Új Szó, 1981. február (34. évfolyam, 27-50. szám)

1981-02-13 / 37. szám, péntek

Hogy ne legyenek szélmalmaink A MATESZ Thália Színpadának bemutatójáról Már az expozíció egyértel­művé tette, amit Gágyor Pé­ter rendezéseiben megszok tank, hogy újraértelmezte Gyurkó Lászlót s átértelmezte a Don Quijote-jelenséget. Az alapanyagul szolgáló drámai művet olvasva várható volt et­től, a színházat mindig komoly játéknak vevő rendezőtől, hogy az eredeti változatot, annak romantikus felhangjait, olykor közhelyes lirizáltságát a brechti halálugrással újra ér­telmezi. Tette és tehette ezt annál is inkább, hiszen sok­éves amatőr rendezői tapasz­talata, a Szép Szó Ifjúsági Színpadban végzett újító mun­kája, amelynek a rendezői szu­verenitás és autonóm drama­turgia volt legnagyobb és leg­fontosabb értéke, erre elvitat­hatatlan joggal rendelte. Az újraértelmezés, Bertolt Brecht által halálugrásnak nevezett munkáját Szigeti László dra­maturggal végezte. Munkájuk­ról egyetlen írásban lehetetlen beszélni, hiszen nemcsak a ha­lálugrás sikerült, nemcsak a nézőtéren ült lélegzetvissza­fojtva a néző, de a távozás után sem kerülhetett ki a lá­tottak, az átéltek, a tolmácsolt gondolat hatása alól. Feltéte­lezhetően a csehszlovákiai ma­gyar színházi és irodalmi köz­vélemény megoszlik az értéke­lés során, de termékenyítő ha­tását a Tháliában látottaknak senki sem vitatja majd. Gágyor Péter rendezése hi- tetlenkedőket és kétkedőket egyaránt meggyőzött arról, hogy amatőrizmus és profiz­mus nem a szervezeti állapot, nem is a status quo, hanem az ismeretek, a tudás, a ren­dezői felkészültség és alkat függvénye. Ezt a tényt hazai magyar színházkultúránkban végre egyszer és mindenkorra figyelembe kell venni. A színpadon látottak több- rétegüsége, a rétegek egymás­ra épülése, egymásbakapcsoló- dása — függőleges és vízszin­tes irányban — formálta át a cervantesl jellem, Gyurkó Lász­ló darabjába szinte mechaniku­san átvett lényegét. Lengyel Ferenc Don Quijotéje megszál­lottságában sajnálatraméltó, de naiv hite az igazságban, harca győzelmében, a világ megvál­toztathatóságában ezzel együtt is tiszteletreméltó, időnként tnár-már átlépi a vakhit és a meggyőződés határát. Len­gyel Ferenc játéka a Búsképű Lovag szerepében mindvégig a reménytelenség érzését kelti a nézőben. Ez a szerepfelfogás Don Quljotét, mint fáradt ta­nítómestert állítja elénk, aki biztos abban, hogy ha harca nem is győzedelmeskedik, ta­nítványa, Sancho — László Géza alakította — folytatja a küzdelmet. Az elmegyógyinté­zetet zártsága, fehér spanyol­falaival, despota főorvosával, ápolónőivel, szadista ápolóival elrendeltetésszerűvé avatja lo­vagunk bukását. Éppen ez a környezet, amit a Gágyor— Szigeti kettős dramaturgiai műhelymunkája hozott létre, változtatja ősszel -tté a főhő­sök tudatunkban eléggé me­chanikusan leegyszerűsített változatban élő jellemeit. így szűnik meg bennünk a meg­változtathatatlan erkölcsi moz­dulatlanság érzése, így válto­zik önálló, gazdájától már tu­datosságával is erkölcsi tiszta­ságra, tisztulásra törekvő hős­sé Sanchő. Vagyis Lengyel Ferenc antihős típusa mellett és szemben László Géza a hős, a végső kiállásában is tudatos Oj Don Quijote. Az ő színészi feladata volt a legösszetettebb, hiszen nem az állandóság, a jellem sajátosságait kellett ki­domborítania, hanem a válto­zást, amely az alig észrevehető metakommunikációs jelektől a végső klálltásig — „En vagyon Lón Quijote, az árvák gyámolí- tója, a szegények védelmező- ie,m — terjed, hordozva a ké­telyt. a meggyőződés születé­sét, a harc elhatározását. Len­gyel Ferenc és László Géza kettőse egyfajta bizonyítéka, hogy színészi felfogás és ren­dezőt elképzelés találkozása mindig rendkívülit, sohanemlá-* tót tat teremthet. A színpadon törvény kell: önállóságában és összetettsé­gében igaz erkölcsi törvény. Ez lüktetett az előadásban, ez volt jelen, amikor antihősünk (Don Quijote] és hősünk (San­cho] körül zajlott az élet: a főorvos és az ápolók színházat játszottak a színháziján. Szín­házat, amelyben elferdült er­kölcsű jellemek veszik körül lovagunkat, kényszerítik fegy­verhordozóját egyszer és min­denkorra érvényes tudatos er­kölcsi állásfoglalásra. Mert a Don Quijote-i harc hiábavalóság ugyan, de Sanchó, akit szöve­gében ura is népnek nevez ön- tudatraébredésével, erkölcsé­nek tudatosításával a jellem útját példázza. Az előadás leg- telítettebb, leginkább lenyűgöző jelenete, amikor „a színház a Lengyel Ferenc és Csendes László egyik jelenete (Ján Kozák felvétele] színházban“ emeletre felépül az önparódia, amely a színház, a művészetek megcsúfolásáról vall. A bábjáték-jelenet és az énekkar igaz asszociációkat kelt mindenkiben, ha a nem­zetiségi kulturális életünkben olykor tapasztalható dilettan­tizmusra gondolunk. Nem le­het véletlen, hogy Don Quijote, ha nem is tudatosan, (lehet-e ezt tőle számonkérni?) de el­pusztítja a bábjátékos bábuit és paravánját. Ez az előadás függőleges irányú épülésének legbiztosabb szintje. Mindezek mellett megjelenik a kispolgári erkölcs is, mind olyan jelenség, amely függet­len a társadalomban elfoglalt helytől. A „mindent-túl-élni" erkölcs egyszerre tartja fogva a két intézeti takarítónőt. Míg Gombos Ilona a polgári szár­mazású büszke változatát játsz- sza el, addig Szabó Rózsi a pa­rasztszármazásút. Megformálá­sukban ez a két lény szinte lejön a színpadról, s a néző­tér széksorai között is takarí­tani kezd, hiszen mindig ké­pes arra, hogy végigdumáljon egy színházi előadást, magában dudorászva a Csárdáskirálynő slágerét, Illetve egy bugyuta magyarnótát. Végül ezt is túl­éli, s elpusztíthatatlan problé­máival (az-amikor-én-még-kis- lány-voltam, már-megint-nem- kaptam-krumplit, hülye-vagyok- agyon-dolgozni-magam] együtt osztódással szaporodik. S a nézőben felötlik a kérdés, hogy mi lesz ezekkel, ha San­cho már ellenük is indul a harcba? Külön bekezdést érdemel Csendes László és Tóth Erzsé­bet főorvosa illetve főnővére. Az általuk megformált jelle­mek irányítók, atyamesterek és diktátorok egy személyijén. Erkölcsi perverzitásuk a kép­mutatástól a sexualitásig ter­jed. Főszereplők ők is, hiszen az elmegyógyintézetet és a benne játszott színházat Irá­nyítják. A jellemek sokfélesége szinte virtuóz megoldásokra készteti őket. Különösen érvé­nyes ez Csendes Lászlóra, aki tíz figurát kelt életre, több­nyire azonos hitelességgel. Voltak-e ennek a darabnak epizódistái? Voltak, csak any- nyi epizódban volt jelenésük, hogy a feladatuk főszerepnyivé növekedett. Murányi Anikó, Mihályi Mária, Kiss Ágnes, Kiss László és Szőgyéni Tibor olyan epizód feladatokat old­hattak meg egy előadáson belül, amelyek gyakran csupán két évad bemutatói adhatnak fela­datul. ígéretes tehetségek, akik a Thália együttesének fiatalos lendületét is megőrizhetik. Vá- rady Béla ezúttal epizódistaként is bizonyította, hogy a jól értel­mezett és megérett jellemeket megbízhatóan formálja meg. Kopócs Tibor díszlete és jel­mezei csupán a legszükségesebb stilizációra szorítkoztak. Pontos jelzésként működött a színpad fölött forgó meghatározatlan formájú, egyszerre légcsavar, szélmalomvitorla és asztali ven­tilátor lapátjaira emlékeztető forgó szerkezet. Az előadás zenéjét Bodonyi András állította össze, akinek munkája fontos, minden eset­ben asszociációkat elindító eredményt hozott. A zenével szerves egészet alkotó koreográ­fiákat Gágyor Ildikó és Vja- cseszlav Satko tervezte. Munká­juk értékét a lakodalmi tánc és a verekedések jelenetei adják. Ennyi hát a számbavételre vállalkozó néző véleménye. A hivatásos színházban debütáló rendező, Gágyor Péter és dra­maturg, Szigeti László olyan csapatmunkára szervezte meg a Thália művészeit, amely egy idő óta nélkülözött volt színházunk­ban. Közhely, hogy a színház kollektív művészet, de az már nem, hogy a kollektív alkotás jellegében telítettebb, összefo- gottabb benyomást kelt a meg­határozatlan, megérteden jelle­mektől vánszorgó előadásoknál. E bemutató fiatalságát, frisses­ségét nem csupán alkotóinak életkora határozta meg, de gon­dolati elevensége, erkölcsének időszerűsége Is. Gyakorlatilag először mutatkozott be új fel­állásban a Thália Színpad, s ez a bemutatkozás érett volt. Érett bemutatkozás, amely a mondani­való birtoklását, a meghirdetett sanchól erkölcs gondolkodni, mérlegelni tudó cselekvését Je­lölte meg az együttes minden­kori céljának. DUSZA ISTVÁN Tovább lépni Jegyzetek a CSEMADOK helyi és városi szervezeteinek évzáróiról A z elmúlt napokban rendez­ték meg a CSEMADOK helyi és városi szervezeteinek évzáróit. Nyílt eszmecsere és a még jobb munkára való törek­vés jellemezte ezeket a tanács­kozásokat is. Örvendetes tény, hogy a mostani évzárók is iga­zolták: helyi párt- és az állami szervek képviselői megfelelő je­lentőséget tulajdonítanak a CSEMADOK kulturális-népmű­velő munkájának. Ez nemcsak a felszólalásokból érződött, ha­nem elsősorban a beszámolók alapján vált nyilvánvalóvá, hogy a szép szavak mögött a legtöbb helyen tettek is vannak: a helyi szervek sok helyen er­kölcsileg s a lehetőségekhez képest anyagilag is támogatják a kulturális szövetséget. Szinte valamennyi évzárón el­hangzott, hogy a CSEMADOK tevékenységét szintén jobban kell igazítani a megváltozott körülményekhez és életformá­hoz. Soha sem volt könnyű, de ma még inkább nehéz eredmé­nyes népművelő munkát végez­ni falvainkban, holott napjaink­ban összehasonlíthatatlanul job­bak a feltételek ehhez, mint akár két vagy több évtizeddel ezelőtt. — Az anyagias szemlélet, az emberek többségét csak a pénz • érdekli. Ha éppen nem dolgoz­nak, akkor tévét néznek, nehéz őket elcsttiogatni a kultúrházba — hallottam nagyon sok évzá­rón. Sok igazság van ezekben a megjegyzésekben. A megválto­zott életkörülményekhez még falvainkban sem tudnak kellő­képpen igazodni, a túlzott anyagias szemlélet itt is sok ér­telmes kezdeményezést gúzsba köt. Több helyen például ének­karok és amatőr csoportok is foghíjasak lettek vagy éppen­séggel felbomlottak, mert főleg a férfiak nem találtak időt a próbákra. Minden mást fonto­sabbnak találtak ennél. Az ama­tőr együtteseknél alapjában vé­ve természetes a hullámzás: a világon mindenhol csoportok szűnnek meg és újak alakulnak, néhány rendező vagy csoport- vezető megtorpan s más lép a helyére. Hullámvölgyről, na­gyobb problémákról csak ak­kor beszélhetünk, ha nem je­lentkeznek új, ambiciózus egyé­nek és együttesek. Most véle­ményem szerint főleg a falusi CSEMADOK-szervezeteknél és az Itt működő együtteseknél érezhető megtorpanás. Negatí­van hat az is, hogy az Iskolák körzetesítése .miatt sok kisebb falu pedagógus nélkül maradt, s emiatt nincs, aki szervezze, lelkesítse az embereket a sza­bad idő értelmes eltöltésére, a művelődésre és a szórakozásra. Több helyen a központi község­ben vagy faluban alakítanak egy erősebb együttest, amely­nek tagjai a környező települé­sekből is verbuválódnak s a mű­sorukkal ott Is fellépnek. Ez a megoldás Is sokkal több a sem­minél, de a kisebb települések közművelődését, rendszeresebb kulturális életének megszerve­zését önmagában nem oldhatja meg. A mostani évzárókon is ta­pasztalhattuk, hogy minden ob­jektív és egyéb nehézségek el­lenére nem lehetetlen a közös­ségi élet megszervezése és meg­tartása. A lényeg sokkal Inkább, mint bármikor, a minőségen, a színvonalas munkán van. Mert napjainak falvairól és kisváro­sairól kialakult képet úgy is árnyalhatjuk, hogy az emberek ma már nem minden rendez­vényre mennek el, a vérszegény műsorok nem érdeklik őket. De igenis elmennek — és nagy számban — a jól szervezett és propagált, színvonalas énekka­ri hangversenyre, amatőr szín­játszók előadására és más mű­sorra. És mind többen érdeklőd­nek a klubfoglalkozások iránt. Egyre népszerűbbek a művelő­dési klubok, mert — jó szerve­zés és program esetén — hoz­zájárulnak a tagság permanens művelődéséhez. A már ismert klubokon kívül pozitív példa­ként említhetjük az ipolyságit (Šahy) és a nagymegyerit (Ga­lovo), ahol a rátermett vezető­ség évről évre a tagság igényei­nek megfelelő, sokrétű műsort állít össze. Az évzárókon sokat beszéltek az anyagiakról. Nem véletlenül, hiszen egy-egy énekkar, népi tánccsoport vagy színjátszó együttes tevékenységéhez bi­zony sok és egyre több pénz kell, amelyet egyetlenegy CSE­MADOK helyi szervezet sem tud előteremteni. Ezért fontos a népművelési intézmények és a helyi állami szervek anyagi tá­mogatása. Fontos segítséget je­lenthetne, ha az efsz-ek — mi­ként ez már több helyen megva­lósult — még hatékonyabban támogatnák a helyi amatőr együtteseket. Sajnos, akadnak még olyan földművesszövetkeze­tek, ahol a kulturális alapot rendeltetésétől teljesen eltérő­en használják fel, ugyanakkor a helyi csoport alapvető anyagi problémákkal küszködik. Az évzárókon örömmel álla-1 píthattuk meg azt is, hogy a ko­rábbi évekhez képest több fiatal érdeklődik a kulturális munka iránt. Az ő tenniakarásuk az idősebb tagok tapasztalatával párosulva a még eredményesebb munka egyik fontos záloga le­het. Követendő példákért a CSEMADOK érsekújvári (Nové Zámky) városi szervezetét em­lítjük, ahol a fiatalok valóban aktívan dolgoznak. J óleső érzésekkel olvastuk az átgondolt és változa­tos munkaterveket is, ame­lyek a jelentős politikai és kultúrpolitikai évfordulók mél­tó megünneplésén kívül a nép­művelési és a népművészeti te­vékenység sok ágazatát maguk­ba foglalják és pezsgő kulturá­lis élet megteremtésére nyújta­nak lehetőséget. Persze, a leg­jobb terv Is csak annyit ér, amennyi megvalósul belőle. A CSEMADOK helyi és városi szer­vezeteinek évzáróin tapasztal­ható tenniakarás alapján meg­alapozottnak tűnik az optimiz­musunk: bízunk abban, hogy a sok szép tervből valóság lesz, és a CSEMADOK még jelentéke­nyebb szerepet tölt majd ba nemzetiségi kulturális életünk­ben, a szlovákiai magyarság tu­datának, életvitelének formálá­sában. SZILVÄSSY JÓZSEF f\\iakran járok könyves- U Y boltba, antikvárium­ba. Szívesen körülnézek az újdonságok között, szeretek böngészni folyóiratokban, vaskos lexikonokban. Mindig találok valami érdekeset és általában elégedetten távo­zom a könyvesboltokból. A minap viszont megdöb­bentem. Az jutott az eszem­be, hogy nagyon ritkán lá­tok gyerekeket a könyves­polcok előtt. Azzal próbál­tam nyugtatni magam, hogy az iskolai könyvtárak jóvol­tából valószínűleg el vannak látva olvasnivalóval. De ha így van is, elegendő-e ez? Véleményem szerint kellene, hogy mindenkinek legyen már gyermekkorában saját könyvtára. Képes mesés­könyvekkel kezdeni a gyűj­tést, évről évre bővíteni, gazdagítani a kis könyvtá­rat. Lassanként szép gyűjte­ménye lesz a gyereknek s boldogan mondhatja: ez az én könyvtáram. Egy anyukával beszélget­tem nemrég. Azt mondta, hogy ő nyugodt életmódra neveli gyerekeit. Ha például vásárolni viszi őket, nem rohangál velük egyik üzlet­lelni, hogy erre már igazán nem futja az időből. De nem így történt. Helyeselte az ötletet, s azt mondta, legkö­zelebb majd útba ejtik a könyvesboltot is. NE CSAK CSOKIRA... bői a másikba, lassan, sétál­gatva járják a várost, s nem sajnál egy fél órát arra sem, hogy beüljön a gyerekkel egy cukrászdába. Hisz a nyolcéves kislány és hétéves fiú nem leli örömét a sor­ban állásban, tolongásban, kell, hogy valami felvidítsa, felüdítse őket. Azt ajánlottam az anyuká­nak, hogy ebből a célból be­térhetnének a könyvesboltba is. Teljes felüdülés lenne a gyerekek számára, ha bele­lapoznának a szép könyvek­be, s választanának is ma­guknak belőlük. Izgatottan vártam a választ. Féltem, hogy a mama azt fogja fe­De nem csak ily módon lehet a gyerekeket rendsze­res könyvvásárlásra szoktat­ni. A szülők általában elég zsebpénzzel látják el cseme­téiket. Ebből a pénzből sok­sok csokoládéra, cukorkára futja. Néha azonban nem ár­tana megjegyezni: kíváncsi vagyok, meg tudsz-e spórol­ni annyi pénzt a hónap vé­géig, hogy megvehess ma­gadnak egy könyvet. Itt is érvényes: sose lehet elég korán kezdeni. Kétéves kisfiamnak arról meséltem egyszer, hogy a Manócska nagyon szép könyvet kapott a nagymamájától. Ebben a könyvben aztán minden volt: történetek kisfiúkról, kislá­nyokról, állatkákról, virá­gokról ... A minap meglep­tem a kicsit a „Manócska könyvével“. Nem lehet leír­ni azt az örömet! Nem tu­dott vele betelni. Választott egy képet, s ahhoz kellett kerekítenem egy kis törté­netet — természetesen olyat, amit csöpp eszével fel tud érni. Napról napra mondom a meséket, a gyerek pedig boldogan hallgatja. S ha azt mondom, hogy már elfáradt a meséskönyv, aludni akar, akkor a helyére. teszi, beta­karja zsebkendőjével, s ügyel, nehogy felébressze valaki legkedvesebb „barát­ját“ hangos szóval vagy csö­römpöléssel. Kisfiam megértette, hogy a könyv több az apró betűk­nél és színes képeknél. Na­gyon nagyon sok érdekes­ség van benne, s látom raj­ta, ahányszor új mesét hall, mindla nagyobb és nagyobb az öröme. FIALA ILONA BE33 1961. II. 13.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents