Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-12-21 / 51. szám
A történet idején négy szemeszter volt már mögöttem a főiskolán, s mivel az év végén meglehetősen kimerítő, bár nem veszélyes betegséget vészeltem át, a szüleim úgy határoztak, hogy egészségem érdekében a vakációt itthon töltöm. Nem tiltakoztam, holott a vizsgák is igénybe vettek, de lélekben örültem, hogy teljes három hónapig csak a kedvtelésemnek hódolhatok - a festésnek. Mindjárt július elején elmentem a falu asztalosához, aki nem kis rimánkodás árán és magyarázkodás után készített nekem festőállványt. Kész műalkotás volt, legyalult, olajjal befestett, lakkozott, és szerkezetét-alakját illetően oly eredeti, amilyet hasztalan keresne az ember üzletekben. Aztán bementem a városba, s az ösztöndíjamból kiegészítettem a festékkészletemet, terpentint vásároltam, és kezdetét vette az én igazi vakációm. Az anyám közben elmagyarázta a szomszéd- asszonyoknak, hogy semmi hajlandóságom sincs a férjhezmenéshez, s minthogy valamennyien tudtak átvészelt betegségemről, egyikük sem vette rossz néven, hogy teljes három hónapig szándékozom lustálkodni. Sót egyre gyakrabban előfordult, hogy azzal a kéréssel állítottak be hozzánk: festeném le őket vagy a család valamelyik tagját. Nem valami szívesen készítettem portrékat, főleg mert csak úgy adtam ajándékba, a festékem meg közben erősen fogyott. Viszont tudtam, hogy ez is az életem tartozéka ebben a szűk, majdhogynem elfeledett világban, itt, az erdő közelében, ahol kevés a fiatal ember. Akkoriban tért vissza a faluba Alex is. Megszökött a városból, a családjától, vagy ők maguk kergették el. Ez utóbbi a valószínűbb. Már a költözködésnél sem szívesen vitték magukkal: azt mondták, a terhűkre van, maradt volna inkább a nagyszüleinél. Amióta csak az eszemet tudom, emberemlékezet óta nem normálisnak tekintették, de félni nem féltek tőle. Mindegy volt nekik, ül-e vagy áll, vagy szapora léptekkel baktat, közben fekete szemét körbejártatja. Munka közben is valahogy a többieken kívül mozgott. Vagy meglehet - a többiek mozogtak rajta kívül. Tudat alatt talán érezte is a többiek közönyösségét, ezért nem erőszakolta rá magát senkire sem. A szünetekben egyedül üldögélt, a semmibe bámult; leggyakrabban szórakozott mosoly játszott az ajkán. Amikor a munkások hazatérőben voltak az útjukról, a sínek mentén a házunk mellett bandukoltak, minden esetben mögöttük vánszorgott, magába zárkózva, csillogó tekintettel, amelytől még a falu kutyái sem féltek. Ez a felnőtt fiú a szépség homályos képzetét idézte fel bennem, azét a szépségét, amelynek a fejlődése valahol a félúton megtorpant, és feltartóztathatatlanul öregszik áttetsző tisztaságban, inkább közömbösséget mintsem együttérzést ébresztve. Annál is inkább, mert e szépség viselője nem harap, nem is siránkozik, nem is énekel hamisan, s a legkisebb rezzenéssel sem adja tudtul, hogy bármi iránt is érdeklődnék. Alex éppen csak járta az utat, és ügyelt rá, hogy meg ne botoljék valami kőben. Az emberektől alighanem félt, mert a nagyanyja egyszer bizalmasan megvallotta nekem, hogy Alex, miután hazatér a munkából, ki sem mozdul otthonról, viszont minden áldott este elrohan valahová. Biztosan az erdő alatt csavarog. Párszor rajtakaptam, amikor a házunknál megállt, s mivel senki sem szólt hozzá, csak bámult némán, és ugyanolyan nesztelenül távozott. Talán már hozzászokott, hogy senki sem figyel fel rá, mert amikor első ízben megszólítottam, rémülten hátat fordított és válasz nélkül elrohant. A fordulat egész váratlanul következett be. Egy nap magától jött egész az állványomig, bólogatott, minden oldalról szemügyre vette a festóállványt, közben egyfolytában szégyenlősen mosolygott.- Alex, megfogod egy pillanatra a festékeimet? - szóltam rá kis idő múlva. Először rám bámult, mintha a szavaim értelme fölött tűnődnék. A réten álltunk, nyugodtan skicceltem tovább az elém táruló vidéket, igyekeztem nem gondolni arra a naturalista mázolmányra, amely reggel ugyanezen a helyen sikeredett. Alex szót fogadott, felvette a palettát a kinyomkodott festékkel, és bátortalanul odaállt a vászonra felvázolt kompozíció elé.