Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-07-27 / 30. szám
Vaszilij Suksin Megesik az ilyesmi néha ... Tegnap még láttam ezt az embert, vele ebédeltem, aztán együtt fújtuk a füstöt a dohányzóban. Pedig beteg a szíve, neki sem szabadna dohányoznia, de hát az orosz ember már olyan furcsán fogadja az efféle orvosi tanácsokat a dohányzással kapcsolatban: meghallgatja, bólogat rá, hogy hát bizony, nem kéne.... s aztán nyugodtan szívja tovább. Sok szó esik köztünk erről a szenvedélyről a dohányzóban is — gúnyolódunk rajta. — Ne igyál, ne dohányozzál — jegyzi meg csűfondárosan valamelyik megrögzött dohányos —, hát akkor mi marad? Szinte kórusban vágja rá valamennyi: — Egyszál deszkán futkározzál — lábujjhegyen I — Szívd a dohányt s álllj a falhoz. — Ha már ennyi éve szívom ezt az ocsmányságot, hová legyek most nélküle? így köszörüljük a nyelvünket, aztán édes- deden kedvünkre szívjuk a füstöt — és megindul a szó most már más témáról, az életről általában: mindenféle esetek kerülnek itt terítékre, különböző mulatságos történetek ... olykor nem is olyan mulatságosak. Az egyik, egy amolyan száraz, sovány, kék szemű ember folyton köhécselt... De nagyon csúnyán köhögött: apró, sűrű kö- hintéssel — olyformán, mintha a torkát köszörülné, a torkában meg valami folyton fütyült, valami folyton zavarta ott, és sehogy se tudott tőle mélyen és szabadon fellélegezni. Amikor így köhécselt, részvéttel néztek rá a többiek, de lopva, nehogy észrevegye a részvétet — egy cseppet sem hiányzott neki. Egyszer legorombította valamelyiket a csíkos selyempizsamások közül. Az merő részvétből nekirontott, leckéztetni kezdte: — Magának nem kéne dohányoznia ... — Aztán mi kéne nekem? — kérdezte komolyan pillantva a csíkos pizsamára. — Mi? ... Hát hogy mikéne, azt én nem tudhatom, de dohányozni... — Amit nem tudsz, abba ne üsd bele az orrodat — mondta egyszerűen a beteg, a kékszemű. — Különben meg a tanácsokból elegem van énnekem ... Aztán mondott még néhány keresetlen szót a csíkospizsamásnak — szitkozódott, de minden harag nélkül, nem mocskos szájjal —■ inkább az derült ki belőle, hogy az egész életét végigkáromkodta, hol ezért, hol azért, hogy végül is itt kössön ki, itt kelljen „ugatnia! és türelemmel várnia. De megértette, hogy az élete, a sorsa — valahogy tőle teljesen független módon alakul, és ő nem tudja irányítani. Éppen ezért a harag teljességgel értelmetlen, és ő nem is haragudot. Elmesélte például a következőt: — Hazajöttem, a háborúból, a kórházból, itthon meg — senki. Anyám meghalt a háború alatt, a bátyám elesett, apám még a háború előtt halt meg. A kis kunyhónkat meg, úgy ahogy volt, lebontották: a védelemhez kellett ott valami kis teret kialakítani ... itt, Moszkva alatt... Értitek? Én meg két mankóval jártam — az egyik lábamat húztam a földön magam után. Elszegődtem jeget törni a folyóra. A mankóm a hónom alá fogtam, így ni, ezt a merev lábamat hátra dobtam, nehogy rácsapjak a fejszével aztán belebököm a mankómat egy gödörbe, lehajolok, és verem, vágom, amíg csak el nem sötétül a szemem előtt. Aztán meg — ülve: a mankót a hátsó felem alá rakom, hogy oda ne fagyjon a jéghez — és így faragom a jeget tovább. Egy öregasszonynál ^húzódtam meg akkoriban, őr volt valahol. Neiki magának is egy vacoknyi kis kunyhója volt... de hát... hová lehettem volna. A földön aludtam — az ajtó alatt behúzott a hideg. Alighogy el- szenderedtem egy kicsit, úgy három óra tájt fel is ébredtem a hidegtől, megyek csendeskén a kerítéshez, hadd háborgassam egy kicsit: vagy három szál deszkát törtem le róla, és uccu, bele a dobkályhába. Az öregasszony meg: felnéz, kimegy, aztán visszajön megint. Egyszer felriadtam — ő meg sehol. Felöltöztem hát, és kitficigek a kerítéshez ... alighogy letörök egy deszkaszálat, annyit hallok — bumml Hogy a kerítés szilánkjai is röpködtek tőle a fejem fölött. — Kartáccsal adott le egy sorozatot... Amíg mesélte, a kékszemű egyre köhécselt, és ettől szívszorító volt az elbeszélése. De amikor odáig ért, hogy az öregasszony vaktában rálőtt, felkacagott — szerette volna, hogy mulatságosan hasson a dolog, hogy mi is nevessünk rajta. De amint nevetni kezdett, a nevetése köhögésbe fulladt, és így a köhögéssel küszködve mondta végig: — Elkiáltom magam: „Glebovna, hiszen én vagyok azl“ Na, ahogy meghallotta a hangomat, mindjárt megismert...' Ha egy cseppet lejjebb veszi az irányt, akkurát eltalálta volna a kobakomat. Én meg, azt mondja, már azt gondoltam, hogy be akar valaki mászni. Hát volt is ott miérti — Na igen, mert ilyen instrukciót ka- pottl — Persze. Aztán meg tudott lőni is!... — Harcias öreglány volt — folytatta jókedvűen a kékszemű, örült, hogy sikerült érdeklődést kelteni az elbeszélésével, nem panaszkodni akart. — Sokat mesélt ám nekem éjszakánként, amíg üldögéltünk a kis- kályha előtt. De aztán azon a tavaszon kaptam a munkásszálláson helyet — könnyebb lett a sorom. — A lába is kezdett begyógyulni, biztosan. — A lábamat még vagy másfél évig húztam ezután... A fő, hogy fájni nem fáj, de mozgatni most se bírom. — Sokan jártak így akkoriban — három esztendeig is elbicegtek a mankóval. — Igen... Előző este egy ankedotát mesélt nekem. Szerette hallani a mulatságos történeteket, csöndben nevetgélt, amikor a dohányzóban ilyesmit meséltek, de ő maga, sose hallottam, hogy a többieknek mesélt volna. Akkor épp a telefonra vártunk, sorban. Félrehúzott egy sarokba, és sietősen, ügyetlenül mesélni kezdett: — A varjú lopott egy sajtot, és leült vele egy ágra — és már kezdte is volna ezt az .. izét... csipegetni. Akkor azt mondja neki a róka: énekelj. A varjú meg: hohó. A sajtot a hóna alá csapja és azt mondja: na most már tárgyalhatunk. És akkor a róka... Közben rákerült a sor a telefonnál. — Maga jön — szóltak oda neki. Sietve bedobott egy érmét á telefonautomata nyílásába és tárcsázni kezdett. Már gépiesen mosolygott, alighanem a varjún járt az esze, amely az orránál vezette a ravasz rókát. Aztán én telefonáltam... Amíg beszéltem, a szemem sarkából láttam a kékszeműt: várt rám, hogy végigmondja a történetet. Nézett rám és ismét, jó előre mosolygott kimondhatatlanul szép, szomorú szemével. De ekkor elhívta a nővér valahová. Elment. Ezen az éjszakán meghalt. Sietős léptekre, jövés-menésre ébredtem, a folyosón sok ember csendes sustorgása... És valahogy rögtön belém hasított: Biztosan ő az. Kinéztem a kórterem ajtaján — csakugyan: a folyosón ott a televízió, előtte fehér köpenyes alakok figyelik a képernyőt, egyik-másik bemegy a kórterembe, aztán kijön és újra a televíziót nézi. Ott meg, a képernyő égszínkék négyzetén egy fénylő pontocska ugrál... Szökdécsel és tompa fénycsíkot hagy maga után, amely azonnal kihuny. A kis fénypont pedig ugrál, egyre ugrál... Hol a magasba szökken, hol egy kicsit megremeg, majd ismét felszökik és húzza maga után a fénynyomot. Ugrált, ugrált ez a pontocska és aztán megállt. Az emberek bementek a kórterembe, ahol feküdt... most már csak a holttest. A televíziót kikapcsolták. Az ember megszűnt létezni. Egy egész éjszaka megüresedett lélekkel feküdtem azután. Szerettem volna valami fontos gondolatra összpontosítani a figyelmemet — nem is megérteni, nem, hisz megérteni korábban is próbáltam, de hiába; szerettem volna — megérezni, legalább egy szempillantásra, oly rövidre, mint az a tompa fénynyom —, szerettem volna, ha egy csöppecskét megvilágosodik az értelmemben vagy a lelkemben: mit is jelent az, hogy élt egy ember... Ez itt méghozá — nehezen élt. Szóval kell-e vajon, hogy éljünk egyáltalán? Hogy is van ez? Tegyük fel, hogy kell az élet, de hát akkor miért nem tudunk megszabadulni attól az átkos képességtől, hogy kínlódva és reménytelenül, egyre csak próbáljuk megérteni, hogy: „Mire való ez az egész?“ Lám csak, most már megtanultuk ezt is, látjuk, hogyan áll meg a szív... De mire való mindez, miért kell, miért?! Ha már élünk, úgy kellene élni, hogy nem nézni vissza, csak menni, menni előre, amíg ki van mérve ránk. Szóval meghalni — nem olyan rettenetes. i LÉNÁRT ÉVA fordítása R obbanáskor, mikor a bomba ezernyi repesz- darabra szakad, s röppen szerteszét, úgy robbant a gondolat, magával hozva ezernyi száguldó utasítást. A belső indítékra az idegsejtek bonyolult hálózatában egy reflexnyl mozdulat ideje alatt beáll a kívánt állapot, s engedelmeskednek Inak és izmok sorai. A szemgolyó az inger hatása alatt egy meghatározott irányba fordul, s a „felvétel“ beindul. Még abban az adott pillanatban, az agyvelő valamelyik tartományában, fejlett számítógépeket megszégyenítő eredményhalmazok értesítik az embert a külvilágról, biztosítják a szervezet legmegfelelőbb „magatartását“. Természetesen az alkattól a külső tényezőktől függően, s cselekvésre ösztönzi az embert. Az embert, aki ezt a belső folyamatot nem tudatosítja, ami voltaképpen egészséges átélés, ő egyszerűen azt tudja, hogy most néz. Kálmán úr fejében már kelletlenül motoszkál e gondolatsor, el-elbotlott benne, megismételgette, mintha annak különös jelentőséget tulajdonított volna. Valamiképpen összefüggésbe hozta önmaga sorsával, s ez félelmet keltett benne. Azt a hitet vallotta, hogy aki nem hivatásból fürkészi az ember szervezetének és értelmének titkait, arra nézve káros következményekkel járhat az effajta vizsgálódás. Igaz, tisztelet a kivételnek, de ami azt illeti, egy tudós ember vállalhatja csak ezt, miközben felelősségérzete nem ingatag se a társadalommal, se önmagával szemben. Kálmán ezt a nézetet Bálint úr személyes kezelőorvosától sajátította ki. Félelemérzete párosult az idegen gondolat kivetésével, de mivel eredeti véleménnyel, állásfoglalással ezt helyettesíteni nem tudta, így kínlódva, magába mélyedve töprengett. Még mindig lehunyt szemmel, szilárdan megvetett lábbal állt az ablakpárkánynál a széthúzott, megsárgult függönyök között. Izgatta, ha felnyitja szemét, pillantása merre irányul, mire éhes tulajdonképpen tudata, vagy általánosságban mondva, mire kíváncsi. Mikor szemhéja felnyílt, elsőképpen az úttestet látta meg. Kinyitotta és széttárta az ablakszárnyakat és letekintett a harminc méteres mélységbe. Odalent nyüzsgött, mint meg- bolygatot hangyaboly, az embertömeg, villogtak a reklám és közlekedési jelzőlámpák színes fényei. Gépkocsifékek csikorogtak, csörgések, zúgások hallatszottak, metsző sípszó hasított a zaj kellős közepébe. A sok különféle hang egyetlen morajlássá olvadt össze. Indulatosan csapta be az ablakszárnyakat, s ideges kézmozdulattal elfordította a zárszerkezet megzöldesedett rézkilincsét. Fölindulása fokozatosan csillapult, mert újra eltöltötte a biztonságérzet nyugalmassága. — A sárga villamosok — szólalt meg sajátos színezetű hangján —, ott lenn az utcán rendszeresen járnak a sárga villamosok. Visszahúzta a fügönyt a helyére, s eligazította aláhulló ráncait. *— Mennek és mennek — fordította emígy a szót, még mindig a járművekre gondolva, de olyan hangsúllyal, hogy már elég a felesleges szószaporításból. Most egy kopaszodó úr, Bálint, Kálmán lakótársa (egymásra utalt emberek voltak), megfellebezte a hallottakat egy fejbólintással. — Ballagnak — mondta. A ballagnak szót kimondó ember kissé meghökkent és elgondolkodott. Kézfejét az asztal lapjára fektete, ujjait a fényes, lakkozott deszkalapon elvonultatta „mennek“ állapotban, majd „ballag“ felfogásban. A kísérletet csak időhúzásnak szánta. Életét megfellebbezhetetlennek és szükségszerűnek fogta fel, aminek eredője az a pont volt, hogy tudatában egy napon múlt Idejűvé vált az idő. Minden csak volt, s a jelenben csak ködös, kör- vonalazhatatlan jellegű lebegéssé vált léte, s a jövő számára gondolata alig támadt. Tudatának leépülése hosszadalmas, de föltartóztathatatlan folyamat volt. Idegrendszere védekezőén közfalat állított saját maga és az őt körülvevő világ közé, s a környezetből felvett információkat alaposan megszűrte, s gyakran eltorzította. Most már csak a múlt viharai dúlnak, ismétlődnek meg benne, hézagos emlékezés formájában. Az egész ember csak gépies létezésben, hűvös, közönyös megfigyelésben, magába fordultságban, s a vele szemben valamikor elkövetett igazságtalanságokkal való küzdelemben nyilvánul meg. A múlt olyan félelmetes és sötét ellensége, hogy a jelenét is elsötétíti és lefojtja hűvös árnyékával. A kék pulóveres, ősz hajú úr, Kálmán, mozdulatlanul meredt maga elé. Haja huszonéves korában fehéredett meg, most sárga és zsírosán fénylő. A fene egyen fenét, megpróbálkozott ő már különféle samponokkal, illatos kenőcsökkel, ritka oldatokkal, hogy haja színét kedvére való árnyalatban bér elmélí voli zöre visszhangji szorgott el ereje. — Fiami majd egy tál, zuhan tépte magi ból, másik ra döfött, 4 hogy a fie Mindkett fal mellé, vert. — Ez mi dezte éles Az öreg mán, szinti a szájára tett. A pii fület mets mélte, ho{ Ám Bálint látott. — A sül tott fel B tollászkodj s csőréber szálat, me hajú szagt Bálint s Ha valaki pillantását veszi, hog szemeivel láthassa, de vágya már kielégíthetetlen, mert fiatalságát, erejét, hajdani könnyedségét csak álmodta. Dühösen szidta a kozmetikát. Váratlanul megszólalt: — Nos? A szoba déli falának tövében heverő suhanc felkönyökölt, s odaszólt, amúgy foghegyről. — Vis maior?! Vagy Önök bolondok?! Kálmán összerezzent. Váratlanul érte őt a hang, mert ez szobatársának kezdődő rohamát jelezte, s erre most a legkevésbé számított. Mert ha valaki a déli fal tövébe pillant, ott egy heverő hegedűtokot látott volna. Csak nem erőszakosan — gondolta magában Kálmán —, csak semmi ellenkezés, csak csöndesen ráhagyni és eltussolni a dolgokat. Ami most következett, az Kálmán számára egy unalomig ismert jelenet perceinek ismétlődése. Bálint józanabb pillanataiban ugyancsak visszaemlékezik a megtörtént eseményekre, sőt még nevet is rajtuk. Azt viszont nem hiszi el, hogy a képzelt jelenlevők nevében ő beszél. Bálint úr csontos ujjai megtorpantak a csillogó, lakkozott deszkalapon, a kék pulóveres úr is kifordította ültében felső testét, a kérdező Irányába fordult, s válaszolt: — Nem — csücsörített közben szájával. — Úgy tudom, a sárga villamosok ballagnak, sőt cammognak. Te meg mit keresel itt? I — Tömöttek és rossz szagúak a sárga villamosok — panaszkodott a suhanc, miközben a hátára feküdt —, télen megfagyhat bennünk az ember. — Ingéből egy szál virágot húzott elő és megszagolta. Ezt a mozzanatot Kálmán Bálint nem egyszeri elbeszéléseiből tudta már. Hirtelen az a gondolata támadt, hogy mi lenne, ha egy teljesen személyes érzelmű dologra irányítaná lakótársa figyelmét. A gyapjúpamutból kötött, kék pulóvert viselő, fehéres, sárgáshajú öregember hitetlenkedett. — Sohasem szóltál a fiadról, azt hittem ez idáig, hogy annyira vagy egyedül, mint én — fordult a lakótársához. A megszólított kopaszodó emKarját f tehetetlent varát kíséi jainak össs véget. A t idegfeszítő alatt a féi gött. Kéz gondolt eg sem volt s tán alaptal telt adott, fiam? Miéi madár, fia a madarat, löngélt, esi hullott a 1 — Vizet meg a vir kedett Kál hogy a kis régi, ismer Bálint a: félrerántot — Menn megkönnyi villamosok nek-menne A függ ablaküvegi — Képzf ismételten vihart-élt neki — szí kan kuncc — Bállá; ta választ ben egy Ekkor Bál összehúzód a meglepő mindennap meg. — Ká-áKálmán majd a ba lata után, — A fa jelent a sí vegőt mar; egy piros mácsolta f Kálmán, hárral, elő közeledett pett Bálint látványa s zelődő sze hajú suha látta a fej heveredett ni akart. A kékpu dékát látta beszólt, mi merte voln tét és tilt elejét vég]
