Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-11-30 / 48. szám
A nyúlánk fiatalember, aki bekísérte, eltűnt egy ajtó mögött, ö meg a folyosón várakozott. Látszólag türelmesen. Kifakult kék munkaruhája meszes, malteros. Sapkájának ellenzője alól végignézett a hosszú, kihalt folyosón. Mintha teremtett lélek sem tartózkodna a hatalmas épületben, gondolta. Szinte fület bántó volt a csend, még az utcai forgalom zaja sem szűrődött be. Szeretett volna rágyújtani, de nem mert; bármely pillanatban beszólíthatják, s égő cigarettával illetlenség belépni hivatalos helyiségbe. Az igazat megvallva, állna ó most inkább másutt, bárhol akár jeges vízben is, vagy nyakig iszapban, csak itt ne kellene várakoznia az ajtó előtt, pedig ez az ajtó bizalmat keltő, mélységesen tiszta és csillogó, akár a hattyú tolla, de ami mögötte várt rá, az rettenetes. Nem is tettének a következményeitől fél, hanem a sok kérdéstől s főleg attól, hogy töviről hegyére mindent el kell mondania, közben olyasmit is, ami egyedül csak rá tartozik és senki másra. Szeretne már túl lenni az egészen, de amint látszik, nem megy az olyan könnyen. Látszólagos türelmét lassan kikezdte az idő múlása. Csapott válla meg-megrándult, borostás arca meg hol megkeményedett, hol meg gyerekesen ellágyult. Végre nyílt az ajtó, a fiatalember betessékelte, aztán elrohant valahová. Megilletödötten lépett be a helyiségbe. Csendesen köszönt és megállt a nagy íróasztal előtt. Körülnézett. A gépírónő - húsz év körüli, sápadt arcú lányocska - egykedvűen ült, végigmérte, majd papírt húzott a gépbe. Háttal állva középtermetű férfi bámult kifelé az ablakon, fekete haja már őszült a halántéka tájékán. Kis idő múlva az íróasztala mögé ült, s csak azután vette szem ügyre a jövevényt.- Neve?- Farkas Károly.- Kora?- Májusban múltam ötvenhét.- No lám, egykorúak vagyunk - jegyezte meg a felügyelő emberséges hangon, ami kissé meglepte Farkast.- Tessék csak a tükörbe nézni, meg énrám, kinézetre akár az apja is lehetnék... már bocsánat a...- Túlozni azért nem kell - mosolyodon el a felügyelő. Nem is olyan vademberek ezek, mint ahogy beszélik, gondolta Farkas.- Szakképzettsége? - hangzott az újabb kérdés. Nem is vallatásnak tűnt a dolog, inkább ismerkedő, barátkozó beszélgetésnek, ami némileg megnyugtatta Farkas Károlyt. Ha ez így megy tovább, nem lesz semmi baj.- Nincs nekem szakképzettségem, kérem szépen, egyszerű segédmunkás vagyok már harminc éve. Sosem vágytam funkcióra. Teszem a dolgom, ahogy kell, azzal le van tudva... Kérdem én: mi volna a szakmunkásokkal nélkülünk, ha nem szolgálnánk ki?- Igaza van, de most másról van szó.-Tudom...- Büntetve volt?- Nem.- Erős embernek tartja magát?- Nem vagyok én se gyengébb, se erősebb, mint a többi ember. A munkához egyébként sem kell nagy erő, csak akarat. Az viszont van bennem jócskán, úgy gondolom. Ha rágyújthatnék, kérem szépen. Ez a szenvedélyem.- Rágyújthat.- Inni nem iszok rendszeresen, mint mások. Néha ugyan bedobok egy-egy felet, korsó sört, azzal vége. Megfogtam én mindig a koronát, kérem szépen. Házat építettem, tartok házinyu- lat, galambot, a kertben fóliázok, így nyűvöm én lassan, de biztosan az életemet... A fiam autószerelő, most katona, a lányom meg varrónő.- Hát a felesége?- Otthon teszi a dolgát. Igaz, egyre nehezebben mozog, mert elhízott, kérem szépen. Van mit ennie, az étvágya is megvan hozzá, hát terebélyesedik. Nekem így is megfelel. Pedig lánykorában olyan vékonyka volt, mint a nádszál. Félő volt, hogy elkapja a szél, vagy átüti a napsugár. Szépnek sosem volt szép. Éppen az tetszett benne, hogy nem szép. Meg a két dolgos keze. Az is tetszett. A jég hátán is megélhettem vele... A felügyelő látható élvezettel hallgatta. Mikor Farkas elhallgatott, feltette az újabb kérdést.- Verekedett-e életében?- Békés természetű ember vagyok én, kérem szépen. Soha senkire nem emeltem kezet, még az állatra sem... - Most már nem kért engedélyt, beidegzódött mozdulattal rágyújtott. A felügyelő tenyere alá rejtette a mosolyát. - Az imént nem mondtam teljes igazat - sütötte le a szemét Farkas Károly egy pillanatra. - Tetszik tudni, van nekem egy fekete szőrű Bodri kutyám, csupa ragaszkodás meg értelem a szemében, mert értelmesebb, mint némely ember, kérem szépen. Évekkel ezelőtt, egyik hajnalon nyulat hozott a határból. A küszöb elé tette, mellé hasalt és várta az ébredésemet. Mikor megláttam, elbödült bennem a borjú. Megértettem én a szándékát, kérem szépen, tudtam, hogy kedveskedni akar vele, de hát a magamfajta ember olyan, hogy becstelenség árán nem akar haszonhoz jutni. Felindultságomban előhúztam a nadrágszíjat és aprítottam a kutyát, mint a répát. Tán elszaladt? Dehogy szaladt. Pedig megtehette volna az oktalan állat, úgy sem értem volna utol. Meglapulva nyüszített, azt is halkan, nem fület sértőn, és csak nézett, nézett rám a hűséges szemével... Megsajnáltam. Tessék elhinni, úgy éreztem én akkor magam, mintha az én hátamon csattogott volna a nadrágszíj. Iszonyúan fáj valami itt, belül. Meg aztán el is szégyelltem magam, el én... Azóta már megsüketült, járni is alig bír, de a megszokott időben estefelé a kiskapuban ülve várja az érkezésemet a buszmegállótól. Szelíden hozzám dörgölözik, bekísér az ajtóig és a küszöb elé heveredik és várja a csendes elmúlást... vagy a másnapot, hogy kiülhessen a kiskapu elé... Úgy hiszem... úgy gondolom, eztán már hiába vár... Közben felberregett a telefonkészülék. A felügyelő füléhez emelte a kagylót.- Igen, én... Hallgatom... Igen... igen... értem... És mikor? Azt kérdeztem, hogy mikor? ... Tizennégy negyvenkor... Köszönöm! - Lassú mozdulattal, kissé elkomoruló arccal tette le a kagylót. Sokáig nézte az asztal lapját, a golyóstollal köröket rajzolt a papírra. Mintha azt akarta volna jelképezni, hogy á kör bezárult, vége. Farkasra emelte a tekintetét. Farkas Károly fülében még mindig a telefon- beszélgetés összefüggéstelen szavai köröztek. Szent meggyőződéssel hitte, hogy az ő ügyében szólt a telefon. Azt vélte kiolvasni a felügyelő tekintetéből is. Rossz sejtése támadt. Elfeledkezett a kérdésről is.- Térjen a lényegre! - hallotta most már tisztán és érthetően a felszólítást. Ez már valóban felszólítás volt, hivatalos és félreérthetetlen. *- A lényegre... - ismételte a szót Farkas Károly elbizonytalanodva. Tanácstalanul és zavartan pillantott a fiatal gépírónöre: előtte nehezen fog menni a dolgok kiteregetése. Bizonytalanságát észrevette a felügyelő, s biztatta.- Előtte nyugodtan beszélhet, nem szívbajos. A legcifrább eseteket is megszokta már a füle. Ez némileg megnyugtatta Farkas Károlyt.- Azzal kezdődött, kérem szépen, hogy ma lekéstem a korai buszt. Lekéstem a következőt is. Elég az hozzá, hogy csak tíz óra tájban értem a munkahelyemre. A harminc év alatt háromszor sem fordult elő. A doktor nyomban nekem esett. Lehordott a sárga földig.- Doktor?... A sértett doktor?- Igen.- Valóban doktor?- Nem, dehogy. A valóságban mérnök. Ó az építésvezető. Két éve került hozzánk. Az első naptól fehér köpenyben rohangál köztünk, mert rohangál kérem szépen, és ordibál, istenei, mintha szép, emberi szóval nem mehetne többre. Én elhiszem, hogy ót is nyomják felülről, azt is tudom, hogy a tervek teljesítése a fontos, azért fiatal ember létére nem keltene örökké ordibálnia. Egyszóval a fehér köpeny viselése miatt ragasztottuk rá a doktor nevet. Igazából azért senki sem haragudott rá, elfogadtuk olyannak, amilyen. Gondoltuk, az évek múlásával majd csak megszelídül, de most... a történtek után... már aligha...- A lényegre! - mondta a felügyelő sürgetőn.- Igen, a lényegre... Szóval a doktor nem elégedett meg annyival, hogy tehordott, hanem faggatni kezdett, hogy miért késtem a munkából. Igen, kérem szépen, erőszakosan faggatott. Én meg, kérem szépen, nem tudtam hazudni. Pedig hazudhattam volna bármit, ezernyi elfogadható okot hozhattam volna föl a mentségemre, de az én bolond őszinteségem... Egyszóval őszinte voltam. Rá is fáztam cefetül. Anélkül ellehettem volna, mint a vak, gödör nélkül. Elmondtam a doktornak őszintén, hogy mi történt velem hajnalban otthon...- Folytassa, folytassa, kérem! Farkas Károly a gépírónöre sandított, mintha bocsánatot kérne tőle a következőkért, aztán megvonva a vállát, beszélni kezdett.- Mostanában, kérem szépen, éjszakáról éjszakára meztelen nőkkel álmodom. Hogy mi a rossz ütött belém, nem tudom, de ez az igazság. Egyesek szerint ez a korral jár - mondta szégyenkezve. - Ma hajnalban is felkeltem a szokott időben, annak rendje és módja szerint felöltöztem. Közben az asszony is felkelt, hogy táskámba bekészítse a napi kosztomat, mert én, kérem, a fővárosban sosem költöttem pénzt életemre, van otthon nyakig... Sürgött-forgott az asszony a konyhában, mint máskor már ameny- nyire sürgés-forgás az ö mozgása. Én meg néztem...- Aztán? Mi történt aztán?- Hát mi történt - adta meg magát a sorsának. - Az történt, kérem, hogy megvillant az asszony lába ikrája, ringott a nagy, gömbölyű fara, meg valami jóféle asszonyszag is megcsapta az orromat... megkívántam. Mi történt vetem, mi nem, megkívántam. Azt mondják erre, hogy emberi dolog, mint ahogy az is... - elhallgatott.- Folytassa nyugodtan!- Én meg azt gondoltam magamban, ha egyszer így van, egy ötvenhét éves ember... ki tudja, ugyebár, mikor kapja el újra a gerjedelem, ki tudja?... Egyszóval arra gondoltam, hogy nem szabad eldobnom a felkínált ajándékot, mert ajándék az, kérem, az én koromban... Aztán szóltam az asszonynak és vetkezni kezdtem. Előbb ellenkezett, kötődött, nyelvelt, hogy mi ütött belém, mikor hetekig csak fekszem mellette, mint egy darab fa, most meg, amikor munkába kell menni... A végén mégiscsak engedelmeskedett és mellém feküdt... - Farkas Károly zavart szégyenében elhallgatott, egyik lábáról a másikra állt és bűnbánó arccal nézte a padlót.- Folytassa!- Mindezt elmondtam a doktornak.- Mit szólt a „doktor“?- Mikor befejeztem, fülig szaladt a szája és éktelen hahotázásba kezdett. Majd megfulladt. Látja, kérem, azzal köszönte meg az őszinteségemet. Mert én, kérem, soha senki előtt nem dicsekedtem ilyesmikkel, mint más férfiak, hogy töviről hegyére elmondják pontosan, hogyan, miként, kivel mit csináltak... Mi tagadás, bántotta az önérzetemet a doktor viselkedése, mert ha műveletlen ember vagyok is, azért önérzetem még lehet, nem igaz? De ez még mind semmi. Ebédszünetben közénk jött, aztán jócskán kicifrázva elmondta az embereknek a késésem okát. Kórusban röhögtek, de úgy, hogy visszhangzott a környék. A föld alá szerettem volna bújni szégyenemben, ami lehetetlen . Tovább kellett tűrnöm az emberek heccelödését. Megállj, doktor, ezt még megkeserülöd! - gondoltam magamban, aztán...- Mit csinált aztán?- Úgy fél kettő tájban a doktor ordibálva rohangált az építkezésen, mint mindig. Én öt- emeletnyi magasságban az állványon téglát pakoltam ki a felvonóból. Amint lepillantok, látom, hogy ott áll alattam a doktor, világít a szőke haja, s magyaráz valakinek nagy hévvel. No, doktor, most megijesztlek, gondoltam, azzal egy téglát útjára bocsátottam lefelé...- Milyen tégla volt?- Mint a tégla. Egész...- Aztán mi történt?- A tégla után nézve én már láttam, hogy több tesz az, mint ijesztés... Pont a feje búbjára pottyant... A doktor meg sem nyikkant, csak összecsuklott, mint a colstok. Aztán jöttek a mentők és elvitték.- Szóval nem véletlenül pottyant a fejére?- Hogy őszinte tegyek, nem .egyáltalán nem véletlenül.- De véletlenül is ráeshetett volna, nem?- Előfordult már az is, kérem szépen.- Ezek szerint nem volt védősisak a fején... - Inkább megjegyzésnek szánta a felügyelő, nem kérdésnek.- Sosem hordta, csak akkor, amikor a főnökség jött ellenőrzésre,- És ha tett volna sisak a fején?- Alighanem épen maradt volna a koponyája... Nem tetszik tudni, hogy mi a helyzet?... Elpatkolt?- Sajnos, igen .... Tizennégy óra negyven perckor...-Szegény ember... Ki hitte volna tegnap ilyenkor!?- Intézkedjenek, kérem - m nés helyett Tóth Lajos, sertésg bet is akart mondani, de a reá tekintetek torkára forrasztották csak krákogott egyet érdesen, e hogy becsukja maga mögött a- Mit óhajt, csak mondja el t erélyesen a fónökasszony. Har száraz volt, mint a térden törd«- Elvitték a gyerekemet a leli abált Tóth Lajos, akiről az első állapíthatták a szépen öltözött I hogy valódi állatgondozó. Méc most megborotválkozott, új ba neplő ruha lötyögött rajta. A mint rendesen, most is a fején- Először kérem mutatkozz! tán mondja el újra és értelmes« jött! - Ehhez nem fér kétség, r volt. Tóth Lajosnak ezért be húznia a nyakát, megköszörülr szép alázattal, ahogy a minden tatott emberhez illik, a maga e vei előadnia panaszát, illetve d naszt - kérelmét. Ehelyett Tóth Lajos, mint aff lenedett proletárivadék, csak a tompa indulattal: - Adják vis mert istenemre mondom, valak Ó, a kisasszonyok, akik ke akadt hajadon, az sem éppen i mélyen a papíraktákba, igen f végeztek, s egyébként is ser nyújtott számukra a rögtönzötl ahogy ók nevezték egymás kö: li. Naponta műsoron szere a jobbnál jobb tóthlajosok, bá a gyermekük visszaköveteléséi kiváló produkciót. Erre az egyre azonban kü gyelhetett volna az „érdeme: mert kivétel mindenkor akad. hogy is alakultak a dolgok tov< „Három borovicskára tippeli Irénke Ili gyöngybetúit. Össze kajánul lesték, mitévő tesz az i kük, Klebóné, az osztályvezet« A főnöknő higgadt maradt é: sőt gunyoros fintor kísére a csontos képű „hőbörgő“ féri sem kötötte föl magát, pedii ezelőtt ilyesmivel fenyegetőzi ketten már találkoztak egy irodájában, ugyanebben az üi ott is ordítozott. „Részeg, bizt - állapították meg az illetékes« Le kell fegyverezni!“- Nézze, kedves Tóth - na Klebóné, mintha sóhaitana TÖRÖK ELEMÉF Ősszel a Bo (Gyimesi Gj Tágul az ég fénylő aranya ömlik a Vihorlát párafelhőben ködlik mint úrbeli csillagrajok fénylenek a Latorcán úszó sárga levelek fáradt vándor a nap csendben ballagó asszu-boglya sárgáll kékezüst a tó Gyönyör Örök visszhangé tüc mit hoz a démoni hí ilyenkor éhes a szei kellenek újra a földr szemet bűvölő ós-ti. érzi a szív itt mindig csupa ünnep a rét r vérpiros-gyöngyü pi, belehajlok a zümmc minden ami szép S2 ★ A költő a napokban napját. Ebből az alkalor sek közlésével Lovicsek Béla
