Új Szó, 1981. május (34. évfolyam, 102-126. szám)
1981-05-05 / 104. szám, kedd
írni, jól Találkozások szovjet írókkal- ÚJ FILMEK smmmmmammwi amne^niBniaB Először férjnél (szovjet) Szovjet íróküldöttség járt nemrégiben Bratislavában a Slovenský spisovateľ kiadó vendégeként. Enn Vetemaa, Vlagyimir Szolouhin és Alekszan- dér Kron három író-olvasó találkozón is részt vett, ellátogattak például a Komenský Egyetemre. — Hogyan lett belőlem író? — kérdezi az észt Enn Vetemaa tört oroszsággal, amiért előre elnézést kér a nagyszámú közönségtől, majd ismét a kérdést tartalmazó papírra néz és nem kevés öniróniával így folytatja: — Vegyészmérnökként végeztem Tallinmban, de hamar rájöttem, hogy rossz kémikus lenne belőlem. Ezért a Tallinni Állami Konzervatóriumba jelentkeztem, melynek befejezése után majdnem zeneszerző lettem. A zenével jobban álltam, mint a kémiával, de az eredménnyel így sem dicsekedhetek. Verseket kezdtem írni, melyekkel valamicskét megint előbbre jutottam, de még ez sem volt az igazi. A prózához és a dramaturgiához tíz évvel ezelőtt jutottam el, azóta művelem is őket, de ha nem fog menni, nem biztos, hogy nem térek vissza a kémiához. Vlagyimir Szolouhin egészen másként kezdett. Az ő íráshoz vezető útja kevésbé volt teker- vényes. Szolouhin a húszas évek nemzedékének 'képviselője, azé a nemzedéké, melynek csupán három százaléka tért vissza a második világháború frontjairól. Ennek ellenére ebből a három százalékból került ki egy sor olyan tehetséges író, mint Bikov, Bondarev, Tendriakov, Baklanov, Abramov, Belov és mások. A háború után Szolouhin irodalmi iskolába jelentkezett. Korábban is írt verseket — bár melyik 17—18 éves fiú nem ír? Boldog volt, amikor 1946-ban az egyik újságban megjelent első verse. — Mindössze nyolcsoros volt a vers, az utolsó oldalon, a legeldugottabb helyen szerepelt, rajtam kívül nem is igen vette észre senki. Mégis milyen örömet jelentett a számomra. — Az idén sorra kerülő Ko- dály-napokat megelőző minősítő versenyek egyikét Duna- szerdahelyen (Dun. Streda) rendezték meg a nyugat-szlovákiai énekkarok részvételével. A kerületi és a dunaszerdahelyi járási népművelési központ tizenegy énekkart hívott meg. Kétségtelen, hogy a résztvevő kórusoknak fontos erőfelmérési és összehasonlítási lehetőséget jelentett a találkozó. A zsérei (Zirany), somorjai (Ša- morín), dunaszerdahelyi, komáromi (Komárno), kolóni (Koliüany), nagymegyeri (Galovo), bátorkeszi (Vojnice), diószegi (Sládkovičovo), ipolysági (Šahy), szenei (Senec) és dióspatonyi (Orech. Potôň) vegyeskarok elsősorban a versenyre hozott kórusművek igényes válogatásával tűntek ki. Kétségtelen, hogy a betanulásra és bemutatásra kiválasztott darabok jelzik az együttesek igényességi szintjét; nem utolsósorban a karnagyok fel- készültségét, objektivitását, amely nélkül aligha tudják összeállítani az egy-egy kórus erejéhez mért, lehető legigényesebb repertoárt. Ezek egyben mércét is jelentenek; olyan mércét, amelyet maga a kórus állított fel. így a kórus- mozgalomban válik leginkább törvénnyé „a válassz s vállalj, de teljesítsd!“ elve. Ám a műsorválasztásnak nemcsak ez az ismérve volt egyértelműen pozitív előjelű. A bemutatott vegyeskari művek változatos skálája a népdalfeldolgozásoktól, madrigálokon, klasszikus alkotásokon, Bartók, Kodály művein át Szíjjártó Jenő egyik vegyeskari művének ősbemutatójáig terjedt. A jó értelemben vett meglepetések közé sorolható a dunaszerdahelyi vegyeskar teljesítménye, amelyet néhány éves vajúdás után Jarábik Imre karAz észrevétlenül maradt bemutatkozás után azonban nemsokára jöttek a nagy sikerek, először a költészetben, majd 1957- től a prózában is. A Vlagyimiri mezei utak című műve megírását szorgalmas tanulmányok előzték meg, és egy hatszáz kilométeres út, melyet gyalog tett meg a szülőföldjén. Könyvében dokumentumok, lírai tájképek és életrajzi elemek alkotnak sajátos művészi egységet. Vlagyimir Szolouhin csak ötéves volt, Enn Vetemaa még nem élt, amikor Alekszander Kron tizenkétévesen a Puska című színdarabjával először mutatkozott be a közönségnek. A Fiatalok Színházában volt a darab premierje, utána még több színház is műsorára tűzte. Hasonló sikert értek el a további Kron-színművek is. A Nagy Honvédő Háború idején a balti flottánál szolgált Kron; ott volt az ostromlott Leningrádban. — A parancsnoktól feladatul kaptuk barátommal, Azarovval, hogy írjunk szöveget egy musicalhez. Leningrádban ugyanis a blokád idején már csupán egy színház játszott, a dalszínház. Az éhező leningrádiaknak, akiknek már nem volt mit enniük, legalább szellemi táplálékot szerettünk volna nyújtani. Hogyan születik meg egy irodalmi mű? — hangzik az újabb kérdés. — Először az eszme születik meg — mondja Vlagyimir Szolouhin —, ami történhet egy pillanat alatt. Aztán már csak a gondolatokat kell ösz- szegyűjtíjni. Ha regényről van szó, eltarthat öt évig is a megírása. De azért ez az egész mégsem olyan egyszerű. Gyűjteni kell az anyagot. Szolouhin elmosolyodik, tudja, mit szeretnénk hallani. — Ügy van. A szép Adygené című regényemben arról beszélek, amit átéltem, a saját bőrömön tapasztaltam, amikor egy hegymászó-csoporttal följutottam a 4400, nem is, a 4404 méter magas Adygené nevű csúcsnagy újra az együttes múltjához méltó színvonalon vezet. Ők mutatták be Szíjjártó Jenő—Weöres Sándor A mese című versére írt vegyeskari művét. Köztudott, hogy a költő a verset a Dunamenti Tavasz mindenkor résztvevőinek írta, ezért a dunaszerdahelyiek nem titkolták, hogy szeretnék, ha a kórusmű a fesztivál szignáljaként szerepelne. A másik meglepetés az alig egy esztendeje tevékenykedő komáromiak szereplése volt. Karnagyuk, az alapos zenei ismeretekkel bíró Stubendek István, már a keleti végeken is jelentős eredményeket ért el a bodrogközi tanítók kórusával. Az együttes műsorválasztásával még a zsűrit is meglepte, hiszen bemutatta Tormis Veljo: Tüz-szavak című modern, kórusművét, Nádasdi Katalin fordításában. Ez a kezdeményezésük új áramlatot indíthat el nemzetiségi kórusmozgalmunkban, hiszen bátran nyúltak a szó legszorosabb értelmében modern zeneszerző alkotásához. Bocsátassék meg nekem, de csak az elragadtatás hangján tudok a ritmus- képletekre, zenei dinamikára épített mű bemutatóiról szólni. S ebben mem kevés része van a működésük óta végzett intenzív zenei munkának. A meglepetések után a várt és mindig várható minőségi fejlődést hozó együttesekről kell szólni. Simek Viktor karnagy zoboralji működéséről két vegyeskar teljesítménye is di- csérően szól. Mind a zséreiek, mind a ikoloniak első fokozatot értek el a minősítő versenyben, az előbbiek a zsűri külön dicséretével. Mindkét együttes fennállásának tizedik évfordulóját ünnepli, a jubileum legszebb jutalma a Kodály-napo- kon való részvétel lenne. A Pokstaller László vezényelra’ d Tíertsári hegységben. Soha nem felejtem el az utolsó 4 métert, azok voltak a legnehezebbek. Alekszander Kron szintén hosszas előkészületeket folytatott az Álmatlanság című regényének megírása előtt. Vajon milyen mértékben tartalmaz ez a könyv önéletrajzi vonásokat? — Gyakran kérdezik tőlem, hogy Jugyin személyében magamat írtam-e meg. Egyáltalán nem. Az én hősöm jelentősen különbözik tőlem. Én humán beállítottságú vagyok, Jugyin az egzakt tudományok embere. Tény azonban, hogy a problémák, melyek őt izgatják, engemet is izgattak a regény írásának idején. Ha az alakok jól megformáltak, az olvasó olyan élő személyt ismerhet föl a szereplőben, akit az író nem is ismer. Hasonlóképpen van ez Vetemaa Emlékmű című regényével. A negatív szereplők közül az egyik olyan hitelesen van ábrázolva, olyan élethűen, hogy a könyv megjelenése és természetesen elolvasása után egy karrieristát ismertek föl benne az emberek. Ez aztán sorra kapta a telefonokat. „Na, most aztán jól megkaptad a magadét.“ Enn Vetemaa minden további mondatában is érződik a humor. — Nagyon lusta vagyok — jegyzi meg. — És mert a prózában sokat kell írni, ezért mostanában a dráma felé orientálódom. Egy színmű körülbelül hatvan oldal, ezt még ki lehet bírni. Végiggondolom a történetet, aztán hordozom magamban egy rövid ideig, majd leírom. Csak bosszantanak a rendezők ... Amint én A-nak írok meg, azt ők B-re változtatják, és fordítva. Ügy látszik, ez most a divat. A beszélgetés vége felé Vlagyimir Szolouhin előadja néhány saját versét. Taps, majd az utolsó kérdés: Min dolgoznak jelen pillanatban? Vlagyimir Szolouhin immár második éve egy regényein, Enn Vetemaa színművet ír és már majdnem készen van új regénye. Alekszander Kron is regényen dolgozik, melynek hőse ezúttal nem kigondolt,, hanem régen elhunyt barátja, akivel együtt szolgált a balti flottában. IVAN DRABEK te somorjai Híd kórus többek között, Bartók Béla Négy szlovák népdal című vegyeskari művét is énekelte. Kétségtelen, hogy ez az együttes volt a mezőny szólamaiban egyik legkiegyensúlyozottabb, hangzásában legtisztább, intonálásá- ban legbiztosabb kórusa. A többieknek — akikről helyszűke miatt nem tettem említést — sem kell szégyenkezniük. Janda Iván karnagy a zsűri elnökének szavai szerint a kerületi versenyen résztvett kórusok megtanultak énekelni. Ha nem kellett hangerő, nem adtak, más szóval tudnak pia- nót is énekelni. A kórusmozgalom fejlődését figyelemmel kísérők örömére szolgál, hogy nemcsak a harsogó, már-már kiabáló éneklés tűnik el, de a fölöslegesen visszafogott, lehalkított éneklési mód sem ha- rapódzik el annak nyomában. A nyugat-szlovákiai kerületi versenynek csupán egyetlen problematikus mozzanata volt: a kezdő hang megadása. Kodály Zoltán írja a Visszatekintés első kötetének, A hangadás című írásában: „A hangadást ne nézzük lényegtelen külsőségnek, alsórendű technikai kérdésnek. Rendszerint a kar kultúrájának fokmérője. (...) Sokszor volt alkalmam a próbavezetőt figyelmeztetni: elhangolt, hamis zongorával akar tiszta intonálásra vezetni? Márpedig a karpróbaterem zongorája az egész világon mindig el van hangolva. De ha éppen most hangolták is: mit akarunk temperált akkordjaival az a capella-énekben?“ Nos, néhány kórus készülődését hallva jutott eszembe Kodály említett írása. Figyelem felkeltő szándékkal idéztem beszámolóm végén. Úgy vélem, kó- rusmozgalpiunk legelterjedtebb hibájára hívtam fel a figyelmet. DÜSZA ISTVÁN Sikertelen nő — legalábbis az átlagemberek megítélése szerint — Tonya, e szovjet film főszereplője. Leányanya, aki élete értelmét gyermeke boldogulásában látja, ezért feláldozza magát; Tamarának mindent megad, csakhogy szebb gyermekkora legyen, mint neki volt, többre vigye, mint ő. Őszinte törekvése azonban célt téveszt: a leány önző, érzéketlen akarnokká válik, aki nem látja az élet valós értékeit, nem tudja reálisan felmérni képességeit és lehetőségeit. Az anya csalódva lányában fokozatosan ráeszmél: neki is joga van az élethez, a boldogságot azonban más irányban kell keresnie. A film Tamara megszületésével kezdődik. Ötvenes éveket mutat a naptár, Tonya keményen dolgozik, nehéz az élet, a megélhetés. Munkásszállás, majd szerény bérlakás, tanulni?, érvényesülni? — a lehetőségek csekélyek. Tonya takarítónőként dolgozik, az is marad — a lánya ezt később kíméletlenül a szemére is veti, mondván, hogy földhöz ragadt, nem tud lépést tartani a korral. Felcseperedő lánya az anyai szeretetet önzéssel viszonozza, csak önös céljait látja. A befejező képsorokban Őszi szonáta _________ Lí rai képzetet kelt e svéd film címe, pedig a lírának nyoma sincs benne, hiszen Ingmar Bergman — akárcsak szinte valamennyi filmjében — ebben is a legintimebb emberi kapcsolatok természetét vizsgálja. Gyóntató és kínvallató egy személyben, irgalmatlan és könyörtelen, ahogy anyát és leányát önvallomásra, a lélek legmélyebb titkainak kimondására, számonkérésére és vezek- lésre kényszeríti. Elsősorban a valódi, őszinte kapcsolatok hiányát ábrázolja egy pszichológus tudatosságával. A történet elején hosszú idő után találkozik az anya (egy nagyvilági zongoraművésznő) Éva lányával, aki vidéki papfe- leség és a másik lánnyal, a nyomorék Helénával. A várakozás öröme, a kíváncsiság, az első percek boldogsága azonban hamar adovész. Már egy Chopin-mű eljátszásakor megmutatkozik anya és lánya alTonya beletörődik a megváltoz- tathatatlamba: negyvenévesen kénytelen elhagyni otthonát, mert útjában van leányának. Vidékre megy, hogy egy idősebb férfi mellett új életet kezdjen s keresse elszalasztott boldogságát. Joszif Hejfic, a nagy'szovjet rendezőgárda egyik legtekintélyesebb egyénisége, nyílt őszinteséggel ábrázolja anya és leánya kapcsolatát. Elemzi jellembeli tulajdonságaik, szemléletük különbözőségét, s teszi mindezt nem csupán a női lélek, hanem két nemzedék — a középkorúak és fiatalok — mentalitásának, életvitelének avatott ismerőjeként. A szovjet filmművészet élő klasszikusának nyelvezete ma is frisses, kifejező eszközei kiforrottak és korszerűek, színészvezetése kitűnő. Jevgenyija Glusenko varázslatosan, mélyen átélve játssza Tonya szerepét; külsőségek helyett tekintetével, arcjátékával érzékelteti Tonya érett asz- szonnyá alakulását, lelkességgel és fájdalommal telíti alakját. Valentyina Tyelicskina egy epizódszerepben remekel. A rendező finom érzékkel vezeti színészeit, mesterien használja ki a helyszínek atmoszféráját és stílusát. _______________(svéd) ka tának, felfogásának érzelmi világának ellentétessége és az addig leplezett valós és vélt sérelmek lélekbemarkoló szenvedélyességgel, elemi erővel törnek felszínre; a lány lázongó, vad haraggal kéri számon anyjától az elrabolt emberi önállóságot, hiszen anyai fölényének tudatában az életvitel© függvényének, egyszerű tulajdonának tekintette lányát. S legfeljebb csak magyarázat, de nem mentség, hogy az anya művészi elhivatottsága gördített akadályokat az elé, hogy valódi érzelmi szálakkal kötődjék gyermekeihez. És hiába minden közeledési kísérlet: a hideg őszi norvég tájban az érzelem jeges szelei fújnak már s az anya szinte menekülve utazik el ismét. Két világhírű színésznő — Liv Ullmann és Ingrid Bergman — a főszereplője a zseniális rendező intim pokoljárásának. —ym— Á műsorválasztás: mérce Jegyzetek a nyugat-szlovákiai énekkarok versenyéről Valentyina Tyelicskina és Jevgenyija Glusenko a szovjet film egyik jelenetében. Az alkotás a tavalyi Karlovy Vary-i nemzetközi filmfesztiválon fődíjat kapott
