Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-12-25 / 52. szám
A NATURALIZMUS ÁLDOZATA _ A Magyar Területi Színház első társulatának, Fellegi István igazgatóval az élén, nem kis gondot okozott, mi legyen az első darab, amellyel színházuk startol. Hosszas viták, morfondírozások után úgy döntöttünk, hogy Urban Ernő Tűzkeresztség című drámájával indítjuk szép reményekkel kecsegtető színházunkat. Társadalmunk nagy mozgásban volt abban az időben és egyre azon törtük a fejünket, hogyan tudnánk a művészet nemes eszközeivel a legméltóbban kivenni részünket az osztályharcból, pontosabban abból a küzdelemből, amely a falvakon folyt: az osztályellenség hadoszlopainak megingatásából és a szövetkezetek megalakításából. A darab is ilyesmiről szólt, a korabeli falu minden jellegzetes figurájának felvonultatásával. Volt benne naiv elképzelésű, de hívő párttitkámö, akinek lánya az ingadozó középparaszt fiával szúrögette össze a levet, sokféle kulák, bájait a proletárhatalom megdöntéséért áruba bocsájtó ku- lákasszony, álruhában bujdosó, bolondot színlelő néhai csendőr, sok vajjal a fején és egyebek. Lelki szemeink előtt rózsaszín felhőkben virágzó szövetkezetek,, sunyi kulákok és helyüket a szocializmus oldalán megtaláló boldog középparasztok lebegtek, mint a majdani előadásunk nyomán kialakuló virágzó falvak csábító víziói. Valósághű színház volt akkor a divat, az életet minden részletességében híven utánzó szavakkal, mozdulatokkal, díszletekkel, kellékekkel. Hol voltak még akkor a sejtelmes színpadi metaforák, a stilizált játék és játékosság, a koreografált mozdulatok, a totális színház... Óh, Peter Brook, óh ljubimovi térrendezés, hol voltatok még akkor.. Ha falusi ház, legyen valódi mésszel fehére meszelve és valódi hamisítatlan csallóközi náddal borítva. Ha falevél, nehogy kimaradjon belőle az erezet, ha kulák, nehogy sovány legyen, ha középparaszt, nehogy kövér, ha a szerző az instrukciójában fokhagymás kolbászt írt elő fogyó kellék gyanánt, annak valódi paraszti ólban hizlalt rozsszalmán porzsolt házi sertésből kellett készülnie, vastagon fokhagymázva, házi füstölőben füstölve stb. A színészek játékával sem volt másképpen. A kulák zsírtól csillogó arcából magyar ökör szarvaként meredt kétfelé a hatalmas vörös bajusz, vánkosból, esetleg vánkosokból készült mázsá- nyi pocakjáról nem hiányozhatott a hatalmas ezüst lánc, szájából a selmeci pipa. A nyúzott parasztot alakító színésznek hosszú időt kellett szentelnie kezén és lábán a görcsös erezet festésére, a szeme környékét átszövő, a gyakori napba- nézéstól elmélyült szarkalábak sminkelésére. Mondanom sem kell, hogy a néző mindezekből semmit sem látott, ahogy a valódi könnyeket síró művésznő arcán is a leggyakrabban azokat a fekete árkokat észlelhette, melyeket a lefolyó festék varázsolt szenvedő arcára. Ha új a bútor, legyen vadonatúj, ha öreg, valódi szú percegjen benne. Az egyik jelenetben a darab főhőse, ingadozó középparasztja, Ható Ignác - én alakítottam - leszámol az álruhában bujkáló csendőrrel, Bolond Misával. A verekedés állva kezdődött és ahogy az életben is szokás, a földön henteregve folytatódott. Már-már Bolond Misa lesz a küzdelem győztese, amikor Ható Ignác minden erejét megfeszítve lerázza magáról az álnokot és fia, akit Gyurkovics Mihály alakított, egy éppen a keze ügyébe került fejöszékkel úgy vágja fejbe, hogy Misa, hosszas tántorgás után lerogy, elájul. Ezzel a jelenettel már a próbák idején is sok baj volt. Ha ütés, legyen valódi elv alapján, Műnk István rendező elismeréséért esengve, úgy fejbevágtuk szegény Turner Zsigát, hogy az ájulást nem kellett színlelnie. Eddig még rendjén lenne a dolog, hiszen tudtunk mi áldozni a művészetért. Zsiga különösképpen, hiszen ő megjárta már akkor a Faluszínház tájolásainak Déryné-s útjait, de a jelenetnek folytatódnia kellett, mégpedig az ő szövegével. Ájult ember hogyan szövegeljen? És itt lépett közbe megváltó ötletével az ezermester Fellegi atya. Ha az ütésnek valódinak kell lennie, akkor az ütőszerszámot kell megváltoztatni. Helyzethez nem illő mosogatórongy, vagy párna nem lehetett a leütésre alkalmas tárgy, a fejőszéket kellett preparálni. Ez azért is fontos volt, mert a darab egyik nagyvárosi előadására készültünk, ahol szerettük volna az előadást a valósághűség sosem látott magaslatára emelni. Fellegi atya a fejőszéket az asztalosműhelybe vitte. A tetejét képező colos deszkát hosszában kettéfűrészelte és az így nyert lap közé elmés rugószerkezetet épített be, amelynek az volt a funkciója, hogy fölfogja az ütés erejét. A szerkezet jól működött, nagyokat lehetett vele ütni, csattant is kellőképpen, egyszóval:' győzelem. Az említett előadáson minden jól ment A korabeli kritika szerint: ,,a színészek mélyen átélték szerepeiket, vérbő hiteles alakításokat nyújtottak és ezzel nem kis mértékben járultak hozzá a szocializmus építésének ügyéhez.“ A verekedés is jól kezdődött. A kellékes valódi port szórt a padlóra, hogy a porfelhő is tanúsítsa majd az ádáz küzdelmet. Az ütés is jól helyezkedett el Zsiga fején. Gyurkovics Mihály talán ebben a jelenetben élte át legmélyebben szerepét, mert rúgószerkezet ide vagy oda. Zsiga kollégánk épp úgy ájultan maradt a porondon, mint ama emlékezetes próbán. A bajt műszaki hiba okozta. Egy lécdarab beszolrult a rugók közé. Szerencsés improvizáció mentette meg a helyzetet, s a rossz nyelvek szerint, ez az improvizáció volt az előadás egyik legjobban megoldott jelenete. így vált Turner Zsigmond színművész a naturalista színjátszás első számú áldozatává színházunknál, és Fellegi atya - aki szívesen függesztette ki saját nevét is a „büntető táblára“, ha valmiben ba- kott lőtt - bizonyára sokat tűnődött magában, hogy ezermester ötletéért mivel büntesse magát. Konrád József BOSZORKÁNNYÁ KIÁLTOTTAK Amikor arra kértek fel, hogy írjak egy humoros történetet, azon kezdtem törni a fejemet, mennyire viszonylagos is tulajdonképpen, mi a humoros, a nevettető, és mi nem az. Ha például megcsúszik valaki a járdán, s elvágódik, nekem szórakoztató lehet, amint a lábaival a levegőben kalimpál, annak viszont, aki a földre huppant, korántsem az. Aztán az évek múlása is ka- cagtatóvá színezheti a fekete humort. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt, amikor a barrandovi filmstúdióban Otakar Vávrával a Boszorkánypert forgattuk, történt velem valami, amin ma már csak mosolyogni tudok. Aki látta a filmet, tudja még tatán, hogy boszorkánynak kiáltottak ki benne - teljesen ártatlanul. Mert igazságtalanul megvádolni valakit, háta mögött szapulni abban a korban sem volt ismeretlen. Csakhogy az eretnekek égetése idején a beismerő vallomást kínzásokkal érték el. S mivel a rendező nemcsak korhű jelmezeket, hanem eredeti kin- zóeszközöket kölcsönzött a múzeumokból, a valóságban is átéltem a kínzás iszonyú fájdalmát. A lábamra spanyol csizmát húztak, újjaimat satuba húzták. A statiszta, aki a kínzást végezte rajtam, a lehető legjobban akart vizsgázni a rendező előtt, nem kell hát ugye hangsúlyoznom, hogy a saját dolgát tartotta szem előtt, nem pedig az én testi épségemet. Amikor felhangzott, hogy „csapó - felvétel indul“, olyan vadul, kíméletlenül csavarta ujjaimra a satut, hogy azt hittem, összeesek a fájdalomtól. Vávra persze mindezt nem sejthette, qrcomon, tekintetemen csak azt látta, milyen átéléssel játszom. Pedig azokban a percekben már nem is gondoltam a színészi játékra, a fájdalomtól a statisztát is a pokolba kívántam. Sírtam, jajgattam, rángatóztam alig bírtam türtőztetni magam, s csak az állj! ennyi az egész“ oldott fel a fájdalom alól. A jelenet kitünően sikerült, szerencsére ismételni sem kellett. Vávra arcán felhőtlen boldogság úszott, én meg akkor is jajgattam, amikor már egy új jelenet beállításán dolgozott a forgatócsoport. Kékek, lilák voltak az ujjaim, s csak az ecetes borogatás enyhített valamelyest a fájdalmamon. Ma már nevetek az egészen, pedig akkor igazán nem volt mindegy. SONA VALENTOVÁ STAN ÉS A harmincas években a színészvilágban egy pletyka járta: Stan és Pan - mint a korabeli lapok erről bőségesen hírt adtak- tulajdonképpen nem is veszett össze egymással, csupán azért találták ki számukra a reklámszakemberek a „haragszom rád“ szituációt, hogy annál nagyobb legyen a felhajtás körülöttük. Ma már kideríthetetlen, hogy valóban haragudtak-e egymásra, de tény hogy filmjeikben többnyire- akarva-akaratlanul - csépelték, püfölték, fejbe verték, ülepen billentették egymást. Vagy mint egyik legfelejthetetlenebb veszekedés sorozatukban: egymásról tépték le a nadrágot. Kettősük valamikor a húszas évek elején született, még a néPAN A KÉPERNYŐN teik nem voltak annyira szimbolikus erejűek mint Chaplinéi, figuráik is valamivel egysíkúbbak, mint amit a burleszk mestere létrehozott, de nagyszerűen értették e műfaj színészmesterségének mafilmek korában. Stan, azaz Stanley Laurel szinte ugyanazt az utat járta be mint Chaplin. Angliában született, cirkuszban, varietében is fellépett és Chaplinnel egyi- döben volt a tagja Fred Karno pantomim társulatának. 1917-ben filmezett először. Oliver Hardy — a kövér - Amerikában született és színiiskolát is végzett. Először rövid burleszkekben szerepeltek filmen, de amikor beköszöntött a hangosfilm korszaka, kiderült, hogy a sok-sok, munka nélkül maradt, használhatatlan némafilmszínész közül ők ketten nemcsak bírják a tempót, hanem kevés szóval ugyan, de hanggal is kitünően megfelelnek az új követelményeknek. Sikereik csúcspontját a harmincas években érték el. Történeminden csínját-bínját. A leheletgyönge filmsztorikban is „hozni tudták“ a két meghatározott karaktert; az indulatos, joviális, köny- nyen hevülő, könnyen letörő kövér Pan figuráját és a mindig kicsit szomorú, látszólag nagyon ügyetlen, de a leglehetetlenebb helyzeteken is úrrá levő, sovány Stan alakját. Nem szóltak az emberiség sorskérdéseiről, de az emberi karakter finom megfigyeléséről adtak hírt a nézőnek. A Magyar Televízió az elmúlt hónapokban már néhány rövidebb és hosszabb filmjüket bemutatta. Most decemberben az 1934-ben készült Az eleven kísértet című produkciójuk került a tévénézők elé, januárban pedig a Hadfiak kerül E filmek vonzerejét a képernyőn valószínűleg az növeli, hogy olyan két kitűnő magyar színész hangján szólalnak meg, mint Márkus László és Szabó Gyula. (A Filmszem nyomán) 1980. XII. 31.
