Új Szó, 1981. március (34. évfolyam, 51-76. szám)

1981-03-12 / 60. szám, csütörtök

L átva a Szlovák Nemzeti Színház legutóbbi bemuta­tóját — Jozef Podhradsý Holuby és Šulek című romantikus darab­ját — kérdések sora merül fel a nézőben. Van-e létjogosultsága annak a törekvésnek, amely szerint Irodalomtörténeti adós­ságok törlesztésének helye le­gyen a mai színház? Ebből a problémakörből kiindulva kér­dezi azt is, hogy elegendő e eh­hez a korszerű színház formai ás színpadtechnikai eszköztára? Nem kellene-e ezekhez a kísér­letekhez segítségül hívni a mé­lyebb, eszmeileg megalapozott dramaturgiai és rendezői mun­kát, amely feltétele, hogy a más történelmi és társadalmi valósá­got élő nézőt ne tévesszük meg a romantikus nemzeti lét meta­fizikus, az osztályszempontú történeti kutatások szerint túl­haladottnak nyilvánított egysze­rűsített értelmezésével? A kérdésekre keressük meg a válaszokat, annál is inkább hi­szen a műsorfüzet tanúsága sze­rint maga a színház, ennek a da­rabnak a bemutatására szerve­ződött alkotó közössége is szá mos dilemmával küzdött. Szinte ugyanazokkal, mint a néző. Ezen a ponton találkoznak, de a válaszaik már különböznek egymástól. Kétségtelen, hogy a szlovák irodalomtörténet értékelései mellé nem zárkózott fel a szín­házi gyakorlat. Sajnos ez a fel­zárkózás nem csupán a bemu­tatni? — nem bemutatni? vitá­ban dől el. Mert erre minden jó­zan történelmi szemléletű és az egyetemes kultúra értékeit tisz­telő ember igenlő választ ad. A . probléma minden esetben a színpadra állítás hogyanjában, minőségi ismérveiben, a drama­turgiai munkában, annak értel­mezéseiben rejtezik. A továbbiak előtt le kell szö­gezni a tényt, hogy a visszatekin­tő történelemcsinálás időleges és áleredményeket hoz. Különö­sen akkor nyilvánvaló ez, ha az ilyen elméleti munka a nemzeti érdeket fölé helyezi a történel­mi osztályérdeknek. Még akkor sem fogadható el, ha a nemzeti elnyomást osztályelnyomásként kezeljük, mert akkor újabb hi­bába esünk, mely szerint az el­nyomó osztály nemzetéhez tar tozók mindannyian az uralkodó osztály tagjai. Az ilyen értelme zésekkel, az ilyen végeredmé­nyekre jutó rendezői, illetve dramaturgiai munkának monda ni sem kell, nincs létjogosultsá ga egy szocialista nemzet szín házkuítúrájában. De ne csak ítélkezzen a néző és főleg a kritikus, javasoljon is! A Holuby és Šulek szomorú­játék rendezői, dramaturgiai fél - megoldások sorával rendelke gő romantikus nemzeti adat itt o(l fület bántó felhangjait. Ebből eredően nem láthatta tisztán a néző, miért volt b« Iyenként a szomorújáték a Gróf­nő (Eva Krížiková) jóvoltéból a romantikus színészi gesztusok hatására tragikomikus színeze­tű. Tudatos és pontosan kidol­gozott színészi gesztusrendszerL használt Eva Krížiková. Mivel azonban a darab „amatőr“ szí­nészei ja/, említett keret játék egyletének tagjai) nem vise* kedtek amatőrök módjára, ez nz alakítás a maga csodáival, karikírozó gesztusaival, szepsé VÁLASZKERESÉS zik. Dicséretes, de következete­sen nem alkalmazott a keretja- ték, amely a múlt század köze­pének öntevékeny színjátszó egyletéinek báját, egészséges nemzeti humorát és nem utolsó­sorban öntudatát tükrözi. Saj­nos, ez a humor és öntudat nem minden eseben teremt magas szintű szintézist. Iróniájának tel jében van, amikor a más nemze­tiségűnkről, más vallásiakról beszél. Elveszti iróniáját, öntu­datát, s már-már a kisebbrendű­ség érzésének jegyeit hordozza, ha önmagáról, történelmi tuda­tának korabeli tévedéseiről kel lene szólnia. Csupán egyetlen esetben villan fel ennek a nagy szerű lehetőségnek elgondolko­dásra serkentő jelenete. A kora beli nemzeti társadalmi és kul­turális egylet ünnepségén ro­mantikus pózban, hevülettel sza­val egy leányzó (Éva Mária Chalupová), akit férfi hevülelű legény JOldrich Hlaváéek) „nyugtalanít“. Ez a minden bi zonnyal véletlenül szülelett szi­tuáció hordozza a sikeres dra- matizáció, eszmeileg pozitív ki­csengéseinek lehetőségét. Hi­szen a darab erkölcsi, időnként csupán anekdotikusan kidombo- rított szociális mondanivalójá­hoz kellene ez az irónia és öui rónia, amely lefaragná a túlten ÚJ ZENEMŰVEK Az új szlovák zene hete cí­men immár hagyományosan Bratislavában rendezték meg a szlovákiai zeneszerzőik új al­kotásait bemutató seregszem­lét. A rendezvényen bemuta­tott művek a közelmúlt leg­jobb alkotásaiból kerültek ki. Figyelemre méltó, hogy egész sor zenemű ősbemutatóját ép­pen itt tartják. Az idei sereg­szemlét a műfaji sokrétűség jellemezte: két szimfonikus hangverseny, két kamarazene est és egy operaelőadás fj. Cikker: ítélet). Ezenkívül be­mutattak gyermekek számára komponált instruktív darabokat és műsorra tűzték a szórakoz­tató zene estjét is. A rendezvény jelentőségét növelte, hogy kiemelkedő po- > litikai évfordulók évében ke­rült megrendezésre. Ezt tük­rözte többek közt Andrej Oce- náš: Az élet ábrázolása című, op. 55-ös zenekari tanulmánya (ősbemutató) és Oto Ferenczy Zongorahangversenye. Az előb­bi a CSKP 60. évfordulójának jegyében született, az utóbbi az SZNF tiszteletére íródott. Mindkét mű a záróhangverse­nyen hangzott el a Szlovák Filharmónia és Bystrík Reiu- eha karmester tolmácsolásá­ban. A nyitóhangversenyen a tehetséges J. Podprocký Zene­kari tanulmánuainak. f. Hatrík ‘Lipcsey György: A kékszakállú herceg I. szimfóniájának (mindkettő ősbemutató) és D. Kardos Sin- jonietta domestica op. 50 mű­veit hallhattuk. A Kassai (Ko­šice) Állami Filharmónia zene­karát, mely a modern zene ki­váló tolmácsolójaként mutat­kozott l>e, Ladislav Holoubek vezényelte. Az első kamarahangverse­nyen több érdekes művet is hallhattunk, köztük L. Burlas, L Hrusovský és J. Gahér szer­zeményeit. Érzésünk szerint kevésbé si­került az énekkari hangver­seny, melyen a rendezők túl sok szempontot helyeztek elő­térbe. Felléptek gyermek- és felnőtt kórusok, amatőr és hi­vatásos énekkarok. Vitatható a szórakoztató zene hangverse­nyének besorolásit is, melyen főleg az idősebb generációhoz tartozó zeneszerzők művei sze­repeltek. Ha itt az volt a cél, hogy teljes képet adjunk a mai szlovák zenéről, akkor a dzsessz- és popzene is helyet érdemelt volna. Talán szeren­csésebb lenne az ilyen estet a Bratislavai Lírán megrendezni. Erre vall a hangverseny gyé­rebb látogatottsága is. A népművészeti iskolák szá­mára komponált szerzeménye­ket ezeknek az iskoláknak a diákjai adták elő. örvendetes tény, hogy egyre szaparodnak hazai szerzőink gyermekek számára írt megfelelő színvo­nalú művei. A második kamarahangver­seny is több ősbemutatót ho­zott. Közülük kiemeljük J. Zim­mer V. zongoraszonátáját. M. Bázlik Zongora etűdjét és T. Salva Musica, musica című szerzeményét. Dicséretet érde­melnek az előadóművészek, akik nagy hivatástudattal ad­ták elő az egyes szerzeménye­ket, tudván, hogy a mű ős­bemutatójának fogadtatása nagy mértékben az előadótól is függ. Végezetül leszögezhetjük, hogy az elhangzott zeneművek, ha nem is teljes, de hű képet adtak a kortárs szlovák zene mai színvonaláról, irányzatairól és törekvéseiről. VAJDA GÉZA gével együtt a levegőben lebe goit. Ilyet) ésehhe?: hasonló drama turgiai és rendezői következet­lenségek, kiérleletlen, egymás­hoz alig alig kapcsolódó rende zői ötletek sorát látta a néző. 0 leginkább a színészek munkáját sajnálja, akik játékosak, virtuó­zak, s időnként tudatosabbak mint Pavol Haspra rendezése. Különösen érvényes ez az epi­zódszereplőkre, -akiknek tenné szetszerűleg nagyobb a színészi szabadságuk egy-egy karakter megformálásában, mint a fősze repeket játszóknak. Hiszen az Utóbbiak teljesítik leginkább a rendező és dramaturg által ki tűzött feladatokat, hordozzák az eszmei mondanivalót, így ele ve kiszolgáltatottabbak a siker telenségnek. Sulek szerepében Juraj Slezáčck és a szerelmét, Kletnentína grófkisasszonyt ala­kító Zdena Studenková többnyi re a szerelmi jelenetekben tűnt ki. Vitatható Michal Dočoloman skij Holuby-ja és Dušan Tara geT Cernobel je. Mindkét szerep a főhős jellemének, cselekede­teinek, erkölcsének a kidombo- rítását szolgálta, s ezért nem lehetett egyik színész sent szu­verén. tehetségéhez mérten el­fogadható — csupán visszafo­gott. V égül a vállalkozásra és a más hazai színházakban várhaté kezdeményezésekre gondolva: bármilyen történelmi kor naivságát, jó szándékú, jól* bitó szándékra törekvő tévedé­seit színpadon ábrázolni nem le hét és nem szabad marxista iro­dalomtörténeti. színházelméleti értelmezés nélkül. A mai néző már van olyan ismeretek, meg­győződések birtokában, hogy meg tudja különböztetni a tör­ténelmi tévedéseket, a történet mi igazságoktól. Éppen ezért téves felfogás az, amely ezt fe­ledve, a szocialista társadalmi ludat valódi állapotát figyelmen kívül hagyva, erkölcsi értékek­re és társadalmi igazságta­lanságok ábrázolására hivatko­zik valaki, miközben a kétségte­len történelmi szükségszerűség ként küldetést teljesítő múlt századi nemzeti tudatot natura- lisztikusan ábrázolja, és mai ta nulságokat hordozónak tünteti fel. DUSZA ISTVÁN láncsnnMi - gyermekeknek Bemutató előtt a SZŐTTES Lücs, a dunasrordahelvi (Du­najská Slredaj járás egyik ta­karos faluja álmosan sütkéra zik n kora délelőtti vasárnapi napfényben. Csupán a helyi kultárház környéke zajos. Díszleteket hordanak, a lép csőkön népviseletbe öltözött táncosok falatoznak. Quittner János, a SZŐTTES népművé­szen osoport vezetőjének hang ján, mozgásán nem érződik seiú a kora déleiötl sem az éjszakába nyúló, fárasztó pró­ba. Néhány jelenetet l*eszéí mag a technikussal, majd a/, egyik táncos megdagadt boka jál nezegeti: — Ezzel bizony pihenni keli néhány napot. Aztán belek iáit a mikro­fonba: — Pontosan tízkor kezdjük a főpróbát! Lapozom a szövegkönyvei: Mese, mese mátka. Táncszín­ház gyermekeknek. A műsort írta, összeállította és a ko­reográfiát saerexte Quittner János. Roppant izgalmas és érde­kes vállalkozás meg új is, mondom a művészeti vezető nek, majd a miértjeimre várom a válaszát: — Eddigi koreográfiáim egy­től egyik komolyak, olykor ko­morak voltak, kivétel nélkül u felnőttekhez szóltak. Most meg­próbálunk vidámabb hangvéte­lű műsort készíteni, nevelni, ne­vettetni és nevelni, persze nem didaktikusán, és nem is olcso eszközökkel. Ügy érzem, szük­ség van arra is. hogy közönsé­get neveljünk magunknak és a táncművészet nek. Fontos szem­pont az is, hogy szeretnénk, ha nutr az iskoláskorúak meg i smer kedné nek szt'i lőf öld jük népi hagyományaival, értékei­vel, Szlovákia magyar lakta tájegységeivel, hogy számukra sem hangozzanak idegenül és hidegen az olyan földrajzi fo­galmak, mint Csallóköz. Gö- mör, Bodrogköz, Zemplén, és így tovább, őszintén szólva van még egy titkolt gondola­tom is. Az utóbbi időben sajnos elég sok halvány, és a gver- mekek számára keveset mon­dó ifjúsági színmüvet láttam. Mi megpróbálunk töbl»ot és mást is nyújtani. Táncszínhá­zát akarunk teremteni, gyer­mekeknek. Felgördül a függöny, megje­lenik a Mesemondó Mátka, majd szavai nyomán megele­venednek a játék hősei: a Ko­vácskirály, aki megunta u semmittevést a trónon, és visz- sza jött a nép közé szolgálójá­val. a Pocósegéddel. Színe elé járulnak a csallóköziek, a gö- möriek, a bodrogköziek, a zempléniek, sőt a terchovái és a kalotaszegi legények és me­nyecskék is, színpompás nép­viseletijeit, hogy átadják az ajándékaikat és előtte is be­mutassák táncaikat. Kibtínta* kozik a keretjáték is. amely-* nek két főhőse a makrancos, mindig éneklő leány és a né­ma legény. A játék díszlettervezője Du-> San Soták, a bratislavai Szín­művészet! Főiskola végzős hallgatója. ~ Bodrogközből származom, több éven keresztül a Lúenicá* ban dolgoztam, szivemnek ktr* aeli hát a folklór s eaeai belül' a magvaros viselet és szokás, jól ismerem az itt használt tárgyakat is. Nem is volt olyan könnyű dolog összeállít tan* a játékhoz szükséges kei* lékeket. Patkókat például na­gyon nehezen szereztünk, több’ táirgyat meg egyáltalán nem, nincs mit tenni, meg kellett rendelnünk, hogy gyártsanak hit utánzatokat — Prágában.- Nekem különben nagyon tetszik ez a kísérlet, arra. tb-< rak szent, hogy vizuálisan föl-* erősítsem a rendező koreográ* tus elgondolásait lioudelka Katalin alakítja it Mesemondó Mátkát. — Bratislavai gimnazista va* gyök, városban nőttem föl, kezdetben távolinak tűni ne* keni ez a mesevilág, de most már nagyon megszerettem ezt a műsort, örülök, annak is, hogy új táncokat, gyönyör# dalokat és már-már feledésbe merülő szokásokat tanultunk. Az együttesnek küldött meg* hívó leveleket nézegetem. Még nem volt bemutató, de már hí­re ment a műsornak, hiszen, népművelési központoktól, is* kóláktól már eddig több mint húsz meghívó érkezett. Rízo* nyára jön még jóval több is a bemutató után. — Nyugodtan állíthatom,- liogy annyit dolgozunk, mint a profi együttesek, ha nem töh-: i*o5 — mondja Quittner János.- Irtózatos kemény munkát vég< zünk, de ha a gyerkőcök tapsol* ni fognak, akkor elfeledünk minden kínt, keservet. Szavait igazolja a munkaterv. is. Ilyenek olvashatók belőle: Indulás Fülekről 3.45. Fellépés Rozsnyón: 10.30, este újabb” fellépés. Másnap újabli félté< pés. Enyhén fogalmazva is —* feszített program. Az alkalmi nézősereg nagy tapsban tör ki. Vége a főpró­bának. Quittner János teleírt egy füzetet a másfél óra alatt. Még borzas a szöveg, néha nem egészen érthető, néhány, táncjelenetet még csiszolni' kell — sommázza észrevételeit* Bemutató március 16-án Lo* šancou (Lučenec). Addigra el koli távolítani ezeket a szep< löket — mondja szinte Önma* gának, aztán felkiált a szín* padra: — N'ncs mese, a premierig ötször annyit kell dolgoznunk, mint eddig! SZILVASSÁ )ÚZSEf T7Ste jó, este jó, este Ľs mégis jó, apa mosdik, anya főz, együtt lenni jó“ ... gondolom, a szülők többsége folytatni tudja a jól ismert, kedves verssorokat. Érdemes elgondolkodni, hogy vajon hány gyerekben fogalmazó­lesz az összejövetel, ilyen­kor mint az igazi vendégség­nél: egy kis sütemény, cso­koládé, üdítő ital is került az asztalra. Ezeket az esté­ket aztán végigbeszélgettük. Sok mindenről szó esett: ta­nulásról, munkáról, köny­„Este jó, este jó..." dik meg hiába az óhaj, hogy milyen jó lenne együtt len­ni anyával, apályai legalább este. Napjaink közismert szólama, hogy nincs időnk a rohanó életben gyerekünk kel törődni. A család meghitt együttlé- tét gyakran akadályozza a televízió is. Az esti órákban, amikor a családtagok beszá­molhatnának egymásnak, hogy mi történt velük a nap folyamán, inkább némán ül­nek a képernyő előtt. Mi a hétfőt választottuk tévés szünnapnak. Fiam óvo­dás korától kezdve mi tuda­tosan rendeztünk „családi estéket“, melyekre mindig nagyon készültünk. Megbe­széltük, hogy egyik hétfőn a fiam szobájában, másik hétfőn a mi szobánkban vekről. Ügyeltünk rá, hogy amit a gyerek a munkánkról hal, ne csak a napi kelle­metlenségek krónikája le­gyen, vagy netán pletyka. Nem szólamokat, nem a munka dicséretét zengtük előtte, de a gondok említé­se mellett eredményeinkkel, sikereinkkel is eldicseked­tünk; szót ejtettünk a mun­ka szépségéről és hasznáról is. A beszélgetésekben aztán hamarosan helyet kapott a család anyagi helyzetének említése, s talán ennek is része volt abban, hogy fiam nem vált követelőző, topor- zékoló akarnokká. Őszinte megnyilvánulásai később is megismertettek bennünket kamasz-gondjaival, az isko­lai élettel, pályaválasztási elképzeléseivel. Az én szülői és pedagógiai elvem mindig is az volt, hogy a gyereket komolyan kell venni. Talán ennek kö­szönhető, hogy az úgyneve­zett nagy beszélgetések ma sem maradnak el. Kölcsönö­sen érezzük, hogy most van igazán szükség egymásra, amikor már ú fiam nem gye­rek és még nem felnőtt. A szülő-gyerek viszony is mó­dosult. Több a kérdés, több a vita, ki-ki a maga módján foglal állást egy-egy dolog­gal kapcsolatban. Nagyon hasznosak és szükségesek ezek a beszélgetések. A gyerek elsősorban a csa­lád révén kerül kapcsolatba a világgal. Azok a gyerekek, akiknek „helyük, szerepük“ van a családban, akikkel többet foglalkoznak otthon, nyíltak, őszinték, ismereteik­ről, élményeikről szívesen beszélnek. Gazdagabb a szó­kincsük, tudnak alkalmaz­kodni az óvodai iskolai kö­zösséghez és a felnőttekhez. Ügy hiszem, nagyon fontos, hogy a családban a gyerek beszélhessen arról, ami fog­lalkoztatja, érdekli őket. BÍRÚ GYULANfi ÚJ SZÓ 1981. III. 12. 6

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents