Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-12-25 / 52. szám
ÚJ szú m a lkohol kimmé 1980. XII. 31. Sokáig éltem boldogan és szabadon. Az eget mindig gyönyörű kéknek láttam, talán kékebbnek is az igazinál, s a világ apró részletei úgy álltak össze bennem teljességgé, hogy rögtön rá is ölthettem - hímes keleti köntösként - szeretetemet. Az emberek meg ki-bejárhattak szívem kapuján, hogy gazdagodjam általuk, s ók is gazdagodjanak. Aztán egyszerre - vagy tiz éve, első házasságom összeomlása idején - történt valami furcsa. Valahogy szürkébb lett az ég, s a kristályvilág éles szilánkokra hullt, felsebezve testemet-lelkemet. Tudtam: asszonyom van s gyermekeim, fogták is vissza zuhanásomat, de már nem volt menekvés. Most boldog vagyok s szabad. ■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■ Tréfás-komoly szembenézősdi a történelemmel Nehéz pontosan meghatározni, hogy mióta ismeri az emberiség az alkohol felszabadító, gondűző, boldogító mámorát. Úgy tűnik, együtt élt vele a történelmi ősidőktől, s tény, hogy a bibliai atyafiak igen szoros kapcsolatba kerültek vele- emlékezzünk csak Noé történetére! -, s a keresztény áldozási rítus ma is Jézus jelképpé magasztosított vérének szentesíti a bort. Eddig nincs is semmi baj, bonyolultabb a helyzet, mondjuk, a hanyatló Róma orgiáival, bár történelmi távlatból ez is pontosan érthető. Nincs különösebb aggodalomra ok jelenünk sok szép ünnepi tósztjait szemlélve sem, bár az avatott szem - az alkoholizmus nézőpontjából fürkészve - kicsit sokallhatja, s nem is ok nélkül, az ivászatra serkentő alkalmat. Ünnepléseink nagy része ugyanis - éppen a hagyománok által determinálva - a „János pap országa“-i kalákákra emlékeztetnek leginkább, s itt van a veszélye annak, hogy akaratlanul is táptalajt teremthetnek egy később beérő- adekvát máris erjedő - alkoholizmusnak. Nem is beszélve arról, hogy rohanó korunk stressz-állapotai maguk is sürgetik azt a folyamatot, amely végén a gyanútlan ivogató szinte észrevétlenül lép át az alkoholizmus krízis-küszöbén. Ez pedig már korántsem egy-egy alkoholista magánügye, statisztikák bizonyítják, ■ hogy az alkoholizmus mennyire aktuális, össztársadalmi jelenséggé nőtte ki magát. A vonatkozó adatokat felsorolhatnám magam is, s hogy ezt most nem teszem, annak egyszerű oka van: én mint kigyógyított alkoholista vagy ha tetszik: megmentett ember szeretném közreadni az alkoholizmus - végre általam is megértett - titkait. Mert az alkoholizmusnak, igenis, rejtelmei vannak. S hogy ezek mennyire „eltitkoltak“ minden ún. „részeges“ előtt, annak leginkább az az oka, hogy az alkoholizmus súlyos következményeihez viszonyítva szinte semmit sem törődünk a szakszerű felvilágosító tevékenységgel. Hiszen a teljesen absztinens, alkoholtól szűz emberek egy vállrándítással elintézik az egész ügyet, mint rájuk nem tartozót, rájuk nem vonatkozót. Vagy egyszerűen csak lenézik, kigúnyolják, sőt kiközösítik az éppen segítségre szoruló krónikus alkoholistát. A fölöttes szervek- tisztelet a kivételnek - csupán beosztottjaik munkateljesítményével törődnek, s amíg az nem csökken vagy nincsenek etikai botrányok, még cinkosai is a betegnek. Drákói szigorral éppen akkor lépnek fel ellene, amikor az alkoholista a legnagyobb segítségre szorul. A súlyos alkoholistát tulajdonképpen csak cégtársai értik meg igazán, az ivócimborák, ők is csak addig, amíg ki nem dől közülük, mert nem tudják, még nem tudják, hogy a feltartóztathatatlan pusztulásban rájuk is sor kerül Hiányzik az iskolák rendszeres, tantárgy- szerű nevelömunkája, hiányzik a nemzeti bizottságok fegyelem-szigora, a családokon belül pedig túlságosan nagy mértékű az elnézés Úgy tűnik, az alkoholistának nincs hová, merre menekülnie. S maradnak a kocsmák, a kocsmák előtt ijedten körültekintő mérgezettek, hogy minél nagyobb elkülönülésben a világtól újra és újra hozzájuthassanak - az ideig-óráig még megtartó, de a dráma végkifejletét nagyon is siettető - féldeciknek. Pedig van egy útja az újraszületésnek, igaz a József Attila-i „a csecsemő is szenvedi, ha szül a nő“-alapon: az alko- holelvonó-kúra. Ezen vettem részt magam is, s lettem - hiszem — végérvényesen megint a magam, s nem az alkohol eszköze. -Kiből lehet alkoholista? Gyorsan ide írom a választ: mindenkiből. Útkaparóból és miniszterből, született félnótásból és korszakalkotó tudósból. Kőművesből, íróból, gyárigazgatóból, varrónőből, színészből, tanítóból „vagy ahogy tetszik“, amint azt Shakespeare mondja. Sejtjeinkben lapulva várja a maga győztes pillanatát az a mefisztói ocsmány csíra is, amely emberré válásunk szép virágoskertjében dudvaként ütheti fel fejét. Egy jószemű kertész persze könnyen segíthet a dolgon, de ki legyen itt a Kertész? A fentebb elmondottakból azt hiszem, nagyon is kiviláglik, hogy össztársadalmi mulasztásaink vannak az alkoholizmus lényegét feltáró, felvilágosító s végül fegyelmező módszereinkben, arról is beszélve, hogy a gyermeknevelés legfontosabb eszköze: az apai (anyai) példamutatás ilyen szempontból majdmindenütt csődöt mond. Nem hiszem, hogy kimutatták, de alig akad olyan család, amelynek minden tagja absztinens lenne a szó szoros értelmében. Ebből adódóan az a bizonyos gyomnövénye emberségünk szép kertjének nagyon is könnyen megterem. A kérdés csak arra korlátozódhat, hogy ekkora dudva árnyékában meddig teremhet, meddig élhet meg a virág? Leegyszerűsítve a dolgot: hol van az a figyelmeztető határoszlop, amelynél megállva ki-ki felismerheti önmagáról, hogy feltartóztathatatlanul az alkoholizmus síkos lejtőjére került. Ilyen határ - hála az orvostudománynak - pontosan kimutatható, s a következő alcím alatt magam is igyekszem kijelölni. Visszatérve azonban az itt feltett kérdésre, arra tudniillik, hogy ki válhat alkoholistává szükségesnek tartom a már leszögezett válasz egyértelműségét egy mellékmondattal pontosítani: potenciálisan alkoholista mindenki, aki nem tudatosítja az alkoholizmus veszélyét. A végső stádiumig Az alkoholizmus teljességig kifejlődő, s a végső stádiumban tragikusan lezáruló szakaszát az orvostudomány leegyszerűsítve és nagyon általánosítva négy fázisban különíti el. Jómagam - mások iránti tiszteletem jeléül - a négy fokozat elé odakölcsönzök egy - mondjuk - nulla (0.) fázist is, így adózva a fehérholló- ritkaságú száz százalékig absztinens embereknek. Mögöttük sorakoznak az első lépcsőfokon álló, még nagyon józan életű, de az alkohol ízét már ismerő, doppinghatását élvező embertömegek. Itt a szeszes ital a jókedv, a munkás hétköznapokat feloldó ünnepi hangulat forrása. A megkönnyebbülésé és feloldo- zásé. Ezek az alkalmi ivók - persze, sajátos alkati különbözeteik szerint - jól „bírják“ az italt, csak nagy mértékű alkoholfogyasztás mellett részegednek le. Az alkoholizmus eleinte sima, de a megtett távolsággal egyenes arányban göröngyösödő útjának második határkövénél már érdemesebb egy kicsit tovább megpihenni, figyelmesebben körülnézni, s befelé is szemlélődni egy kicsit. Figyelmeztető fázisnak is mondhatjuk alkohol- lal-utazásunk ezen tájait, mert már önmegfigyelést követel. Az alkohol az önkábítás bevált eszközévé válik. Az idáig sodródó egyén nem várja ki az ünnepek kínálta alkalmakat, gyorsuló intervallumokban s nagyobb adagokban fogyasztja megszokott italát. Gyakrabban kerül részeg állapotba, érzelmi világának eredendően tarka színei megkopnak, az egész ember fásultabbá, közönyösebbé válik. Olykor már nem emlékszik vissza vagy csak ködökön át részegen viselt cselekedeteire. A harmadik fázis már lényegi határkő: igazi krízis. Keresztútnak is mondható, ahol már nem mindegy, merre indul az ember. Itt dől el véglegesen, hogy feketén füstölgő halott tájakon kötünk-e ki, iszamos, bűzös lápon, vagy visszafordulunk a meghitt, otthoni föld felé. Ebben a stádiumban az alkoholista már mértéktelenül, önkontroll nélkül iszik, kidolgozza- racionalizálja - szeszmegszerző módszerét, hogy az idegrendszere által kikövetelt alkoholmennyiséghez minden körülmények között hozzájusson. Társakra sincs szüksége az ivásban, vállalva még ama gunyoros szólásmondás becsmérlő élcét is, hogy csak az ökör iszik magában. S jelentkeznek az első szervi elváltozások tünetei: máj-, gyomor- , hasnyálmirigy- , szívtáji bántalmak s a vegetatív idegrendszer érzékeny összerezdülései- mindenkinél állóképessége szerint. S először jelentkezik - mert ez már nem az a jópofa-iszákosság - közössége ellenszenve is, s alkoholistánk etikai következményekkel is számíthat. Nagyon ajánlatos szakorvoshoz fordulnia segítségért, hogy mentse, ami menthető. Az alkoholizmus negyedik, krónikus szakasza egyben az utolsó is: innen nincs tovább. Az idáig utat tört, már csak bukdácsolásaiban elszántan előrehaladó alkoholista képtelen segíteni önmagán. Akaratereje, amely eddig sem működött valami példásan, véglegesen elhanyagolható tényező. Ebben a stádiumban életveszélybe kerül a beteg: vagy öngyilkosságot követ el vagy a pszichiátriai intézet zárt osztálya várja. A menekülés egyetlen útja az elvonókúra, ezt azonban hagyjuk a következő címszó alatti fejtegetésre. Egyelőre az utolsó fázis ismérveit kövessük figyelemmel. Kezdjük az alkoholista reggelével: arra ébred, hogy rettenetesen beteg. Minden porcikája reszket, ökrendezik. Alkohol-ínség kínozza, mert csak egy rögtöni nagy korty képes (úgy-ahogy) összefogni szétszóródó sejtjeit, pányvát vetni virtustáncot járó idegzetére. A söntés nyitását váró mogorva, beteg emberek kis gyülekezete így nyeri vissza néhány órára minimális cselekvőképességét. Szervezete lázasan emészti a ,,gyógyír“-alkoholt, s átmenetileg helyre is billen, egészen a narkománi- ások által jól ismert ,,turkey“-ig, az újbóli reszketésig, a megújuló alkoholínség nyomoráig. Megint egy nyelet, s egy darabig jól is van minden, csakhogy ez már az a bizonyos ördögi kör, amelyből kilépni természetfölötti erő szükségeltetik. (Inkább orvosi - javítanám máris a leírt szöveget, ez mégiscsak reálisabb s könnyebben létrehozható.) Az alkoholista személyisége közben jórészt lerom- bolódott, munkáját képtelen elvégezni tisztességesen. Arca duzzadt vagy petyhüdt, esetleg vörös foltok lepik el. Ez a volt-ember már nagyon kevés alkoholt tolerál, hamar berúg. S mivel már nem tudja felmérni alkoholbíró képességét, a társadalom peremére szorul, volt ivócimborái is kiközösítik maguk közül. Csil- lagtalan éjszaka: sötét tehetetlenség borul rá, már csak arra képes, hogy elfogadja önnön vereségét. Súlyos lelki beteggé válik (depresszió), gyógykezelés híján öngyilkosságba menekül. Az esély Az alkoholista számára egyetlen esély kínálkozik az életbenmaradáshoz: az elvonókúra. Ettől azonban úgy fél, mint a tűztől, s nem is ok nélkül: pokoljárása után még sokáig úgy nézik, mint régen a pestisest. Pedig csak itt, az elvonóosztályon találja meg a