Galilei-kör alapítói között. Ifjúságát Fiúméban (Rijeka) töltötte, itt tanult meg horvátul, németül, de angolul és spanyolul is. Olaszországban élte le élete nagy részét, ott ismerkedett meg az eszperantó mozgalommal. Bolognában tanszékvezető tanár, de a kémia és matematika szak mellett germán filológiából is oklevelet szerzett. Sokat tett a magyar írók meg- és elismertetéséért Olaszországban. Kórach Mór 1952-ben hazatért s tudományos és irodalmi munkássága mellett sokat foglalkozott az eszperantó ügyének előmozdításával. Szerinte az eszperantót, mely alkalmas az egységes nemzetközi tudományos nyelv szerepének a betöltésére — ha még nem létezne, ki kellene találni. Kórach Mór a Magyar Eszperantó Szövetség tiszteletbeli elnöke volt. A jelenkor költői és írói közül megemlítem Hegedűs Gézát, kinek Vitám Bábellal — Eszpe- rantista barátaimnak — című verse vezeti be az évkönyvet. Sugár András interjúját Pozs- gay Imre művelődésügyi miniszterrel. Az interjú címében viseli a miniszter véleményét az eszperantóról. A cím így hangzik: Az embereket meg kell győzni, hogy érdemes, hogy kinyílik számukra a világ, ha elsajátítják az eszperantót. — Sugár András másik cikke humoros írás: Vivat microelectronica. Véleménye szerint a most divatos fordítógép, a tulajdonképpen csak elemmel működő szótár, alibi a nyelvtanulás elhalasztására. Nagyon komoly témával foglalkozik Rab Zsuzsa cikke: Világ Világa. Farkashalmi Gyula vak férfi problémáját ismerteti. Farkashalmi beszél spanyolul, oroszul, franciául, németül, olaszul és eszperantóul. Az utóbbi nyelvet a vakok számára készült pontírásos könyvből tanulta. Ez volt az alap a többi nyelv elsajátításához. A nagy tudású vak férfi hasznos tagja szeretne lenni a társadalomnak. Nyelvtudását, főleg az eszperantót, szeretné továbbadni — tanítani akar. Rab Zsuzsa így ír: „tanulásra hajlamos világtalanok örülnének, ha megismernék a számukra legkönnyebben elsajátítható nemzetközi nyelvet. Ettől a nem látók világa is kitágulna." Ehhez kér segítséget a cikk olvasóitól. Hogy a világnak már régóta szüksége volna a nemzeti nyelveket összekötő hídnyelv- re, a közismert nemzetközi problémák megoldására hi? vatott nemzetközi segédnyelv? re — erről ír Marosán György, aki az eszperantóval közel ötven éve rokonszenvez. Szerinte az eszperantó többek között az elidegenedés problém máját is meg tudja oldani, mert az eszperantó szövetségesek klubjai és szakkörei közelebb hozzák egymáshoz az embereket, nemcsak egy ország határ rain belül. Az első pálinkafőző és a pá* rizsi zöld macska — erről oh vashatunk Abonyi Nagy Árpád cikkében, mely az eszparantó színjátszásról szól. Ez már 1896- ban elkezdődött, Tolsztoj Az eh ső pálinkafőző című darabjával, Folytatódott Goethe, Csehov, Moliere darabjaival. M. I. Iszajev a Szovjet Tudo= mányos Akadémia Nyelvtudomá* nyi Intézetének tagja A jövő nyelve című cikkében egyebek között három tudós véleményét idézi, mely szerint a főbb euró- pai nyelvek ismerete ma már nem elég ahhoz, hogy a tudományos kutatók szakterületük világirodalmát figyelemmel ki* sérhessék ... Feltételezik, hogy az elkövetkező évtizedekben az angol, francia és német nyelvű publikációk veszítenek jelentő’ ségükből és megnövekszik a japán, hindu, az arab és a szu* haéli (afrikai) szerepe. A sok- nyelvűség és az információrob* bánás napirendre tűzte a nemzetközi kommunikációban egy segédnyelv szükségességét. Á tudománynak azonos területén levők is alig képesek megérteni egymást és tolmácsra vannak utalva. Egyetlen kiút marad: egységes segédnyelvet kell elfogadni, melyet logikus nyelvtan és nemzetközi szókincs alapján alkottak. Továbbá ezt írja Iszajev: „A történelemben eddig létrejött 500 mesterséges nyelvezet közül, egyedül az eszperantó bizonyult életképesnek. Az eszperantó alávethető a számítógépes használati normák szigorú szabályainak. Az eszperantó jól szolgálhatná a kereskedelem, a kultúra és a tudomány nemzetközi kapcsolatait, tehát a tudományos irodalom nyelve is lehetne.“ BENICKÝ ÉVA MeSÍ m tánchúz A minap egyik barátommal futottam össze az utcán, de, az igazságot megvallva, majdnem elszaladtam előle, mert ki akartam kerülni, illetve el akartam kerülni a vele való találkozást. Tapasztalatból tudom, hogy, ilyenkor csak feleslegesen felbosszantjuk egymást. Beszélgetésünk, mint annyiszor, ez alkalommal is hamar néptáncmozgalmunk jövőjére terelődött, hogyan-továbbjára keresett választ. Időm lévén rá, most nyugodtan morfondíroz- gathatok a beszéltek felett, miközben ki is rajzolódik előttem két fő irány, melyet mozgalmunk igyekszik követni. Az egyik a színpadi néptáncművészet, a másik a táncház- mozgalom. Az előbbi egy kiforrott, bevált évtizedek óta alkalmazott forma. Az útjáról azonban már rég el kellett volna gondolkodnunk, mert időszerű lenne némi változtatások foganatosítása. Tévednénk, ha azt hinnénk, hogy a huszonegynéhány éve praktizált zselizi (Želiezovce) fesztivál nem mozdult előre. Az évek során nagy mértékben megváltozott együtteseink műsorpolitikája, felfogása a csak tiszta forrásból szemlélet alapján alakult. Táncosok serege fejlődött profi szintre. Énekeseink is megtanultak jól énekelni, nem is beszélve néhány fiatal zenekarról. Ogy érzem,- jobban oda kellene figyelni rájuk. Még a mai pénzszűkös idők ellenére sem tűnik megoldhatatlannak, ha történetesen a nagydíjasok mellett kicsit odafigyelnénk a kisdíjasokra is — amelyek hivatalosan napjainkig sincsenek. Nagyon időszerű lenne már a legjobban, vagy legszebben táncoló pár díjának odaítélése. Egészséges verseny alakulhatna ki a táncosok között — ami mintegy sarkallná őket az igényesebb felkészülésre. Talán épp ők veszik majd át évek múlva a stafétabotot mint csoportvezetők. Idejében oda kellene figyelnünk ezekre a tehetségekre. A Jókai-napok vers- és prózamondói közül például sokan lettek hivatásos előadó- művészek. Oda kellene ítélni egy kisdíjat a legjobb énekes előadónak, nem beszélve a zenekarokról, melyekről, valljuk be őszintén, csak véletlenül szólunk, akkor is csak negatív értelemben, pedig zene nélkül nehezen tudnánk elképzelni a táncot. Egyre erősödik bennem a gondolat, hogy ezeket a gondokat már rég ki kellett volna küszöbölnünk. Félő, ha tovább liúzzuk-halasszuk a megvalósítását, Zseliz vissza fogja tartani mozgalmunk újat hozó törekvéseit. Ma már mindenki számára egyértelmű, hogy igény van a táncházra — ezt még a nemtáncos is kétszeresen aláhúzza. Sajnos, a komáromin (Komárno) kívül még sehol sem működik rendszeresen, de ugyanakkor az is igaz, hogy az egyes szervezetek teljesen hidegen és érdektelenül figyelik a fejleményeket. Elég paradox helyzet, hogy a komáromi táncházról a Magyar Ifjúság, Magyar Nemzet, Dolgozók Lapja stb. már írt, sőt a Magyar Televízió felvételt készített a táncházról. És nálunk? Egyszer talán utolérjük önmagunkat!!! Örömmel olvastam, hogy a Dunamenti Tavaszon már volt táncház és azt is, hogy lesz So- modiban (Drienovec) is a nyári művelődési táborban, de igen elszomorított, hogy a komárom! Jókai-napokon, senkinek sem jutott eszébe, hogy legyen! A teendő nagyon egyszerűi Indítsunk tanfolyamot táncházvezetők és táncházzenekarok részére! A táncház nem színpadi táncművészet és nem is művészieskedés. Közös, emberi, őszinte anyanyelv. A táncház az, ami megtanít bennünket beszélgetni a tánc nyelvén. Minden táncház jóleső fizikai tevékenység is, ugyanakkor nevel, tanít, szélesíti látókörünket — közelebb hoz bennünket egymáshoz! 1981. V' KATONA IFr ,o' A