- R-rajzolsz? - szólalt meg kis idő múlva, ugyanazzal a kérdéssel, amelyet a falubeliek tettek fel, elhaladva mellettem. Rajzolok, bólintottam rendszerint a néniknek, de most a fejem ingattam: - Festek, Alex. Hiszen tudod, hogy festékkel festeni szokás, rajzolni meg ceruzával vagy szénnel. Rám bámult fekete szemeivel, kifürkészhetetlen butácska arcával, s úgy éreztem, ismét olyasmire gondol, amit nem láthat a vásznamon. Valaha egykorúak voltunk. Mondom, valaha, mert később lemaradt tőlünk, s kezdtük őt évről évre fiatalabbnak tartani. Nem a legközelebbi szomszédok voltunk ugyan, mégis naponta együtt játszottunk, mert a kis faluban nem akadt két olyan gyerek, aki nem ismerte volna jól egymást. A régi fotográfiákat tartalmazó dobozban az anyám mindmáig őriz egy fényképet; négyévesek lehettünk, amikor valaki kettőnket lefényképezett, amint kéz a kézben állunk a kiskapunk előtt. A mostani Alex, a falusi mamlasz normális, egészséges gyerek volt, de ezt ma már kevesen tudatosítják. Az embereknek aligha jut az eszükbe, ha találkoznak vele az úton. Alex peches volt az életben. Alig valamivel több mint négyéves lehetett, amikor az apja először ment haza részegen, és hirtelen támadt beszámíthatatlanságá- ban úgy összeverte, hogy a gyereknek folyt a vér a füléből. Aztán meg leesett a kerékpárról, és ismét eleredt a vére. A fiú dadogni kezdett, természetesen általános derültségre, félénk lett, az ájulásig hajlamos az ijedezésre. Kerülte az embereket; azokat is, akik megverték, s azokat is, akik kinevették, senki sem foglalkozott vele, így visszamaradt a fejlődésben. Elkorcsosodott, akár a fa, melynek csemete korában, lemetszik a hajtásait, s csak a puszta léthez elengedhetetlen ágait hagyják meg. öreg barátom, Alex, üggyel-bajjal elbukdácsolt a harmadik elemiig. Szülőfalunk látképét skicceltem, közben Alex figyelmes tekintete asszisztált. Hirtelen eszembe jutott, milyen régen nem beszélgettem vele. Talán a szerencsétlensége óta. Eleinte betegeskedett, aztán lemaradt az iskolában, s a barátságunk megszűnt. Hasztalan tűnődnék, mikor, mely pillanatban tűnt el Alex nyomtalanul az életemből. A velem egykorú, gyerekkori pajtásom. Milyen távolinak tűnik ez ma, s milyen hihetetlennek! Valóban kézen fogva járkáltam valamikor ezzel az együgyű legénnyel? Legszívesebben a közeli mocsarakhoz jártunk, tavasz utolján kezdett ott nyílni a vadliliom. Alex- nak mindig sárga volt tőle az orra. Menynyit nevettem rajta! Késób persze valami másért nevettem...- Alex... emlékszel, hogyan játszottunk régen? Buzgón bólogatott, az arca felragyogott, de nem szólt semmit, csak mosolygott valamin, ami számomra rejtve maradt. Mit is felelhetett volna? Persze hogy mindenre emlékezett. Elvettem tőle az ecseteket és hozzáláttam a festéshez. Nem ment, a bal kezem - amelyben hosszú órákig tartottam a nagy palettát - minduntalan elzsibbadt. Ráadásul megint jelentkezett az az ellenszenves gyomorfájás. Már néhány napja igyekeztem eltitkolni az anyám előtt; a elleplezéssel azonban nem sikerült mérsékelni a fájdalmat. Amint ott álltam Alex előtt a gyomromra szorított tenyérrel, levegő után kapkodva, banális, ám Alexszal kapcsolatban meglepű gondolat villant át az agyamon, mégpedig, hogy Alex tulajdonképpen lát. Az én félresikerült tájképemet is látja, azt is, hogy a fájdalomtól eltorzul az arcom, és nem színlelek hősiesen. Úgy vettem észre, hogy Alex tekintetében értelem csillant, s a mosolya sem olyan, mint máskor. Nagyon elszégyelltem magam Alex előtt. Milyen ostobák is voltunk! Mindannyian, éveken keresztül... Tulajdonképpen felfedezés ez, amit ezúttal gyorsan megszoktam. Fájt az átkozott gyomrom, és színlelnem kellett.- Alex, nem ugornál el hozzánk?- kértem. - Kérj az anyámtól ásványvizet és hozd ide, jó? Akaratlanul beszéltem lassan és érthetően, de ö bólintott, és sietve keresztülvágott a réten, a házunk felé. Egy üveg ásványvízzel jött vissza, meg egy nagy karéj házi vajas kenyérrel. Kettétörtem a kenyeret.- N-nem - ingatta a fejét Alex. - T-te egyél, hogy m-meggyógyulj. Gyorsan beszélt, alig lehetett érteni. De ha az ember a szemébe nézett, nagyon jól megértette, mit mond.- Csak vedd el, Alex, hiszen nem vagyok beteg - nyugtattam meg. Enni kezdett, én meg rá se nézve a kenyeremre, megkérdeztem tőle:- Nem tetszett a városban, hogy visszajöttél? Egy pillanatig sem gondolkodott, mintha e kérdésre rég készenlétben tartaná a választ. - N-nem. l-itt j-jobb. - És körülnézett. Valóban jobb volt ott... Nem állhattam meg, hogy kissé tréfásan ne érdeklődjem: - Hát udvarolni udvarolsz-e? - Gondolkodás nélkül rábólintott. - Igazán udvarolsz? - Nem hittem neki. - Udvarolok - állította kitartóan és mindkét kezével tépdeste a fűszálakat maga körül, s már nem nézett rám. Másnap ágynak dőltem. Az anyám ágyba parancsolt, s a kórházi papírjaimmal bement a városba az orvoshoz. Egyedül maradtam, semmit sem lehetett tenni. A rét néhány napra elárvult. Egyik nap estefelé az ablakban álldogáltam, üres gyomorral, sóvárgó szívvel, s egyszer csak megpillantottam az úton Alexet meg az öreganyját. Mellette még tehetetlenebbnek látszott, a nagyanyja derék, jó erőben lévő asszony volt. Fekete kötényébe csavarva vitt valamit, és a fiúval együtt egyenesen felénk tartottak.- Hát nem vagy még jobban? - kiáltotta már az udvarból. - Mondom, meglátogatlak. Alex is folyvást bosszant, nem hagy békén... Megállt az ablak alatt és értetlenül csóválta a fejét: - Ki hallott már olyat, hogy az emberek a gyomruk miatt szenvedjenek. Ez csak manapság van, a sok mindenféle nyalánkság az oka, amit jódolgukban kitalálnak. Valamikor csak krumplit ettünk és semmi baj sem volt a gyomrunkkal... Úgy bizony... Ki hallott már ilyet... Abban a pillanatban az anyám kiment az eresz alá, hogy fogadja: - Mi jót hoz, néném? Kerüljön beljebb.- Jónak jót, édes lányom - perdült meg az öregasszony szoknyája, amint az ajtó felé lépkedett. - Orvossáaot hozok a kaptárunkból. Minden nap adj neki egy lokora bögrével és meglátod, meggyógyul.- Te meg mit álldogálsz, Alex - hallottam az anyám hangját a konyhából kerülj beljebb te is. - Kinéztem a szobából. Alex a konyhaajtóban állt, tanácstalanul nézett körül.- Anyám, küldje Alexet a szobámba- szóltam ki.- Hová gondolsz, lányom - mondta az öregasszony -, egyedül bizony nem megy. Kijöttem hát én. A konyhában le kellett nyelnem néhány kanál ragadós mézet, aztán kézen fogtam a fiút: - Gyere Alex, megmutatom, mit festettem. Szótlanul követett a képekkel telezsúfolt szobámba. A legújabb alkotásom a könyvszekrényen állt. Egy csokor virágot festettem csupa aranyszínű ’árnyalattal, s most örömmel vártam Alex szavait.- Tetszik, Alex? Sokáig nézte szótlanul a vázában a virágot. Abban a pillanatban, amikor már a türelmetlenség és csalódás kezdett a hatalmába keríteni, elmosolyodott, és az örömtől pirosra gyúlva azt mondta:- L-liliom... Felismerte a virágot. A mi régi, ismert vadliliomunkat festettem le. Olyan sárgán világított, mint a legaranylóbb nap a meleg mocsár fölött.- Neked adom, akarod? Még egyszer bólintott és várt, míg a képet átnyújtom. A szemével, a kifürkészhetetlen arcával várt. Aztán a képet óvatosan a hóna alá vette és türelmesen állt tovább. Akkor értettem meg, mi az, amit Alex elveszített, és mi az, ami megmaradt. Elveszítette a gondolatok összefüggését, mely minden emberi arcot, a vonások szimmetriáját és a mozdulatokat megjelöl. De megmaradt egy határtalanul súlyos teher: a szíve. Alexnak szíve volt, s az arca ezért öregemberarc, s a szeme ezért gverekszem. A vakáció véget ért, s én ismét visszamentem a nagyvárosba. Tudtam, hogy már soha többé nem térek ide vissza a hajdani örömmel és gondtalansággal. Itt maradt egy ember, akiről kevesen tudják, milyen erősen tudatosítja meghiúsult emberi reményeit. Kopasz Csilla fordítása * Fiatal szlovák prózaíró Németh Ilona: Változatok lepkékre, halakra, növényekre és szemekre (Tollrajz) Vieroslava Havlíková*- Mc az, ha- szól a amikor, szófián A madá semmin ráadást lakon. L éppen krumpliy a hagyr hirtelen ség har szomja: Az öi pírra ej. hába ei- M( hittem,- Hi. akarok! ség hai Amir hogy fc csípőse hézség öreg ny gánaki van? - Sí úgy ös- monc- Te Heinz anyja h- H ennem- £ nak ne idő mi De mi\, nagyot krumpf