kijáratot vissza a földre. Mert - igazán türelmes orvosi segítséggel - túljut szörnyű halálfélelmein, gyógyítható szervi bajait kikezelik, s ha megérti - ez nagyon lényeges! -, hogy milyen veszélybe sodorta alkoholizmusa, gyógyultan távozhat vissza halála küszöbéről az élet felé. Ún. Antabus-tabletták biztosítják egy bizonyos időre-többnyire egy évre -, hogy ne kényszerülhessen visszaesésbe. Ám ne feledjük: az elvonókúrát megjárt személy még mindig alkoholista! Hosszú időre van szükség ahhoz, hogy ne csak pszeudonimként használhassa az absztinens jelzőt. Az alkoholhoz kötődő feltételes reflexei még olyan erősek, mint Pavlov híres kutyáié, amelyekben a felvillanó lámpafény is működtetni kezdte a nyálrr,irigyeket. Ez a megtanult reflex csak idővel merül feledésbe. Közérthetőbben: az alkoholizmus kínzó kényszere azonnal felbukkan az elvonókúrát járt idegrendszerben, ha nem absz- tinál kellő ideig - öt, tíz évig! -, mint egy behavazott szűzi tájból a fekete sínpár, amikor átsistereg rajta egy gyorsvonat. S ez esetben gyógyító orvosa feleslegesen vesződött vele. Napok, hetek kérdése csupán, szerencsésebb - ördögüknek ellenállóbb? - alkoholistáknál néhány hónap, hogy visszasodródjanak régi, gyógyítás előtti állapotukba. S itt kell szétoszlatnom egy tévhitet: az elvonókúra utáni kezdeti recidiválás (visszaesés) állapota nem azonos egy sosem-volt-al- koholista absztinens állapotával. S az sem igaz, hogy az Antabus-tabletták az okozói a még rosszabb testi-lelki állapotnak. A visszaeső alkoholista egyszerűen abban a fázisban folytatja az italozást, amelyikben abbahagyta, csupán a látszat téveszti meg. S azt, hogy innen hová vezet az út, már bőven elemeztem. Befejezés helyett - reménykedve írásom végén még két dolgot tartok fontosnak elmondani. Én az emberi lelket egy kicsit a virágzó Pompejihez szoktam hasonlítani, a Vezúv-katasztrófa előttihez. Minden emberben sok pompa lakozik: hatalmas érzelem-csodák, gondolatpaloták. S mint Pompeji a Vezúv-kitörés- ben, az ember is elpusztulhat a rásodródó szörnyűség-folyamokban. Az alkohol is egyike a nagy torkolatú láva-folyóknak. Pompeji megmentése az emberiség számára csak a szakértő, humánus régészeknek volt köszönhető, nem pedig a barbár romboló fosztogatóknak, akik ugyan megtalálták Pompejit, de a haszonvágytól vakon. Az alkoholisták, egymást kuruzsló jó tanácsai ehhez az utóbbihoz hasonlóak, igazán megmenteni csak humánus és lelkiismeretes szakorvosok tudnak. Második s egyben utolsó elmondani- valóm e témakörben személyes jellegű: Köszönöm Urbán Károly doktornak, a rimaszombati alkoholelvonó-osztály vezetőorvosának, hogy tiszta lelkiismerettel megírhattam ezt a cikkemet. METAMORFÓZIS (KÉT VÁLTOZAT DR. URBÁN KÁROLYNAK) /. Amikor lehullnak a rácsok, s az ablak újra nyitható, s a szél megfeledkezve magáról arcodra simítja a fényt, s az égi kék egyszer csak ontja szelíd melegét - tavaszból? nyárból? - régfelejtett otthon tájból a lélekét! S amikor lehet nézni szét! S beragyogni, -ha kell: a Napba az ember kigyúlt szeretetét! II. Amikor lehullnak a rácsok s az ablak újra nyitható s az arcon dúló sirokkó szemeden hagyja a fényt a túlélt rémület-reményt s a szelídülő égi kék rég felejtett otthoni tájból madárfészkű tavaszból nyárból költi ki magzat-életét amikor a harmadik nappal feltámadunk új lélekért és lehet - megint! - nézni szét éjjel is köröttünk Nappal Föld-meleg emberkeként szerelemért szerétéiért BÁRCZI ISTVÁN llllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllilllllllllllllllllllllllllllllllillllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll