Új Szó, 1981. március (34. évfolyam, 51-76. szám)

1981-03-20 / 67. szám, péntek

Harcos évtizedek NŐK A MUNKÁSMOZGALOMBAN Több faluban, például Ekelen (Okoličná na Ostrove) és Gútán a kommunista párton belül kü­lön nő csoportot hoztak létre. A kommunista ifjúsági mozga­lom keretében is több nő dol­gozott, többek között Póló Er­zsébet, Tóth Mária és Varga Er­zsébet. A nők elsősorban a párt esz­méit hirdették és terjesztették. Gútán Adorján Mária 1931. már­cius 18-án betiltott röplapokat terjesztett, amiért eljárást indí­tottak ellene. Gőgh Jusztina és őszi Mária — szintén Gútán — a bebörtönzött kommunista küldött, Major István fényképét árulta, amiért 1932-ben szintén eljárás indult ellenük. Oláh Magda farkasdi (Vlčany) lakos 1931 májusában több járásban, így a komáromiban is, az isko­lás gyerekek között terjesztette a kommunista eszméket. Az 1930-as évek elején nem engedélyezett kommunista gyű­léseken és tüntető felvonuláso­mrn*M nömunkanap Plakát 1926-ból kon való részvételért, kommu­nista dalok énekléséért is több nőt őrizetbe vettek. Például Gútán, Vajda Júlia munkásnő, a CSKP egyik vezető tagja 1932. január 25-én nem engedélyezett felvonuláson vett részt, amelyen kb. 200 ember volt. Az 1930-as évek nagy gazda­sági válsága vidékünket is súj­totta. A munka nélkül maradt férfiak számára feleségeik cso­portosan jártak a jegyzői hiva­talba munkát vagy munkanélkü­li segélyt kérni. Ezt tanúsítják az alábbi példák Is: Kovács Er­zsébet, Kovács Mária, Szalai Jú­lia, Kürthy Jusztina és Vasi Klá­ra nemesócsai (Zem. Olča) lakosok, szervezett kommunis­ták, 1932. március 1—14. között naponta jártak a jegyzői hiva­talba, hogy férjeik számára élelmiszerjegyet vagy munkát kérjenek. Lakon (Sokolce) 1931- ben Bajcsl Rozália vezetésével 40—50 nő járt a jegyzői hiva­talba, hogy családjuk számára élelmet kérjenek. Csicsón (Č1- čov) 1931. november 5-én Kolo- csics Katalin vezetésével 20—25 nő követelte a jegyzői hivatal­ban a munkanélküliek számára szóló élelmiszer kiadását. A fel­vett jegyzőkönyv szerint a kö­vetkező szavakkal adtak nyo- matékot kérésüknek: „Mi fá­zunk és itt meleg van! Az urak igen csak fehér kenyeret esz­nek, nekünk meg egy falatunk nincsen!“ A nők közül is egyre többen próbáltak kere­setükkel hozzá­járulni a ház­tartáshoz, ezért a munkanélküli­ség őket is súj­totta. Különösen a gyári munkás­nők és a szabó­lányok jutottak nehezen munká­hoz. Járásunk terü­letén a betiltott Vörös Segély szervezetben is sok nő dolgo­zott. Ezt a szer­vezetet 1922-ben kommunista irá­nyítással hoz­ták létre az el- ľogott forradal­márok és csa­ládjaik anyagi, erkölcsi és jogi megsegítésére. A Vörös Segély szervezete járá­sunkban több helyen is mega­lakult. Például Nemesócsán 1932-ben Balogh Teréz 12 társá­val együtt alapí­totta meg; rend­szeresen gyűlést tartottak és tevékenykedtek. A bemutatott példákból is ki­tűnik, hogy a nők a komáromi járásban is aktív szerepet vál­laltak a munkásmozgalomban, a kommunista párt kezdeti mun­kájában. Tevékenységük máso­dik nagy hulláma a II. világhá­borúban, az ellenállási harcban csúcsosodott ki, ezt pedig a szo­cializmus építése követte. FEHÉRVÁRY MAGDA [Archív felvétel) ERŐS ESZTENDŐK Karói Wlachovskýval a magyar irodalom szlovák fordításáról Karol Wlachovský irodalomkritikus és műfordító, a Tatran könyvkiadó irodalmi vezetöhelyettese. Az elmúlt tíz eszten­dőben a kortárs magyar prózairodalomból nem egy feles alkotást tolmácsolt szlovák nyelvre, (éppen a minap kapta a hírt, hogy Mándy Iván Pégi idők mozijának fordításáért a Smena kiadó díjával tüntették ki). Többször írt, tartott elő­adást — például az egyik nyári ifjúsági művelődési tábor vendégként — a szlovák-magyar irodalmi kapcsolatokról, ezen belül a magyar irodalom szlovák fordításáról. Legutóbb a Magyar Irodalom Napjai Csehszlovákiában rendezvénysoro­zat alkalmából foglalkozott ezzel a kérdéssel, előadásának szövegét az Irodalmi Szemle ez évi első száma közölte. Ka­rol Wlachovský alapos ismerője a csehszlovákiai magyar irodalomnak is, úgyszintén tolmácsa prózánknak. A múlt század végén az álta­lános munkásmozgalom kezde- inányezésére a proletárnők gaz­dasági, politikai, társadalmi és kulturális felszabadításáért nagyméretű szervezkedés kez­dődött. A proletárnők sem tét­lenkedtek: részt vettek a kom­munista párt megalapításának nehéz harcában. A CSKP alap- szabályzata kezdettől fogva el­ismerte a kommunista nők párt- munkáját, de a húszas években e nők mégis háttérbe szorultak a kommunista pártban. Fordu­latot az 1925-ös esztendő ho­zott. Ebben az évben hívták ősz- sze a nők országos konferen­ciáját, amelyen elhatározták, hogy a párt szerveinek és szer­vezeteinek keretében a nők számára önálló osztályt hoznak !étre. Hazánkban 1925-ben 21 285 nőt regisztráltak a CSKP- bíin. A kommunista nők aktivi­tása a CSKP V. kongresszusán 1929-ben tetőzött; ettől kezdve a többi munkásnőre is nagyobb hatást tudtak gyakorolni. Ez a nagy gazdasági válság és a fa­siszta veszély idején is megmu­tatkozott: fasisztaellenes bizott­ságokat hoztak létre, részt vet­tek a spanyol szabadságharco­sok megsegítésére szervezett akciókban, a nemzetközi nőna­pot fasisztaellenes jelszavakkal ünnepelték stb. A nők a komáromi (Komár­no) járás területén is sokrétű tevékenységet fejtettek ki a kommunista párt munkájában. Aktivizálásukra a párttagok nagy hangsúlyt fektettek. Erről a komáromi járási levéltár több irata is tanúskodik. Például 1923. március 18-án Komárom­ban a Munkásotthonban rende­zett gyűlésen a nők számára kb. 30 perces előadást tartottak „A nő a szervezetben“ címmel. A gyűlés mintegy 150 résztvevője közül 40—50 volt nő. Gútán (Kolárovo) 1928. április 1-én a kommunista párt nyilvános gyű­lésén kb. 800 résztvevő előtt a bratislavai Blanka Friedová lé­pett fel a munkásnők nevében. A nemzetközi nőnapok jelentő­ségét méltatta, majd arra buz­dította a nőket, hogy jogaik vé­delmére egységfrontot hozza­nak létre. Több olyan röplap és plakát is megjelent, amely a nemzetközi nőnap megünneplé­sére szólítja fel a nőket, hogy csatlakozzanak a CSKP általá­nos politikai és gazdasági har­cához. 1926-ban ilyen című röp­lapok és plakátok voltak: „Fa­lu proletár asszonyai“, „Nem­zetközi Nőmunkanap“, „Követe­léseinkért“, „Egyenlő munká­ért“, „Fel a nemzetközi nőmun­kanapra“. A kommunista eszmék pro­pagálása meghozta a várt ered­ményt, mert a kommunisták szervezte akciókon a falvak­ban is egyre több nő vett részt. jyaráti beszélgetés során AJ egyik irodalmi színpa­dunk rendezőjétől megkérdez­tem azt is, mire a legbüsz­kébb. Rövid gondolkodás után felelte: arra, hogy a társulat tagfai megtanultak értelmesen élni. Aztán sorolni kezdte a példákat. Amikor megalakult a csoport, a munkásfiatalok, de a gimnazisták is vajmi keve­set tudták a kortárs iroda­lomról, és más művészetekről, voltak olyanok is, akik a kö­telező olvasmányokon kívül más könyvet nem is vettek a kezükbe. Kezdetben a próbák is nehezen indultak. Volt, akt negyedórát késett, sőt el sem jött, mert megfeledkezett mi­kor, hánykor kell találkozni. Lassacskán azért összerázód­tunk, megismertek bennünket, eljutottunk országos verse­nyekre, sőt külföldre is. Díja­kat is nyertünk, folytatta a rendező, de én mégis arra va­gyok a legbüszkébb, hogy egy­kori tagjaink közül többen ma mar mérnökök, orvosok, szak­munkások, és szeretik az iro­dalmat, s ami a legfontosabb: tudnak gazdálkodni a szabad idejükkel, művelődnek, szóra­koznak, sportolnak, többen új lakóhelyükön amatőr csopor­tokat szerveznek, egyszóval ér­telmesen élnek. Sok ilyen, szívmelengető pél­dát sorolhatnánk föl Dél­B——H——I Szlovákia valamennyi tájegy­ségéből. Idestova tíz esztende­je, hogy a CSKP XIV. kong­resszusán az egyéb nagy tár­sadalmi horderejű határozatok­kal együtt hangsúlyozottan szóltak az amatőr művészet nö­vekvő társadalmi jelentőségé­ről, tudatot, életszemléletet for­máló szerepéről. Az országot járó, fesztiválokon részt vevő újságíró örömmel tapasztalja, hogy az elvekből, határozatok­ból valóság lett — magyarlak­ta vidékeken is. Évről évre több száz gyer­mek szerepel a Dunamenti Ta­vaszon, ugyanennyi gimnazis­ta, szakmunkás tanuló jut el a Jókai-napokra. Zselízre (Že­liezovce], Gombaszögre. S öröm tapasztalni azt is, ami­kor Komáromban és Galántán munkások, szövetkezeti tagok, pedagógusok, mérnökök, nyug­díjasok és fiatalok lépnek együtt a dobogóra, hogy gaz­dagodjanak és másokat is gaz­dagítsanak — szellemi érté­kekkel. Egyáltalán nem mellékes az sem, hogy a baráti közössé­gekké kovácsolódott társula­tok munkája nem öncélú. Or­szágos rendezvényeinken tűnő- félben vannak az unalomig is­mert, sablonos megoldások, a közhelyek, az idétlen szóra­koztatás megannyi rekvizitu- mai. Ezek a társulatok önma­gukról, életükről, életünkről, örömeinkről, dilemmáinkról, sorskérdéseinkről vallanak. Kérdeznek és keresik a vá­laszokat, az eligazító, enyhet, hitet adó szavakat, alternatí­vákat. Nem didaktikusán, nem is leegyszerűsítve a tényeket. Helytelen és fölösleges túl­zás lenne, ha idealizálnánk a jelenlegi állapotokat, ha nem szólnánk az árnyoldalakról. Mert való igaz, hogy a füstös kocsmákba még mindig töb­ben járnak, mint bármilyen kulturális rendezvényre. S ag­gasztó az is, hogy több ama­tőr csoportunk azért nem tud dolgozni, mert ,a faluban vagy a városban egyszerűen nem találnak tíz-tizenöt sze­replőt, főleg férfit. Nem ta­lálnak, mert sokan még egye­dül üdvözítő életcélnak a mi­nél nagyobb keresetet tartják, mert... sorolhatnánk tovább azokat a jelenségeket, ame­lyek nem egyeztethetők össze szocialista értékrendszerünk­kel. M indezek tudatában mégis jogos büszkeséggel ír­hatunk terebélyesedő amatőr művészeti mozgalmunkról — eredményeinkről. S bizakodás­sal folytathatjuk a munkát, mert dolgozni, dolgoznunk kell azért, hogy növekedjék azok­nak a száma, akik már tud­nak gazdálkodni szabad ide­jükkel, akik megpróbálnak és megtanulnak tartalmason élni. SZILVÁSSY JÓZSEF % Először az érdekelne, ho­gyan jutott el az irodalomhoz; aztán természetesen arra is szeretnék választ kapni, ho­gyan lett műfordító, a magyar prózairodalom tolmácsolója. — Gömörből származom; ne­vem egy Dobšina alatti falu­nak, Vlachovónak — magyarul Oláhpatak — a nevéből ered. Gyermekéveimet Rozsnyón töl­töttem. Apám Rőce mellett született, ahol gazdag hagyo­mányokban gyökerezett az iro­dalom, az irodalmi élet. Nagy­apám gimnáziumi tanár volt, szlovák ember, akinek meg kellett tanulnia magyarul. De ő ezt nem sérelmezte, szük­ségszerűségként fogta fel. Em­lékszem, nekünk, gyerekeknek ugyanúgy olvasott Benedek Elek-meséket, mint például Dobšinský-meséket, melyeket először még a múlt században Rozsnyón adtak 'ki. Ifjúságo­mat már Bratislavában éltem; elszakadtam a magyar nyelv­től, édesanyám figyelmeztetett is emiatt. Persze, az irodalom iránti szeretetem maradt, sőt, mélyült. A gimnáziumiján lapot adtunk ki, tagja voltam iro­dalmi színpadnak. Én magam eredeti művet soha nem írtam, a sok-sok könyv láttán úgy gondoltam, minek szaporíta­nám gyenge alkotásokkal a könyvek számát. Többé-kevésbé végül is az a fölismerés veze­tett el a magyar irodalomhoz, hogy annak fordításával a szlovák is gazdagodhat. Ez természetesen megkívánta tő­lem, hogy alaposabban ismer­jem meg a magyar nyelvet. Tíz-tizenkét évvel ezelőtt kezd- tem foglalkozni a magyar iro­dalommal, és hát a fordításá­val. Konkrétan egy cikkel in­dult az egész, melyet —. már a Slovenské pohfady szerkesz­tőjeként — le kellett fordíta­nom. # Melyek voltak az első irodalmi tolmácsolások? — Itteni magyar alkotások­hoz nyúltam először, aztán fordultam igazán az egyetemes magyar irodalom felé, amikor a kiadóba kerültem. Tekintet­tel arra, hogy egyetlen szlovák kiadóna'k sincsen hungaristája, én akkor automatikusan fel­adatul kaptam, hogy patronál­jam a magyar irodalmat, mely­nek egyébként a kiadásában jó hagyományok alakultak ki' a Tatranban, többek között Ľudo Zúbeknak is köszönhetően. A kulturális minisztérium, a Szlo­vákiai Írók Szövetsége és (ki­adónk jóvoltából többször ve­hettem részt magyarországi ta­nulmányúton. Persze, volt és van mit olvasnom is. A pró­zára gondolok elsősorban, mint műfajra. Szerintem ebben csú­csosodnak ki a fejlett kultú­rák, és nem a költészetben, mely' inkább kezdeményezője, elindítója valaminek. # A magyar irodalom szlo­vák fordítását tekintve, Ön szerint az utóbbi három évti­zedben melyik időszak volt a legtermékenyebb? — Štefan Krčméry, Emil Bo­leslav Lukáč, Valentin Beniak, Ján Smrek hagyományt terem­tettek itt ezen a téren, többek között a nyugatosok tolmácso­lásával, vállalva őket a leg­nehezebb időkben is. A felsza­badulás után, amikor már ren­deződött a csehszlovákiai ma­gyar nemzetiség helyzete, egy­más után jelentek meg szlo­vákul magyar könyvek, először a klasszikusok, Eötvös, Jókai, Mikszáth, Móricz, összhangban volt ez Klement Gottwald jel­mondatával is, melyet a Hviez- doslav-társasághoz írt levelé­ben fogalmazott meg: „lehető­vé tenni az olvasóknak, hogy megismerjék mindazt, ami a kuturális múltból a legértéke­sebb“. A hatvanas években az­tán, amikor új hullám érkezett a magyar szépprózába, a szlo­vák fordításirodalom — ahogy azt szintén kifejtettem már ko­rábban — szinte kivétel nél­kül közreadta azokat a müve­ket, melyek új szemszögből, új eszközökkel és módszerekkel feszegettek társadalmi problé­mákat, és volt mondanivalójuk a szlovák olvasók számára is. A legerősebbnek azonban a hetvenes éveket tartom. Mes­terházi Lajos, Fejes Endre, Berkesi András, Déry Tibor, Németh László, Darvas József, Dobozy Imre, Örkény István mellett Kertész Ákossal, Szabó Magdával, Mészöly Miklóssal, Ottlik Gézával, a fiatalabbak közül Simonffy Andrással, Ba­lázs Józseffel, Csörsz Istvánnal és Vámos Miklóssal is megis­merkedhettek a szlovák ol­vasók. # Valóban tekintélyes a névsor, nem kis részben önnek is köszönhetőn, hiszen az utóbb említett hat-hét írót fő­ként ön fordította. Kik azok, akik a legközelebbi és távo­labbi tervében szerepelnek? — Mielőtt erre válaszolnék, hadd folytassam az imént mondottakat. Ügy érzem, most jó lendületben vagyunk, sok könyvet lefordítottunk, de még mindig nagy az adósságunk, akár a mát, akár a korábbi időszakokat nézzük, a Nyugat szépprózáját például. Most so­roltuk be tervünkbe E’üst Mi­lánt. Itt jegyzem-meg, hogy a kortárs magyar költészetből Vojtech Kondrót készít egy vá­logatást. Az én tervemben szerepel Babits Halálfial című regénye, Kosztolányi Esti Kor­nélja. Szeretnék aztán egy an­tológiát összeállítani a század- forduló novellairodalmából, ahogy én szoktam mondani: a pszichológiai realizmus képvi­selőitől, Cholnoky Viktortól Csáth Gézától, Lövik Károly- tól többek között. így alakul­na ki lassan az én képem a magyar szépprózáról, ami egy­ben az én saját irodalomtörté­neti munkám is lenne. # Ebben természetszerűleg jelen lennének a csehszlová­kiai magyar írók is. Általában hogyan látja művészetüket? — Engemet főképpen azok érdekelnek, akik nem akarnak mindenben és mindenáron, el­felejtkezve erről a valóságról, az egyetemes magyar iroda­lomhoz hasonlítani, hanem tu­datosan a két kultúra és az itteni valóság talaján építkez­nek. Más szóval: akik csak az egyik oldalról merítenek im­pulzusokat, azok megszűnnek érdekesek lenni. Akik például a múltban Magyarországra köl­töztek innen, és megszakadt minden kapcsolatuk ezzel a valósággal, úgyszólván elvesz­tek. Véleményem szerint az a fiatalabb nemzedék teremt ma különösen figyelemre méltó ér­tékeket, amelyiknek már volt le­hetősége a művelődésre. No- vella^antológiájukat — szlovák nyelvűre gondolok, mely Bi­liárd na pamäť niekoľkých hrdinov (Biliárd néhány hős emlékének) címmel jelent meg — jobbnak tartom bármely ha­sonló jellegű szlovák vagy cseh gyűjtménynél. Tudok ar­ról, hogy a cseh Mladá fronta kiadó is szeretne megjelentetni tőlük egy válogatást. Ami a csehszlovákiai magyar iroda­lom szlovák fordítását illeti, köztudottan nem a legjobb a helyzet. Része ugyan társadal­mi tudatunknak ez az irodalom is, de a széles köztudatba még nem jutott el. Hasznos lenn-g, ha a szlovák kiadók évenként legalább három-négy csehszlo­vákiai magyar művet jelentet­nének meg, eredeti alkotások­ként kezelve őket. Ügy gondo­lom, ez kötelességünk is. BODNAR GYULA BIZAKODÁSSAL

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents