Új Szó, 1981. január (34. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-30 / 25. szám, péntek

Szavak barlangjában Élő újság Zselixen CsaKnem ogy negyedszázada olvashatók Tőzsér Árpád el­méleti-kritikai írásai a hazai sajtóban. Másodszor rendezte tematikai-kronológiai egységbe munkáit. Már első tanulmány­kötete I Az irodalom valósága, 1972) arról adott hírt, hogy irodalmi érdeklődési köre szer­teágazó, de valamilyen formában mindig az alkotás lényegi prob­lémáira irányul. Tanulmányai, esszéi jegyzetei, reflexiói, de különösen vitázó írásai a prob­lémák helyét és lényegét ke­reső, örökké tépelődő, tehát kételkedő, konokul a jelensé­gek mélyére hatolni igyekvő ember attitűdjét tükrözik. Aki képtelen elviselni a felületes­séget, a hozzá nem értést, a fontoskodó dilettantizmust. Kerüli a gondolati sémákat, a semmitmondó közhelyeket, csak az eredetinek vélt gon­dolatot és költői megnyilatko­zást becsüli igazán. Nem tart­ja magát tévedhetetlennek, ha néha megtévesztő magabizton­sággal is fogalmaz. Műhely- problémáit a nyilvánosság előff próbálja megoldani, er? : "ondolkodásra késztetve olvasóit, ez teszi írásait hasz­nossá és izgalmassá. Hasonló tendenciák csak Bábinál voltak megfigyelhetők, lényegesen fe­lületibb, zsurnalisztikusabb jel­leggel. Gyakorló költőink kö­zül őket foglalkoztatta legin­kább a líraelmélet, 111. a köl­tészetesztétika. Nem véletlen, hogy Tőzsér újabb tanulmány- kötetének több írása éppen Bábi Tibor gondolataira rezo- nál. vele vitatkozik, sokszor talán túlbecsülő részletezéssel. \ fent vázolt kép alig mó­dosul a második kötet írásai­nak tükrében. A líraközpontú- súg még kifejezőbb az első kötet tanulmányaihoz viszo­nyítva, de ez inkább a válo­gatás eredménye: „A szavak barlangjában cím alatt össze­fogott tanulmányaimat, kriti­káimat mintegy tíz év termé­séből válogattam. Azok az iro­dalomelméleti írásaim kerültek így egy kötetbe, amelyek a; cseh, a szlovák és a szlová­kiai magyar irodalommal fog­lalkoznak, de a téma csak­nem mindig ugyanaz: a vers, a líra s a líra mondandója, a „kitett gyerek“, a világ szá­mára.“ Mindössze egyetlen írá­sa foglalkozik a próvázal, de ebben is annyi a lírai hevület, • ninyira a líra felől, az önki- . ajezés problémától közelíti meg témáját, hogy zökkenő nélkül illik a kötet összképé­be, nem bontja meg, csak szí­nezi nyelv- és líraközpontú jellegét. A különböző időben és alkalomból keletkezett írá­sokat összefüggő, egységes kö­tetté ötvözi a szerző jól kör­vonalazható felfogása a köl­tészet specifikumairól, társa­dalmi szerepéről, a valóság és költői valóság, az esztétikum stb. dialektikus kapcsolatáról. A Mozgó esztétika címen ösz- szefogott tanulmányok legter­Di óh in tó Első osztályosok könyve A Madach kiadó az idén Kul­csár Ferenc Dióhintó című gyer­mekver se sköt étét jelenteti meg a három évvel ezelőtt indított Első osztályosok könyve soro­zatban, melyre ismételten szeret­nénk fölhívni a figyelmet, te­kintve, hogy tapasztalataink sze­rint több iskolában, szülői mun­kaközösségben ez ideig még nem szereztek róla tudomást, illetve nem idejében rendelték meg a könyvet. Kulcsár Ferenc — akit a fel­nőtt olvasók a Napkitörések, az Édennek neveztem és a Kró­nikatöredék címmel megjelent versesköteteiből, gyermekvers­antológiákból ismerhetett meg — arról tesz tanúbizonyságot a Dióhintóban, hogy a gyermek és a külvilág kapcsolata nem csu­pán kívülről érdekeli, hanem úgy is, hogy megpróbál belehe­lyezkedni a gyermekek világá­ba. Gyermekverseiben a ritmus, a báj, a humor, a sokféle igétől dinamikus játék, játékos „tör­ténet" fogja meg az embert. 4 megjelenés előtt álló kötet­ben a verseken kívül Kopócs Tihor színes illusztrációit talál­ják majd az iskolát idén kezdő gyerekek. — bor TŐZSÉR ÁRPÁD KÖNYVE jedelmesebblke is ezt a prob­lémát fürkészi (A valóság esz­tétikumértéke a szlovákiai ma­gyar költészet három fejezeté­ben). A három — időben és törekvésben — egymástól tá­vol eső költői próbálkozás egy tanulmányba tömörítése indo­kolt, az egységes szemlélet elfoszlatja az időbeli különb­ségeket, a gondolkodás azo­nos módszere a tematikai he­terogenitást. Az első „fejezet“ a két háború közötti korszak legkiemelkedőbb szocialista köl­tőegyéniségével, Forbáth Imré­vel foglalkozik. Ez a példásan tömör és elméletileg megala­pozott írás azzal tűnik ki a nem éppen gazdag Forbáth- irodalomból, hogy igen erede­tien veti fel azokat a kérdése­ket, amelyeket még nem tisz­tázott kellőképpen az iroda­lomtörténet, melyeket valóban problematikusnak éreziink (in­nen a cím: A problematikus F. l.j. Nem a szokásos portrét vagy auvre-elemzést nyújtja, hanem a költő szocialista né­zeteit, anacionalista magatar­tását, osztálykötöttségeit vizs­gálja költészetének valóság- anyaga és esztétikuma konf­rontációjában. Megállapításait, gondolatait továbbfejleszteni vagy vitatni lehet, de megke­rülni nem. Jó szolgálatot tesz­nek Forbáth majdani monográ- fusának. Kár, hogy a meglehe­tősen önkényes terminológia- használata helyenként homály­ba burkolja okfejtéseit. For­báth közösségtudatának elem­zéséből is inkább csak sejte­ni lehet, hogy lényegében a hovatartozás, a társadalmi gyökerezés, a nemzetközi ösz- szetartás érzelmi-etikai problé­mája merül föl. A tanulmány legterjedelmesebb, módszertani szempontból a legérdekesebb részében a „harmadik nemze­dék“ ma derékhadnak számító költői közül: az ötvenes évek elején induló Ozsvalddal, az ötvenes évek végén fellépő Zs. Nagy Lajossal és a hatva­nas évek elején jelentkező Gál Sándorral foglalkozik. Ebben is a lírai önrealizáció, a lírai kifejezés hogyanja, nyelvi megoldásai adják az összeha­sonlítási és elemzési apropót a szerző számára. A hazai ma­gyar kritikai irodalomban egyedülálló részletességgel boncolja azt a költői műhely- problémát, amely a lírai ob­jektivitással, s így a költői szubjektum és a külvilág vi­szonyával függ össze. Különö­sen az objektív valóság esz­tétikumértéke foglalkoztatja, főként az a jelenség, amit Lu­kács György a költő „akció- rádiuszáénak nevez. Terméke­nyen alkalmazza a lukácsi sé­mát mindhárom költő verseire. Tanulságos és érdekes megál­lapításokat tesz pl. Ozsvald költészetére, s ezzel kiegészíti, árnyalja a róla kialakult ké­pet. Az a felfedezése azonban, hogy Ozsvald moralizáló haj­lamának növekedése óhatatla­nul költészetének higulását vonja maga után, nem látszik megalapozottnak. Inkább arról van sző, hogy a költői tudat A szép emberi hangnak va­rázsa van. Évezredes le­gendák maradtak ránk szép hangú dalnokokról — Orfeusz- ról, Arionról. Valóságos léte­zésük gyakran nem is bizo­nyítható, de fennmaradt a le­genda — hangjuk varázsának legendája. És legendássá vál­tak azok is, akik a valóság­ban is létező személyek vol­tak. Nem tudjuk, hogyan éne­keltek a múlt nagy hangcso­dái: a 18. század körülrajon­gott kasztráltjai, I-Iändel lon­doni társulatának csillagászati összegekkel honorált dívái és a későbbiek — Melibran, Colb- ran, Pasta. Nourrit, Duprez, Rubin... de nevüket éppen hangjuk tünékeny varázsa tet­te maradandóvá. Századunk énekesei szeren­csésebbek — az ő hangjukat lemezfelvételek őrzik. A mo­dern kor az énekeseknek egy sajátos típusát alakította ki, az ún. mikrofonénekeseket, akik hírnevüket főleg hangle­mezeiknek köszönhetik. Ilyen volt Mario Lanza, az olasz származású amerikai tenorista gazdagodása, egy növekedési folyamat átmenetileg nem tu­dott megfelelő formába öltöz­ni, így a költőietlenség foko­zódásához vezetett. A költő későbbi fejlődése folyamán lé­nyegében kiegyenlítette ezt az eltolódást. Külön figyelmet érdemel a Zs. Nagy Lajos verseit elem­ző rész, amelyben szűkszavú, de pontos jellemzést nyújt er­ről a sajátos eszközrendszerű költőről. Jó érzékkel tapintot­ta ki egyik jellemzőjét, falu- élményének felületiségét, töre­dezett külsőségekbe ragadtsá- gát, ezzel megragadva a két költő (Ozsvald és Zs. Nagy) közötti alapvető különbséget. Elemzéseinek fényében költé­szetének mozgató ereje, a gro­teszk és az irónia megkülön­böztetett szerepe is kellő meg­világításba kerül. Költői világ­látásának és művészi alapállá­sának is frappáns magyaráza­tát nyújtja: Zs. Nagy versei­ben nem a rezignáció (világ­nézeti pesszimizmus], hanem az életlehetőségek megterem­tésével kísérletező ember (op­timizmus) válik esztétikummá. Csak sajnálni lehet, hogy az elemzés nem terjed ki a költő későbbi, alkotásmódjára még- inkább jellemző köteteire. így csak a megközelítés módszere maradhat igazán aktuális. Kü­lönösen szembeötlő ez a prob­léma Gál Sándor költészeté­nek elemzésénél, akinek egy jócskán túlhaladott korszaká­ról tesz érdekes, de erősen vi­tatható megjegyzéseket. A köl­tő időszemléletének mester­kéltnek tűnő interpretációja már annak idején sem volt meggyőző, az eltelt évtized pedig tovább halványította. Ugyancsak sokat veszített ér­vényéből a harmadik fejezet, amely a hetvenes évek fordu­lóján indult költőnemzedék „indító alapokmányaiként je­lent meg az Egyszemű éjszaka című antológiában. Nagyon iz­galmas viszont a több fejezet­ből álló tanulmány záró-össze­foglaló része, amely körülte­kintő alapossággal és pontos fogalmi apparátussal szinte summája a szerző irodalom- szemléletének, elvi-kritikai el­gondolásainak. Nem tagadjuk, a fent elmon­dottak is ezt húzzák alá, Tő­zsér elemzéseit és kritikai megjegyzéseit a hazai magyar irodalomról termékeny és hasznos, követésre késztető kezdeményezésnek tartjuk. Csak hasznára válna szélesebb körű megvitatásuk. De nem kevésbé fontosak a műfordí­tás műhelyproblémáiról és a kritikai gyakorlatunkról kifej­tett nézetei is. Értékelésük külön tanulmányt érdemelne. A kötet írásairól általában el­mondható, hogy ha tartalmaz­nak is helyenként elnagyolt, nem eléggé meggyőző nézete­ket, a szerző alapos filológiai é s esztétikai tájékozottságáról, eszmei-politikai felkészültségé­ről tanúskodnak. Olvasásuk szellemi izgalmat és vitára késztető kedvet ébreszt. (Ma­dách] SZEBERÉNYI ZOLTÁN Egy falusi néni a kézfogáskor ügyesen lehajolt, és megcsó­kolta a népszerű, de mindig szerény GotLwald kezét. Erre Klement Gottwald mondván, hogy „De néni, ez ma már nem divat!“, ügyesen fölemelte az asszonyt, és mind a két arcán megcsókolta... Ez a gesztus olyan mély nyomokat hagyott bennünk, hogy azóta sem tudjuk elfeledni — meséli Gubricza bácsi. Az ország első földműves­szövetkezetét a tőreiek alapí­tották a környéken jól ismert kommunista Furinda elvtárs vezetésével. Sokat segítettek neki ebben a zselizi téglagyár munkásai. Erre, és Furinda elvtársra emlékezik néhány A vörös csillag jegyében mondatban Mankoviczky Jó­zsef. A történelmi visszatekintés után a fekete-fehér dokumen­tumképek helyébe színesek ke­rülnek; sőt az egyik vetítő­vásznon szöveggel és zenével kísért mozgófilm mutatja be a mai Zselizt. A film után ismét a riporterasztalra szegeződnek a tekintetek: Mária IvaniCová, a vnb titkára és Nada Kon- csalóvá, kórházi főnővér szól­nak egy-két tartalmas monda­tot, immár mai témákról, és elsősorban a fiatalokhoz. Hatvan év történetét és a jelent alig egy órás műsorban jellemezni nem könnyű fel­adat. A közönség eddig az élőűjság minden egyes előadá­sáról elégedetten távozott. — Egy ilyen műsor előké­szítése rengeteg ötlgtet és mű­szaki fölszerelést igényel... — Az utóbbival van a leg­több baj. Sajnos, a kultúrház fölszereltsége nem a legmeg­felelőbb. Minden alkalomra a helyi iskoláktól kell a vetítő­gépeket és a magnókat köl­csön kérnünk. Az Igényesebb hangfelvételeket pedig saját magnóval és mikrofonnal ké­szítjük el otthon — nyilatkoz­ták a művelődési otthon alkal­mazottai. Á műsort már ötször adták elő a városban, ezenkívül si­kerrel szerepeltek vele Galán- tán, a korszerű propagációs formák kerületi seregszemlé­jén és Castán, Szlovákia Kom­munista Pártja Központi Bizott­ságának továbbképző központ­jában. Mi a nagy érdeklődés titka? Talán a sok színes dia, vagy a városról szóló film? Ezek bizonyára mind-mind fontos kellékei a műsornak. De csak kellékei! Igaz értéke az, ami az élőújságot valóban élővé te­szi: a köztünk élő, „hétközna­pi“ emberek közvetlen, előre meg nem fogalmazott vissza­emlékezései, élménybeszámoló! és spontán megnyilatkozásai. HORVATH GÉZA Hangja ma is élmény Hatvan éve született Mario Lanza is. Aki csak egyszer is hal­lotta bársonyosan szép, barito­nális színezetű, erőteljes, de ugyanakkor hajlékony hangját, nem tévesztheti azt össze töb­bé senkiével. Túláradó, öblös hangja volt, olyan, amely ál­talában szédületes karrier be­futását teszi lehetővé. A kriti­kusok gyakran hasonlították Lanza orgánumát Carusóéhoz és a világsikert is a nagy pél­dakép alakjával való azonosu­lás hozta meg számára. 1951- ben rá bízták A nagy Caruso című film főszerepét, amely egy csapásra híressé tette ne­vét. Maga a film nem volt je­lentős alkotás, de Lanza csodá­latos hangja óriási tömegeket vonzott. A nagy Carusót újabb filmek követték és egymás után dob­ták piacra lemezeit. Mindez jól jövedelmezett és Lanza ha­marosan gizdng embernek mondhatta magát. A szegény olasz bevándorlók fia, akinek rendszeres énekleckékre sem telt és csak munkája mellett, autodidaktaként tanult énekelni, nem tudott jól gazdálkodni szerencséjével. Talán fiatal éveinek nélkülözéseiért akarta kárpótolni magát — harminc­évesen, sikerei csúcsán, a kö­zönség elkényeztetett kedven­ceként habzsolta az életet. Nem bírt ellenállni női rajon­gói ostromának, az italnak és az ínyencfalatoknak. Mértékte­lenül elhízott, s hogy szemre is kellemes látványt nyújtson a mozivásznon, producerei drasztikus fogyókúrákra kény­szerítették. Egy-egy forgatás előtt 15—20 kiíónyi súlyfeles­leget kellett leadnia néhány hét alatt. Páratlan hangját banális, szirupos filmekben tékozolta el, s míg egykori kollégái — Frances Yend és George Lon­don, akikkel első komoly szer­ződése alkalmával énekelt együtt — harmincéves koruk­ban kezdték meg operai világ- karrierjüket, Lanza harmincöt évesen már letűnt fényű csil­lagnak számított. Hollywood filmesei kizsákmányolták hangját és tehetségét, s ami­kor a rendszertelen életmód és a sok fogyókúra következté­ben egészsége tönkrement, nem volt rá többé szükségük. Keserű szájízzel hagyta el Amerikát, Olaszországban tele­pedett le, ahol csak nagy rit­kán lépett fel egy-egy hang­versenyen. Harmincnyolc éves korában szívinfarktus végzett vele A filmvilág halálából is pro­fitált. Halála után néhány év­vel életéről film készült, ha­sonló, mint a Lanzát sikerhez segítő Caruso-életrajz: hatásva­dászó, könnyfacsarő és hamis, minden művészi értéket nélkü­löző. Ami érték volt — Lanza immár legendássá vált. dia­dalmasan szárnyaló, szuggesz- tív hangja — ma is élmény- keltőén szói hozzánk leme­zeiről. VOJTEK KATALIN 1981 I. 30. Az asztalon vetítőgépek, magnók, forgatókönyvek, mik­rofonok, fejhallgatók, lemezját­szók, három-négyszáz diapozi­tív; körülöttük féltucat lázasan dolgozó fiatal. Az ajtón figyel­meztetés: „Csendet kérünk! Felvétel!“ Azt hihetnénk, stúdióban va­gyunk, ám ez csak a zselizi (Želiezovce) művelődési otthon parányi helyisége. A lázas te­vékenység pedig egy élőújság előkészítése. (Hogy mit nevez­nek a népművelők élőújság­nak, az hamarosan kiderül.) Manapság nagyon nehéz az embereket a tévé mellől el­csábítani egy kisvárosi rendez­vényre; a technikailag (és még sok más szempontból] magasabb színvo­nalú tévé- vagy rádióműsort senki sem cseréli föl könnyen egy szimpla és száraz előadásra avagy beszélgetésre csak azért, mert azt a helyi ikultúrházban rendezik. De a rá­dió és a tévé mű­sorai egy egész országhoz szólnak, és az em­berek néha saját szűkebb kör­nyezetükről — városukról, fa­lujukról, annak történelméről — is szeretnének látni, halla­ni valamit. Ezt az igényt pró­bálták kielégíteni a lévai (Le­vice) Járási Művelődési Köz­pont és a zselizi művelődési otthon alkalmazottai, amikor hozzáláttak, hogy közös erő­vel „megszerkesszenek“ egy élőújságot a CSKP megalaku­lásának 60. évfordulója tiszte­letére. A témáját már a cím — A vörös csillag jegyében — is elárulja. A szöveget és kép­anyagot Gabriela Kollárová ál­lította össze. Nos, nézzük meg közelebb­ről, milyen is egy élőújság! Míg a műsorvezetők a kör­nyék munkásmozgalmáról be­szélnek, addig a háttérben há­rom kis vetítővásznon állóké­pek sorozata illusztrálja és hi­telesíti a mondottakat. A reflektor most egy másik asztalt is megvilágít, ahol egy „riporter“ ül öt vendége tár­saságában. A zseliziek jől Is­merik őket. Amit mesélnek — személyes élményeiket — egyetlen történelemkönyv lap­jain sem rögzítették, de álta­lánosan ismert, nagy történel­mi eseményekhez kapcsolód­nak. Michal Lipovský, a városi nemzeti bizottság elnöke Zselíz felszabadulásáról beszél. A hát­térben 1945 márciusában és májusában készült felvételek: Lipovský elvtárs fegyverrel a kezében, szovjet katonák tár­s aságában. Gubricza Sándor bácsi 1948 februárjára emlékezik: abban a szerencsében volt része, hogy háromszor is találkozhatott munkásmozgalmunk vezéralak­jával, Klement Gottwalddal. — ... A kétéves terv érté­kelésekor találkoztam harmad­szor Gottwald elvtárssal. Ket­tes sorba felsorakozva vártunk rá. ö megjelent közöttünk, és mindannyiunkkal kezet fogott.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents