Új Szó, 1981. január (34. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-08 / 6. szám, csütörtök

Hogy mindenki jól járjon... a pályaválasztásról A pályaválasztás mindig idő­szerű téma. Irányítása több in­tézmény, tudományág együtt-, működésével megvalósuló tár­sadalmi feladat. A felnövekvő nemzedék előkészítése a pálya- választásra szerves része az is­kolai nevelésnek. Éveken át tartó munkával kell előkészíte­ni a pályaválasztást, hogy min­den fiatal egyéni képességeinek megfelelő területen vegye ki ré­szét a társadalmilag hasznos munkából. A pályaválasztási döntés elő­készítése csak akkor lehet ered­ményes, ha nem időszakos fela­datnak tekintik, hanem folya­matnak. A pályaorientációt elő­re meg kell tervezni, tudatosan törekedni mind az önismeret, mind a pályaismeret koncentri­kus bővítésére. Egy magyaror­szági, 4 éven át tartó pályavá­lasztási kísérlet eredményei azt igazolják, hogy a pályairányítás folyamatában több lépcsős prog­ram kidolgozása a célszerű. Az általános iskola 5—6. osztályát információs, a 7. osztályt orien­tációs, a 8. osztályt döntési sza­kasznak értelmezték. A ponto- .san kijelölt feladatokat sokrétű módszerek, eszközök és eljárá­sok bevonásával valósították meg. A pedagógusok minden szakaszban együttműködtek a szülőkkel, tájékoztatták őket, információkat gyűjtöttek a ta­nulók pályaelképzeléseiről, kö­zösen mérlegelték, hogy a tanu­lókban megvannak-e az egyes pályákon való eredményes mű­ködés feltételei (fizikai, egész­ségi állapot, képességek, sze­mélyiségjegyek). Ezáltal foko­zottabb mértékben sikerült a serdülők pályaválasztási érett­ségét kibontakoztatni, melynek eredménye abban is megmutat­kozott, hogy a tanulók többsé­gét sikerült az első helyre beis­kolázni. A tanulók pályaválasztására az iskolán kívül a közvetlen környezet, a család, a barátok, az olvasmányok vannak nagy hatással. Minden szülő boldog, biztos jövőt szeretne biztosítani gyermekének, ezért nagyon ko­moly problémaként kezelik a pályaválasztást. Objektíven ér­tékelik gyermekeiket, alaposan fontolóra véve azok pozitív és negatív tulajdonságait, képessé­geit, megfelelő foglalkozást ajánlanak nekik. Sajnos, lénye­gesen kevesebb az ilyen szülő. Többen vannak olyanok, akik divatos, attraktív iskolába, szak­mára igyekeznek a gyermekei­ket bejuttatni anélkül, hogy va­lóban mi is érdekli a gyereket, milyen a készség- és képesség­szintje. Nem törődnek vele, hogy túlzott igényeikkel több kárt okoznak, deformálják ter­mészeti tulajdonságait a gye­reknek. A nem megalapozott szülői erőltetés, rábeszélés ha­tására választott szakma iránti érdeklődéshiány gyakran vezet ahhoz, hogy a fiatal nem jól ér­zi magát a munkahelyén, ott- hagyja, váltogatja, ez pedig tár­sadalmi szempontból nem kívá­natos. A legnagyobb érdeklődés ma a szakközépiskolák iránt mutat­kozik, a gimnáziumok és a szakmunkásképző iskolák iránt viszonylag kisebb az érdeklő­dés. Ez egyrészt az információ- hiány következménye (a szülők még mindig nem tudják min­denhol, hogy a gimnáziumban is van politechnikai, alapvető szakmai képzés, ennek segítsé­gével automatizált és félig au­tomatizált munkafolyamatok, fo­kozottabb intellektuális szintet igénylő munkák végzésébe kap­csolódhatnak be azok, akik nem kívánják főiskolán folytatni a tanulmányaikat], másrészt a túlfűtött szülői ambíciozitás eredménye. Egy hazai kutató vizsgálatai­ból kiderült, hogy a gyermekek­nek nincs pontos képzetük szü­leik munkájáról. A városi gyer­mekek 39 százalékának példá­ul apja foglalkozásában semmi sem tetszik, apjuk nem is tájé­koztatja őket arról, mi is mun­kájának a tartalma. A gyerme­kek többségének általában a szülők foglalkozásának csak a külső jegyei tetszenek, például a szabad levegőn végzett mun­ka, sok utazási lehetőség (sofőr vagy vezető beosztásban dolgo­zó esetében). Ebből egyértelmű következtetést vonhatunk le: többet kell otthon a munkánk­ról beszélni! Bizonyára jó ered­ményt hozna, ha üzemek, föld- müvesszövetkezetek, kutatóin­tézetek stb. ajtót nyitnának, hogy a szülők megismertethes­sék gyermekeikkel az egész üzemet, a gyártmányokat, a munkafolyamatot. A kutatások szerint csekély a tanulók érdeklődése a kerti munkák iránt (városban 11, vi­déken 14 százalék), pedig vidé­ken majdnem mindenkinek, a városiak 50 százalékának van családi kertje. A kerti munkák iránti érdeklődést a családi ker­tek, a műszaki munkák iránt pedig a házi műhelyek segítik elő. A városias életforma terje­dése egyiknek sem kedvez, az emeletes lakóházban bajos mű­helyt berendezni, kertje sem le­het minden családnak. A család gazdasági feltételeinek a Javu­lásával csökken azoknak a munkáknak a száma, amelyeket a gyermek a szülővel együtt vé­gezhet. Sok szülő kíméletből nem is bízza meg a gyereket semmilyen munkafeladattal, pe­dig csakis a munkatevékenység során alakulnak ki megfelelő készségei, képzetei, ítélete a munkáról, s így egyes pályákról is. A technika iránti érdeklődés felkeltése társadalmi érdek, az iskolának elsőrendű feladata, hogy sokrétűen fejlessze a gyermek technikai érdeklődé­sét. Ehhez anyagi, személyi, tár­gyi feltételeket kell biztosítani, s a szülők támogatását is meg­nyerni, hogy minél többféle munkáról, foglalkozásról legyen ismeretük, s könnyebb legyen a döntés. Valahogy úgy tűnik, sohasem lehet az ismeret, a tá­jékoztatás a pályákról túl sok. Egyetlen példán próbálom ezt bemutatni. Nagyon sok gyerek jelenti ki: tanító szeretne lenne. Úgy gon­dolják, a pedagógus munkáját valóban ismerik, hiszen 9 vagy 12—13 évig naponta együtt van­nak. De átérzik-e igazán, milyen érzés állandó reflektorfényben élni, ahogy egy idős tanár meg­fogalmazta pályájának legfonto­sabb jellemzőjét: „Engem min­den nap százan is vizsgáztat­nak“. Arra aligha gondolnak a gyerekek, hogy nem elég a tan­anyagot tudni, sokkal nehezebb azt átadni színesen, érdekesen és vonzón, miközben mennyi mindenre kell figyelni: az arco­kon tükröződő gondolatokra, a választékos fogalmazásra, a közbeszólásokra, a szemléltető eszközökre, az időre, ezernyi apróságnak tűnő, fontos dolog­ra. Hányszor ítélik meg a peda­góguspályát felületesen, csak az előnyeit látva: „az egész nyár szabad, a s tanév közben Is sok a szabad idő“. Ez rész­ben igaz, de nyáron is van ügyelet, továbbképzés, a peda­gógus vakációja nem olyan hosszú, mint a diáké, az órákra sokkal hosszabb ideig kell ké­szülni, mint ameddig az óra tart, s feladatai közé tartozik az adminisztrációs munka, az osztályozó és nevelési értekez­letek, a szülőkkel való kapcso­lat, a gyermekek gondjának, ba­jának állandó szem előtt tartá­sa, hogy csak néhányat említ­sek. S így van ez más foglalko­zással is, soha nem elég csak a külsőséges jegyek ismerete. Fe­lületes pályatájékoztatás csak felületes pályaválasztást ered­ményezhet. SZEBERÉNYI JUDIT SZOBRAIBAN A NÉP ÉL Jón Kulich érdemes művész ötvenéves A mai szlovák szobrászat egyik legsikeresebb egyénisé­ge. Művészetében a nemzeti il­letve népi hagyományokra épí­tő szocialista realizmus irány­vonala érvényesül. Célja egy olyan modern nemzeti művé­szet létrehozása, mely a szlo­vák kultúra hagyatékából, a szlovák nép érzés- és gondo­latvilágából merít. A Zvolenská Slatina-i születésű Ján Kulich népe kultúrájának egyetemes érvényű értékeit kutatja. Szün­telen kapcsolatban a szlovák népművészettel — főleg a nép­zenével, a népi táncokkal — annak kifejezési megnyilvánu­lásait, törvényszerűségeit igyekszik megfigyelni, s az­után egyénien értelmezni, sa­ját módján feldolgozni és to­vább fejleszteni. Az alkotómű­vészt a folklórt csak szolgaian másoló, erőszakkal népieskedő egyénektől épp e továbbalakí- tás mértéke különbözteti meg. Kulich művészete viszonylag tág keretek között mozog: a nagyméretű emlékszobroktól a kisplasztikákon át az éremmű­vészetig, a hagyományos szob­rászati anyagoktól a legszokat­lanabbakig (plasztellin, ezüst, különféle ötzövetek stb.), a klasszikus modelláló techni­káktól a legújabbakig (hegesz­tés) terjed. Tartalmilag néhány állandó, központi gondolat áll érdeklődésének középpontjá­ban. Az egyik leglényegesebb a szlovák történelem és mon­davilág híres alakjainak „kor­szerűsítése“. E tekintetben Martin Benlca és Andrej Slád- kovič törekvéseit követi. A Sládkovič-muvek hőseinek egész sorát mintázta meg. Gyerekkori emlékeiben élő, s a rajongással ábrázolt egysze­rű, tiszta szívű hegyvidéki em­berek (goralok) erkölcsi ma­gasságokba emelése — amely Benkánál pátosszal teli s el­túlzott volt — Kulichnál (akár­csak a Benkát követő nemze­dék képviselőinél) a drámaitól a lírai felé irányul. Pátosszal átitatott leíró, realisztikus áb­rázolásmódja elsősorban monu­mentális emlékszobrain nyilvá­nult meg. Az ötvenes évek vé-< gén a felszabadulás és a Szlo­vák Nemzeti Felkelés emléké­re készítette a Dukla emlékmű szoborkompozícióját, a harma- necl emlékművet, 3 Slavínon felállított Partizánt. Az újab­bak közül tőle származik a nagyméretű Lenin-portré (2lli- nán látható), a martini Mati- ca slovenská szobra, a bratis­lavai Munkásőr és a Szlovák Nemzeti Felkelés emlékműve. A szlovák népviseletbe öltö* Mi lehet az oka annak, hogy az egyik legkorszerűbb oktatá­si formától, a csoportoktatás­tól még mindig oly sokan Ide­genkednek? Vannak, akik elv­ben elfogadják, de gyakorlati alkalmazásától mégis tartóz­kodnak. És még egy jelenség: nem­egyszer tapasztalhatjuk, hogy a csoportoktatást összetévesz­tik a differenciált oktatással. Pedig a kettőnek egymáshoz semmi köze. A differenciált oktatás lényege, hogy az osz­tályt két vagy három csoport­ra osztjuk fel (kitűnőkre, kö­zepesekre és gyengékre), és az így kapott csoportokat elté­rő tempóban dolgoztatjuk. A csoportoktatás során pedig az osztályt olyan négy-, öt-, vagy hattagú csoportokra tagoljuk, amelyekben egyaránt szerepel­nek jók, közepesek és gyen­gék. Minden csoportot a leg­ügyesebb tanuló, a csoportve­zető Irányít. Meglehetősen gyakoriak a csoportmunka létjogosultságát megkérdőjelező, de mesterkélt (és alaptalan) kifogások. Ilyen kifogás, hogy hango­sak a gyerekek. De baj az, ha a munka zajától visszhangzik az iskola? Az talán jobb, ha halálos a csend, de közben a pad alatt levelezés folyik? És attól sem lesz okosabb egyet­len gyerek sem, ha feszülten figyeli pedagógusát, miközben gondolatai valahol az iskola falain túl kalandoznak. Egy másik kifogás, hogy a csoportmunkának nincs kény­szerítő ereje. Valóban nincs. De van motiváló ereja Ha a tel­jesítményt nem osztályozzuk, akkor egy nagyon kényelmet­Ne féljünk a csoportoktatástól len gátlást törölhetünk ki a tanulók érzelemvilágából: azt, amelyet az elégtelen osztály­zat okozta félelem Idéz elő. Ugyanakkor a pontok megszer­zéséért versenyezni kell, és a versenyszellem önmagában is motivál. Megjegyzem, a tanu­lók egyéni versenyét nem tartom szerencsésnek, mert an­nak az egy első, egy második és egy harmadik helyzettje mellett sok-sok vesztese is van. A lemaradókat a versengés ku­darcélménye elkeseríti, és ezért tovább romlik a teljesít­ményük. De a csoportmunká­ban ez másképp van. Itt csa­patok versenyeznek. Nem elég, ha a csoportvezető kiugró te­hetség; csapatának leggyen­gébb tagját is át kell segítenie legalább a minimális akadályo­kon. A versenyszellem Itt a közösségi szellem kialakítását segíti. Ha a verseny egy teljes Is­kolaéven át tart, a lemaradt csoportokat a följebbjutás re­ménye, az elsőket a jő pozíció megtartásának vágya ösztökéli a teljesítmény további fokozá­sára. A gyerekek a szünetek­ben Izgatottan tanulmányozzák a pontverseny alakulását áb­rázoló grafikont a faliúiságon. De ez az Izgalom egészen más, mint a felelés előtti szo­rongás. Persze, osztályozni azért kell. De soha ne alakítsuk je­gyekké a csoportban szerzett pontokat. Ha egy csoport rosz- szul dolgozott, nem büntethet­jük elégtelen osztályzattal. Azért nem, mert Ilyenkor a hi­ba bennünk van. Túl nehéz fel­adatot adtunk, vagy rosszul ta­nítottunk. Az egyéni feleléseket (dol­gozatokat, témazáró fölmérése­ket, esetleg az írásbeli házi feladatokat) osztályozhatjuk, és a legjobb átlagosztályzatot el­érő csoportot ponttal jutalmaz­hatjuk. Ezzel arra ösztönözzük a tanulóikat, hogy az ellenőr­zésekre közösen készüljenek. Eléggé elterjedt téveszme az Is, hogy a csoportoktatás csak a gyakorló órákon alkalmaz­ható. Az Igaz, hogy a gyere­keknek az új anyag önálló fel­építéséhez kevés az ismeret­anyaguk. Ám az önálló munká­hoz szokott tanulók meglepően ügyesen fel tudnak készülni egy-egy részletből. A tanítónak az órán (kérdéseivel, félmon­dataival) már csak irányítania kell. A közös munkával „ki­termelt“ ismeretanyag sokkal mélyebben vésődik az emlé­kezetbe. mint a legszemlélete­sebb (de mégiscsak passzív „figyelésre“ késztető) magya­rázat. Van azonban a csoportmun­kának egy valós hibája is. Ne­vezetesen az, hogy a csoport- vezető dolgozik, fejét töri, a többiek meg másolnak. De ez a fogyatékosság kiküszöbölhe­tő, ha az értékeléskor nem szorítkozunk a füzetek formá­lis ellenőrzésére, és ha meg­próbálunk mindenféle aktivi­tást objektíven megítélve érté­kelni. A hagyományos szervezési formák — súlyos hiányossá­gaik miatt — a korszerű pe­dagógia számára elfogadhatat­lanok. Az egyéni számonkérés­ihez (feleltetéshez) mégis so­kan úgy ragaszkodnak, mint pótolhatatlanhoz. Pedig amíg mi egyetlen tanulót megpróbá­lunk végighallgatni, addig az osztály magára hagyatva unat­kozik, vagy szorongva készül a következő felelésre. Akkor is, ha közben feladatokat kell (kényszerűségből) megoldania. Az új anyagot közlő órákon még mindig a magyarázat ural­kodik a frontális osztálymunka kerete között. Középiskolában és még följebb esetleg jő, de az alapiskolában nem érhetünk vele célt. Az érdemtelenül agyondicsért kérdve-klfejtő módszer sem helyes, mert szétforgácsolt problémácskák tömegére irányul, amelyek kö­zött a tanulók csak nagyon ritkán találják meg az össze­függéseket. Problémákat megoldani, ösz- szefüggéseket feltárni, egy tantárgy szépségeit felfedezni a csoporttagokkal együttdol­gozva könnyebb. És azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy ez a tanulási forma sok­kal inkább megfelel az isko­láskorú gyermek mentalitásá­nak, mint az egyéni és frontá­lis formák. H0RVÄTH GÉZA zött lányok, asszonyok, legé« nyék (Slatina, Važec, Detva, Poľana, Orava) stilizált figu­rái mellett leginkább Jánošík alakja foglalkoztatja őt. Első, még gyerekkorában faragott szobra óta legalább tizenhét- szer mintázta újra a legendás hírű betyár alakját. Kulich munkásságában sajá­tos helyet foglalnak el a kis­plasztikák. Ebben a műfajban nyilvánul meg a legszembeöt­lőbben a hétköznapi esemé­nyekből merített élményanya­ga. Többségük vázlatszerűen könnyed. A közvetlen ábrázo­lásmódnak gyakran az anyag is megfelel (a könnyen alakít­ható plasztellin, cin, bronz stb.). Ilyen a Merengő, az Eső­ben, a Pár, a Strandon, a Kis- táskával, a Reggel, az Egye­dül, a Szomorúság. A művészi szárnybontogatásának idősza­kából származó cigánymotívu­mok egzotikumát később a ta­nulmányútjai során szerzett él­ményanyag váltotta fel (Arab fiú, Fekete szépség, Guinenai anya). A szlovák népművészetet és -szokásokat kisméretű szobrok egész sorában (Dudás, Nagy­bőgős, Hegedűs, Furulyás, Mo­rena (örökítette meg. A Soluni fivérek (Konstantin és Metód) 1963-ban készült kisplasztikája fordulópontot jelentett művé­szetében. Átment a lírai hang­vételhez, de nem nélkülözi a belső drámai feszültséget sem. A Jánošík és a Liptói férfi szobraival együtt a mondani­való és a forma összhangjáról, s ikülnöleges finomságáról ta­núskodik. A szoborportrék is Kulich művészi érdeklődésének fóku­szában állnak. A külső hason­latosság megjelenítésétől fo­kozatosan egyre inkább a bel­ső tartalom lényegének ábrá­zolása felé hajlik. Híres em­berek egész soráról készített mellszobrot (például Alexander Moyzes zeneszerzőről, Ľudovít Fulláról), illetve arcképet Ko- menskýról, Braqueról, Einstein­ről, Chagallról). A sok hazai kitüntetés és dí| mellett (1971-ben érdemes mű­vész lett, 1965-ben a bratisla­vai Képzőművészeti Főiskola docense, később professzora, jelenleg rektora), érméivel, plakettjeivel nemzetközi elis­merést Is kivívott. Érmei többnyire köralakúak. Elsősorban a népi motívumo­kat feldolgozó emlékérméi fi­gyelemreméltóak. Menyecske és Morena, Morena című bronz­plakettjei, de főleg a Matica slovenská és a Lúčnica együt­test ábrázoló emlékérméi a né­pi motívumok józan, formailag érzékeny alkalmazásával a leg­sikerültebbek közé tartoznak. A. GALY TAMARA Egy jó szó A tanítók, a jó tanítók isme­rik tanítványaikat. Nem csak kívülről — belülről is. Mélyeb­ben mint hinnénk. Es a tanítók, a fó tanítók mindig támaszkod­nak ezekre az ismeretekre, amikor együtt dolgoznak a gyermekekkel, feleltetik, intik vagy dicsérik őket. Mert tudják, hogy az oktató nevelő-munká­ban csak úgy haladhatnák elő­re, ha tisztában vannak azzal, melyik gyermeknek miből mennyit kell nyújtani, melyik gyermeknek mi mennyit ér. Nem feledkeznek meg a családi háttérről sem, amely egyébként ott van a gyermekben, megnyil­vánul szavában, tettében, égést magatartásában. Tudják a taní­tók, a jó tanítók, hogy milyenek az otthont körülmények, milye­nek a szülök, mennyi figyelmet, jó szót, és ami a legfontosabb, mennyi szeretetet kap a gyer­mek. Mennyit mindabból, ami a lelkiilet, a tudatalatti világ egészséges fejlődéséhez kell. így lehetnek boldog pillanatai azoknak a gyermekeknek, akik­nek otthon csak kevés vagy egy­általán semmi sem jut a szeré­téiből. Egy dicsérő szó a tanító­tól, egy simogató kézmozdulat többet jelent, mint egy másik gyermeknek a tiszta jeles bizo­nyítvány. — bor 1981. I. 8. 6

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents